Rainer M. János: Üveg alatt korona, szent, magyar (Radnóti Sándor: Az üvegalmárium. Budapest, 2011, Noran Libro.)
Radnóti Sándor kereken tíz évvel ezelőtt, a Beszélő hasábjain publikálta terjedelmes tanulmányát, az Üvegalmáriumot (egy évvel később angolul is napvilágot látott az Acta Historiae Artiumban). 2001-ben a magyar Szent Korona elhelyezéséről szóló vitához kívánt hozzászólni – ismeretes módon akkor került a Magyar Nemzeti Múzeumból az Országgyűlés kupolacsarnokába; mire a szöveg megjelent, már ott is volt. Az elhelyezés Radnóti közelítése szerint egyszerre jelentette az egészen konkrét hollétet és természetesen a koronajelenség elhelyezését magyar és európai művelődés-, eszme- és múzeumtörténeti perspektívában és hagyományban. Nyíltan kimondta: politikai megfontolásai, sőt indítékai vannak, de magától értetődően izgatta a korona (sőt: koronák) helye, láthatósága és státusa – tudományos problémák tehát. Az Üvegalmárium nem politikai vitairat, hanem a szerző szellemi kalandja, amelyre már akkor is érdemes volt elkísérni.
Hát még ma! Tíz év után a kis (kedves és szeretetre méltó nagyságú, formájú) könyvként való kiadásnak ugyanis ismét komoly politikai indítéka támadt. A magyar korona elhelyezésén, láthatóságán és státusán ismét erőszak esett, ha maga a föveg ugyanott figyelhető is tisztes távolból, üveg mögött, mint egy évtizede. Az újabb fordulatot a szerző így rokonította az ezredfordulóssal: „[Akkor] kihurcolták a Nemzeti Múzeumból, [most] behurcolják az Alkotmányba.”
Radnóti a tanulmány elé írt bevezetőben fejti ki véleményét a második hurcoltatásáról – erről majd később; most csak annyit, hogy jóval többről van szó, mint ellenvéleményről. Úgy éreztem, e vélemény a koronatanulmány történeti logikáját folytatja, történeti esszé, és a két történetben, a korona előbb fizikai, majd utóbb eszmei újraelhelyezésében nyilvánvaló a folytonosság. Számomra logikusabb lett volna talán a bevezetés gondolatait a végén, mai appendixként olvasni – de hát ezt meg lehet tenni így is.
Az Üvegalmárium a középkori koronák elkészítésétől kíséri végig tárgyak és fogalmak bonyolult történetét. De nem feltétlenül az idő rendjében. A kezdet pillanata éppenséggel az az 1880-as akadémiai bizottsági vizsgálat, amivel a korona modernizálódása jelentős fordulóponthoz ért. Műtárgyként tudományos vizsgálat tárgyává tétetett; mint ilyen érinthetővé vált, sőt mint Radnóti szépen írja, fürkésző kétellyel lehetett közelíteni felé; s megjelent rendszeres láthatóságának igénye. Ez az, amit később muzealizálódásnak nevez a szerző, ennek logikus átgondolása és elfogadása mellett érvel az egész munka. Amely ezt követően – csak kissé, 1849-ig lépve vissza az időben – előbb a múzeumi kiállítás igényének felléptéről emlékezik meg, majd visszaszáll nyolc (sőt több) századot, és a hely, a láthatóság és a státus szempontjai szerint kíséri végig műtárgy, ereklye, hatalmi jelkép és hagyomány bonyolult történetét.
E történet Radnóti értelmezésében a tárgynak tulajdonított szakrális jelentés „oldódásának” története. Az ereklyék (egyes koronákba szenteknek tulajdonított tárgyakat applikáltak) profanizálódnak, a szentnek tekintett, az uralom isteni eredetét bizonyító, láthatatlanságában nyilvánvalóvá tévő koronák deszakralizálódnak. Mielőtt az 1880-ban a magyar koronát izgatottan fürkésző tudósok jelenetéig (a rákövetkező bő száz év koronológiájának eredményeiig, melyekre Radnóti fejtegetéseit építette) eljutnánk, a történet távolról sem egyenes vonalú. Kivált nálunk, bár ehhez igazán hozzászoktunk.
„Nyugat-Európában a kontinuitást a láthatatlan korona képviselte – ezért lehetett a materiális koronát a király halála után elajándékozni, esetleg sírba vinni, ezért lehetett egy királynak több koronája –, Közép- és Kelet-Európában viszont – a nagyközépkor végén és a kései középkorban – a kontinuitást a látható korona képviselte. [...] Úgy tűnik tehát, hogy a szofisztikáltabb, a klenódiumtól a maga testi valójában, anyagi tulajdonságaitól elszakadó beállítottság és egy barbárabb, a meghatározott ékszer materiális jelenlétéhez ragaszkodó beállítottság különül el, és az utóbbi szorosan összefügg a politikai bizonytalansággal, trónkövetelők feltűnésével, az ország végveszélyével. Minél bizonytalanabb a hatalom, annál anyagibban kell jelen lennie bizonyítékának.” (91–92. o.) Sőt a pőre bizonyítékhoz (de annak pőre testéhez) eszme kapcsolódik. A meghatározott ékszer, bizonyítja Radnóti, nem hungarikum, a korona tana azonban az: vagy a király és nemesség egysége a korona testében, vagy az una eademque nobilitas képezte communitas az a test, amelynek a király (és nem nobilisek) csak kapcsolt része; előbbi a korona érintésével, az arra letett esküvel lesz az, ami, utóbbi pedig, nos, engedelmességgel, vérrel és verítékkel.
Test és testnedvek – ami összeköt és elválaszt.
A könyv borítóján II. József látható parókában, amit feltehetően naponta viselt, és rajta a korona, nem egy divatosan dizájnolt, hanem az. Amit József soha nem viselt, hanem a deszakralizáció merész aktusaként üvegalmáriumba tétetett. Demokratikusan oda téve birodalma összes koronáját, ezzel téve láthatóvá, hogy uralmát a Gesamtmonarchie tiszta racionalitására, s nem különféle eredetű műtárgyakból sugárzó spirituális erőkre kívánja alapítani. A kép maga is műtárgyról (egy éremről) készült. Alkotója, Messerchmidt Ferenc Xavér mester számára az uralkodás elején, 1780 körül magától értetődőnek tűnt, hogy a magyar király a szent koronától magyar és király. József élete végén a koronát visszazáratta a vasládába, és Budára vitette – a diadalmenet már halála után a nemesi nemzet elégtétele volt, de mert a menet során a koronát közszemlére tették, s bámulhatta a vásári sokaság, egyben a kalapos királynál is modernebb jelenség, hiszen a titokzatos tárgy láthatóvá vált.
A koronaeszme ellen a legnagyobb kihívást a reformkor intézte – a jogkiterjesztő, a törvény előtti egyenlőségért és a közteherviselésért lelkesedő nemesség érthetően nem alapíthatta törekvéseit rá. A koronaeszme revitalizálására igazán a Horthy-korszakban került sor, és mai képviselői – leszámítva a sumer eredet, a földönkívüli hagyaték stb. holdkóros híveit – is ide nyúlnak vissza. Ez az eszme kétségtelenül maga is modernizálódott, hiszen nemesek és nem nemesek megkülönböztetése azért közelebb esik a szentkorona és a kristálykoponya (!) titkos kommunikációjának diskurzusaihoz, mint az akármilyen torz mai közbeszéd-fősodorhoz. Ma a nemzet misztikus testéről van szó, amely egyben az igazi államiság, túl a hon polgárainak kommunitásán (hisz abban nem igaz(i) magyarok is helyet igényelnek…), egyszersmind túl a jogi államhatárokon. A nemzet(i függetlenség) nem zsarnok vagy idegen királyokkal, hanem szerencsétlen 20. százada realitásaival feszül szembe. Ez a nyilvánvalóan poszttrianoni értelmezés új életet lehelt a tanba, a tárgyat a középkorias koronaőrség felügyelete alatt tartotta a vasládában – egészen addig, amíg a nyilas országlás végén, mint annyiszor, elásták. Mattsee-ből Fort Knoxba került – a „szerencsehozó talizmán” visszaszerzése még Rákosi Mátyásnak is fontos volt, s mint Borhi László idevágó kutatásaiból tudjuk, 1957-től tárgya volt a magyar–amerikai normalizációs tárgyalásoknak.
A korona mai státusának – figyelmeztetett Radnóti 2001-ben – nem egy, de legalább három rétege van: műtárgy, szakrális szimbolikus tárgy és szimbolikus, de nem szakrális tárgy. A régen megkezdődött deszakralizáció eredménye is, hogy az Egyesült Államoktól visszakapott koronát a Nemzeti Múzeumban helyezték el. Talán ez a tény – hogy ti. a kommunisták, a kádárjános zárta el az új üvegalmáriumba – maga is hozzájárult a reszakralizációhoz és annak 2000–2001-es csúcspontjához. Akkor úgy tűnt, hogy ott, muzealizálás és a teljes reszakralizálás feleútján a korona megállapodik, jóllehet elfogadható Radnóti Sándor következtetése, hogy erre az aktusra nincs analógia a civilizált világban.
Kérdés, hogy a koronát a Szent Korona fogalmának megjelenése az alkotmányban (annak preambulumában, 2011) továbbviszi, kitaszítja-e az üvegalmáriumból. Radnóti bevezető tanulmánya amellett érvel, hogy igen. Eltekintve attól, hogy a Szent Korona soha semmiféle írott magyar alkotmányban nem szerepelt (mert hogy ilyen sajnálatosan 1949-ig nem volt, de most már nincs is, hisz lecserélték a németből fordított [?] alaptörvényre), az érvelés alapja nagyon hasonló az alaptanulmányéhoz. A szakrális jellegétől eloldozódott tárgyhoz ugyanis fűzhetők szimbolikus tartalmak, és fűződhetnek hozzá érzelmek – ilyenek vagy olyanok. A magyar államiság avagy a magyar nemzet (szükségképpen modern) történetéhez való tiszteletteljes vagy inkább megértő és vállaló viszony n számú intellektuális/emocionális folyamat révén kialakulhat. Úgy, ahogyan például Radnóti Sándor javasolja: katasztrófák és sikerek, gyalázatok és dicsőségek örökségként való átélése által. Ebben a folyamatban akár a korona is helyet kaphat, éspedig ugyancsak n számú státusban. De az alkotmány – amúgy szükséges – tiszteletre méltó része, amelyben említés történik a koronáról, pontosan ahhoz az archaikus-organikus vízióhoz tért vissza, amelyet a magyar modernizáció a 19. században meghaladott. A történeti alkotmányra és a Szent Koronára utaló mondat tiszteletről szól, s arról, hogy a korona „megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét” (kiemelés – R. M. J.). Amit a korona valóban szimbolizált (a test megjelenése árulkodó), az a nemesi Magyarország volt, a hungarus, eredetileg nyelvre egyáltalán nem érzékeny, latinul kommunikáló nemesség államának folytonossága. A nemzet egysége a nemes natio hungarica egysége volt jogokban – akár királya ellen, de mindenképpen alávetettjei felett. Ezt a hagyományt, amelytől a natio képes volt eloldozódni, így önmagától megújulni, érdek nélkül kitárni a kapukat a modern magyar nemzet egésze számára, lehetséges tisztelni. Sok mindenért – én például erre az utóbbira vagyok büszke, a natio önfelszámolására. A mai helyzetben viszont megalapozott a gyanú, hogy a Horthy-kor reszakralizáló értelmezéséről van szó. Ez pedig megosztó, megint csak számos értelemben, vagyis a tisztelet közérzületéről szó sem lehet. A korona látható, a koronát őrzik, a róla szóló tudományos és más beszélgetés szabad (egyelőre) – de a korona múzeum és vasláda között félúton vesztegel a kupola alatti üvegládájában. Ahogyan a ma regnáló elit a meg nem értett (ezért szorongást kiváltó) modernitás és az ásatag historizálás közötti diszkurzív senki földjén. Hogy Radnóti Sándor esetleg továbbkísérheti-e majd a koronát a remuzealizálódás ösvényén, ma még senki sem tudja; én kívánom neki.
Radnóti Sándor: Az üvegalmárium. Budapest, 2011, Noran Libro, 148 oldal, 1980 forint.
Kapcsolódó írások:
Rainer M. János: Tékozló fiúk (Paul Lendvai: Az eltékozolt ország. Budapest, Noran Libro, 2011.) Attól függően, honnan számítjuk kezdetét, húsz-huszonkét év telt el a...
Rainer M. János: Elveszett nemzedék – és ami utána következik (Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története. Budapest, 2007, Osiris.) ?Ez a könyv… melynek megírására mindig is készültem…” – óriási...
Rainer M. János: Mókuskák, egyem a szívüket (Kasza László: Mókusok az Angolkertben. Ügynökök a Szabad Európa Rádiónál. Budapest, 2009, Noran.) A Mókusok az angolkertben szerzőjét nem kellene bemutatni, mert bizonyos...
Rainer M. János: Szürke zóna, szűrt fény (Murányi Gábor: Egy epizodista főszerepe. Lajos Iván történész élete és halála. Budapest, 2006, Noran, 316 oldal. ) Rainer M. János Szürke zóna, szűrt fény Murányi Gábor...
Rainer M. János: De hová lett India? (Dalos György: Gorbacsov – ember és hatalom. Politikai életrajz. Budapest, 2011, Napvilág.) A Kolumbusz-hasonlatot, ha talán nem is közhelyként, Mihail Gorbacsovval kapcsolatban...
Cimkék: Rainer M. János