Takács Ferenc: A nóta vége (Patrick McCabe: A mészároslegény. Mihálycsa Erika fordítása. Pozsony, 2011, Kalligram.)

Írországnak nem csupán a lelke van dalból, hanem regényirodalmát is a nemzet nótás kedve élteti. Legalábbis erre kell következtetnünk abból a tényből, hogy jó néhány jeles modern ír regénynek már a címe is valamely népballada, kocsmadal, lázító politikai tartalmú ének (ún. rebel song vagy rebel ballad) címével azonos, és a címben jelzett nóta a regényben is szerepet kap, motívumként legalábbis, de még akár szerkezeti vagy eszmei szervezőeszközként is. Például minden ír regények legmerészebbikében és legáthatolhatatlanjában, James Joyce Finnegans Wake-jében (1939), melynek szerkezete – pontosabban menete – a címbeli vicces kocsmadalba foglalt históriát követi bizonyos Tim Finnegan nevezetű malteroslegényről, aki részegen leesvén az állványzatról nyakát törte, de amikor felravatalozták, a halottvirrasztást (ezt jelenti a wake szó) szokás szerint kísérő részeg verekedés során ráömlött whiskeytől (ír uisce beatha, jelentése „az élet vize”), láss csodát, feltámadt. (Magyar változatban ez körülbelül olyan, mintha Szentkuthy 1934-es hiperezoterikus prózaművének nem Prae, hanem Akácos út vagy Mátészalka gyászban van lenne a címe.)

Valami hasonló történik a kortárs ír kiválóság, az 1955-ös születésű Patrick McCabe regényében is, mely 1992-ben jelent meg, lelkes kritikai visszhang és irodalmi díjzápor kíséretében, s most – hát igen, tetemes késéssel – Mihálycsa Erika fordításában magyarul is napvilágot látott A mészároslegény címmel. Eredetije egy sírós-szomorkás balladaféle, a The Butcher Boy címét viseli: a nóta egy megesett lány történetét meséli el, aki – miután szeretője, a mészároslegény elhagyta – búcsúlevelet ír, és felköti magát. A dal nálunk lényegében ismeretlen, Írországban, Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban viszont meglehetősen népszerű, különösen a folksonghoz vonzódó előadók körében: korábban Joan Baez, Bob Dylan, Peggy Seeger, Ed McCurdy, Almeda Riddle, a The Ludlow Trio és Tommy Makem énekelte fel lemezre, újabb időkben pedig az írek vezérénekesnőjével, Sinéad O’Connorral is készült belőle felvétel.

Ez a sláger – és az a mindennapi tömegkulturális környezet, amelynek ez a sláger a része – az a közeg, amelyből az ötvenes évek végén–hatvanas évek legelején játszódó ír kisvárosi történet szereplői erőt vélnek meríteni életükhöz, s amelynek segítségével valamiféle értelmet próbálnak fellelni vigasztalan és céltalan életükben. A „Mészároslegényt” forgatja naphosszat a lemezjátszón s énekli a házban és a ház körül a főszereplő kamaszfiú, Francie Brady édesanyja, miután „gyógyultan” kiengedték az elmegyógyintézetből; később, amikor Francie Dublinba szökik otthonról, és a szerencsétlen asszony már nem bírja tovább részeges férje erőszakoskodását, a dal kínálta receptre lesz öngyilkos: felköti magát.

S ugyanez a történet az öntőformája a tíz-egynéhány éves Francie Brady életének, a cserbenhagyás, hűtlenség, árulás és megtagadás kálváriájának. Igaz, fordított értelemben: őt hagyja cserben mindenki, részeges apja, a tönkrement házasságából az őrületbe, majd öngyilkosságba menekülő anyja, őt árulja el húsz éve Londonban élő nagybátyja, aki, Francie úgy tudja, „vitte valamire”, s akiről kiderül, hogy egy nagy senki. S őt üldözik a rendőrök, őt bántják a papok, köztük az „ipariskolának” kikiáltott fiatalkorúak börtönében őt szexuálisan megrontó pedofil Sullivan atya, az orvosok, akik az elmegyógyintézetben „lyukat fúrnak a fejébe”, s a börtön-elmegyógyintézet őrei is, ahol története legvégén kikötni kénytelen.

A legszörnyűbb árulást barátja és iskolatársa, Joe Purcell követi el vele szemben. Sülve-főve együtt vannak, a csirkeházban töltik az időt, folyóparti rejtekhelyükön pedig indiánosdit játszanak: kifestik egymást, vértestvérséget fogadnak. Egészen addig, amíg meg nem jelenik egy új fiú az osztályukban, bizonyos Phillip Nugent. Nagyon jó tanuló, Angliában, ahonnan szülei most költöztek vissza Írországba, előkelő magániskolába járt. Fantasztikus képregény-gyűjteménye van, amire Francie és Joe lecsapnak. Phillip édesanyja, egy szép ház, békés és jómódú otthon fenntartója, akinek angol akcentusa és angolos jó modora az első pillanattól kezdve idegesíti Francie-t, ezt nem hagyja annyiban, és egykettőre Francie ellensége, sőt üldözője lesz.

Pontosabban – és itt már elbeszéléstechnikai vizekre kell eveznie az elemzésnek – ez derül ki Francie szavaiból. Amit olvasunk, a főhős visszaemlékezése gyermekkora utolsó éveire, s mivel az emlékezés ideje jóval későbbi – Ez mind nagyon régen volt. Húsz vagy harminc vagy negyven éve, nem tudom –, helyszíne pedig az elmegyógyintézet, ahová Francie-t bezárták, a dolog természetétől fogva narrátorunk megbízhatatlan. Így bizonytalanná válik, hogy történetében, amelyet McCabe a következetesen alkalmazott tudatáram-technikával közvetít (azaz Francie belső monológja mellett nincs más elbeszélői hang a könyvben, amely mérce vagy viszonyítási pont lehetne), mármost mi az igazság és mi az, amit egy patologikusan korlátozott elme fantáziaszüleményének kell vennünk.

Hogy Mrs. Nugent lenne minden bajának az oka, hogy egyedül neki köszönheti, hogy Joe barátja elhidegült tőle és – a történet egy későbbi pontján – nyilvánosan kijelentette, hogy Francie neki nem barátja, ez persze az utóbbi kategóriába tartozik: paranoiás téveszme. Mégpedig vészterhesen az: Francie tudatműködését követve egyre világosabbá válik, hogy otthona szomorú és fájdalmas realitásai elől véres és erőszakos fantáziavilágba menekül, s egy idő után nem tudja, hol ér véget az anyagtalan képzelgés és hol kezdődik az őt környező világ reális érzékelése. Egy alkalommal fültanúja volt, ahogy Mrs. Nugent „egy rakás disznónak” titulálta az egész Brady családot, s most képzeletben disznó szerepét öltve – vagy disznóvá változva – kezdi zaklatni Phillip édesanyját: megállítja az utcán, és disznóvámot követel tőle annak fejében, hogy útjára engedi. Majd komolyabbra fordul a dolog: behatol Nugenték házába, és disznó módra odapiszkít a szoba közepére. Elmegyógyintézetbe kerül. Amikor hazaengedik, elszegődik mészároslegénynek a helyi mészároshoz, ahol főleg disznók lemészárlásában tűnik ki. Végül, miután Joe megtagadta a barátságukat, a munkahelyéről kilopott disznóölő pisztollyal megöli Mrs. Nugentet, zsigereit szétkeni a falakon, a holttestét pedig a mészárszék udvarán található vágási hulladék (disznóbelek etc.) alá rejti. Ekkor zárják be bírósági ítélettel életfogytig az elmebeteg bűnözők számára fenntartott intézetbe.

Gondolom, ennek a vázlatos tartalomismertetésnek az olvastán is gyanút fog az olvasó: ennyi már túl sok a jóból (illetve a rosszból), ezt azért már nem lehet komolyan venni – illetve el kell gondolkozni azon, hogyan is kell venni ezt az egészet, mit is kell kezdeni a borzalmaknak evvel a bizarr s idővel lidércesen groteszk hatású halmozásával. A narrátor retardált és pszichotikus tudatműködése nyilván nem pusztán valamiféle pszichológiai realizmus jegyében tárgya az ábrázolásnak (mint például Benjy belső monológja Faulkner regényének, A hang és a tébolynak az első fejezetében), amelynek tanulsága annyi, hogy lám, lám, az ilyen tudat milyen keveset képes felfogni és megérteni a világból hozzám, az olvasóhoz, az én normális tudatomhoz – az általam képviselt, egyetemesen érvényes normához – képest. Éppen ellenkezőleg: McCabe a regény minden tekintetben – nemzetileg, szociálisan, kulturálisan és pszichológiailag – marginális narrátorát s ennek a súlyosan korlátozott, többszörösen hátrányos helyzetű elbeszélőnek a hangját és szemszögét mintegy emancipálja: érvényességgel ruházza fel, abnormalitását normává emeli, őrületét sajátos ésszerűségnek ismerteti el az olvasóval (vö. Polonius szavaival a Hamletben: „Őrült beszéd, de van benne rendszer.”)

Mindez érdekes módon függ össze az Írországgal és az ír kultúrával kapcsolatban különösen releváns kérdéskörrel: a politikai-szociokulturális értelemben vett központ és perem, metropolisz és provincia, „város” és „vidék” viszonyával. A modern ír kultúra mind a mai napig „vidéki” kultúra, már nyelvében is. A vidékiség pedig egyszerre átok és áldás. Van, amikor elgyávít, a központban dívó minták óvatos és biztonságos utánzására késztet. Máskor viszont felbátorít: olyan messze vagyunk a központtól, hogy onnan el sem látnak ide, tehát következmények nélkül megengedhetünk magunknak olyasmiket, amelyeket a metropolis lakóinak eszébe sem jut megtenni.

Beengedhetjük például a marginális elbeszélőt – akit egyébként „normális” esetben erre a munkára nyelvileg-kulturálisan alkalmatlannak, társadalmi helyzetét tekintve pedig méltatlannak ítélnénk – az elbeszélés műveletének a centrumába. Nem véletlen, hogy az első igazán jelentős ír regényben, Maria Edgeworth 1800-ban közzétett Castle Rackrentjében (A Rackrent-kastély) éppen ez történik. A protestáns felekezetű angol–ír földbirtokos írónő egy társadalmilag alárendelt helyzetű, műveletlen és katolikus szolgára bízza a földesúri Rackrent család viselt dolgainak az elbeszélését (és – a fortiori – az értelmezését és erkölcsi-társadalmi megítélését is), tetejébe olyasvalakire, aki a korabeli angol irodalmi nyelvi normához mérten „rossz” és „hibás” angolsággal, azaz az írországi élőbeszéd szókincsével és mondatfűzésével adja elő történetét (hogy az angol olvasó is érthesse, amit olvas, Maria Edgeworth jegyzetekbe foglalt nyelvi magyarázattal kíséri narrátora angol szövegét – komolyan vagy ironikusan, aligha eldönthető).

McCabe is ugyanígy adja át az elbeszélés autoritását és auktoritását (a szerzőség hatalmát) a minden tekintetben marginális helyzetű Francie Bradynek, a kamaszfiú korlátozott, beteg és torz tudatának. (Mint ahogy nyelvi kompetenciájának is: sivárságnak és gazdagságnak, közhelyességnek és költőiségnek ezt a paradox elegyét Mihálycsa Erika, a kolozsvári illetőségű fordító a maga „vidéki” nyelvi helyzetének potenciálját mozgósítva, de a tájnyelvieskedés csapdáját diadalmasan kikerülve adja vissza, nagy tapintattal és még nagyobb nyelvi erővel.)

Az eredmény, minden várakozással ellentétben, gyilkos szatíra, velőtrázóan humoros látlelet a hosszúra nyúlt „keresztény-nemzeti” korszakának nyomorúságából lassan kikászálódni kezdő kisvárosi Írországról. Valójában a város lakóin – a „normális” embereken – csattan az ostor: Francie képregények és westernfilmek táplálta tudatszűkületes gondolkodásának torztükrében igazi lényegük, unalom és téboly belengte életük mutatkozik meg.

Merész regényt olvastunk: gyilkos társadalom- és lélekrajzot, a fekete humor művét. Egy véresen vicces lidércnyomás mesterien lekottázott balladáját, rekeszizom-szaggatóan szomorú végű nótát.

 

 

Patrick McCabe: A mészároslegény. Mihálycsa Erika fordítása. Pozsony, 2011, Kalligram, 228 oldal, 2700 forint.

 

 

Kapcsolódó írások:

Takács Ferenc: Próbajárat a pokolba (Egressy Zoltán: Szaggatott vonal. Pozsony, 2011, Kalligram.) Alcíme „aparegénynek” titulálja Egressy Zolán Szaggatott vonal című munkáját, nem...

Takács Ferenc: Diákcsíny (Bán Zsófia: Esti iskola (olvasókönyv felnőtteknek). Bratislava/Pozsony-Budapest, Kalligram, 2700 Ft – 300 Sk. ) Takács Ferenc Diákcsíny Nyolcvanadik születésnapján Ruttkay Kálmánt, az ELTE...

Takács Ferenc: Emlékek a megsemmisülésről (W. G. Sebald: A Szaturnusz gyűrűi. Angliai zarándokút. Blaschtik Éva fordítása. Budapest, 2011, Európa Könyvkiadó.) Éppen tíz éve halt meg W. G. Sebald, akkor már...

Takács Ferenc: Egy fejlődésregény vége (Viktor Pelevin: A Sárga Nyíl. Bratka László, Goretyity József és Herczeg Ferenc fordítása. Budapest, 2007, Európa Könyvkiadó. 206 oldal, 2500 forint. – Viktor Pelevin: Számok. Bratka László fordítása. Budapest, 2007, Európa Könyvkiadó, 306 oldal, 2200 forint. ) Takács Ferenc Egy fejlődésregény vége A posztmodernizmus szerves fejlemény...

Rainer M. János: Ahová a kapu nyílik (Somlyódy Nóra: A Balkán kapuja? Pécs Európa Kulturális Fővárosa. Pozsony – Budapest, 2010, Kalligram – Pesti Kalligram.) Somlyódy Nóra könyvének tárgya – bár gyökerei a nem túl...

 

 

Cimkék: Takács Ferenc