A Mozgó Világ internetes változata. 2011 november. Harminchetedik évfolyam, tizenegyedik szám

«Vissza

Végel László: Tabuk és törvények

A vajdasági magyarok között megdöbbenést váltott ki a szerbiai vagyon-visszaszármaztatási törvény, amely a kiskapun inaugurálta a magyarok és a németek – mint olvasom – kollektív bűnösségét. A törvényt egyébként az európai uniós tagjelölti státus elnyerése érdekében hozták meg, ami rendben is lett volna, ám az egyik kitétele szerint mindazok, akik a második világháborúban az idegen hatalmak kollaboránsai voltak, nem számíthatnak az elkobzott vagyon visszaszármaztatására.

Ez érzékenyen érinti a vajdasági magyarokat és a németeket. Nem is a vagyon, hanem a minősítés. Kik is valóban a kollaboránsok? A háború utáni rögtönítélő bíróságok kollaboránsoknak tartották azokat a közkatonákat is, akiket a törvény erejével soroztak be Horthy hadseregébe. Gyakran elegendő volt egy névtelen feljelentés, hogy valakit minden bizonyíték nélkül golyó általi halálra ítéljenek. Volt alkalmam látni néhány bírósági végzést, amely minden képzeletet felülmúl. Egy módosabb magyar polgárt azért ítéltek halálra, mert állítólag egy szerb polgártól ellopott egy varrógépet. Természetesen a varrógépet nem találták meg az elítélt házában. A bíróság semmiféle bizonyítékkal nem rendelkezett. Ezek alapján elképzelhető, hogy Vajdaság-szerte miféle jogtalan ítéletek születtek 1944 telén és 1945 kora tavaszán. Saját családi történetemből ismerhettem fel ennek a történetnek az abszurditását. Mivel 1941-ben születtem, apámat nem sorozták be a hadseregbe, később pedig, amikor már besorozható lett volna, akkora volt a zűrzavar, hogy megfeledkeztek róla. Születésem dátuma mentette meg az apámat attól, hogy háborús bűnösnek nyilvánítsák. Ha nem születek meg, akkor apámat besorozták volna, s 1944 őszén kollaboránsnak nevezik. A helyzet groteszkségét kidomborítja, hogy előzőleg szabadult a nagyapám a szegedi Csillagbörtönből, ahová kommunistagyanúsként cipelték. Nem volt kommunista, mint ahogy az apám sem volt „fasiszta”, csak franciaországi vendégmunkásként sokat hallott a szakszervezetekről, s valahol elszólta magát.

A 44/45-ös magyar- és németellenes atrocitások a legnagyobb tabutémának számítottak egészen a nyolcvanas évek végéig. Ugyanez a helyzet a horvátországi és a szlovéniai olaszok esetében is, ahol szigorúan tilos volt a tömegsírokról beszélni. Még Miroslav Krleža nevezetes Jugoszláv enciklopédiája is a fasiszták és az antifasiszták harcáról szól, megfeledkezve az olaszok elleni etnikai atrocitásokról. Ma azonban a horvát történészek, mint ahogy Franko Dota kiváló könyvében (Háborús évek a háború után, Zagreb, 2010, Srednja Evropa) olvasom, elismerik a horvát gonosztetteket. Abban az időben, amikor a kommunista pártot már bírálni lehetett, a megtorlásokat szóba sem lehetett hozni. Azokat az időket felnőtt fejjel átélő nemzedékek eltemették magukban a tragédiát, aminek magyarázata is akad, hiszen Tito a Sztalinnal való konfliktusa után változtatott a kisebbségpolitikáján, amivel kiérdemelte a nyugati országok elismerését.

Úgy tűnt, hogy a kérdés egyszer s mindenkorra lekerült a napirendről. A Német Szövetségi Köztársaság sem feszegette, s Jugoszlávia kapcsolatai a Német Szövetségi Köztársasággal kifejezetten jók voltak. A magyar kormányok sem kérték számon, hogy is kérhették volna, ha a nagyobb befolyással rendelkező Adenauer, Brandt vagy Kohl nem tette meg. A tanúk elnémultak, ami magyarázható azzal is, hogy a jugoszláviai magyarok kisebbségi jogai nagyobbak voltak, mint más környező országokban élő magyar kisebbségé.

A legnagyobb paradoxon, hogy a magyarok és a németek elleni atrocitás Jugoszlávia felbomlásakor, Milosevics hatalomra jutása után kapott nyilvánosságot. Könyvek és cikkek jelentek meg róla, a kormányzat nem tiltotta őket be, elnézte, bizonyára azzal a szándékkal, hogy a kisebbségben felerősítse a Tito-ellenességet, ami fokozatosan a szerb nemzeti jobboldal alapvető ismertetőjele és jelszava lett. Még manapság is könyvek és szaktanulmányok jelennek meg arról, hogy Josip Broz Tito „szerbfaló” politikájának köszönve vesztette el Szerbia Koszovót. Rangos szerzők nyilatkoznak és tanulmányokat írnak arról, hogy Tito elnyomta a szerb nemzeti érzést, megnyomorította a szerb nemzeti identitást. Milosevics tehát megtűrte, hogy a kisebbségi közbeszédbe bekerüljön a téma, ám az nem került be a többségi közbeszédbe. Ha időnként feltűnt, akkor sem idézett elő nagyobb visszhangot.

A szerbül is megjelent, Exterritórium című regényemben például arról is írok, hogy ha a többség időben szembesül a saját, 1940/45-ben elkövetett bűneivel, akkor esetleg nem kerül sor a srebrenicai genocídiumra. A kritikusok tudomásul vették, de a társadalom nem reagált. Az elmúlt tíz évben nem történt komolyabb változás e téren, legfeljebb az irodalomban. Több, a kritika által művészileg értékesnek tartott szerb regény felvetette a németek exodusát (több mint 300 ezer német volt kénytelen elhagyni a Vajdaságot) és a német tömegsírokat. Biztatónak ígérkezett, hogy a Magyar Tudományos Akadémia és a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia közös bizottságot alapított azzal a feladattal, hogy tárja fel a tényeket, de a bizottság munkája igen lassan halad előre.

Ebben a kínos helyzetben született meg a vagyon-visszaszerzési törvény, amelyben nem is a vagyon kérdése a legfontosabb, hanem annak erkölcsi és politikai vetülete. Igaz, hogy minden polgárnak jogában áll a bíróság előtt rehabilitációt követelni, de az eddigi gyakorlat arról szól, hogy a bírósági procedúra hosszú időt vesz igénybe, s nagy kérdés, hogy hány polgárnak van anyagi lehetősége ügyvédet alkalmazni. Szerintem inkább az államnak kellene felülvizsgálnia az akkori bírósági döntéseket és rehabilitálni azokat, akiket minden bizonyíték nélkül ítéltek halálra vagy pedig a törvény erejével sorozták be őket.

A törvény megszövegezői szerint a kárpótlási törvény kollaborálási kitétele nemcsak a magyarokra és a németekre vonatkozik, hanem Szerbia minden polgárára. Azt sem felejtik el megjegyezni, hogy az Európai Bizottság sem tett semmiféle megjegyzést a törvény vitatott szakaszára. Ez azonban nem nyugtatja meg a vajdasági magyarokat, a kérdésben ritka egyetértésre jutottak a különböző értékrendszerben gondolkodó közéleti személyiségek. Ugyanakkor a magyar kormánykörök is bejelentették, hogy nem hagyják magára a vajdasági magyarságot. Németh Zsolt külügyi államtitkár kilátásba helyezte, hogy Magyarország esetleg él a vétójogával Szerbia Európai Unióhoz való csatlakozása ellen. Tabajdi Csaba, az MSZP EP-delegációjának vezetője ugyancsak elítélte az újabb szerbiai fordulatokat, s kijelentette, hogy ha „Szerbia így folytatja, nem fogjuk megszavazni uniós tagjelölti jogállását”. Hozzátette még, hogy ebben egyetértés van a magyar politikai pártok között. Nem először történik meg, hogy a vajdasági magyarok gondjai közös nevezőre hozzák az egymással szemben álló magyarországi pártokat. Ez történt 2004-ben is, amikor tetőztek a napokban újra fellángoló magyarverések.

Nyilvánvaló, hogy ez esetben Magyarország és főképpen az Orbán-kormány európai befolyását jelzi, hogy tagjelöltsége érdekében Szerbia módosítja-e a kárpótlási törvényt. A szerbiai sajtó egy nappal a tagjelölti státusról folyó tárgyalások megvitatása előtt arról számolt be, hogy az Európai Bizottság képviselője tájékoztatta a magyar külügyminisztériumot, miszerint a szerbiai kárpótlási törvény nem sérti az európai normákat. Martonyi János külügyminiszter mindezek után megismételte, hogy Magyarország esetleg él a vétójogával. A szerbiai kormányszóvivő nem zárta ki a lehetőséget, hogy kormánya egyeztessen a magyar kormánnyal.

A szerbiai jobboldalon azon nyomban elhangzott a vád, hogy a jobboldali magyar kormány zsarolja Szerbiát. Vojiszlav Kostunica pártja, a Szerbiai Demokratikus Párt elsőkén tiltakozott azzal a jelszóval, hogy „nem adunk vissza semmit a fasisztáknak”. Attól tartok, hogy a kelet-közép-európai térségben az ilyen és hasonló, a nemzetállami létet fetisizáló jobboldali konfliktusok száma az elkövetkező időszakban növekedni fog, s a tömegekre egyre nagyobb hatást gyakorol. Szerbiában például rohamosan csökkennek az Európai Unióhoz való csatlakozás hívei. Most nem Moszkva, hanem Brüsszel fenyegeti a nemzeti érzést! Néhány évvel ezelőtt Szerbia polgárainak 70 százaléka támogatta a csatlakozást, ma csak 40. Vlagyimir Putyin felvillantotta az Eurázsiai Szövetség létrehozását, a szerbiai polgárok egyre vonzóbbnak találják az orosz–kínai orientációt. Az oroszbarátságnak mély történelmi gyökerei vannak, a „kínai orientációt” pedig még Szlobodan Milosevics alapozta meg. Ő volt az első politikus a régióban, aki még a kilencvenes években felismerte Kína gazdasági erejét, de azt is, hogy a „demokratikus zűrzavarból” kiábrándult, rendre vágyó tömegek számára a paternalista modell rendkívül vonzó.

A kárpótlási törvény nem „csak” jogi aktus, sokkal többről van szó. Arról, hogy a kelet-közép-európai államok mennyire képesek, képesek-e egyáltalán a hősi mítoszok mögött elismerni saját bűneiket is. A minap részt vettem egy vitafórumon, amelyet a HALMA nevű európai fordítástámogató szervezet szervezett egy hajón. A hajó Elias Canetti szülővárosából, Russzéből indult, és közben kikötött Belgrádban és Újvidéken, s végül Bécsben horgonyoz majd le. Különböző városokban irodalmi esteket, vitafórumokat szerveznek különböző érzékeny kérdésekről. Walter Famler, a bécsi Alte Schmiede szerkesztője szerint a térség minden nemzetének meg kellene írnia saját bűnlajstromát. Úgy gondoltam, hogy nem Újvidéken és nem Budapesten kell feltárni a „kollektív bűnösség” problémáját, hanem éppen Belgrádban, ezért szóvá tettem a magyar tömegsírokat. Másnap a belgrádi rádió újságírója keresett fel, hogy bővebben nyilatkozzam, amit meg is tettem, s nyilatkozatomat az újságíró minden cenzúra nélkül közölte. Akadnak szerb írók, értelmiségiek, akik szintén méltatlannak érzik a törvényt. Tehát a szerb közéletbe is beszűrődött, hogy gondok vannak. Ennek ellenére a társadalom észrevehető közönnyel szemléli a kisebbségellenes kilengéseket, egyedül a szélsőségesek hangosak.

Igen furcsa helyzet állt elő. A Szlobodan Milosevics idejében uralkodó, az állam által irányított és ellenőrzött nacionalizmust felváltotta a csőcselék nacionalizmusa, amelyet a jobboldal immár képtelen ellenőrzés alá vonni. Lehet, hogy ennek az első áldozatai a jelenleg domináns jobbközép kormányok lesznek. Erre gondoltam, miközben az utcán sétálva vagy száz fiatalember tüntetett az utcákon. Az, úgymond, fasizmus ellen! A kormányt ostorozták, mert túl nagy jogokat biztosított a kisebbségeknek. Mi lesz, ha holnap többen lesznek, kérdezem, nem alaptalanul, hiszen pár héttel ezelőtt a belügyminisztérium betiltotta a Büszkeség Parádét, mert nem tudta garantálni a résztvevők testi épségét, és attól tartott, hogy diverzáns akciók lesznek a fővárosban.

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Végel László: Titkok és tabuk Nem számít meglepetésnek, ám annál megrendítőbben hatnak azok az újabban...

Végel László: Tíz év után… Közeleg az ősz, alkonyatkor Újvidék sétálóutcáján kószálok. Az este...

Végel László: Levelek Szerbiából – balkáni és közép-európai paradigmák Elérkezett Szerbiába is a sztrájkhullám. Sztrájkolnak a rendőrök, a...

Végel László: Csodaváró nemzetek Igazi indián nyár fogad Budapesten. A város utcáin ténfergek, szívesen...

Végel László: A pártokráciától az apátiáig Az elmúlt tíz évben Szerbiát leginkább a nagyhatalmak iránti viszony...

 

 

Cimkék: Dalos György

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2011 | Tervezte a PEJK