A Mozgó Világ internetes változata. 2011 november. Harminchetedik évfolyam, tizenegyedik szám

«Vissza

Takács Ferenc: Próbajárat a pokolba (Egressy Zoltán: Szaggatott vonal. Pozsony, 2011, Kalligram.)

Alcíme „aparegénynek” titulálja Egressy Zolán Szaggatott vonal című munkáját, nem tudjuk, hogy komolyan-e, avagy valamiféle ironikus oldalvágásként a kortárs kritikában lassan műfajmegjelölés rangjára emelkedő szóhasználatra. Regénye (e nemben első műve a tucatnyi sikeres és nagy sikerrel játszott színdarabja után) kétségkívül mutat némi tematikus párhuzamot Esterházy, Kukorelly és sokan mások biografikus-vallomásos apatémájú könyveivel, amelyeknek sűrűsödése az elmúlt évtized során érthetően e szakszó megalkotására ösztönözte a kritikusokat. Viszont, ha jól meggondoljuk, az „aparegény” terminus nemigen ér többet a „lányregénynél”, a „proletárregénynél” vagy az eddig tudtommal még nem használt „fiúregénynél” („arisztokrataregényről”, „polgárregényről”, „zsidóregényről” „cigányregényről” vagy „nagymamaregényről” nem is beszélve). Ezért nem is fogjuk használni. És azért sem, mert Egressy regénye – szemben a biografikus érdekességek mankójára rá-rátámaszkodó félig-memoár-félig-regényekkel (Harmonia Caelestis, TündérVölgy) – „tiszta” regény, láthatóan és nyilvánvalóan nem Egressyről, apjáról, rokonairól és ismerőseiről szól, a regényét az élettel esetleg összefűző szálakat gondosan elrejti a szerző.

Apáról persze szó esik a könyvben: Vertesz Antal motoros (pontosabban: robogós) futár drámai jelen időben fogalmazott belső monológjában, amely – miközben mintegy szinkronban tudósít az elbeszélő egy napjának az eseményeiről, a nap során őt érő benyomásokról s a benyomások gerjesztette reflexióiról – emlékezés három éve (vagy négy, maga sem fárad a számolgatással) halott apjára, illetve apjával folytatott (sajnálatosan egyoldalú) dialógus, apjának adresszált kérdések és vádak sora is egyben. Elszámolási helyzetben van a főhős ezen a napon: ma harmincéves, ha nem akarná, akkor is mérlegre kell vetnie eddigi életét, apját és kettőjük – számára láthatóan neuralgikus – viszonyát (én vagyok a te elintézetlenségem, te pedig az enyém, ezt mondja erről a regény vége felé), amelyet persze csupán megérteni, elutasítani vagy elfogadni lehet, változtatni rajta, netalán helyrehozni a helyrehozandókat – túlvilági viszontlátás híján – már nem.

Vertesz Antal amúgy nemigen látszik alkalmasnak az efféle számvetésre, mivel szemlátomást hiányzik belőle az ilyesmihez szükséges mértékű lelkierő és kíméletlen őszinteség. Határozatlan, sodródó, magát elkötelezni képtelen figura, aki mélyen az intellektuális lehetőségei alatt teljesít – gyakran nézeget egy Kosztolányiról készült fényképet, a fiatal Kosztolányi pont úgy néz ki rajta, mint én érettségi környékén, ő akkor tudta már, hogy költő lesz, én még nem, hogy futár. Fatalista rezignáció jellemzi, a jelek szerint úgy tudja, hogy elmállik, és tönkremegy minden, akárhogy erőlködik az ember – mintha egyik kedvenc amerikai krimiszerzőm, George V. Higgins szereplőjét hallanám, a Cogan’s Trade – Cogan melója, 1974 – című regényéből: Everything goes to hell if you wait long enough, „Minden szarrá megy (szó szerint: minden a pokolban végzi), csak ki kell várni”. Két házasságával is ez történt, s igazi nagy szerelmével sem volt másképpen, amikor elcsípek valamit, ha végre megvan valami, ugyanaz történik, ami más esetekben, gyorsan el is vesztem, elkutyulom, elherbelem, ahogy a szerelmem mondaná, elherbelek mindent, amit megszerzek, jellemzi magát, kétségtelen önismerettel.

Céltalan, sehová sem vezető sodródásnak, esetleges állomások véletlenszerű egymásutánjának látszik – első olvasatban – a Szaggatott vonal cselekménye is. A történet egy belvárosi kocsmában kezdődik, valamikor délután – Vertesz Antal többnyire itt, bérelt lakása közelében lelhető fel, amikor nem küldemények kézbesítésével van elfoglalva, társasági és szellemi igényeit a törzsvendégek – többnyire alkoholisták, mindenesetre idióták – megfigyelésével elégíti ki; itt szokott találkozni kemény öklű, verekedős és börtönviselt villanyszerelő cimborájával is, aki böhöm nagy ember létére a Molekula becenévre hallgat.

Innen szólítja el a postaszolgálat diszpécsere, a Szív utcából kell csomagot vinnie Rákoskeresztúrra. Bizonyos Emese, szőke hajú bombázó bízza rá a küldeményt, ezt bizonyos Tímeának, vörös hajú bombázónak kell eljuttatnia, mint Rákoskeresztúron, immár együtt az ágyban Tímeával, kiderül, vibrátor volt a csomagban. Hősünk idővel távozik, már nem teljesen józan állapotban; hirtelen ötlettől vezéreltetve benéz a Rákoskeresztúri Köztemetőbe, itt szóratta szét apja hamvait. Késő van, folytatja az ivást, berúg, elalszik. Mobilcsengésre ébred, a vörös hajú Tímea hívja, nála maradt a sporttáskája, hozná utána. Meg is érkezik a megadott címre, a temető kapujához. A temetőőr, aki iraki bevándorló és Szelim névre hallgat, közben már kitámogatta kótyagos hősünket a vaksötét temetőből.

Az ünnepileg hosszan nyitva tartó Vidám Park a következő állomás. Innen Tímea és Antal visszamennek a belvárosi kocsmába, ahol Emesével találkoznak, aki Molekula társaságában jelent meg, láthatólag van köztük valami. Beállít Paul, a színész – erősen amortizálódott törzsvendég ő is –, elengedi a kutyáját, vesztére, mert Ördög beleakasztja a fogát Molekula lábikrájába. Parázs verekedés támad, melynek végén a beoltatlan kutya harapásától vérző lábú Molekulát Antal, Emese és Tímea taxin beviszik a MÁV-kórház ügyeletére, az eltört állcsontú Pault, akit Molekula leagyusztált a kocsmában, a halőr – szintén törzsvendég – hozza utánuk a terepjáróján kicsit később. Az ügyeleten azután megjelenik Szelim is: a temetőt járta és rádőlt egy angyal az egyik síremlékről, ő is kezelésre szorul. Innen már egyedül vezet vissza a főhős útja a kocsmához, ahol a robogóját hagyta. Áthajt a Tabánba – apjának volt az a szokása, hogy a záróvonalon gyalogolva hajnalban átment az Erzsébet hídon, ő viszont a szaggatott vonalat szereti, a sávváltás szabadságát –, majd visszaindul Pestre. Közben születésnapi esemest kap szerelmétől, aki a jelek szerint most is, valamint örökké szereti. Úgy dönt, hogy a hídon majd határoz: hazamegy-e vagy egyenesen a szerelméhez. Itt ér véget a regény.

Véletlen találkozások, egymást logika és szükségszerűség nélkül követő epizódok egymásutánja, szereplők váratlan és érthetetlen újra-felbukkanása, ahol a főhős személyének, az epizódok alanyának az azonossága az egyetlen összekötő és szervező tényező – ez az iménti, talán kissé túl részletes tartalomfelmondás nyilvánvalóvá teszi, hogy a cselekmény mechanikája a 17–18. századi regény szerkesztésmódját, a pikareszk elbeszéléstechnikáját idézi fel, s az elbeszélő gyakran hangot kapó blazírt, sőt cinikus humora is evvel a kora újkori regénytípusnak a hangjával hangzik egybe. Mint ahogy a benne artikulálódó világlátomás is: az élet esetleges dolgok halmaza, véletlenszerű események egymásutánja, célja és értelme nemigen lelhető fel, sugallja a Szaggatott vonal.

Ám a regénynek van egy második – vagy másik, az előbbivel párhuzamos – olvasata is. Részben stilárisan is érzékelhetően: Vertesz Antalnak van egy másik hangja is, az érzelmes, önsajnáló, sokszor szenvedélyes tónus, már-már wertheri hang (Vertesz – Werther?). Részben pedig annak révén, ahogy két kulcsszó és az általuk felidézte két motívumrendszer ismétlődik makacs gyakorisággal a regény szövegében. Az egyik a pokol – a főszereplő gyakran töpreng el a pokolról, úgy gondolja, hogy apja biztosan pokolra került (17. o.), őt gyakran gyötrik pokol-látomások (41. o.), viszont mindig félt teljesen a pokolra menni, nem mertem soha belemerülni a teljes elveszésbe, pedig az kell néha, hogy teljesen kitisztulj (90. o.). Apja temetésére emlékezve is hasonló gondolatok foglalkoztatják: Az egyetlen magyarázat az, hogy a temetésnek éppen ez az utolsó sokk az értelme, egyszersmind a leglényege, fájjon, legyen egy végső szívtépés, ébredjen bűntudat, tisztítson meg, ha tud, próbaút ez a pokolba, csak finoman, kis ízelítő formájában, innen még nem olyan nehéz feljönni (168. o.).

Ebben az eszkatologikus olvasatban ilyen próbautaknak, metaforikus pokoljárásnak minősülnek át a cselekmény fontos epizódjai is. A tévelygés az éjszakai temetőben, a Vidám Park sötét csónakázóbarlangjába való alászállás, a főhős bolyongása a MÁV-kórház kivilágítatlan folyosólabirintusában mind pokolreminiszcenciákat gerjesztenek, hol görög-római, hol keresztény formában.

Ezt az olvasatot erősíti fel a másik kulcsszó, az angyal stiláris ostinatója. Lépten-nyomon találkozunk a szóval. Még régen azt mondta nekem valaki, biztos azért lettem futár, hogy hírnök lehessek, mint az angyalok, jut hősünk eszébe a kocsmában (23. o.). A temetőben, az elhamvasztott halottak nevét őrző oszlopon több is „Angyal” vezetéknevet visel (83. o.), ugyanitt felrémlik előtte a napnál ragyogóbb asszony a Bibliából, angyalokkal körülvéve (86. o.), később a kórházban is találkozik egy „Angyal” nevű nővérrel. Gyakran jut eszébe, hogy láthatatlan angyalok járnak-kelnek az emberi világban, sőt belefolynak az emberek életébe: feladatot kaptam, olyat, ami megment, segít kijutni innen, új impulzust küldtek nekem, az angyalok nyilván (105. o.).

Lassan megerősödik benne a meggyőződés, hogy a nap kusza esetlegességei, a véletlennek látszó egybeesések valójában rendszert alkotnak, a véletlen nekem az nem legitim magyarázat semmire, egyszerűen nem fogadom el, akkor viszont akar valamit velem ez a jelenség (167. o.). Talán egy másik világ, a másvilág üzen általa? S lehet, hogy hősünk pikareszk hányódása valójában értelemmel bíró út volt, zarándoklat, a 17. századi puritán prédikátor, John Bunyan allegóriájának a címét kikölcsönözve: „a zarándok útja ebből a világból a másikba”? Igen, talán így kell – így is lehet – értelmezni a regény záró képét, a hídon (vélhetőleg) balesetet szenvedő hős (már szinte halálon túli) szenvedélyes-látomásos monológját, amelyben önmaga földi létének a végét látja felülről, s amelyben elindul apjához – hogy a pokolba vagy a mennyországba, talán mindegy, talán nem.

Egy metaforikus szaggatott vonal mindkét oldalán helyezkedik el tehát a Szaggatott vonal, egyfelől az esetleges Semmi sávjában, másfelől a szükségszerű és értelemmel bíró Mindenében. Az olvasó, ha akarja, tetszése szerint váltogathatja a két sávot, megmaradhat az egyikben vagy a másikban. De legjobban talán akkor jár, ha kerekei közé veszi a szaggatott vonalat. Ez persze közlekedésrendészetileg bírságolandó szabálysértés – ám ennek az igen figyelemreméltó regénynek az olvasásakor mindenképp kifizetődik, mégpedig busásan.

 

 

 

 

Egressy Zoltán: Szaggatott vonal. Pozsony, 2011, Kalligram. 272 oldal, 2900 forint.

 

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Egressy Zoltán: Szaggatott vonal (részlet) Most közelít az első kocsi azóta, hogy egymásnak estünk,...

Takács Ferenc: A nóta vége (Patrick McCabe: A mészároslegény. Mihálycsa Erika fordítása. Pozsony, 2011, Kalligram.) Írországnak nem csupán a lelke van dalból, hanem regényirodalmát is...

Takács Ferenc: Diákcsíny (Bán Zsófia: Esti iskola (olvasókönyv felnőtteknek). Bratislava/Pozsony-Budapest, Kalligram, 2700 Ft – 300 Sk. ) Takács Ferenc Diákcsíny Nyolcvanadik születésnapján Ruttkay Kálmánt, az ELTE...

Takács Ferenc: Váltófutás megváltásért (Egressy Zoltán: Portugál Nyolc dráma. Budapest, 2005, ANT-KO. 502 oldal, 3400 forint. ) Takács Ferenc Váltófutás megváltásért Néhány adat. Az 1967-ben született...

Rainer M. János: Ahová a kapu nyílik (Somlyódy Nóra: A Balkán kapuja? Pécs Európa Kulturális Fővárosa. Pozsony – Budapest, 2010, Kalligram – Pesti Kalligram.) Somlyódy Nóra könyvének tárgya – bár gyökerei a nem túl...

 

 

Cimkék: Egressy Zoltán

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2011 | Tervezte a PEJK