Fáy Miklós: Ígéretek és viszonyok (Stephen Sondheim: Egy nyári éj mosolya. A Centrál Színház előbemutatója a keszthelyi Festetics-kastélyban, 2011. július 28–31. Rendező Trevor Nunn.)

Volt egy fogadalmunk egymásnak Molnár Gál Péterrel, hogy aki túléli a másikat, az írja az elhunyt nekrológját. Mondjuk, reméltem, hogy ez inkább engem kötelez majd, mint őt, és eszembe sem jutott, hogy azt se tudom, mit kellene írnom róla, hiszen alig ismerem, bár talán sokan vannak, akik alig ismerték. Talán mindenki csak alig ismerte, de én tényleg alig, még azt sem tudom, hogy eredetileg Molnár vagy Gál Péternek hívták, melyik a felvett neve. Azt viszont látom a Népszabadság kulturális oldalán, hogy a szerzők körülbelül fele három nevet visel. Színház- és újságvilágban mindenki a vízre írja a nevét, ha van valami ércnél maradóbb, az ez.

Különösebb ok nélkül, de este folyton eszembe jutott Molnár Gál Péter. Már ha Törőcsik Marit nem fogadjuk el különösebb oknak. De ahogy néztem a Festetics-kastély kertjében, saját ráncokkal és vendéghajjal, eszembe jutott Molnár Gál, valahol egy színház nézőterén kérdezte, tetszett-e a Naphosszat a fákon előadás Kaposváron. Dehogy tetszett, nem volt darab, amit láttam, ahhoz képest viszont kegyetlenül hosszú, Törőcsik Mari imponáló módon másfél órányi szöveget mondott, de már tíz perc után alig figyeltem oda. Én szerettem az öregasszonyt, mondta, én meg arra gondoltam, hogy tessék, ez aztán az újságírói elfogultság, szerette, mert mi mást is tehetett volna, ez volt Törőcsik Mari nagy visszatérése, és hiába öregasszonyozik, azért kortársak, magát szereti benne. Visszajövünk a halálból, és úgy fog a fejünk, hogy száz oldal szöveget is megtanulunk. Van, ami ellen fölösleges küzdeni, nem megnyerhető, egy színészi életpálya ellen nem lehet olyan érveket mondani, hogy de a darab nem remekmű. Kit érdekel a darab a színházban?

A helyzet valamivel bonyolultabb Keszthelyen, egyrészt azért, mert ez nem a színház, csak szabadtéri vendégeskedés. A Centrál októberre tervezi az Egy nyári éj mosolya bemutatóját, most csak előbemutatnak. És még csak nem is azt nézem, hanem az előbemutató főpróbáját, bizonyos dolgokat még be kell számítani, ha Törőcsik a darab végén szimbolikusan hal meg, széttárja kezét, és előrebillenti a fejét, az talán csak annyit tesz, hogy nem kekeckedik a halállal. Lehet, hogy már tudja, amit én még nem a nézőtéren: aki folyton eszembe jut, miközben őt nézem, már halott. Igazi halott, nem játékból.

De az is fontos, hogy elsősorban a darab a tét. A darab meg a szerző, a Magyarországon soha tartós sikerre nem jutó Stephen Sondheim, akivel a musicalt játszó szakszínházak, az Operett és a Madách már nem is kísérletezik, nem lehet vele jegypénztári hisztériát kelteni. Nem vevő rá a közönség, nem hiszik el, hogy ezen a nyelven komolyan is lehet beszélni, vagy ha elhiszik, akkor nem kíváncsiak rá. Hallom, mit beszélnek a hátam mögött a szünetben: minden nótát hússzor játszanak el, mondja egy pasas, a nő meg javasolja, hogy menjenek szépen haza, ne kínozzák magukat tovább. Fájó szívvel látom be, hogy megint vesztésre áll az ügy, de nem csodálkozom. Nyilván értelmes ember nem megy musicalre, és fordítva, aki musicalt néz, nem értelmes ember. Meg lehetett bukni a Sweeney Todd-dal is, ami igazán világsiker, és nálunk filmváltozatban sem robbantotta a kasszákat. Bár világsiker ez a darab is az eredeti címén, A Little Night Music, Kis éji zene. Nem tudom, mitől féltek, Mozart még ijesztőbb Sondheimnél is? De hát Ingmar Bergman is feledgetve van. Az egy nyári éj mosolya ugyanis eredetileg Bergman-film, szövevényes és kellemesen erkölcstelen történet, színésznő van az események középpontjában, aki két házas férfinak is szeretője, anya van, aki királyokkal és hercegekkel szűrte össze a levet, kisleány van, akit ez a hajdani luxusprostituált nevel, és még csak nem is neveli félre. Plusz a két szerető, akik egyben szerető férjek is. Meg a feleségek, akik közül az egyik keserű, a másik még csak az sem, hiszen 18 éves és szűz, bár már 11 hónapja asszony. Ha ennyi nem elég, akkor van még egy fiú is, a 18 éves szűz 20 éves mostohagyermeke, leírva átláthatatlanabb, mint a nézőtéren. Bergman szerette a zűrzavart, de a bizalmatlan ember hajlamos azt hinni, hogy nem lehet befutni olyan musicallel, amelyben a szereplőket Carl-Magnusnak vagy Lindquist úrnak hívják. Aztán mégis siker lett, elsőre 601 előadás, aztán újabb és újabb felújítások, legutóbb 2009-ben, sztárszereposztással, Catherine Zeta-Jonesszal.

Csak azt akarom ezzel mondani, hogy nem Sondheimmel teszünk jót, ha megértjük és megtanuljuk szeretni, neki igazán mindegy, hogy Keszthelyen vagy a Centrál Színházban milyen a fogadtatás. Maga a Centrál megtett anynyit, amennyit tudott, minimalizálta a kockázatot, replicajogokat vett, a Trevor Nunn-rendezést használják, azt a díszletet, jelmezeket, koreográfiát. A magyar változat főként a koreográfia terén ébreszt kételyeket, az mégis lehetetlen, hogy ez a botladozás menjen odakint is, de a látvány azért megfelelő, semmi nem vonja el a figyelmet a lényegről, az első részben feketék a ruhák, a másodikban fehérek, a lényeg nem kívül történik.

A zenével van egy kis baj, azt már hozni nem lehetett, kamarazenei hatások zizegnek, el is van többé-kevésbé játszva, ami a kevésbé, az főleg a tempó, néha annyira nehézkesen zajlanak az események, pedig lendülni kellene, ingadozni mély, északi búbánat és nyári életkedv között. A kar, a szólista nehézségű feladatokat teljesítő kicsi kórus tisztán énekel, nem rajtuk múlik.

Lehet, hogy senkin sem fog múlni, elindulnak, és évről évre jöhetnek a nagy Sondheim-bemutatók, van legalább 5 musical, ami egyszerűen hiányzik innét, ami nélkül nem értjük meg a műfajt, nem értjük, hogy mivel foglalkozik a sikeresebb kolléga, Andrew Lloyd-Webber. Ha nem így történik, akkor azért vannak elképzeléseim, hogy mi a baj.

Mindenekelőtt a két főszerepet nem sikerült kiosztani. Gergely Róberttel van kevesebb probléma, ő hoz valami átlag zenés-színházi figurát, a hangja is kellemes, a magasságokkal ugyan küszködik, a hangütés is táncdalos, de elcsúszik az egész. Nem őt képzeli az ember a gyötrődő, de szexuálisan vonzó, öregedő, de a halkulásban is erős svédnek, az igaz, mégsem kell kicsinyesnek lenni, valaki ott van a színpadon. Desirée Arnfeld azonban bonyolultabb eset. Nagy-Kálózy Eszter, szőke és a fizikai állapota is tökéletes, innét nézve ragyogó szépség, onnét meg már hervad, fárad, sápad. Az ember sejti, hogy az énekléssel majd bajok lesznek, de akkora bajokra nem lehet felkészülni, amelyek bekövetkeznek. Ez egy teljes téveszme nálunk, amit minden prózai színház zenés előadásán megszállottan bizonygatnak, hogy énekelni nem fontos. Semmi sem fontosabb egy musicalben. Desirée Arnfeld szerepében lehet ügyeskedni, szellemesnek lenni, szállni, letottyanni, bár most még azt sem tudom állítani, hogy Nagy-Kálózy Eszter mindezt megtenné. Játszik, de folyton hallani, hogy játszik, hogy a szüneteknek nincs igazi súlyuk, a hangszínek túlságosan tudatosan és kiszámítottan változnak. Nem tetszik, de ha valaki veri az asztalt, elhiszem neki, hogy ez csak egy fogás, csak azt akarja megmutatni a színésznő, hogy színésznőt alakít. Nyugodtabb lennék, ha legalább percekre felfüggesztené a demonstrációt, ha legalább időnként igaznak ható mondatokat hallanék. Mindez azonban mellékes ahhoz képest, hogy a szerep nincs elénekelve. Hogy nemcsak a darab, de a Sondheim-életmű egyik legfontosabb dala a Send In The Clowns. Ha nem elég, hogy a szám meg van verve Fábri Péter fordításával, és azt éneklik, hogy Bohócok, hé!, de még azt kell hallani, hogy egy, de egyetlenegy hang nincs a helyén a dal során, hogy hamiskás, erőtlen, bizonytalan, ijedt az előadás, akkor ennek a történetnek nincs főszereplője.

Nem képzelem azt, hogy ez egy opera, hogy itt minden hangnak súlya és szerepe van, de azért Sondheim-mű. Ha a hangoknak talán nincs, de az egészet átjáró keringőritmusnak igenis van szerepe. A Send In The Clowns pedig Desirée szerepének az értelme. Erre fut ki, ezt kell megértenünk, hogy ez a pillanat a szereplő életében az igazzá vált színészet, amikor bejövök, tudom a szerepem, tudom a végszavakat, csak épp nincs a színen senki. Az ijedség nem játék és nem szakmai, semmi nem marad, csak az elrontott élet, az elhibázott taktika, a magány. Desirée Arnfeld ekkor, ettől a daltól válik hősnővé, hogy el tudja vagy el tudná viselni ezt is. Ez nem betétszám, kis színes, ez olyan, mintha a Traviatából lennének kihagyva az áriák, nem értené a néző, hogy mit ugrabugrálnak egy ócska kis nő körül.

Nincs bocsánat. Pedig amúgy nem szörnyű az egész, a kislány, Patai Anna bájosan énekel, bájtalanul játszik, Szemenyei Jánost könnyű kedvelni, mert tehetséges, Balogh Anna kis szerepben kifejezetten csillogó és érdekes. Egyházi Géza telitalálat dragonyosként, és még ez a markáns, magyarnótás hang is jellemzésnek hat, Kovács Patrícia cserében úgy beszél, mint aki súlyos megfázással bajlódik, és talán túl karakteres is a szerepében, igazából egy Desirée van elrejtve benne, de sebaj. Törőcsik Mari önmaga, vagy talán mégsem, sokkal jobban énekel, mint várható, a szövegeit meg inkább csak fölmondja, most ennyi is elég. Aztán meghal jelzésszerűen, kikel a székből, meghajol, fáradtan mosolyog. Amikor este a nekrológokat olvasom Molnár Gálról, eszembe jut, hogy ezért jobb színházba menni, mint élni.

 

 

Stephen Sondheim: Egy nyári éj mosolya. A Centrál Színház előbemutatója a keszthelyi Festetics-kastélyban, 2011. július 28–31. Rendező Trevor Nunn.

 

 

Kapcsolódó írások:

Fáy Miklós: Ápor és szerelem (Heltai Jenő: Naftalin. Szombathely, Weöres Sándor Színház, rendező Mohácsi János. Illetve Budapest, Radnóti Színház, rendező Szabó Máté.) Eljutottam a Mohácsi-rajongásnak arra a fokára, amikor már más színházban,...

Fáy Miklós: Áldott szegénység (Aki Kaurismäki: Bohémélet. Örkény István Színház. Rendező Ascher Tamás.) Tartja magát Murger, vagy mi tartjuk magunkat bizonyos elvekhez, ami...

Fáy Miklós: Tragédia és bimbózó lányok (Sofi Oksanen: Tisztogatás. A Kaposvári Csiky Gergely Színház előadása, rendező Valló Péter.) Nem ismerem a számokat, nem tudom, végül mennyit sikerült eladni...

Fáy Miklós: Ahol a tirpák fölmászik a fára (Onder Csaba–Antal Balázs: Tirpákia, tündérkert. A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház előadása. Rendező Lendvai Zoltán.) Nem kellett hozzá öt perc, hogy már azon kelljen gondolkodni:...

Fáy Miklós: Több seb többet lát (George Bernard Shaw: Pygmalion. Fordította Nádasdy Ádám. A szombathelyi Weöres Sándor Színház előadása. Díszlet Árvai György, jelmez Szűcs Edit, rendező Keszég László.) Értem, mit csinálnak, azt is, hogy miért, mégsem tetszik. Jönnek...

 

 

Cimkék: Fáy Miklós, Molnár Gál Péter