Győrffy Iván: Tájkép: csata (Harry Potter és a Halál ereklyéi II. (Harry Potter and the Deathly Hallows: Part II.) Színes, szinkronizált amerikai–angol fantasy, 131 perc, 2011. Rendező David Yates.)
A Tájkép csata után, Andrzej Wajda 1970-es filmklasszikusa a háborút követő otthontalanság filmje. Aki csak a romok közötti viszonylagos rendezettségben tud élni, az irracionális (világ)háborús logika szabja meg gondolatait, és még veszteségeire sem képes ráeszmélni – sosem talál békére. Szakadjon bármilyen messzire a csatamezőtől vagy esetünkben a fogolytábortól, a kerítés kapuján sem jut túl. Gyermeki ént növeszt magának: éretlensége, függősége, kiszolgáltatottsága és a megszokotthoz való görcsös ragaszkodásban fellelt törékeny biztonságérzete nem engedi felnőni és továbblépni.
A serdülőkor határától a felnőttkor küszöbére érő Harry Potter sorsát is ez a kétértelműség mozgatja, s emiatt függ hajszálon, otthagyja-e önszántából a gyermeki varázsvilágot (legyen bármilyen sötét és démoni), vagy el kell pusztulnia. Útját kezdettől mások irányítják, eszköz a jó és a gonosz hatalmi játszmáiban, egész életét a háború egyértelműsége alakítja. Van-e értelme bárminek is a csata után, amikor a túlélés csak arra való, hogy épp „a megfelelő pillanatban” áldozzák fel, mint egy levágásra szánt malacot (ahogy Piton professzor fogalmaz a filmben)? Van-e élet a halál (az apokalipszis) után, és lehet-e újrakezdeni (vagyis újrateremteni a bűnbe esett világot)?
David Yates két részre szabdalt monumentális epilógusának ezzel a kettős teherrel kell megküzdenie, amelyet a történet írója, J. K. Rowling egyszer már ügyesen abszolvált, de mint a filmfeldolgozásokat árgus szemmel kísérő ötletgazda, itt is helyt kell állnia: esélyt adni a mese bűvöletéből kirángatott Harrynek, és vizuálisan is elfogadhatóvá tenni menny és pokol válóperét, a háborút eldöntő végső összecsapást, amely után talán még nő a romokon virág.
A Harry Potter-széria nem más, mint egy elvarázsolt erkölcsi tanmese, s az ilyesmi ritkán mutat jól a vásznon. Rowling a számtalan monda- és hiedelemvilágból készített invenciózus montázsát a keresztény megváltás- és újjászületés-mítoszra feszítette rá, amelynek irodalmi és filmes előképei is bőven fellelhetők. A gonosz nagyúr, Voldemort árnyként kíséri a tradicionális hőstípus sztereotip jegyeit viselő Harryt, aki csak a halál birodalmában megmártózva győzheti le ellenfelét; újjá kell születnie, hogy az emberiséget megváltsa az ősi átoktól. Míg az írónő munkássága mögött az egész európai kultúrtörténet legnagyobb rítusai, addig a filmadaptáció hátterében a sci-fi és fantasy-filmográfia megkerülhetetlen mintaképei húzódnak meg, a Star Wars-sorozattól A Gyűrűk Ura filmeposzáig. A testetlen, maszkos vagy eltorzult küllemmel rendelkező gonosz csapásai, a véres stigmákat viselő hős kínkeserves bolyongásai, a máguspárbajok és a földöntúli csatajelenetek a nézők számára jól ismert sémái között ügyesen kell lavírozni ahhoz, hogy az ifjú Harry kalandjai újszerűnek tűnjenek, s még a papír-mellékíztől is megszabaduljanak.
Mindez David Yatesnek – aki a hétkötetes regényfolyam utolsó három történetének átköltésére vállalkozott, s négy filmet hozott világra az angol színészelit és a hollywoodi menazséria megmozgatásával – felemás módon sikerült. Kellő határozottsággal rúgta el magát az irodalmi nyersanyagtól, amely a Bibliát követő legnépszerűbb nyomdaterméknek bizonyult az elmúlt másfél évtizedben, de nem sikerült megszabadulnia a háborús fantasyk szellemdús kliséitől, még a mágikus csatajelenetek 3D-s újrafogalmazásával sem. Az első rész, amelyet a forgatókönyvíró – a producerek által lelkesen üdvözölt – javaslatának megfelelően különálló epizódként, de a fináléval egyben forgattak le, már tavaly hatalmas kasszasiker volt. Tulajdonképpen érdemtelenül: csonka maradt, mint a Gyűrűhordozó jobbja, akinek leharapták kezéről az univerzum sorsát befolyásoló mágikus eszközt. Zsákos Frodó képes volt együtt élni ezzel a fogyatékossággal, de a Harry Potter és a Halál ereklyéi II. is előnyt kovácsol belőle, hiszen az elvárásokat így könnyebb beteljesíteni, s az összkép láttán az apróbb hibák is megbocsáthatók.
Harry, aki már 11 éves kora óta megállás nélkül harcol a gonosszal – miközben a varázslóiskolában ugyanazokkal az örömökkel és gondokkal kell szembenéznie, mint varázstalan kortársainak –, barátaival, Ronnal és Hermionével együtt az epilógusban már teljes mértékben az eszkatologikus harcnak szenteli magát. Fel kell kutatnia és meg kell semmisítenie Voldemort különleges tárgyakba és élőlényekbe rejtett lélekdarabkáit (horcruxait). Közben meg kell szereznie a Halál ereklyéit, lehetőleg még a halhatatlanságra és a világ fölötti korlátlan uralomra vágyó, náci rohamosztagosokkal (halálfalókkal) körülvett főgonoszt megelőzve: a láthatatlanná tevő köpenyt, a feltámadás kövét és a legyőzhetetlen varázspálcát.
Az ereklyékről szóló legenda animációs kifejtése az első rész legmaradandóbb momentuma volt: az árnyalakok leheletfinom tintapacákba álmodott története a Harry Potter-jelenség erkölcsi parafrázisa. A műlegenda alapjául szolgáló számtalan mítosz – például a Britannia 13 kincse, köztük a láthatatlanná tévő köpennyel, vagy a Tuatha Dé Danann négy ékessége – Geoffrey Chaucer Canterbury meséinek egy betétdarabja, a búcsúárus meséjének átköltésével nyeri el az írónő által megcélzott morális fenséget, „mert bár magam bűnös ember vagyok, / sok erkölcsös történetet tudok, / mit prédikálnék, hogy nyerjek vele”. Chaucernél a három fiatalember, aki a Halált akarja megölni, kincshez jutva inkább egymással végez; Rowlingnál a Halált megalázni igyekvő két idősebb testvér kínos véget ér, ám aki önként kínálja fel magát a végzetnek, nyertes marad. Épp ez történik Harryvel is, aki dacára a popkultúrában, a modern fantasyirodalomban, a filmes előzményekben és a szecskavágóval aprított kultúrkincsben való megmerítkezésének (baptizálásának), ugyanolyan klasszikus, tiszta jellemű (bár gyengeségekkel és hibákkal rendelkező) személyiség marad, mint egy közel-keleti vallásalapító, egy meghaló-feltámadó termékenységisten, egy antik kultúrhérosz vagy egy univerzális népmesehős.
A Halál ereklyéinek első része addig a jelenetig vezeti el a nézőt, amikor Voldemort megszerzi a hatalom pálcáját korábbi fő ellenfele, Harry atyai jó barátjától, a szintén David Yates által jegyzett előző rész (Harry Potter és a Félvér Herceg) végén megölt Dumbledore professzor sírjából. E jelenet megismétlése után ágazik a történetfolyam az új opusban Harry, Hermione és Ron gyötrelmes kutatásán, a lélekzárványok bonyolult kivégzésén, Voldemort elméjének és Piton emlékeinek klipszerű felvillanásain keresztül a Roxfort varázsló- és boszorkányképző szakiskola végső ostromáig és Harry áldozatáig. A könyvet nagy vonalakban követő, de számos részlettel kiegészítő, megváltoztató vagy átértelmező film erénye a színészi alakítások értékétől függetlenül helytálló látványkomplexum, amely a fantázia birodalmában létező, de attól még (legalábbis a halott Dumledore szerint) ugyanúgy valóságos történéseknek nyújt szilárd kapaszkodót. A Roxfort termei, folyosói és önmozgó lépcsői, a gonosz és jóindulatú varázslények sokszor más filmekből átemelt modelljei, a sötétszürke fellegek, kies tengerpartok, komor vidéki kúriák, a márványpadlós-sárkányos-szellemvasutas varázslóbank, a gondosan kiszámított robbanások, a színes pálcapárbajok ezúttal is a helyükön vannak: Eduardo Serra finom körmozgásokkal és belső vágásokkal tompított, váltakozva gyors és lassú ritmussal vezetett kamerája, Alexandre Desplat a filmoperához illő szólamai és ütemei előtt megnyílik a varázsvilág portálja. Egyedül a zárójelenet direktori, jelmeztervezői és kozmetikai teljesítménye múlja alul a kívánalmakat: 19 évvel később már a főhősökhöz is más mozgáskultúra, mimika és fizimiska illene. Ám kifejezetten jól balanszíroz a rendező a komikus és a tragikus elemek között, s az anyagbőség ellenére ahhoz is van ereje, hogy időnként hagyja leülni a történetet, és ne hajszolja túl a nézők idegeit – és még így is a legtakarékosabban gazdálkodik az idővel a Harry Potter-adaptációk közül.
A főszereplők most sem brillíroznak: Daniel Radcliffe az akcióhősöktől megszokott komor, már-már ítélet-végrehajtói mélabúval teljesíti kötelességét a vásznon, még szerelmes csókja sem izzik különösképp. Emma Watson és Rupert Grint egy fokkal magasabbra hág a szerepáhítat lajtorjáján, bár Steve Kloves forgatókönyve olykor – például amikor Harry a csata után „mindent megmagyaráz” – csak harmatgyenge felütéseket engedélyez nekik. Matthew Lewis a kissé túlzottan is lelkes (anti)hős, Neville Longbottom bőrében azonban kifejezetten üdítő jelenség a gyermekkorból épphogy kinőtt színészek kategóriájában, az érettebb nemzedékért pedig a Piton professzort alakító Alan Rickman, az eleget nem dicsérhető Helena Bonham-Carter mint halálfaló-udvarhölgy, Michael Gambon, alias Dumbledore professzor és Ralph Fiennes, a megtestesült gonosz áll jót. Yates amúgy is mindent elkövet, hogy a finisben mindenki megízlelhesse a másik varázspálcáját, ezért valamennyi elérhető epizodistát összetrombitál, s egy-egy röpke, sajátos gesztust is megítél nekik.
Hét bő esztendő a varázslótanodában, hét kötetre rúgó kalandok, hét film, de nyolcfelé vágva, Voldemort hét horcruxa, akárcsak a hét főbűn, az egyház hét szentsége, melyeket Chaucer lókötő narrátora is indulatszavakként emleget, az ereklyék és a jó barátok szentháromsága – a legmodernebb technikát és az indulásakor a legdivatosabb ifjúsági zsánert felmutató Harry Potter-sorozat egy kétezer éves misztériumjátékot éleszt újjá. Bár a szóban forgó filmes átirat nélkülözi a műfaj evangéliumainak frissességét és képzeletserkentő erejét, a Harry Potter és a Halál ereklyéi záró eleme a legjobb apokaliptikus víziók egyike, amelynek talán a legfontosabb élvezeti értéke a háborús gondolkodás- és üzemmód meghaladására tett szorgos kísérlet.
Harry Potter és a Halál ereklyéi II. (Harry Potter and the Deathly Hallows: Part II.) Színes, szinkronizált amerikai–angol fantasy, 131 perc, 2011. Rendező David Yates; forgatókönyvíró Steve Kloves; operatőr Eduardo Serra.
Kapcsolódó írások:
Győrffy Iván: A bűztengeren is túl… (Harmadik Shrek. Színes, szinkronizált amerikai animációs film, 93 perc, 2007. Rendező Raman Hui, Chris Miller; forgatókönyvíró Jeffrey Price, Peter S. Seaman, J. David Stem, Davi Zack, Joe Stillman; zeneszerző Harry Gregson-Williams. ) Győrffy Iván A bűztengeren is túl… Az animációs film...
Győrffy Iván: Esztelenek és holtak (Harry Brown. Színes, feliratos angol krimi, 98 perc, 2009. Rendező Daniel Barber.) Elsőre generációk harcaként is szemlélhetjük. A fiatalok robogóra pattannak, bedrogoznak,...
Győrffy Iván: Legenda újraírva (Robin Hood. Színes, feliratos amerikai–angol kalandfilm, 148 perc, 2010. Rendező-producer Ridley Scott;) Nagy művészet egy agyonhasznált legendáról újat mondani, de Ridley Scottnak...
Győrffy Iván: Méregzöld rémmese – nem csak gyerekeknek (Shrek a vége, fuss el véle (Shrek Forever After). Színes, szinkronizált amerikai animációs film, 93 perc, 2010. Rendező Mike Mitchell.) Az első részben megmenti a kis testi hibával rendelkező királylányt,...
Győrffy Iván: Kasszandra halott (Kasszandra álma. Színes, feliratos angol-amerikai krimi, 108 perc, 2007. Rendező-forgatókönyvíró Woody Allen.) A komolytalan Woody Allen – akinek már a megjelenésére is...
Cimkék: Györffy Iván
.