Csengery Kristóf: Egy félreértett mester (Rahmanyinov: Rapszódia egy Paganini-témára, 2. zongoraverseny. Gustav Mahler Kamarazenekar, Yuja Wang (zongora), vezényel Claudio Abbado. Deutsche Grammophon, CD, 2011.)

Rahmanyinov. Vele mindig baj van. Pontosabban nem vele van a baj, hanem neki – az életművének – van baja. Rahmanyinovot ugyanis minduntalan félreértik. Először is kikiáltották úgynevezett „virtuóz zongoradarabok” szerzőjének – pusztán azért, mert a művei valóban elképesztően nehezek. De hát virtuóznak nem azt nevezzük, ami nehéz, hanem azt, ami annak akarja mutatni magát. A virtuozitás magatartásforma. (Brahms f-moll szonátáját vagy B-dúr zongoraversenyét a legtöbb zongorista lejátszani is alig tudja – de ezek mégsem „virtuóz” művek, csak nagyon nehezek, nehézségük ugyanis nem mutatósan van tálalva, hanem szemérmesen: nem ad alkalmat a személyes ügyesség csillogtatására.) A virtuozitásban mindig is jelen volt bizonyos cirkuszi elem, csak éppen az idomár ez esetben nem az oroszlánt, hanem a zabolátlan hangszert szelídíti meg. Nem véletlenül választotta Alfred Brendel egyik híressé vált régi írásának címéül a szókapcsolatot: Liszt és a zongoracirkusz. Nos, ennek a zongoracirkusznak a mi orosz szerzőnk – pianistaként a 20. század első felének egyik, ha ugyan nem a legnagyobbja – soha nem volt szereplője. Szergej Vasziljevics Rahmanyinov (1873–1943) nemcsak származását tekintve volt nemes (részben tatár származású, őseit a 11. századig visszavezető családja a 16. századtól a cár szolgálatában állt), de ízlésében is. Életének két nagy tragédiájáról lehet tudásunk-sejtésünk. Az első csapás kényszerű elszakadása szeretett Oroszországától, ahol a proletárforradalom győzelme után egy hozzá hasonló arisztokratára (még ha elszegényedett is) sanyarú sors, sőt talán a halál várt volna. A második egy titokzatos szerelem, amelyről a róla szóló irodalomban nem olvashatunk, ám amelyre határozottan utalt a zeneszerző unokája, Alexandre Rachmaninov. Az unoka, aki még jól ismerte nagyapját, 1999-ben Rahmanyinov Alapítványt hozott létre, s ennek képviseletében 2005-ben egy budapesti Rahmanyinov-fesztiválra látogatva interjút adott a Muzsika című folyóiratnak. A beszélgetésben elmondta, hogy nagyanyja, Nathalie (Natalja Szatyina, a zeneszerző unokatestvére) kiadatlan emlékiratai szerint nagyapja egy boldogtalan szerelem sebzett lelkű áldozataként élte életét. (Talán nem kell külön hangsúlyozni, hogy Serge – így, franciásan nevezték a zeneszerzőt a családtagok – érzelmeinek tárgya nem Nathalie volt…) E kétféle szenvedés-őrlődés alighanem együtt hozhatta létre azt a sajátos keverékhangot, amelyet a Rahmanyinov-művek védjegyének tekinthetünk: vágyódás és lemondás, fájdalom és melankólia sajátos elegyét, amely édes méregként hatol a hallgató szívébe, és ha hat, a rabjává teszi.

Rahmanyinov bizonyos szempontból – tetszés és nemtetszés dolgában – hasonlít Wagnerre: szélsőségesek a vele kapcsolatos vélekedések. Ezt az életművet a zenebarátok vagy szenvedélyesen szeretik, vagy szenvedélyesen elutasítják. Magyarországon mindeddig inkább az utóbbi magatartásformát lehetett megfigyelni. Már amennyire. Mert persze elutasítani is csak azt lehet, ami megszólal, Rahmanyinov művei pedig mifelénk nemigen szólalnak meg. Hallottuk persze az elmúlt évtizedekben a Prelűdök némelyikét, a Zongoraversenyeket, a három Szimfónia közül az első kettőt, a Szimfonikus táncokat, A holtak szigete című szimfonikus költeményt, A harangok című oratorikus alkotást és némi ízelítőt a szerző egyházzenéjéből, amely külön világ – ezek a találkozások azonban rendszertelenek voltak, és ma is azok. Ha nem volna Kocsis Zoltán Rahmanyinov egyik magyar elkötelezettje, talán ezek a művek sem szólaltak volna meg Budapesten. Érdemes tehát a szerzőről szólnunk, s erre ad alkalmat egy új lemez, amelyen két fontos Rahmanyinov-mű hallható: a Rapszódia egy Paganini-témára (op. 43) és a 2. zongoraverseny (c-moll, op. 18).

Frappáns a két mű párosítása, elsősorban azért, mert a két eltérő időben keletkezett darab az oeuvre két különböző korszakát reprezentálva jól kiegészíti egymást. A 2. zongoraverseny (1901) még a zeneszerző ifjúkorát képviseli. E kompozíció segítségével lábalt ki Rahmanyinov az 1. szimfónia sikertelen bemutatóját (1897, Szentpétervár) követő idegösszeomlásból és mély alkotói válságból, s ezért is ajánlotta a művet pszichiáterének, dr. Dahlnak. A kompozíció egyrészt meggyőzően példázza a Rahmanyinov-zongoraversenyeknek azt a sajátos, előremutató (mindenesetre a romantikus korszakban uralkodó kompozíciós technikától eltérő) vonását, mely szerint a szólóhangszer a zenekar szövetébe ágyazva fejti ki mondandóját, gyakran játszik töltőanyagszerű harmóniákat, arpeggiókat, és szintén gyakran kísér – más szóval Rahmanyinov zongoraversenyeiben a művek minden virtuóz nehézsége ellenére sajátos kamarazenei kapcsolat jellemzi a zongora és a zenekar együttműködését. Másrészt szintén jellemző a 2. tétel slágerdallama: az az édesbús fafúvós (először klarinéton megjelenő) melódia, amely jól példázza, milyenek azok a részletek, amelyek miatt Rahmanyinov zenéjét némelyek „hollywoodiasnak” titulálják – és persze azt is meggyőzően bizonyítja, miért képtelen ez a vád. Hiszen azok a fordulatok, amelyek miatt Rahmanyinov művészetét a sekélyes amerikai filmzenék rokonaként értelmezik, rendre évtizedekkel korábban keletkeztek a zeneszerző tengerentúli életszakaszánál. Vagyis a hatás legfeljebb fordított lehet: nem Rahmanyinov tanult Hollywoodtól, hanem a hatáskereső filmipari Mekka másolta Rahmanyinov megszólalásmódját, s hígította fel a zeneszerző szláv érzelmességét a jeleneteken végigcsurgatott cukros szörppé. Végül a zongoraverseny fináléja, a maga Csajkovszkijra (a b-moll zongoraverseny harmadik tételére) hajazó témájával nyomatékosíthatja azt a körülményt, hogy Rahmanyinov – aki fiatalemberként személyesen is ismerte az őt nagyra tartó Pjotr Iljicset – az orosz romantika fő csapásirányán halad tovább, a „nagy szláv stílus” folytatója.

Ezzel szemben a Rapszódia egy Paganini-témára (1934) már az emigráció éveinek reprezentánsa, sőt a zeneszerző „kései stílusát” képviseli, hiszen mindössze kilenc évvel Rahmanyinov halála előtt keletkezett. Mindjárt a témaválasztás megérdemel néhány szót. Niccolo Paganini 24. hegedű-caprice-ára új művet alapozni nem csekély merészség, hiszen a 19. század nagyjai már jócskán reflektáltak erre a dallamra: elég, ha Liszt e témát is feldolgozó Paganini-etűdjeire vagy Brahms Paganini-variációira gondolunk. Két legendás kompozíció! (Hozzátehetjük, hogy a sort nem Rahmanyinov zárta: őutána a nagyok közül a 20. században még Witold Lutoslawski is feldolgozta a dallamot.) A kihívás tehát, amelyet Rahmanyinov maga választott önmaga számára, meglehetősen nagy. Ezt növelte a különös műfaji játék, melyet kompozíciójában űzött: alkotását rapszódiának nevezi, ám amit hallunk, nem a hagyományos, Liszt által tökélyre fejlesztett, kétrészes, 19. századi lassú–gyors rapszódiaforma, hanem két másik műfaj és forma keveréke: versenymű egyfelől, variációsorozat másfelől. Rapszódia „álnéven” tehát a delikát alkotói tréfáktól sem visszariadó Rahmanyinov e két műforma kombinációjával kísérletezett. Ám a trükkök, ötletek sora ezzel még mindig nem ért véget. Ez utóbbiak egyik legszellemesebbike, hogy a variációsorozat nem a témával kezdődik, hanem a téma üres „edényével”: a dallam nélkül megszólaló, csupasz kísérettel. Ezen felül hamarosan – a 7. variációban – megtudjuk, hogy nem is egyedül Paganini témájára épül a mű. E ponton ugyanis félreérthetetlenül megszólal a középkori gregorián Dies irae dallam, a Requiem közismert része, amely a 19. századi zenében a halál (és általában a morbiditás, a dekadencia) egyezményes szimbóluma volt. Helyben is vagyunk: a Rapszódia egy Paganini-témára nemcsak a 19. század legendás „ördöghegedűsét” idézi meg (akit egy kortársi pletyka még gyilkosság gyanújába is kevert: azt terjesztették róla, hogy megölte a szeretőjét), de a tématársítással magát a nagybetűs Halált is, s ez Rahmanyinovnál nem véletlen, hiszen zenéje telis-tele van halál tematikájú darabokkal. (Egyébként a Dies irae-dallamot sem egyedül ebben a művében használta fel: ott van az már A holtak szigetében [1908], fontos szerepet játszik a 3. szimfóniában [1936] és a Szimfonikus táncokban is [1940].) Még leghíresebb műve, a program nélküli cisz-moll prelűd (op. 3, no. 2) is egy halállal kapcsolatos élmény inspirációja nyomán született: a zeneszerző vallomása szerint a darabot egyik saját álma ihlette, egy rémálom, amelyben élve eltemették.

A lemez, amelyen most a Paganini-rapszódiát és a 2. zongoraversenyt meghallgathatjuk, különleges együttműködés eredménye: egy idős, pályája végén járó karmester, és egy fiatal, pályája elején járó zongoraművész közös produkciója. A múlt nagy előadói hagyománya adja át itt a stafétabotot a jövő nemzedékének. De fogalmazhatunk úgy is, hogy az európai hagyományokban otthonos Nyugat és az európai hagyományokat friss szellemmel tanuló Kelet nyújt kezet itt egymásnak, hiszen a karmester a 78 éves olasz Claudio Abbado (a Bécsi Zeneakadémián a legendás Hans Swarowsky tanítványa, aki kamaszéveiben Arturo Toscanini próbáit hallgatta a Scalában), a zongoraművésznő pedig a 23 éves kínai Yuja Wang. Abbadót régóta jellemzi a fiatalok felkarolása: ez nemcsak különféle ifjúsági zenekarok – Európai Unió Ifjúsági Zenekara, Gustav Mahler Ifjúsági Zenekar – alapításában (1978, 1986) és vezetésében nyilvánul meg, hanem abban is, hogy tekintélyével és együttműködésével segíti az általa kiemelkedő tehetségűnek tartott muzsikusok előbbre jutását. Ezt példázza, hogy pártfogásába vette a kiváló venezuelai karmestert, Gustavo Dudamelt, s ennek jele, hogy pályája jelenlegi szakaszában, amikor már igen ritkán kísér versenymű-szólistákat, lemezre rögzítette a két Rahmanyinov-opust a versenygyőztes ifjú virtuóz, Yuja Wang szólójával.

A két mű megszólaltatása a lemezen kétféle előadásmódot képvisel, s aligha véletlenül. A Rapszódia egy Paganini-témára interpretációs stílusa, ha úgy tetszik, a „modern” Rahmanyinovot képviseli. A megszólalásmód ravelien könnyed, tárgyilagos, csupa szín, csillogás és elegancia – méltó a mű impreszszionista színekkel és 20. századi hangokkal keveredő posztromanticizmusához. A virtuozitás magától értődő, nem kap jelentős hangsúlyt, de fölényesen perfekt, a hangsúly a választékosságon van, a kristályos billentésen, a pergésen és a tónusok pazarló gazdagságán. Ehhez képest a 2. zongoraverseny az érzelmek és a melankólia, az energia és az indulatok terepe – de tegyük gyorsan hozzá, mértéktartó ez az érzelemnyilvánítás. Ebben az előadásban magától értődően több a szláv zamat, s a tempólélegeztetés is szabadabb, ugyanakkor ha például meghallgatjuk ugyanezt a művet Vladimir Ashkenazy szólójával és Bernard Haitink vezényletével, ahhoz a (szintén kitűnő) előadáshoz viszonyítva Abbado és Yuja Wang kettőse maga a fegyelem és a visszafogottság: náluk például a nyitótétel tempója sokkal „menősebb”, vagyis jóval kevesebb alkalmat kínál az ellágyulásra, mint az Ashkenazy–Haitink páros felvételén. Yuja Wang nagyszerű zongorista. Manapság tele a piac a különféle nemzetközi versenyeken díjat nyert ázsiai fenoménekkel, akik a csillagot is lezongorázzák az égről, legtöbbjüket azonban merő időpocsékolás meghallgatni, mert színtelenül-szagtalanul játszanak. A lemezt kézbe véve tartottam is tőle, nem lesz-e Yuja Wang is a futószalagon termelt ázsiai „gépzongoristák” egyike. De szerencsére nem az. Csupán visszafogott, mértéktartó (Richter kétségkívül súlyosabb gesztusokkal, több szenvedéllyel játssza a Másodikat) – ám nem személytelen, s ez a bölcs arányérzék az Abbado vezényléséből sugárzó éteri tisztasággal és emelkedettséggel párosulva a lehető legjobbat segíti felszínre Rahmanyinov zenéjéből: azt a nemességet, amely nem a származásé, hanem a szellemé.

 

 

Rahmanyinov: Rapszódia egy Paganini-témára, 2. zongoraverseny. Gustav Mahler Kamarazenekar, Yuja Wang (zongora), vezényel Claudio Abbado. Deutsche Grammophon, CD, 2011.

 

 

Kapcsolódó írások:

Csengery Kristóf: Soha kétszer ugyanúgy (Vladimir Horowitz: Complete Recordings on Deutsche Grammophon. Deutsche Grammophon, 7 CD.) Egy esztendeje itt, a Mozgó Világ hasábjain kritikát írtam egy...

Fáy Miklós: Hány Saul az egy? (Händel: Saul. Teldec, 1986, vezényel Nikolaus Harnoncourt; Philips, 1991, vezényel John Eliot Gardiner; Deutsche Grammophon, 2004, vezényel Paul McCreesh. ) Fáy Miklós Hány Saul az egy? Nem szeretném a...

Csengery Kristóf: Kétféle Brahms (Brahms: Német requiem. A Forradalom és Romantika Zenekara, Monteverdi Kórus, Charlotte Margiono, Rodney Gilfry, vezényel John Eliot Gardiner. Decca – The Originals; Brahms: Szerelmi dalkeringők, Új szerelmi dalkeringők, Három kvartett. Edith Mathis, Brigitte Fassbaender, Peter Schreier, Dietrich Fischer-Dieskau, zongorán közreműködik Karl Engel és Wolfgang Sawallisch. Deutsche Grammophon – The Originals.) A közelmúltban nagyjából egyszerre jelent meg két régi felvétel új...

Csengery Kristóf: Gusztáv, a dinamó (Shakespeare és Csajkovszkij – három zenekari fantázia a Simón Bolivar Szimfonikus Zenekar előadásában, Gustavo Dudamel vezényletével. CD, Deutsche Grammophon.) Shakespeare és a zene: ez a kapcsolat nem folyóiratcikk, inkább...

Fáy Miklós: A mű alól a szőnyeg (Haydn: Die Schöpfung The Monteverdi Choir, English Barock Soloists, John Eliot Gardiner, Deutsche Grammophon, 1996; Wiener Singverein, Wiener Philharmoniker, Herbert von Karajan, Deutsche Grammophon, 2004. ) Fáy Miklós A mű alól a szőnyeg A mű...

 

 

Cimkék: Csengery Kristóf