A Mozgó Világ internetes változata. 2011 november. Harminchetedik évfolyam, tizenegyedik szám

«Vissza

Almási Miklós: A félkezű és a pofozkodós (Alexander Waugh: A Wittgensteinek. Egy békétlen család. Fordította Sipos Katalin. Budapest, 2010, Európa Könyvkiadó.)

Nem a filozófus, Ludwig Wittgenstein, a 20. sz. klasszikusa izgatott – habár az is. Azt reméltem, megtudom, hogyan lett a család ősapja (a self made man, Karl Wittgenstein) a Habsburg Birodalom leggazdagabb nagyiparosa. És egyáltalán, milyen lehetett milliárdosnak lenni a századfordulós Bécsben. Nem sokat tudtam meg, de a kísérő sztorikból nagyjából kirajzolódott a századforduló és az első világháború kultúrkertje. Sokan nyüzsögnek a modernizmus eme sajátos, kelet-európai zsibvásárában: Mahler, Richard Strauss, Otto Weininger, Klimt, Carnap, Rubinstein, Rilke, Trakl, Adolf Loos és a szecesszió építészei, izgalmas társaság. Villanásokra látjuk őket, mivel a milliárdos Wittgenstein papa pazar palotát épített családjának, és a ház zenetermében gyakran adtak estélyeket, ahol aztán felvonult, aki élt és számított. Bécs e régió kultúrájának reklámszínpada. Sokan megírták, nem mondok vele újságot. (Carl Schorske, Fejtő, Nyíri Kristóf.) De itt nekem már kicsit gyanús lett a szerző: mintha lövése se lenne Bécs „kedélyes világvége” atmoszférájáról, a kafeehauskulturról, e kezdő és mindjárt hanyatló metropolis dekadens szubkultúráiról és szellemi csodáiról. Ami persze csak a Wittgenstein-történet díszlete lenne, vagyis nem okvetlenül témája a könyvnek, ezért ezt a morgást abba is hagyom.

A könyv a nagy család – kilenc gyerek – két zsenijére fokuszál: az egyik Paul, aki kiharcolja magának, hogy zongorista lehessen, és világhíres lesz; a másik – természetesen – Ludwig, aki némi tétovázás (repülőgép-tervezés, kertészkedés) után a filozófiát választja Russelnél Cambridge-ben. Naná, hogy ők állnak a középpontban, apuka egy vadállat, a mama kussol, a fiúk (hárman) öngyilkosok lesznek. (Otto Weininger nagy port felvert öngyilkossága után sokan követték példáját, majdnem úgy, mint Az ifjú Werther szenvedései nyomán.) De tényleg, valami átok ült a családon, nemcsak a gyerekek fordultak maguk ellen, ez a malaise fertőzte a tágabb családot is: a rokonság több tagja lőtte főbe, mérgezte meg magát. Ami egy ideig szégyellni való tett volt, aztán Bécs megbékült e „bűnnel”, és eztán a fiatalemberek felszabadultabban futottak bele a pisztolygolyókba.

A regény kedvence – lévén a szerző zenekritikus – Paul, a félkezű zongorista. Voltaképp joggal. Gyerekkorában harcolta ki magának, hogy zenélhessen – apja a vállalatbirodalom vezetésére szánta, és nagyon utálta fia művészkedését. Senki se bízott benne, mégis nagy sikerű koncerttel mutatkozott be – igaz, a publikum felét a család ingyenjeggyel toborozta. De nem is ez a csemege: a háború elején elveszti a jobb karját (fogság, szibériai rémségek), viszont nem adja fel: a táborban egy faládára klaviatúrát rajzol, és gyakorol. Hitt abban, hogy újra pódiumra kerül. Merthogy előtte is voltak egykezű zongoristák, zongoratanára meg segített Chopin-átiratokkal, hogy kemény gyakorlással produkcióképesek legyenek a darabok. A bécsi – immár félkezes – bemutatkozó koncertje nagy sikert hozott. (Hogy aztán őszinte csodálatból vagy pénzért, nem tudni, a célzás ott bujkál, mert az olvasmányos narratíva mellett a szerző némileg gunyorosan figyeli ezt a két ideges figurát, Paul produkcióját pedig olykor majdnem cirkuszi mutatványnak tartja.)

Azért felcsillan Paul jellemének lényege: az eltökéltség és a tökéletesség akarása: semmi sem tántorítja el. Pedig ő is küzd a család másik (öröklött) betegségével: az önutálat és nagyravágyás kettősségével. Mindegy: ebben a zenei mániában a lehetetlen utáni vágy lobog. Ami majd mindegyiküket jellemzi. Ludwig is a lehetetlent akarja: cambridge-i éveiben lázadozik: ha nem lehet a világ legnagyobb filozófusa, inkább otthagyja az egészet. (Átmenetileg szakít is mentorával, Bertrand Russellel… De aztán kibékülnek, és tényleg ő lesz a legnagyobb…) Paul a „lehetetlent” a zene „legyőzésében” keresi. Volt honnan merítenie: ebben a családban mindenki zenél: az ősapa hegedül, a lányok zongoráznak, életük lényege a házi muzsika. Terápiás céllal is a zenéhez fordulnak: idegbaj meg depresszió ellen, a magány leküzdésére vagy éppen a szuicidális gondolatok hessegetésére. A zene mint gyógyászati segédeszköz. Kivéve Pault, az ő esetében ez életprogram, valami eddig nem voltat produkálni. A lehetetlent legyőzni.

Amiből aztán üzlet lesz. Raveltől rendel egykezes koncertet, a darabból – nagy veszekedések után – végül mégis világsiker lesz. De mások is jelentkeznek a sok ezer dolláros megrendelésekre: Prokofjev is ír egyet, Paulnak azonban nem tetszik a darab, és visszautasítja. Strauss egy korábbi művét dolgozza át 25 ezer dollárért, ebből kemény viták után lesz bemutató. Vagyis az egykori vágyból, a lehetetlenség legyőzéséből a muzsika, a pénz és a píár körtánca lesz: Paul talán az első, aki tudja, hogy agresszív marketing nélkül nincs siker – és neki bejön a stratégia: szerte Európában, de Amerikában is ünneplik. A zene mint üzleti vállalkozás – a modern előadóművész-életforma előfutára.

A család többi tagjának fura viszonya van az erotikához, ezzel szemben Paulnak számos nőügye van, mit ne mondjak, rajonganak érte. De amilyen hűvös alkat, nem csinál nagy ügyet ezekből a viszonyokból. Egyik szeretője belehal az abortusz következményeibe, egy másiktól két gyereke lesz, de nem veszi feleségül. Kiállhatatlan fráter. A harmincas évek elején a bécsi szélsőjobbot pénzeli. Aztán menekülnie kell a nácik elől.

Waugh a másik testvérről – legalábbis mint filozófusról – alig tud mit írni. Ludwig Wittgenstein tolsztojánus lesz, lemond vagyonáról, elemi iskolában tanít, a háborúban (a lövészárokban) megírja a Logikai-filozófiai értekezést (ami 1921-ben jelenik meg németül, egyetlen mű, amit életében publikál). A szikár filozófiai értekezés a család némi konsternációját váltja ki: mivel egy kukkot sem értenek belőle, inkább úgy tesznek, mintha Ludwig tikkes lenne, amit rejtegetni kell. Hát itt már vakarom a fejem: az utalások filológiailag bizonyára pontosak, de a szerzőnek láthatóan fogalma sincs, mi ez a mű, miért kapják fel oly lelkesedéssel Cambridge-ben (és Bécsben). Inkább némi malíciával sejteti, hogy a művet maga Wittgenstein sem érti, aminek bizonyítéka (!), hogy később meg is tagadja. (Ami távolról végül is igaz: a Filozófiai vizsgálódásokban Wittgenstein egy az Értekezéssel sok tekintetben ellenkező nyelvelméletet bont ki, a hétköznapi nyelv filozófiáját: a jelentés a szavak használatából érthető meg. De erről Waugh-nak már végképp nem lehet fogalma. Igaz, egy bestsellergyanús dokuregényben nem fontos, hogy fogalma legyen. Annyit azért tudhatna, hogy Wittgenstein paradigmaváltó gondolkodó volt, vele indul el a filozófiában az ún. language turn („nyelvi fordulat”), kár itt (sutyiban) élcelődni.

Amit ez az olvasmányos könyv ebből az életből láttat, az a különcség. Szó, ami szó, ahogy Paul, úgy Ludwig sem volt könnyű ember. Lelkesedik a szovjetrendszer iránt – ki is utazik egy hónapra, dolgozik egy kolhozban, ahonnan eltanácsolják, de hazatérve is kitart „sztalinizmusa” (?) mellett. Cambridge-ben baloldali barátai vannak. (Már amennyire Ludwig képes volt bárkivel is baráti viszonyt ápolni: életidegen, ingerlékeny, labilis alkat volt…) De bulvársztoriként szerepelnek neurotikus kitörései is, mint pl. a pofozkodás. Iskolai tanárnak megy, de az órákon ingerlékeny, idegesítik a tanulók, többször megüti a gyerekeket, az egyik el is ájul keze nyomán, egy lány orra vérzik, ennek apja bíróságra megy a tanár ellen, Ludwig menekül. A könyv jót szórakozik az afféron, mivel – ahogy én sejtem – úgy véli, ez egy terhelt famíliában (ahol sok az öngyilkos, idegbajos, pszichésen labilis családtag) nem is lehet másképp. És a homoszexualitás: Ludwig pár évig együtt él Francis Skinner nevű tanítványával, Waugh ebből az ügyből nem csinál ugyan faksznit, csak ironikus színfoltként használja a családi képhez.

Anschluss, hitleráj, a menekülés/maradás dilemmája: a könyv tán legizgalmasabb része. Paulnak sikerül Amerikába szöknie, sőt a Wittgenstein-vagyon nagy része feletti rendelkezést is megszerezte. Igen ám, de nővérei Bécsben maradtak, a nácik őket zsarolták, szereznék meg az amerikai vagyont. Nem részletezem – tanulságos olvasmány. A náci bank képviselői nem voltak restek Pault Amerikában is felkutatni (akkurátusan: ügyvéddel, náci tisztekkel) – így tárgyaltak a zongoristával. Paulnak (ügyes-simlis ügyvéd segítségével) sikerült majdnem kétmillió dollárt megmentenie, a többit, a nagyobb hányadot a Reichsbank benyelte. Ez volt az ára annak, hogy a két nővér német állampolgárságot kapjon (kikerüljön a Volljude státusból. Jogilag pedig azzal a titkos érvvel úszták meg a teljes kifosztást és a KZ-t, hogy az ősapa „Wittgenstein herceg zabigyereke” volt, tehát leszármazottai nem zsidók, azaz járt nekik a félárja státus. Azért csak fél, mert a zabigyerek-verziót nem lehetett bizonyítani…). A nácik akkurátusan felkutattak minden vagyondarabot: Európán keresztül hajhászták a család páratlan kéziratkincseit, a képeket, szobrokat már becsomagolt állapotban foglalták le. Az engedéllyel rendelkező ládák mentek volna Amerikába, de az utolsó pillanatban elkobozták a papírokat, és lenyúlták a műkincseket. A család több milliós aranyvagyonáért börtönnel fenyegették az országban maradt nővéreket. Akik végül is túlélték. Ludwig végjátéka szomorúbb – a rák végez vele, de előbb elátkozza Amerikát, ahová élete végén még ellátogat: „európai vagyok, ott akarok meghalni”. Szép végrendelet.

A milliárdos nagyiparossal, a sok Wittgenstein gyerek apjával kezdtem: Karl Wittgenstein mintha csak azért hajtott volna a vagyonra, mert sejtette, hogy ebben az antiszemita városban (világban) egyszer az isten pénze sem lesz elég a család megmentésére. Azzal nem számolt, hogy zseni gyermekei a vagyon felét elkótyavetyélik, a maradékért pedig nem neki lesznek hálásak, bár ezzel szereztek jegyet az „élet” nevű hajóra.

Azért valamit megjegyeztem Waugh bestselleréből: ebben a modern világban (akkor is, mai is) nem árt nagyon gazdagnak lenni. Főleg, ha az ember tehetséges, világon kívüli – netán zseni.

 

 

 

Alexander Waugh: A Wittgensteinek. Egy békétlen család. Fordította Sipos Katalin. Budapest, 2010, Európa Könyvkiadó, 412 oldal, 3900 forint.

 

Kapcsolódó írások:

Almási Miklós: A resztli bája (Umberto Eco: Ellenséget alkotni és más alkalmi írások. Fordította Sajó Tamás. Budapest, 2011, Európa Könyvkiadó.) Hát persze hogy lecsaptam a címadóra, mintha tegnap írták volna....

Almási Miklós: A „másik társadalom” költője (Nico Naldini: Pasolini élete. Fordította Gál Judit, Pasolini verseit fordította Barna Imre, utószót írta Kelemen János. Budapest, 2010, Európa.) Nem cifrázom: a proliké. Akikhez rövid élete végéig hű maradt....

 

Almási Miklós: A forradalom zenéje (Jean Starobinski: 1789. Az értelem jelképei. Fordította Lőrinszky Ildikó. Budapest, 2006, Európa Könyvkiadó. 288 oldal, 2400 forint. ) Almási Miklós A forradalom zenéje A könyv témája egyetlen...

Almási Miklós: A végtelenített romantika (Rüdiger Safranski: Romantika. Egy német affér. Fordította Horváth Géza. Budapest, 2010, Európa.) A posztmodern fedezte fel, hogy a romantika izgi sötétszoba, és...

Almási Miklós: A Serenissima pipereasztalon (Casanova Velencéje. Irodalmi útikönyv. Összeállította, az összekötő szövegeket írta és a másként nem jelzett Casanova-szövegeket fordította Kovács Ilona. A képeket válogatta Miklós Tamás. Budapest, 2010, Atlantisz Könyvkiadó.) A Szent Márk tér már megint víz alatt, a város...

 

 

Cimkék: Almási Miklós

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2011 | Tervezte a PEJK