A Mozgó Világ internetes változata. 2011 november. Harminchetedik évfolyam, tizenegyedik szám

«Vissza

„A keksz olykor csodát tesz” – Rogán Antallal beszélget Nagy József

– Megvan még a kantáros nadrágja?

– Sosem volt nekem olyanom. Sőt, hózentrógeres sem.

– Tarlós István nyilatkozta a minap, hogy ő már akkor polgármesterként dolgozott, amikor egyesek még libapiszkos legelőn rohangáltak kantáros nadrágban. Önre gondolhatott.

– Úgy tizennyolc éves lehettem, amikor Tarlós Istvánt először polgármesterré választották. Amúgy libákat nem tartottunk, az nem jellemző Nyugat-Magyarországra. Disznópásztor voltam, lovat őriztem, marhát is. Istvánt amúgy ösztönös politikai személyiségnek tartom, ez ebből a nyilatkozatából is kitűnik.

– Tarlós belefullad a fővárosi adósságba, ezért személyes sértésnek vette, hogy ön kihúzta alóla az idegenforgalmi adót.

– 2006 óta az volt az álláspontom, azt képviseltem következetesen a parlamentben is, hogy ha egyszer a mi dolgunk a turizmushoz kötődő fejlesztések elvégzése, akkor a bevétel is minket illet.

– Nagy hátrány parasztcsaládból kerülni a városi politikába?

– Részben előny, mert megtanultam elfogadtatni magam. És hátrány is, hiszen jó volna, ha nem most kellene például nyelvet tanulnom. Egyébként – ha arra céloz – véleményem szerint nem elegáns dolog, ha a másik fél gyökereit hozzuk fel egy vitában. Kicsit olyan, mintha elfogynának az érveink.

– A fél életét falun, a másik felét itt töltötte. Vidékinek vagy pestinek tartja magát?

– A Fideszben sokan úri gyerekként kezelnek, de igazából vidéki srác vagyok.

– Monogramos inget hord. Pedig a hímzett RA nem igazán földművestempó.

– A gondolkodásomban vagyok vidéki. Az ingnek meg története van. Nem jó rám a konfekció; a negyvenhatosnak rövid az ujja, a negyvennyolcasnak meg hosszú. Negyvenhetes kell, de azt meg nem kapni, így csináltattam magamnak párat.

– Engedett a negyvennyolcból.

– Kényszerből. Az RA-t kérés és kérdés nélkül pakolta a szabó az ingeimre. A következő szériánál már külön kértem, hogy ne legyen rajta, de még ez a régi eresztés sem vásott el.

– A sok egyenfideszes között igazán üdítő jelenség a Tarlós–Rogán-csörte. A főpolgármester óbudai vagány, és ön is egész gyerekkorában készült a nagy küzdelmekre: olvasom, ministráló kiskölökként mise alatt rugdosta fehér ruhás pajtásait, amiért egyszer maga a plébános pofozta le önt.

– Így volt, rosszalkodtam, pofon is csattant, utóbbi természetesen nem a szentélyben.

– A frász ezek szerint Zalában sem a liturgia része.

– Semmiképpen. A templomokban van hátul az a… na, hogy is hívják azt a helyiséget, ahol a papok öltöznek? Nem jut eszembe.

– Bizonyára ráncolná szemöldökét a Bazilika bíborosa, ha a fülébe jutna, hogy alapfogalmakkal nincs tisztában a kerületének polgármestere. Bár, aki térnyi díszkövet ád az egyháznak, mint ön, annak megbocsáttatik e kis memóriazavar.

– Jó barátságban vagyok az egyházzal. Odahaza a kertünk végében áll a szakonyfalui templom, a dédapám adományozta a telket az építéséhez.

– Egyes források szerint egyházi iskolába íratták volna önt a szülei, de mivel nem jutott pénz bencés kollégiumra, maradt a szentgotthárdi Vörösmarty. Másutt viszont azt nyilatkozta: a plébános szánta egyházi iskolába, de ön ellenállt. Melyik az igaz?

– Mindkettő. Pénz se, kedv se volt. Pannonhalma messzinek tűnt, és nem akartam kiszakadni a családból, a barátok közül. Keveset érzékeltem én akkor a világból. Ugyan rengeteget olvastam, de ritkán mozdultam ki, hiszen egy parasztcsalád nem utazik. Évente egyszer eljutottam a Balatonhoz, és kifújt.

– Miket olvasott?

– A teljes falusi könyvtárat, válogatás nélkül, sajnos. Zömmel tudományos-fantasztikusokat, köztük remek Zsoldos Pétereket, meg Agatha Christie-t és történelmi regényeket. Ma sem tudom, mi alapján válogatnak össze egy falusi könyvtárat, de hogy sok verseskötet nem jutott bele, az biztos. Amúgy belevágtam a Háború és békébe is, méghozzá tizenegy évesen.

– Korainak tűnik.

– Nem mondom, hogy tetszett. De a végére értem.

– Mint Woody Allen? „Elvégeztem egy gyorsolvasási tanfolyamot, aztán egy óra alatt kiolvastam a Háború és békét. Az oroszokról szól.”

– Bennem ennél kicsit több maradt meg.

– Miről szól a Háború és béke?

– Gyerekfejjel úgy tűnt, hogy az emberi nyűglődésről. Legalábbis tizenegy évesen valami ilyesmi csapódott le bennem.

– Éktelenkedik egy folt az ön életrajzában, a gimnáziumi évekhez kapcsolódóan. Melyről nem tudott a nyilvánosság, mígnem 2007 őszén a nyugat.hu újságírója elő nem ásott a szentgotthárdi gimiből egy 1989-es iratot, melyet az intézmény lánglelkű KISZ-titkára, Rogán Antal jegyzett. Miért titkolta vörös múltját?

– Dehogy titkoltam. Csak nem került szóba.

– Hogy jön össze az istenesség az ifjúkommunistasággal?

– Fordítsunk a kérdésen! A KISZ 1989-ben szűnt meg, akkor voltam tizenhét éves. Maga szerint egy ennyi idős fiatal kiszezése a rendszerváltás hajnalán komoly dolog?

– Ha maradt volna a rendszer, egy iskolai KISZ-titkári cím sokat ér utóbb.

– Mindössze fél évig láttam el a feladatot, ráadásul az már nem a klasszikus értelemben vett KISZ-titkárság volt. Akkoriban, szemüveges, vékonydongájú parasztgyerekként önbizalmat adott, hogy a királyi aspiránssal szemben a legnagyobb meglepetésemre a diákok engem jelöltek és meg is választottak. Annyi haszna mindenképpen volt a dolognak, hogy csináltunk egy jó kis iskolarádiót. A nyugat.hu különben azzal is szórakozott, hogy részt vettem a „Ki tud többet a Szovjetunióról” versenyen.

– Részt vett?

– Részt. Méghozzá már 1986-tól folyamatosan.

– Én is. Tudja, kicsoda Nyika Turbina?

– Talán költő? Igazából fogalmam sincs.

– Sajnos már nekem sincs. Pedig az iskolai döntőben, tán pont 86-ban mi azzal győztünk, hogy ő volt a válasz egy kérdésre.

– Mi kétszer is nyertünk, méghozzá megyei szinten. Ha 56 után kint maradnak a nagyszüleim Ausztriában, ahol szintén voltak földjeink, talán a „Ki tud többet az Amerikai Egyesült Államokról” vetélkedőre járhattam volna. Na de hazajöttek, és ezt nem nekem kéne felróni.

– Ön már középiskolában is az a párásodó szemüvegű, kritikus észosztó volt, amilyennek 1999-ben a Fidesz jezsuitájaként megismerhette az ország?

– Ha annyira utálatosan viselkedem, nyilván nem választanak meg KISZ-titkárrá. Amolyan „szeret részt venni mindenben” fiú voltam. A többség a sportban élte ki magát, ami nekem nem ment, valószínűleg azért, mert a tornatanárom gimnázium első osztályától próbált leszoktatni a balkezességről – utálom is az összes labdajátékot. Szóval inkább a szervezkedésekből vettem ki a részem. Aminek banális oka, hogy a tanításnak már kettőkor vége szakadt, az én buszom meg csak fél hatkor indult hazafelé. El kellett ütni az időt.

– Balos volt vagy nem volt balos?

– Akkoriban fortyogott a világ, és nagy hatással volt rám a történelemtanárunk, egy derék reformkommunista, talán még munkásőr is lehetett, mégis végtelenül tisztességes ember, nagyon örültem, amikor utólag kétszer is igazgatónak választották, na, a tőle hallottakat hazavittem, amivel a nagyapámat mindig vitára ingereltem. Amúgy nem vettem részt mély politizálásban. Különböző helyi lapokban megjelent néhány cikk a nevem alatt, de azok szerzője nem én voltam, csak az én nevemet írták alá. Az a kor így működött. Én elvoltam a rádióval meg a kirándulásokkal.

– Tábor?

– Oda nem jártam.

– Pedig az volt a legjobb.

– Parasztcsaládban a nyár dologidő, a fű nő, a szénát folyamatosan gyűjteni kell, az állatok mindennap kérnek enni. Tizennyolc éves korom előtt egyetlen táborba jutottam el: a felvételi előkészítőbe.

– Hol csajozott?

– Úgy ismertem meg a nőket, hogy nem szeretik, ha az ember fecseg az élete ilyen előzményeiről.

– Ments Isten, hogy összeugrasszam Cecíliával.

– Annyit elárulhatok, hogy azért a faluban meg a gimnáziumban is volt élet.

– Jár érettségi találkozókra?

– Nem nagyon.

– Hívják?

– Hívnak. Az elsőn, az ötévesen még voltam, azóta nem.

– Miért nem megy?

– Nincs rá időm. Le kell küzdeni hozzá háromszáz kilométert, oda-vissza hatszázat. A családomhoz is legföljebb évente kétszer jutok el Szakonyfaluba, inkább ők jönnek hozzánk Pestre, de ha már megérkezem, szeretnék velük lenni meg kirándulok a környéken a gyerekkel. Régebben ott is megtaláltak a problémák, sokan fordultak hozzám ilyen-olyan ügyekkel. A húgomból most alpolgármester lett Szakonyfaluban, így már van, aki ténylegesen megoldja a nehéz helyzeteket. Ő amolyan mindenes, kitölti az adóbevallást, a szociális kérelmet. Fura. Én itt ülök a belvárosi hivatal legtetején, ott meg még irodája sincs a polgármesternek, valamelyikük konyhájában beszélik át a közös ügyeket – és hát igazából az a valódi önkormányzatiság.

– Leragadtam, bocs… Pusztán azért nem ül be a volt osztálytársak közé, mert nem akar a szabad idejében is problémamegoldó embert játszani?

– Ez inkább csak ürügy, tényleg szembe kell nézni azzal, ha a családom az első.

– Nagyképűnek tartanák, ha már az első Unicumnál megmondaná, most nem dolgozik?

– Talán tényleg rosszul csináltam, de utólag nehéz lenne rendbe hozni. Onnan eredhet ez a menekülés, hogy egyetemistaként próbáltam túllépni a családomon. Elvárták tőlem, hogy hétvégente menjek haza dolgozni, de aztán arra jutottam: azért jöttem pesti egyetemre, hogy új életet építsek magamnak. És maradtam.

– Mit szólt az édesapja? „Urizál a kölök, mikor itt a széna?!”

– Volt köztünk némi távolságtartás akkortájt. Elfogadta ugyan, hogy ki akarok lépni a falusi közegből, de egy idő után már nem értette, mi jár a fejemben. 1998 márciusában halt meg, egy hónappal azelőtt, hogy országgyűlési képviselő lettem.

– Jaj.

– Éretlen voltam, az életem még nem került a későbbi kerékvágásba, kellett a támasz: anyám és nagyanyám töltötte be apám helyét. Nagyanyám karakán asszony volt, sokat segített. A válásom előtt egyedül mentem haza egy jó hoszszú hétvégére. Leültünk, és azt mondta: úgy csináld, fiam, ahogy neked jó. Ha menni akarsz, ne húzd az időt, menj, rendezd magad körül a dolgokat, és légy boldog. Érti? Ez a velejéig vallásos asszony arról beszélt nekem, hogy az a legfontosabb, önmagammal legyek rendben.

– Jó az a falu.

– Ezért jó. És pont ezt nem akarom elveszíteni azzal, hogy ügyintézőnek menjek haza.

– Tizennyolc évesen már tudta, mit akar az élettől. Mit is? Bársonyszéket?

– Akkor még nem volt bennem, hogy politikus legyek. De az igen, hogy fedezzük fel az ismeretlent.

– Pénzt akart?

– Budapesti akartam lenni. Ezt csak a falusiak érthetik meg. És bele akartam szólni a dolgokba.

– Mit tett érte?

– Aktív voltam. A pénzügyi tanszéken a legambiciózusabb demonstrátorok közé tartoztam. Nagy kedvvel dolgoztam a szakkollégiumban is. A KISZ-titkárságból viszont okultam annyit, hogy bármennyit kapacitáltak, a közelébe se mentem a hallgatói önkormányzatnak. Bölcs döntésnek bizonyult.

– Már tizennyolc évesen bele akart szólni a „dolgok menetébe”?

– Miért ne? Lelkes voltam, és nem ismertem lehetetlent – hasonlóan sok akkori fiatalhoz. Nem az újságból akartam megtudni, mi történik.

– Az egyetemen Széchenyi-szakkollégista volt, hallgatott Orbánt, Kövért, Németh Zsoltot. Meg Tölgyessyt, Mécs Imrét. Vacillált a Fidesz és az SZDSZ között?

– Nem. Merthogy akkoriban az MDF liberális vonalának voltam híve, amit leginkább Antall József, Jeszenszky Géza és Kulin Ferenc testesített meg.

– Be is lépett a fórumba, úgy három percig lehetett tag.

– Volt az három nap is. Az 1994. tavaszi választási vereség után kértem egy barátommal együtt a felvételt, méghozzá a XI. kerületi szervezetbe. Egy Szőke Zoltán nevű úr volt a vezető, később Dávid Ibolya idején pártigazgatója lett, ma a fővárosi gyógyfürdők vezérigazgatója, felettébb ügyes ember. Azzal fogadott bennünket, hogy srácok, itt viták is vannak ám. Életünk első csoportülése tragikusra sikeredett. Mi azért mentünk oda, hogy a közelgő önkormányzati választás előtt tegyünk a jobboldal győzelméért, és azt láttuk, hogy a tagok, ha tehetnék, megölnék egymást. Nekünk ez nem jött be, odébbálltunk.

– Az MDF-es kaland után Fidelitas-tag lett, majd 1997-ben belépett a Fideszbe. Ki volt a mentora?

– Fidelitasos tevékenységem kapcsán sok embert megismertem a Fideszből.

– Orbánt?

– Őt is. 1998-ban két helyet kaptunk a Fidesz országos listáján, az egyik Gyürk Andrisnak jutott, a másik nekem – így lettem parlamenti képviselő.

– A következő évben pedig, amikor Deutsch Tamás diplomaajándékként sportminiszteri rangot nyert, ön vette át tőle az „általános politikai kérdésekben megnyilvánuló frakcióvezető-helyettes” posztját. Mit gondolt akkoriban Deutsch és a sportminiszteri poszt Orbán általi megalázásáról?

– Üzenet volt az mindannyiunk számára, hogy a miniszterség komoly feladat, fel kell rá készülni.

– Ez is egy értelmezés. Szeretett általánosügyi lenni?

– Nagy lecke volt, mondhatnám úgy is, hogy komplett szívás.

– Rengeteg remek idézetet találtam abból az időszakból, most kettőt hadd citáljak! Az első az ellenzékhez való viszonyát illusztrálja: „Az MSZP miniszterelnöki posztjáért kiérdemesült múmiák versenye zajlik: Horn Gyula, Medgyessy Péter, Németh Miklós, Kovács László. Ennyit az önök jövőképéről.” Nem túl differenciált álláspont.

– Nem is vagyok rá büszke. A Fidesz szegedi kongresszusán hangzott el, ahol alelnökké választottak. Elkapott a hév, és nem gondoltam rá, hogy sok, az életének zömét kényszerűen a szocializmusban eltöltő polgárt megbántok ezzel. Kampányban hajlamos ilyesmire az ember. De mostanság is előfordul még mérsékeltnek tűnő politikusokkal is.

– Kivel?

– Hadd ne mondjam. A legutóbbi kongresszuson is volt ilyen.

– A tüchtig Varga Mihály számonkérős keménykedésére céloz?

– Mondjuk úgy: tőle meglepett a téma ilyetén tálalása. Mondom, mindenkit elkaphat a hév, emberek vagyunk.

– Itt a helye a másik Rogán-idézetnek, méghozzá 99-ből: „Sajnos a politika nem kifejezetten intellektuális tevékenység. Ezt megemésztenie egy értelmiséginek nagyon nehéz. Hónapokig kell szajkózni ugyanazt a médiában, hiszen az üzenetnek át kell jutnia.” Ahhoz képest, hogy pár évvel korábban még szénát pakolt édesapjával, hamar azonosult új társadalmi osztályával. És volt hozzá huszonhat éves.

– A politika sajnos valóban sokszor az üzenet ismételgetéséről szól, de erről nem beszélünk, vagy ha mégis, nem így. Éretlen voltam.

– Gyakorlatilag lezombizta a választókat, és velük együtt a politikusokat is. A mostani hiperfegyelmezett Fidesz-frakcióról mit gondol? Zombik?

– Miért lennének zombik?

– Pártjuk cégként működik, regionális multi: mindenki ugyanazt mondja és ugyanúgy, a hatékonyság mindenekfelett.

– Téved. Rengeteg eredeti egyéniség ül a Fidesz-frakcióban. Látná egy ülésünket! Ami a szívükön, az a szájukon. De miután a döntés megszületik, fegyelmezett politikai erőként kell működni. Mert ha nem, arra a sorsra jutunk, mint a kisgazdák, az MFD és a Giczy-féle kereszténydemokraták.

– Na de gondolkodni azért ér. Néhány nagyvárosi polgármester meg is engedi magának ezt a luxust. Igaz, nekik nem kell attól tartaniuk, hogy Orbán holnap kirúgja őket, hiszen a településüktől kapták a mandátumukat. Bár azért nekik sem árt kalkulálni azzal, hogy hamarosan változik az önkormányzati törvény.

– A Fidesz fegyelmezett párt, mindig is az volt. Akár tetszik egyeseknek, akár nem.

– Az LMP-s Karácsony Gergely nyilatkozta a minap, hogy Orbán pártja úgy néz ki, mint egy üzleti és médiavállalkozás, melynek a Parlamentben is van egy portfóliója.

– Gergő okos fiú, közös szakkollégiumba jártunk, és azt tudom neki mondani, nézzük meg az LMP összetételét, ha majd kétszáz fős frakciója lesz. A Fidesz több puszta politikai erőnél? Igen. Minden párt több szimpla politikai erőnél. És minél nagyobb egy párt, annál inkább igaz ez rá. Az LMP kicsi, de még így is vannak médiakapcsolatai és találni vele szimpatizáló üzletembereket.

– Hatékonyságban nehéz lenne felülmúlni a Fideszt. Előszeretettel nyúlnak olyan trükkökhoz, mint például az egyéni képviselői indítványra történő törvényalkotás. Ami írott szabályt ugyan nem sért, íratlant annál inkább. Ön is aktív részt vállal ebből a normál egyeztetéseket megkerülő metódusból. Kényszerből? Meggyőződésből? Cinizmusból?

– Az önálló képviselői indítvány a képviselők jogai közé tartozik.

– Ön még 1999-ben a frakcióvezető-helyettesség mellé megkapta a kabinetiroda politikai titkárságának vezetését, plusz Orbán Viktor miniszterelnöki tanácsadója lett. Milyen tanácsokat adott?

– Nem sokat, de igyekeztem. Igazából a kabinetiroda munkáját szerveztem.

– „Nem voltam abban a helyzetben, hogy nemet mondjak, pedig szerettem volna” – ezt nyilatkozta a döntéséről. Szeretett volna nemet mondani?

– Előzetesen másképpen képzeltem azt az időszakot: szívem szerint rakkolok a költségvetési bizottságban, a ciklus végére pedig akár a költségvetési munkacsoport vezetője is lehettem volna a képviselőcsoportunkban. De hát Orbán Viktor egyszer csak mellém lépett a Parlament általam nagyon nem kedvelt állóbüféjében, és elmondta, úgy döntött, nagyobb kabinetet csinál, vezessem én a belpolitikai területet. És ezzel le is tértem a magamban jól kigondolt szakpolitikusi pályáról.

– „Tíz év múlva… bizonyára az álmaim között fog szerepelni, hogy ennek a pártnak az egyik vagy akár az elsőszámú vezetője egyszer én lehessek.” Ezt is akkoriban nyilatkozta.

– Sose mosom le magamról.

– Szeretné?

– Nem bánnám.

– Megvan még az az álom?

– Nincs, tényleg túlléptem rajta. Mégpedig azért, mert kevesekből lehet miniszterelnök vagy pártelnök, és ha az ember ezt az egyetlen célt tűzi ki maga elé, statisztikailag nagy az esélye a csalódásra. És hát miért csalódásokból álljon az élet? Igyekszem megállni a helyem ott, ahová az élet sodor.

– Próbálom ezt összeegyeztetni azzal, hogy már tizennyolc évesen tudta, mit akar… Nem megy. Térjünk akkor vissza a múlthoz. 2002 májusában Kövér László lett a Fidesz elnöke, ön pedig beállt mellé kabinetfőnöknek. Munkáját így foglalta össze: „A választásokra való felkészülésben a Fidesz politikai arcélének megerősítésében lesznek az elnök úrral közös teendőim.” Lett is olyan baltával faragott arcél, hogy belebuktak.

– Tök őszintén mondom, hogy nem sok minden jut eszembe abból az időszakból.

– Elfojtás.

– Na, arra azért emlékszem, hol állt az irodám. Pedig a Fidesz életében ez fontos időszak volt, először történt meg, hogy nem Orbán Viktornak hívták a párt effektív vezetőjét. Az új szerepre egyedül Kövér László volt alkalmas.

– Ettől még továbbra is Orbán döntött a pártkérdésekben, nem?

– Orbán vezette az országot, megjelent a Fidesz elnökségi ülésein, véleménye a pártban is perdöntő volt, de a napi működésben Laci határozott. Kövér ebben az időben szerezte meg máig tartó tekintélyét. Ő a Fidesz élő belső lelkiismerete. Ő az, aki kimondja a kimondhatatlant, megfogalmazza, ami ott motoszkál mindannyiunk fejében. Olykor bántóan szól, engem is ért tőle ilyen kritika, nem volt teljesen igaza, de helyesen tette, hogy szembesített egy kellemetlen ténnyel.

– Mi volt az?

– Nem árulom el. De nem is lényeges kérdés.

– A 2002-es bukás utáni polgári körözéssel radikális hangok is megjelentek a pártban. Ön a Demokratában keménykedett: „Május óta a titkosszolgálat van hatalmon… ami ellen a magyarságtudat felelevenítésével lehet védekezni… Ez történhet bátor módon, nyílt, egyenes tekintettel.” Milyen mondat ez?

– Látni kéne a teljes szöveget… Én inkább arra emlékszem vissza ebből az időből, hogy a Budaházy Györgyhöz hasonlókat már akkor sem szerettem.

– Hol találkozott ilyenekkel?

– A polgári körös rendezvényeken gyakran éreztem atavisztikus hangulatot, olyan alakok is megjelentek ott, akik láthatóan nem jót akartak. Budaházy ennek a típusnak egy szépen körülrajzolható figurája, nekem már a hídfoglalás előtt sem tetszett. Ahogy már mondtam: Budaházy provokátor.

– Azt gondolja, hogy gonosz balliberális erők kiképezték, majd konspiráltan a jobboldalba fecskendezték Budaházyt?

– Nem állítom, hogy kiképezte őt valamelyik titkosszolgálat. Csak azt: vannak, akik az alkatuknál fogva provokátorok. Budaházy ilyen. Nincs az a közösség, ahol összefogó erőként tudna működni. Egyetlen dolog vezérli: provokálni a világot, felhívni a figyelmet saját magára. Örök forradalmár.

– Mint Kerényi Imre?

– Imre abszolút nem ilyen. 2003 óta dolgozunk együtt, elnökségi tag a kerületi Fideszben. Ő integrál, ahogy egy kiváló színidirektorhoz illik. Voltak, akiket én rég kitettem volna a pártból, ám Imre türelemre intett, segített őket befogadni, és utólag rendre kiderült, hogy neki volt igaza.

– Embert nem tettek hát ki a csoportból. Asztalt viszont kitettek, méghozzá a polgármesteri hivatal aulájába. Az új alaptörvény asztalát. Az alkotmány népszerűsítésével megbízott Kerényi Imre javaslatára.

– Kiemelt figyelmet élvezünk ebből a szempontból. Pont ma szólt a jegyző, hogy a házelnöki titkárságról hívták: állampolgári bejelentés érkezett, miszerint nincs elég könyvjelző az alkotmány asztalán.

– Mi az a könyvjelző?

– Kellék az alkotmány asztalán. Utasítottam az illetékest, hogy szerezze be.

– Ez az egész alaptörvény asztala jókora baklövés, nem?

– Én magamtól nem csináltam volna ilyet, de nem butaság. Azért nem, mert az új alaptörvény egyesek számára megtestesíti az igazi rendszerváltást. Sok idős embernek fontos, hogy van egy hely, ahová el tud menni, és megrendelheti a maga számozott, Kövér László által aláírt példányát, amit aztán odahaza betehet a vitrinbe.

– Az Orbán-kép mellé.

– Megjegyzem, Orbán Viktor nem szereti, hogy az ő dedikált fényképe virít a vitrinekben.

– Biztos ön ebben?

– Biztos. De ettől még rengetegen élnek ebben az országban, akik felnéznek Orbán Viktorra. És felnéznek az új alkotmányra is.

– A NENYI-re is felnéztek?

– Amíg nem volt alkotmány, addig volt a NENYI.

– Százezrek szemében tette nevetségessé a Fidesz-kurzust.

– Sajnos én se mindig kezelem a súlyuknak megfelelően a szimbólumokat, pedig fontosabbak, mint gondolnánk. Amikor a nagyanyám először járt a Cecíliával közös lakásunkban, amint belépett, azt kérdezte: hol a házi áldás? Elszégyelltem magam.

– Hogy jön a házi áldás a NENYI-hez meg az alkotmány asztalához?

– Mindhárom egy valamiben való hitet szimbolizál.

– Van köztük némi korkülönbség. De inkább arról: emlékszik a 2002-es önkormányzati választások éjszakájára?

– Tisztán.

– Amikor megérkeztek az első eredmények, a tévében vörösbe borult az országtérkép, síri csend uralkodott a Fidesz kampányközpontjában. Ön ott állt, talán már farmerosan, de biztosan nem a fideszes Boss öltönyben…

– Sosem volt Boss öltönyöm.

– Tényleg, azt a Deutschék hordták. Szóval, míg sok fideszes sírt, ön hangosan nevetett. Rémlik ez a pillanat?

– Persze.

– Min mulatott?

– Sírni mégsem illik ilyen helyzetekben. Olyan volt az a perc, mintha legördült volna a vállamról egy hatalmas kő. Azt éreztem, na, innen lesz majd szép felállni. A frakcióban eztán még fél éven át húztam az igát, kerestük a Fidesz helyét, ötleteltünk, hogyan alakítsuk át a párt szerkezetét. Azoknak a hónapoknak az akkori frakcióvezetőnk, Áder János volt a kulcsfigurája. Sokat köszönhetünk neki.

– Volt is köszönet, sajátos: Orbán szétverte az Áderhez lojális, a megyei szervezetekre épülő Fidesz-struktúrát, és hozzá hű politikusokból állított össze választókerületi egységekből szerveződő rendszert. Ez volt Áder belpolitikai halálos ítélete.

– Az új rendszer jobb lett. Ha már 2002 tavaszán az működik, hamarabb észleljük, hogy vakvágányra futott a kampány. Nem volt érdemi visszajelzésünk arról, mi zajlik a választókerületekben.

– Ezek szerint mégsem csalás döntött 2002-ben?

– Volt ott csalás is, abban az értelemben, hogy a baloldalon olyan mozgósítás zajlott még kampánycsendben is…

– Mint a jobboldalon.

– Nem, a jobboldalon nem.

– És később igen?

– A mozgósítási rendszert 2006-ra építettük fel.

– Ami, ugye, törvénytelen.

– A mi mozgósítási rendszerünk mindig is törvényesen működött, és kizárólag a kampánycsend előtti időben kerestük fel a Fidesz-szimpatizánsokat.

– Én pont egy ellenpéldába futottam bele pár évvel később egy időközi választáson valahol Nógrádban. A fideszes jelölt nyert nagy fölénnyel. A narancsos irodában pesti pártokostojásnak nézett egy helyi aktivista, mellém lépett, átkarolta a vállamat, és már a harmadik mondatnál ott tartott, hogy „barátom, széthajtottuk magunkat, ötven cigány családot vittünk autókkal választani”. De akkor ez a viselkedés, ha jól értem az ön iménti szavait, nem tartozott az elvárt magatartásformák közé a Fideszben?

– Hová gondol? Semmiképpen. Voltak, talán vannak is hézagok a rendszerben, egy ilyen nagy gépezetben ez elkerülhetetlen.

– 2002 őszén Orbán felkérte önt kabinetfőnökének. Ezt már nem vállalta el. Miért?

– Mert megint nem jutott volna időm magamra. Márpedig ez volt az az időszak, amikor igényem támadt a befelé fordulásra, hogy kitaláljam, hogyan építsem újjá az életemet.

– Erről is beszéljünk majd, de előbb arról, hogyan zajlott az az Orbánt kikosarazó beszélgetés? Onnan mesélje, hogy belépett az ajtón.

– Egyeztettünk egy időpontot, pontosan érkeztem, beültem az irodájába, kértünk kávét, magát az ügyet az első öt percben lerendeztük, az érveimre azt mondta, bölcs gondolat, tökéletesen megért, aztán beszélgettünk még fél órát arról, mihez akarok kezdeni magammal.

– Érdekelte Orbánt a Tóni baja?

– Határozottan. Kifejezetten empatikus személyiség a munkatársaival is. Kétségtelen, hogy volt kockázata nemet mondanom, de mivel az érveim világosra sikeredtek, fikarcnyi hátrányom sem származott az esetből.

– 2002 szeptemberében lemondott a frakcióigazgatóságról, a következő évben a pártalelnökségről is, sőt elnökségi tagságot sem vállalt.

– Mert tavasszal már belvárosi frakcióvezető voltam. Arra koncentráltam.

– Rendet is vágott a sajátjai között. Mi volt a baj velük?

– Káosz uralkodott. A kerületi elnök zárva tartotta a Cukor utcai irodát, mert félt, ha bejut valaki más, azonnal megpuccsolja a vezetést. Vicces. Meg az is zavart, hogy a csoport, sőt maga az elnökség is tele volt közterületi árussal, a kerületi lakosok meg nem értették, miért nem lehet felszámolni a folyamatos gagyivásárokat. A változás jegyében létrehoztuk az ország első nyitott Fidesz-csoportját, polgári szalon indult, gyermekmegőrzőt alakítottunk ki, nyugdíjasklub lett, ilyen korábban nem volt a Fideszben. Azt csináltam meg kicsiben, amit Orbán Viktor álmodott meg nagyban.

– Közben az ön korábbi szerepébe megérkezett Szijjártó Péter – megér ő is egy misét… Sekrestye!

– Tessék?

– Sekrestye. Tudja, ahol a pofont kapta a plébánostól. Most ugrott be.

– Ja, tényleg.

– Na, szóval nézem a minap a köztévén a sporthíreket, és az a vezető hír, megelőzve Messit és a Forma 1-et, hogy Szijjártó Péter régi álma vált valóra azzal, hogy leigazolta őt egy kispályás labdarúgócsapat.

– És?

– Ezen ön nem akad fenn?

– Miért akadnék?

– Mert ez a szervilizmus legalja. Ami nem mellesleg az alany számára a legkínosabb.

– Ha leigazoltak volna egy ismert színészt, az nem ugyanilyen hír?

– A bulvárban az. De a közhíradó sporthíreiben semmiképp. Az vajon lejött volna, ha Mesterházy Attila lesz hivatalos balszélső?

– Nem tudhatom.

– Ízlése szerint való az eset?

– Ha mindennap születne egy ilyen, zavarna.

– Úgy tudni, győzködte Szijjártót, hogy ne kövesse el az ön „arcvesztő” hibáit.

– Valóban beszélgettem vele annak idején, hogy vigyázzon az egyéniségére, és mindig tartsa szem előtt, mit akar elérni a politikában. Szerintem megértette.

– Ki lehet jönni ennyi idő után az Orbán-imitátor szerepből?

– Orbán-imitátor? Ez túlzás.

– Szerintem is. Szijjártónak még a hanghordozása, a ki nem tett verbális írásjelei is úgy szólnak, mint a főnöknél.

– Péter szóvivő, és különösen nagy hangsúlyt kell fektetnie az üzenet célba juttatására. Ezért aztán nem alaptalanul érezni úgy, hogy egysíkúan beszél. Pedig gazdag személyiség. De Péterről inkább Péterrel beszélgessen.

– Nem is Szijjártó most az érdekes, hanem az a valaki, aki az ön útját járja újra. De akkor folytassuk a direkt rogánozást. A belváros mellé ön 2004-ben bevállalta a kampányfőnökséget, ezzel kivette részét a következő választási vereségből.

– Eredményeket is elkönyvelhettünk: felépítettük a már emlegetett választókerületi rendszert, kidolgoztuk a mozgósítási koncepciót, vagyis hatékony párttá váltunk. Amiben rengeteget tanultunk a francia és az amerikai testvérpártoktól. Személyes kapcsolatokat is építettem, jó barátságba keveredtem Sarkozy kampánycsapatával, és az se volt semmi, amikor cowboykalapos texasi kampánytanácsadók mondták meg, hogyan mozgósítsunk, teszem azt, Borsodban. Mókás.

– A Magyar Vizsla-ügy kevésbé volt az. A kampányfinisben kiderült, hogy a pártoktól való függetlenségét hangoztató Adózók Érdekvédelmi Szövetsége által kiadott Magyar Vizsla nevű, úgymond a Gyurcsány-kormány ügyeit leleplező ingyenes lap néhány oldalát az ön titkárságáról faxolták át a nyomdába. Hazugságon kapták önöket, plusz a választási törvény megsértésén, hiszen a lap költsége nem szerepelt a Fidesz kampánykiadásai között.

– Sajnos nem voltunk felkészülve arra, hogy ekkora gépezet felépítésénél túlzottan öntevékeny aktivisták tömege is bekerül a rendszerbe. Valaki hibázott, én pedig elvittem a balhét.

– A „rosszabbul élünk, mint négy éve” kampány az ön ideája volt?

– A kampányüzenetekről a pártelnökség dönt, a kampányfőnök csupán előterjesztő. De ha keresztbe feküdtem volna az úton, talán megfúrhattam volna az ötletet. Olyankor persze az is benne van a pakliban, hogy elgázolja az embert a kamion.

– Ön ült abban a kamionban. Hamis volt az állítás, hiszen nem éltünk roszszabbul, mint négy éve, sőt. Igaz, hitelből nőtt a jólét. Ez nem tűnt fel odabentről?

– Többszakaszosra terveztük a korteskedést, de végül beleragadtunk az első etapba, és tévedésnek bizonyult, hogy pusztán negatív kampánnyal nyerhetünk. Februárban kezdtük érezni, hogy szoros lesz a küzdelem. Úgy ítéltük meg, nem tudunk új szavazókat nyerni, ezért arra összpontosítottunk, hogy a mi szimpatizánsaink közül minél többet urnákhoz vigyünk. Meglehet, kampánystílust kellett volna váltani, de nem maradt rá energia. Mindenesetre a saját kampányomat 2006 őszén egészen másként raktam össze, be is jött.

– Polgármesteri beiktatása napján a Bazilikában kezdett, onnan vonult át a hivatalba, és még aznap többeket kirúgott. A szocialisták Don Corleonénak titulálták, mondván, „az istentiszteletet leszámolás követte”.

– Nem is tudom, hogy az istentisztelet zavarta őket inkább, vagy a személycserék. A mi városrészünkben található a Bazilika, azt gondoltam, jó lesz lelki töltődéssel indulni az első ülésre. A szocikkal villámgyorsan megállapodtunk a bizottsági helyekről; szerintem nagymértékben méltányoltam az igényeiket.

– Átmentődött némi hit a szakonyfalui ministránsból a belvárosi polgármesterbe?

– Hiszek Istenben, és imádkozom. Nehéz pillanataimban be tudok ülni a templomba, ott keresem a megnyugvást. A hit számomra azt jelenti, és ezt igazából a városban tanultam meg: keresni Istent.

– Templomjáró akkor is, ha nincs ott kamera?

– Bár nem mindennapos és még csak nem is minden vasárnapos templomjáró vagyok, de fontos ünnepet nem hagyok ki, és akkor is bemegyek, ha egyszerűen a lelkem azt diktálja. Hiszek. Nem dicsekszem vele, nem teszem ki az ablakba, ritkán beszélek róla, de attól ez még van.

– Nem tudom, az ügynek mi köze a klérushoz, de nekem úgy tetszik, valamikor 2002 és 2003 fordulóján ön túlesett egy titkos ördögűzésen. Lelazult, és kezdett felépülni a mára kiforrott, a bulvár számára is fogyasztható imidzs. Ilyeneket nyilatkozott: „Bennem az elmúlt másfél évben felerősödött az a gondolat, hogy az ember tegyen gesztusokat, elvégre az ellenfél mondanivalójának is lehet valóságtartalma.” Éppenséggel politikai gesztusokban ritkán nyilvánult meg ez az extratolerancia.

– Annál inkább megnyilvánult emberi gesztusokban. Sokáig amilyenek voltak a szavaim az MSZP politikusaihoz, úgy alakult a viszonyom is hozzájuk. Aztán egyszer csak elkezdtünk egymással beszélgetni. Aztán meg a jobbikosokkal is. Még utóbbiak között is akad, akit határozottan kedvelek.

– Kicsodát?

– Hegedűst.

– Jesszusom!

– Nem, nem az, hanem a srác a gazdasági bizottságból, a Tamás. Ő bár a Jobbikban találta meg a helyét, értem, mit akar. Van ilyen is.

– Mekkora a Fidesz felelőssége abban, hogy a szélsőjobb bekerült az Országgyűlésbe?

– Semennyi! A Jobbik egyértelműen a baloldal felelőssége. Ha normálisan kormányoznak, a Jobbik ma nem parlamenti párt.

– Az utcai politizálással nem önök engedték ki a palackból a szellemet?

– A polgári körösök kilencvenkilenc százaléka ma is a Fideszben vagy környékén mozog, és nem a Jobbikban. A jobbikosok zöme a MIÉP-től meg a kisgazdáktól jön, vagy olyan egykori MSZP-szavazó, akinek a Fidesz nem kell, Vonáék viszont megfelelnek neki.

– Sok Árpád-sávos zászló lobogott a polgári körök rendezvényein.

– Néhány. Vannak olyanok a közösségünkben, akiknek sokat jelent az Árpád-sávos zászló. Egyetlen közös pontot találni a Jobbik és a Fidesz politikájában: az antikommunizmust és az MSZP elutasítását. Amikor a Jobbik az MSZP-re fordul rá, azt kétségkívül gyakran övezi tetszés a mi frakciónkban. De a cigányozást meg a zsidózást határozottan elutasítjuk. Nekem azt mondták a nagyszüleim negyven évvel a háború után is, hogy két fajtát ki nem állhatnak: a nyilasokat meg a kommunistákat.

– Nyilasozni a Jobbikot és kommunistázni az MSZP-t érvénytelen párhuzam.

– Ne csúsztasson, én sem úgy gondoltam.

– Csússzunk át a gazdaságra. A devizahitelek részbeni forintosításával Orbán ismét leverte Európában a biztosítékot. Mondják a Fideszben: a miniszterelnök ha legalább nyolcvan százalék esélyt lát arra, hogy nagy lendülettel áttörjön egy falat, akkor nekiindul. Félő, egyszer országostul felkenődik.

– A mai gazdaságpolitikában lehetetlen egyszerű és tiszta válaszokat adni, járatlan utakat kell járni. Valóban van kockázata a kormány politikájának, de az eredményessége elvitathatatlan. A társadalmi igazságosság elve szerint a devizahitelesek pluszterheit együtt kell viselje a hitelfelvevő, a bank és az állam, hiszen mindannyian felelősek a kialakult helyzetért. Két irányba kell tenni lépéseket: egyrészt kiszámíthatóvá tenni a részleteket, másrészt törekedni a forintosítás felé.

– Ön az ötvennyolcmillió forintnyi devizahitelével az ország legeladósodottabb képviselője. Mennyit kaszál majd a végtörlesztés lehetőségével?

– Semennyit. Ugyanis 2009-ben egy akkor kedvezőnek tűnő árfolyamon euróalapúra váltottam a frankhitelemet. Vagyis a mostani lehetőség rám nem vonatkozik.

– Ha lenne rá módja, rávinné a lelkiismeret, hogy a bankja meg az állam rovására spóroljon egy lakásnyit?

– Ez milyen kérdés? Ha nagyapámnak kerekei lettek volna, akkor busznak hívják. Ez a történet nem rólam szól, hanem azokról az emberekről, akik nem vagy csak alig tudják törleszteni a hitelüket, akik képtelenek rendes ételt adni a gyerekeiknek, mert nincs miből, akik attól rettegnek, másnap nem lesz fedél a fejük felett. Ha mindenképp rám kíváncsi, nos, mi annak idején józanul vettünk fel hitelt, megtartottuk az aranyszabályt, miszerint a törlesztés nem haladhatja meg a havi jövedelem harminc százalékát. Az árfolyamgáttal sem éltem, mert azt gondoltam, amíg tudom, fizetem a megemelt részletet. Sokaktól viszont megkaptam a kérdést: ha másnak ajánlgatom, én miért nem kóstolok bele?

– Az átváltással kapcsolatban a képviselőcsoport mit javasol a tagjainak?

– Ez ügyben nincs frakcióálláspont.

– Gyurcsány nem vált. Erkölcstelennek tartja.

– Na, pont neki nem kellene ezzel a kifejezéssel kardoskodnia.

– A Fidesz azt mondja: a ballib kormányok bűnt követtek el, hogy nem magyarázták el az embereknek a devizahitel kockázatait. Na de ha ez a kockázat annyira nyilvánvaló volt már akkor is, ön miért vett fel közel hatvanmillió forint frankalapú hitelt?

– Olyan korlátokat kellett volna szabni, hogy a törlesztés baj esetén is fizethető legyen. Én még most is a havi harminc százalékon belül vagyok.

– Forintosítva?

– Háromszázezer.

– Aprópénz ahhoz képest, ami fölött polgármesterként rendelkezik.

– Ez igaz. Százmilliós beruházások zajlanak a kerületben.

– A Fő utca díszburkolása közel dupla annyiba került négyzetméterenként, mint másutt a hasonló kövezés.

– Nem mindegy, hogy két centi vastag műkövet ragasztunk, vagy tízcentiset lerakunk. Az egyik pár évet bír, a másik minimum egy évszázadot. Az előbbiből veszélyes hulladék lesz, utóbbiból sosem.

– Magyarországon nemhogy egy százmilliós, de még egy százezres beruházásnál is kizárt, hogy ne osszon vissza a kivitelező. Itt kinek osztanak vissza?

– Nekem biztos nem. És az önkormányzatnál sem tűrnék meg az ilyen embert. Aki politikusnak áll, kalkulálja bele: ha beruházások felett dönt, méltatlan vádak érhetik.

– Szélesítsük országosra a gazdaságozást. Tartható, hogy az államadósság csökkentése a legfontosabb gazdaságpolitikai szempont?

– Stabilitásunknak ma ez az origója.

– A tavalyi választások előtt még a növekedés volt a lényeg. Lett is volna hétszázalékos hiány, ha Barroso nem azzal bocsátja el Brüsszelben Orbánt, hogy három százalék a plafon. Nehéz követni a prioritásokat.

– A magyar politika változását Európa gyors átalakulása indokolja. Bezárkózott a kontinens. Ebben a helyzetben különösen fontos, hogy az egyes tagállamok képesek-e legalább a saját stabilitásuk megteremtésére. Magyarország képes rá.

– Megbukott a Matolcsy-terv.

– Szerintem meg nem. A költségvetés bevételei elmaradnak ugyan 60–100 milliárddal a tervezettől, de járulékból több folyik be, mint vártuk.

– Áfából meg kevesebb.

– De összességében a magyar költségvetés még mindig stabilan finanszírozható.

– Az orbáni politika alapja az adócsökkentésből remélt gazdasági növekedés, amire aztán a teljes társadalompolitika épül. Az adó- és ezzel az állami bevételcsökkentés megvolt, ám ettől nem tért magához a gazdaság, a második negyedév nulla növekedést produkált. Így aztán nincs pénz a társadalompolitikai célokra sem. Dől a ház.

– Dehogy dől. A magyar gazdaságpolitika alapcélja: elkerülni a fizetésképtelenséget és megúszni a radikális adóemelést.

– Áfában már világelsők vagyunk.

– Ha megvan az egyensúly, akkor lehet a növekedéssel és a foglalkoztatás bővítésével kinőni a strukturális problémákat.

– Matolcsy és vele Orbán az egykulcsos adóban hisz. Miközben közgazdászok már annak bevezetésekor elmondták: ha a jól keresők adója csökken, a zsebekben maradó pénz válságban nem munkahelyteremtő beruházásra megy majd, még csak nem is belső keresletre – hiszen a jómódú nem vesz több zsemlét, tejet, parizert –, hanem külföldi nyaralásra, bécsi bankszámlára. Nekik lett igazuk.

– Tévedés. Adóváltozás nélkül a mostani belsőkereslet-szintet és a nulla növekedést sem értük volna el. Az adócsökkentés következtében a családoknál maradó pénz jelentős részben hitel-viszszafizetésre fordítódott. Magyarország ma nettó visszafizető pozícióban van, évi 2000 milliárd forint megy ki e címen az országból, ami persze rettenetesen hiányzik a fogyasztásból és rajta keresztül a növekedésből. Jó döntés volt az adókiengedés, de elértünk a határára. Mostantól adóátrendezésre, versenyképességi csomagok összeállítására kell koncentrálni.

– Szóval nem bukott meg a Matolcsy-terv. És maga Matolcsy?

– Ő sem.

– Orbán 2011 végén gondolja végig a kormány személyi kérdéseit. Ön szívesen lenne gazdasági miniszter?

– Nincs ilyen ambícióm.

– Dehogy nincs. Olvasom egy pár hónapja készült interjújában, hogy már egyetemistaként is gazdaságpolitikai pályára készült, és az Országgyűlés gazdasági bizottságának elnöki székébe is kifejezetten törekedett.

– Sok minden szerettem volna már lenni. Kiskoromban például űrhajós. Aztán közgazdász, majd politikus. Volt, ami bejött, volt, ami nem.

– Ja, értem, várjunk még fél évet.

– Annál mindenképpen többet.

– Ha Orbán önt kérné fel Matolcsy helyére, mondhatna nemet?

– Ezen a hídon akkor kell átmenni – hogy a kormányfőt magát idézzem –, ha odaérünk. Különben is, a belvárosi Fidesz-csoportnak szentül megfogadtam, hogy minimum 2014-ig maradok polgármester.

– Nem egy erős érv.

– A személyes érvnél mi lehet erősebb?

– „Fiúk, Viktor szólít, mennem kell.” Ki válaszolna erre úgy, hogy: „Milyen Viktor, Tóni?”

– A belváros számomra lelki támaszt nyújtott, amikor bajban voltam. Nem hagyom cserben az ittenieket.

– Számos interjújában hozakodik elő ezzel a lelki aspektussal. Ami a bulvárban mindent visz, hisz az jön le belőle: micsoda érzelmes, derék fiú ez a Rogán, ember ebben az embertelen politikában.

– Tényleg fontos számomra a helyi közösség.

– Komolyan a Fidesz-csoport az ön lelki társa, támasza? Nem a párja, a családja meg a barátai valók erre? „Kisírom magam a Stadler Mária vállán” – ez elég gázul hangzik.

– A magánélet egészen más. Ám az is igaz, hogy a 2006-os vereség nagyon megviselt, és utána a helyiek töltöttek fel energiával.

– Föl se kapja a fejét Stadler Máriára?

– Sejtettem, hogy szóba kerül.

– Stadler Máriának vesznie kell?

– Elég egy szigorú megrovás.

– Stadler asszony – a Fidesz ötödik kerületi csoportjának tagja – egy mobiltelefonnal felvett video tanúsága szerint arra biztatta Budaházy Györgyöt, hogy lője le Gyurcsány Ferencet. Ez nem ér meg egy kizárást?

– Rendkívül szerencsétlen megfogalmazás, melynek sem tartalmával, sem körítésével nem értek egyet. Sőt, már azzal sem, hogy egyáltalán szóba állt azzal az emberrel. Mint már mondtam, Budaházy nem több provokátornál. A kifejezést utóbb Mari több alkalommal használta az említett úrral kapcsolatban, mire Budaházy kérte tőle, személyesen tisztázzák a helyzetet. Találkoztak, elhangzott az a rossz mondat. Miután kipattant az ügy, Mari önszántából bocsánatkérő levelet írt Gyurcsány Ferencnek.

– Per Mari? Ekkora cimborák?

– Mindenkit ismerek a Fidesz-csoportunkból.

– Négyszázötven tagjuk van.

– Jó a memóriám. Ráadásul Mari felettébb aktív, mindig van neki valami ötlete, sokat közülük el is utasítok. A barátnőivel együtt rendszeresen betelefonál a baloldali médiumok beszélgetős műsoraiba, Bolgár Györgyhöz meg az ATV-be. Pénzt kért rá, nem adtam. A kerületi Fidesz-irodát persze használhatják.

– Sose akartam elhinni, hogy nem szólista elvetemültek, hanem párt szervezte brigádok telefonálják, kommentelik tele a médiát. És most, tessék, belefutok egybe.

– Nem nevezném őket pártmegbízottnak. Összeáll négy-öt idős ember, és naponta megeresztenek tíz telefont. De az egész nem ér annyit, hogy felzaklassák magukat, és ne adj’ Isten, rosszul legyenek. Persze nem kötözhetem le őket.

– Hogy néz ki egy taggyűlés az ötödik kerületi Fidesz-csoportban? Felolvasás az Orbán-breviáriumból, majd a polgármester kikérdezi az őszödi beszédet?

– Nyitott, baráti beszélgetések ezek. Jobbára vendég is jön, legutóbb Lázár János járt nálunk. A szeptemberi nyitó ülésen másfél óra alatt elmondtam, hogyan látom a nyár eseményeit. Kaptam rengeteg kérdést tanártól, orvostól, ügyvédtől, bankártól… ja, bankártól nem. Amire tudtam, válaszoltam.

– Mire nem tudott?

– Fogalmam sincs, hogy például mi lesz az iskolákkal, miként alakul át a kórházi rendszer.

– Mihez kezd a túlmozgásosokkal? Azokkal, akikre annak idején az MDF-es Szabó Iván azt mondta: rettenetes tagság. Akik polgárikör-szervezésnél, tüntetésnél jól jönnek, akik holnapra megforgatják az egész Kossuth teret, de békeidőben is harcolni akarnak.

– Számomra nem rettenetes a tagság. Ha az ember megnézi a rokonságát, abban is mindenféléket találni, némelyikkel szívesebben találkozik, másokkal kevésbé. Ráadásul a mi tagságunk a belvárosban sokkal higgadtabb, mint az átlag, nem híve az indulatos politizálásnak. Ezért is lepődtem meg Mari mondatain.

– Széles ez a Fidesz, gárdaavató Wittner Máriától minimum Navracsics Tiborig tart.

– Nem baj az. Évekkel ezelőtt tréningre hívtak a Bajorországot hat évtizede kormányzó CSU-hoz. Döbbenten tapasztaltam, milyen széles és mély rétegekkel bír egy igazi európai néppárt. Esténként olykor beültünk egy kocsmába, ahol világháborús élményeikről beszélő öregurakkal találkoztunk. Eleinte kínosan éreztem magam köztük, ám hamar rájöttem, hogy azok a borzalmak nekik az életük nem felejthető részei, a múltjukat nem eltörölni akarják, inkább szembenéznek vele. Senki nem bántja őket, tagjai lehetnek a CSU-nak, és így a világnak ez a szelete is szépen belesimul a német demokráciába. Azért hozom ezt példaként, mert a Fideszben is vannak régi MSZMP-tagok. Nincs ezzel baj, más kérdés, hogy sosem lesz belőlük vezető tisztviselő…

– Hát.

– Legalábbis itt a kerületben biztos nem. Egy nagy néppárt, ha stabilan, tartósan kíván kormányozni, az élet minden eresztékére el kell jusson, meg kell értse, mi és miért történik. Ha valamit, hát ezt a németek taníttatták meg a világgal. Egy néppártban mindenféle ember fellelhető, de ettől még magának a közösségnek vannak határozott érdekei, filozófiája, ideológiája. Persze egy ilyen hatalmas csoporttól senki ne várjon el olyan kimozdíthatatlan, szűk értékrendet, mint amilyennel egy kisebb, teszem azt, liberális közösség képes lavírozni.

– Csak meg kell húzni valahol a határt.

– Igaz. Nyilvánvalóvá kell tenni, mi az, ami elfogadhatatlan. Például bárki lelövésére buzdítani. Az még úgymond viccből sem fér bele. Lehet tiltakozni, lehet egyet nem érteni, lehet büntetőeljárást követelni, de senkinek az életével, a családjával nem szórakozunk. Mert alapvető emberi normákat nem sértünk.

– Hazaárulózni lehet?

– Az határeset, olykor a szólásszabadság része.

– A Medgyessy Pétert annak idején lehazaárulózó, és ezzel a tettével jobbos ikonkává nemesedő Loppert Dánielt ön idevette az önkormányzathoz.

– Régen volt. És azért tettem, hogy Dani tanuljon belőle.

– Légy tahó, poszt jár érte. Komoly tanulság.

– Pont azt szerettem volna, ha megtanulja: a politika nem csak abból áll, hogy mondunk egy nagyot. Higgye el, Dani talpraesett fiatalember.

– Nincs kétségem felőle. Ön gyakran beszél arról, hogy nem kell sírig politikusnak lenni, és szívesen beállna, mondjuk, bankárnak. Ért hozzá?

– Ez a terület mindig is érdekelt. Fiókvezetőként talán már most megállnám a helyem, de a fölsőbb szintekbe is tán bele tudnék tanulni. A bankszakma amúgy sem elsősorban elméleti tudás, inkább gyakorlat és kapcsolatrendszer kérdése.

– Kavarni kell sokat?

– Nevezzük menedzsmentfeladatoknak. A válság előtt sok bankár fogta fel kavarásként a szakmáját, és csak az volt a cél, hogy minél több hitelt kihelyezzen.

– A pénz miatt bankárkodna?

– Sokkal inkább azért, mert az embernek csinálnia kell valamit.

– Elmehetne akár holnap nyugdíjba?

– Rendszeres jövedelemre szükségem van. Olyan állás meg nekem nem kell, ahová az ember csak a fizetéséért jár be.

– Ön most álláshalmozó.

– Hogy?

– Polgármester, képviselő, ráadásul az Országgyűlés gazdasági bizottságának elnöke. Melyiket hanyagolja el, hogy még Cecíliára meg a gyerekekre is jusson idő?

– A gazdasági bizottsági elnöki posztjára szentelem a legtöbb energiát. A belvárosban jól működő rendszert alakítottunk ki, félszavakból is megértjük egymást, ha ma bejövök két-három órára, többet elintézek, mint négy éve, ha itt ültem tízet. Tudom, mit akarok, és akik itt dolgoznak, ők is tudják, milyen döntési verziókat érdemes elém hozni. Összecsiszolódtunk. Ha egy értekezleten részletproblémával kell foglalkozzam, azt érzem, valamit elrontottunk.

– Jut is idő mindenre. A lakók kiakadtak egy kerületi bérházban működő óvoda hangoskodó gyerekeire, ön meg ott termett, és elsimította a többgenerációs ellentétet: virágot adott a lurkók kezébe, akik éneklős, versmondós esztrád keretében nyújtották át azokat a zajérzékeny néniknek. Rögvest helyreállt a belvárbéke. Amiről – nagy szerencse – tudósított a helyi érdekű sajtó. Profi.

– Apró dolgok ezek, de mégis talán az élet legszebb momentumai.

– Píáros találta ki önnek ezt a megoldandó problémát, vagy spontán nőtt az az aszfalton?

– Spontán, természetesen. Akkoriban az óvoda közelében laktam, és megtalált a probléma.

– Vidámodjunk még tovább. Tudja, mire értem haza a minap?

– Na?

– Önt láttam az egyik kereskedelmi csatorna szappanoperájában, ahogy saját magát, Rogán Antal polgármestert alakítja. Állt a Kossuth téren, balján Cecília, jobbján Krumpli kutya. Akkor ott valami eltört bennem.

– Pedig vicces volt. Ilyet sem csináltam még. Nem is fogok. De egyszer belefért.

– Improvizálhatott, vagy be kellett tanulni azt az egyetlen mondatot?

– Forgatókönyvből dolgoztunk. Irigylem a színészeket, ha elrontanak valamit, akár tizenhétszer is megismételhetik.

– Önnel elsőre sikerült a felvétel?

– Legalább harmincszor futottunk neki, mindig közbejött valami gikszer. Nem könnyű feladat ám rávenni a kutyát, hogy a megfelelő időben ugasson. De a keksz olykor csodát tesz.

– Elismételné nekem a szerepét?

– Nem. Nem és nem. Kitörlődött… Amúgy több, összesen négy snittben is szerepeltem.

– Cecíliának is jutott szöveg?

– Ezek szerint nem nézte végig a jelenetünket.

– Az alapoknál vannak hiányosságaim.

– Persze, neki is volt néhány mondata. Abból a szempontból rosszkor jött a forgatás, hogy Cecil épp a terhesség első heteiben tartott, komoly hányingerrel küszködött, én az évente egyszer, a hőség hatására rám törő migrénemmel küszködtem, a kutya pedig nem értett semmit.

– Amikor felhívták önt a tévések, rögtön elvállalta a szerepet?

– Jót nevettem, és mondtam, győzzék meg a feleségemet.

– Nehéz volt?

– Szerintem nem.

– Melyikük döntése volt bevonulni a bulvárba? Cecília vágyott a rivaldába? Vagy ön hozott a magánéletet a karriernek alárendelő döntést?

– A 2006-os kampányban azt mondták nekem a többiek a Fidesz-csoportban, hogy egész más embernek ismernek, mint amit a politikai szerepléseim sugallnak. Javasolták, mutassam meg az emberi oldalamat is.

– A kampány után miért mutogatta tovább?

– Ha a bulvárnak kinyitod a bejárati ajtót, nem áll meg az előszobában.

– Nem kötelező kimenni Cilivel meg az ebbel a Kossuth térre.

– Kétségkívül: ha mi nagyon nem akarjuk, elvágható a szál. De miért akarnánk? Az emberek kíváncsiak ránk, én pedig büszke vagyok a családomra.

– „Zárkózott vagyok, van ilyen… Mifelénk nem fecsegnek az emberek” – ezt nyilatkozta még 99-ben.

– Változtam kicsit. Akkoriban még szemüvegem is volt.

– Szintén 99-ben számolt be arról, hogy egy kockás füzetbe jegyzi föl, ha hibázik. Betelt az irka?

– Rég elveszett. Hamar rájöttem, nincs szükségem naplóra, épp elég a saját emlékezetem. Néha abban is elég rémisztő visszanézni, hogyan láttam tíz éve helyzeteket, embereket.

– Ne hátra nézzen, hanem előre, és ne tíz évet, csak három hónapot.

– Három hónapot? Hallott róla, hogy jön a következő gyerek? Igazán kedves magától, hogy említi.

– Restellem, de nem tudtam. Viszont gratulálok hozzá. Hogy hívják majd a legkisebb Rogánt?

– Még csak „munkaneve” van: Kristóf.

– Igazából az apuka egy 2006. decemberi mondatával szerettem volna előhozakodni az ön sok vargabetűs politikusi és magánemberi személyiségfejlődése kapcsán: „Szerintem úgy negyvenéves korára alakul ki az ember.” Három hónapja maradt a negyvenig.

– Vagy úgy. Emberileg, úgy hiszem, kialakultam, viselkedésformáim, szokásaim stabilak. Jó találmány ez a negyvenéves kor, de igazából 2002 és 2004 között nőttem fel.

– Akkoriban vált el. A nyilvánosságnak meg nem mutatott, visszafogott leány után, akitől gyereke is született, egy dumás, dekoratív, domináns csaj jött. Nem kis váltás.

– De ettől még kristálytisztán látom: a család mindennél fontosabb. Ami Andrisnál a válás miatt kimaradt az életemből, az pótolhatatlan. Soha többé nem akarok hasonlót elkövetni. Sem Daninál, sem a hamarosan születő fiamnál.

– A karrierje merre tart? Bebetonozza magát a kerületbe, megcélozza a főpolgármesterséget, curikkol a gazdaságpolitikába, vagy inkább a kormányzásba, netán a pártvezetésbe kandidál?

– A polgármesterség után szívem szerint visszatérnék arra a pályára, ahonnét Orbán Viktor kimozdított azzal a beszélgetéssel a parlamenti büfében: gazdaságpolitikus szeretnék lenni. Amihez még sok éven át kellene tanulnom, reputációt szereznem, kapcsolatrendszert építenem.

– Főpolgármesterség kizárva?

– Semmi sincs kizárva, de én szeretem ismerni mindazokat, akikre hatással vannak a döntéseim. A belvárosban ismerem is az összes bolttulajdonost. A főpolgármester viszont fönt ül az Olümposzon. Budapest első emberének lenni – most ezt tegyük idézőjelbe – olyan, mint minisztériumot vezetni.

– Nem menne az Olümposzra, miközben politikai példaképe Sarkozy elnök. Hogy van ez?

– Annyiban ma is példakép, hogy bárhová került, nem azt nézte, miként használhatja dobbantónak a pozícióját, hanem azt, mit tehet, és ennek köszönhetően lehetetlen helyeken teljesített. Elnökként viszont nehezebben megy neki. Orbán sokkal karizmatikusabban kormányoz, mint ő.

– Amolyan putyinosan.

– Ezt a hasonlatot hadd ne minősítsem.

– Orbán, Putyinhoz hasonlóan, mindent elfoglal. Kétharmadba betonozza még az adótörvényt is, fideszesre szabja a köztestületeket, kilenc évre nevezi ki hűbéreseit. Ön nem így látja?

– Egyszer minden ciklusnak vége szakad. A mostaniból is már csak bő két és fél év van hátra. Aztán csak az eredmények maradnak, amelyekre lehet tovább építkezni. Remélem, hogy nekünk, de majd az emberek eldöntik ezt a dilemmát.

– Az Olümposznál tartottunk. Meddig vár még a csúcstámadással?

– A csúcson akkor jó lenni, ha megérik a gondolat, mit is akarunk ott kezdeni. Éretten, az integrátori szerepre alkalmasan kell megérkezni, amikor már nemcsak érdekeket, hanem politikai erőket is képes összefogni az ember. Ettől még igen messze vagyok.

 

 

Kapcsolódó írások:

“Olykor én is értetlenül szemlélem a közoktatásban zajló eseményeket” – Pálinkás Józseffel beszélget Nagy József – Az imént elkapta önt a folyosón egy idős...

James Bond Polgári Kör – Szigetvári Viktorral beszélget Nagy József – Újabban ismét Bajnainak dolgozik. Dolgozna Mesterházynak vagy Gyurcsánynak is?...

„De megesik, hogy a sárkány sár formájában jelenik meg” – Szőcs Gézával beszélget Nagy József – Azt nyilatkozta még augusztusban, hogy napló készül államtitkári munkájáról....

Minél többet lop a politikus, annál biztosabb, hogy megússza – Bócz Endrével és Tóth Mihállyal beszélget Nagy József – Határozott hatalomváltás zajlik. Kétharmados, zömmel sokéves mandátummal a Fideszé...

Berniczky Éva: Nagy ország, nagy vászon Berniczky Éva Nagy ország, nagy vászon Azóta járok szívesebben...

 

 

Cimkék: Nagy József, Rogán Antal

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2011 | Tervezte a PEJK