Ferdinandy György: Emlékszilánkok V.

 

Életfogytiglan

 

Hogy pontosan mit, azt ma már nem tudom. De abban biztos vagyok, hogy nem valamiféle új hazát kerestem magamnak a régi helyett. Egy talpalatnyi földet, ahol megvethetném a lábamat. Mi több, ahol, ne adj’ Isten, otthon érezhetném magam.

Nem, hát nem! Nem is találtam ilyesmit fél évszázados vadnyugati kalandozásom alatt.

Minden mindig egy kicsit hideg volt, akármerre jártam. A föld, a házak és az emberek. Talán ismerős, mégis távoli, idegen. A munka néha hozzám szelídítette, és elnézővé tettek iránta az asszonyok. Az idegen kettős kötőanyaga, így szoktam mondani, a munka és a szerelem. Ideiglenes mind a kettő. Csak a köd végleges.

De az, hogy én, csak úgy magamtól, tegyük fel: sírva fakadjak, hogy megcsapjon a föld illata egy dűlőúton, nos, ez a neve sincs mágia egész életemben egyetlenegyszer fordult elő velem.

Réges-rég történt, még vándorlásom első éveiben. Áramütés volt, fájdalmas gyönyörűség, még most, fél évszázad után is beleremegek. Most, amikor már belenyugodtam: úgy kaparnak el, hogy fagyos lesz a föld, ami befogad, és idegenek, akik körülállnak. Azok, akiket a magam módján mégiscsak szerettem. Az útitársak, a barátok. Az asszonyok és a gyerekek.

Ezt az egyszeri, magányos tapasztalatomat szeretném megosztani, mielőtt végleg elmegyek.

 

Azokban az időkben a Rajna völgyében éltem. Könyvekkel házaltam, és Elzász-Lotaringia volt a szektorom. Az iparosodó északi tartományokkal hamar végeztem, aznap megindultam a ritkán lakott, falusias dél felé. Egy felvidéki fiú, Szekerák Mikulás volt a munkatársam, együtt bolondítottuk a jólelkű, naiv pedagógusokat.

Valamelyik apró, toprongyos iskolában csapódott hozzánk a két lány. Két óvó néni, gyanútlan elsőévesek. Ami azután történt, könnyű kitalálni. Meghívtuk őket vacsorázni, sétáltunk egy patakocska partján. Nem voltak szép lányok, a kisebbik még csak hagyján, a másikra nem is emlékszem. Arra, amelyikkel Szekerák Mikulás foglalkozott. Csupa jelentéktelen dolog jut róluk eszembe. A csermely csörgése, a csend, és ahogy nyugaton, a Vogézek felett, fekete füstben megy le a nap.

Apró vendéglőben vacsoráztunk, kék pisztrángot, a patakból fogta ki nekünk a tulajdonos. Desszert után Mikulás a hátsó ülésen, a parkolóban szokta volt megdugni a lányokat. De azon az estén ilyesmi eszünkbe se jutott. Ültünk kint a sötétben, fogtam a kis óvó kezét. A patak felett szénaillat kavargott. Vágni lehetett, olyan sűrű volt a Vogézek és a Jura között, a Sundgau lágy hajlataiban a csend.

Nem tudom jobban elmondani. De aznap este – hosszú idő után először – otthon éreztem magam. Húszéves korában könnyelmű az ember. Soha többé nem láttuk viszont sem azt a völgyet, sem a lányokat.

Mikulás másnap visszafordult, egyetemre járt odafent északon. Én pedig – így mondtuk – ledolgoztam Altkirch iskoláit, és a Sundgau, ahol megtalálhattam volna a hazámat, másnap már eszembe se jutott.

 

Belforttól délre, egy Vesoul nevű kisvárosban dolgoztam azon a héten. Nem sok sikerrel. A hasznot ugyan nem kellett megosztanom senkivel, de így, egyedül, a munka mégsem haladt. A kórház, a posta és az iskolák után estére csak a börtön, a fiatalkorúak fegyintézete maradt.

A nevelőkkel nem sikerült beszélnem, de az igazgató felajánlotta, hogy este bemutathatom a kiadványaimat.

– Velük fog vacsorázni – mondta. – Ezek nehéz fiúk, másképp nem lehet.

Hát csak ültem a fegyencek között. Nem szóltak hozzám, gyanakodva méregettek. Csak akkor engedtek fel, amikor látták, hogy én is éhes vagyok. Később bejelentették, hogy vetítés lesz: a trópusokról hoztam nekik albumokat.

Nem emlékszem, hogyan zajlott le a műsorom. A spórolt pénzéből az egyik fiú megvette Balzacot. Egy másik, egy fiatal gyerek megkérdezte, hogy ebben a szakmában – értsd: az íróságban – hánykor kel fel az ember. Ezen persze nevetni kellett.

– Korán! – valami ilyesmit feleltem. Mindennap. Nem, senki sem ébreszt, én magam ítéltem életfogytiglanra magam.

A gyengélkedőben aludtam, másnap pedig mentem vissza északra, Mikulás után. Végigjártam az erre a hétre rendelt útvonalakat.

 

Rouffachban ebédeltem, és ott, a téren, a múltkori házias illat még egyszer megcsapta az orromat. Volt ott a konyhában egy öregasszony, akit a pincér Muttinak, mamának szólított. A húslevesben grízgaluska úszott, ő pedig, az az asszony, egy pillanatra Mili nénire, valaha volt nagymamácskámra hasonlított.

Gyorsan elfelejtettem az egészet. Ilyenkor, hazafelé menet, már a nyereségemet számolgatom a papírabroszon. Ez volt, ennyi volt ez az első déli utam, amire most egyre gyakrabban visszagondolok.

A völgy felett ül a pára, a Vogézek ívén végiggördül a nap. Sötétedéskor végigkocog a házak között a csorda, és a fáradt jószág befordul egy-egy nyitott kapuban.

Ebben a szakmában korán kel az ember. Életfogytiglanra ítéltem magam.

 

Diagnózis

 

Nem mentem vissza a diákotthonba, pedig ez lett volna ésszerű. Még emlékeztek rám, visszakaptam volna a kéglimet. A régiekkel kivételeznek a diákotthonok.

A kikötő közelében, a Goethe platzon béreltem szobát, egy apró odút, ahol, ha felálltam, bevertem a mestergerendába a fejem. Mindegy, a Goethe térre csak aludni jártam. Még nőt se lehetett felvinni a tető alá. Nem a házmester miatt, hanem mert kint, a folyosó végén volt a csap, és nincs az a nő, aki olyan messzire kijárna. Hiába mondanám, hogy tiszta a levegő. Hogy üres a gang.

Az első időkben nem találkoztam senkivel. Később megtalált Claude, a barátom. Egyenruhában feszített, valami nyári táborozásra vitte a hadsereg. Vele volt a menyasszonya is, és amikor felszállt a vonatra, ez a Liesel mellettem maradt.

Szép lány volt, kék szemű, szőke, és olyan légies, hogy keresztülvilágított rajta a nap. Már gyerekkorukban eljegyezték egymást, ő és a barátom. Liesel ápolónő volt, Claude bölcsész. Bejárt az egyetemre, és mindenféle zavaros előadásokat hallgatott.

A lány sírt ott a pályaudvaron. Vacsorázni vittem, sokat ittunk. Elpanaszolta, hogy Claude nem akar gyereket, és elmondtam én is, hogy mi történt velem. Megutáltam – mondtam – a nőket. Az egész női nemet.

– Félsz tőlünk? – kérdezte.

Átöleltem a vállát.

– Ma nem! – tolta el a kezem.

 

Másnap reggel ő volt az, aki rám nyitott. Könnyű kis nyári ruhában ácsorgott a Goethe téren, elszántan, illatosan. Ittunk egy kávét, azután felmentünk a padlásszobába, ahol kint a folyosó végén van a csap.

– Itt laksz! – állapította meg. Ledobta magáról az apró, színes hacukát, és mire észbe kaptam, ott állt előttem csupaszon. Én pedig, tessék. Tudomásul vettem, hogy ennek a légies, szőke lánynak formás, izmos kis teste van. Úgy vetkőztem le előtte, mint egy gimnazista. Még én, a csábító szégyelltem magam.

Valami illatos kenőccsel kente be magát, az egész kora reggeli kalandból csak erre emlékszem pontosan.

– Nincs neked semmi bajod! – mondta, amikor felálltunk, és már bevertem a gerendába a fejem. – Pontosan úgy csinálod, mint a többiek.

Hogy jó volt-e neki, azt meg se mertem kérdezni tőle. Nem nyöszörgött, és nem kiabált. Nem tette közhírré az ilyen részleteket.

Vártam, hogy újra becsönget. De nem. Liesel hazament a szülőfalujába. Én meg utána.

– Rám találtál! – állapította meg.

Nagy falu volt, egyetlen hosszú utca, széles, meredek. A végében a templom, amit már félnapi járásról is látni lehetett. Liesel azonban soha többé nem jött egyedül. Mindennap elkísérte az anyja, egy kis öregasszony, aki szüntelenül Claude-ról, a vőlegényről kérdezgetett.

Azután véget ért a nyári tábor, és a barátom is megérkezett. Hazamentem a Goethe téri szobába, és megpróbáltam visszahódítani a feleségemet.

 

Herta Berlin

 

Herta, Herta! Eddig még csak Berlin első osztályú labdarúgó csapata jutott a nevedről az eszembe. Jó kis együttes, sokáig a magyar Király volt a kapusa. A legnagyobbak közé ugyan soha nem tartozott, de hát mégis! Ő volt a fővárosi csapat.

Most pedig tessék, berobbantál te is. Herta Müller, a bánáti asszony, aki kapásból az élre tört: Európa Kupát, Nobel-díjat kapott.

A mi svábjainknak, a dunavölgyieknek, tudtommal nem volt eddig szószólójuk a világirodalom kórusában. A meghurcoltaknak, a kitelepítetteknek, akik a múlt század derekán Frankfurt és Stuttgart között létrehozták az első magyar egyesületeket.

Már apró gyerekkoromtól fogva ismertem őket. A világháború után somogyi sváb családok fogadták be az éhező pestieket. Disztl Miklós volt az apám, és Rézi az első szerelmem, egy kis szalmaszőke lány. Azután – amint ez már mifelénk szokás – kitelepítették a svábokat, és hiába készültem rá ötven évig, én sem írtam meg az igaz történetüket.

Ezért szívet melengető, hogy most egy bánáti német asszony nyerte el az irodalmi Nobel-díjat. Méghozzá az övéiről írt könyveivel. Igaz, hogy a bánáti németeket megvette Romániától Nyugat-Németország, de ez a kényszerű kivándorlás a negyvenötös kitelepítéseknél nem lehetett sokkal emberségesebb. A somogyországiak után a bánátiak is elvesztették a szülőföldjüket.

 

Herta Müller is az utóbbiak közé tartozik. 1953-ban született, 1987 óta Berlinben él. Könyvének, ami a kezembe akadt itt, a trópuson, még a címét se tudom lefordítani. Mit, a címét! Juan José Solar, a fordító, még az írónő stílusával sem tudott kibékíteni. A tájnyelv az én fülemben átüt a közérthetőségre törekvő irodalmi spanyolon.

Nyilván ez az archaikus dialektus tetszett meg a berlinieknek, akik mások után Herta Müller számára is megszerezték a Nobel-díjat.

A regény – mert jobb híján mi csak nevezzük regénynek – tizenöt hosszabb-rövidebb fejezetből áll. Laza, összefüggéstelen leírásokból. Ami összefogja, az a kifosztottak, a megnyomorítottak dadogása. A jelen idő, a tőmondatok: múlt és jövő nem létezik ebben az isten háta mögötti sváb faluban. Herta Müller ereje, hogy még ezt az emberalatti életet is alulnézetben, az ősök romló nyelvébe kapaszkodva írja meg.

A spanyolok – mint mindenben, amit nem értenek – itt is a mágikus realizmus hatását keresik. Nem tudom, milyen Herta Müller fogadtatása más nyelvterületeken.

Itt nálam, az én trópusi műhelyemben, ezt a neve sincs írásművet előkelő hely illeti meg. Igaz, hogy a zürichi Kristóf Ágota már évtizedekkel korábban megírta mindazt, amire most Herta Müller Nobel-díjat kapott. De hát az irodalomban – csak úgy, mint a fociban – nem az győz, aki előbb érkezett, hanem aki jobban kihasználja a helyzeteket.

Kristóf Ágota pedig az idén mégiscsak Kossuth-díjat kapott. Arról pedig ne is álmodozzunk, hogy egy másik erdélyi spíler, Bodor Ádám, aki bizony egy osztállyal feljebb, Kafkával játszik egy csapatban, mikor lesz Nobel-díjas.

De ne akadékoskodjunk: mindent egybevetve a Herta Berlin jó kis csapat. A kapusát, Királyt, ma is szívesen behívja a magyar válogatott.

Post scriptum: hadd mondom még el, hogy az én zsebkönyv méretű kötetem borítóján legalább háromszor fordul elő Románia. Herta Müller román írónő, szereplői románok, műve német nyelvű román irodalom. Bravó, Románia!

 

Hanem csak egy szóval mondd…

 

Volt egy ima, amit minden gyónás előtt el kellett mondani. Bevallottam én is, hogy sokat vétkeztem. Gondolattal, szóval és cselekedettel, így szólt a szöveg. Ma sem nagyon értem: bűn lenne, amit művelek? Hiszen nekem ez a munkám: kigondolok valamit, rákérdezek, leírom. Ez az utóbbi a cselekedet. Ma, fél évszázad után jut csak eszembe, hogy ebből a felsorolásból a legfontosabb kimaradt. Mert a legtöbbet, igen, mulasztással vétkezik az ember. Ez alól pedig nem oldozza fel a pap.

Nem mondom, néha elkövettem én is piszkos, szégyenletes dolgokat. Elárultam, magára hagytam az egyetlen barátomat, véresre vertem tizenkét éves kisfiamat. Hajnalban, ha elkerül az álom, néha még ma is ezekre a borzalmakra gondolok. De lassan a múlt mélyvizébe merül minden hajnali álom. Az elmulasztott kötelességek gyötrő emléke azonban marad. Ezek alól én sem tudom feloldozni magam.

Anyám jut eszembe, akit magára hagytam. Apám sírása a kallantyús tolókocsiban. A szeretet önmagában szecskaszáraz. Az egyetlen kötelesség a jelenlét. Kívüle nincsen más parancs.

 

Azután, a szentáldozás! Van itt is egy ima, ami a fejemben maradt. Uram, nem vagyok méltó – így a kafarnaumi –, hogy hajlékomba jöjj. Meggyógyulni, az ám! Hiszen nekem még hajlékom se volt fél évszázad alatt.

A dolgok az idő múlásával – mondják – a helyükre kerülnek. A kérdés csak az, mit értünk a dolgokon. Mert azzal, hogy csak ennyire vittem, könnyen leszámolhatok. Így történt, ennyire futotta. Minek tépelődni, mire jó vádolni magam! Ilyen voltam, és ez volt itt az életem. Talán jobb is, hogy lassan vége van.

Mégis, ilyenkor hajnalban mire gondolok? Például, a döntéseimre. Arra, hogy egyáltalán függött-e valaha is tőlem az életem? Végigveszem, újra meg újra, oda-vissza. Milyen furcsa az eredmény! Mert hát nem határoztam én el soha semmit, ha csak nem azt, hogy el kell menni onnan, ahol a rossz dolgok történnek. El is mentem: ez az egyetlen, amiben biztos vagyok. Még ez sem sikerült mindig idejében. Más döntéseim pedig nincsenek.

 

Eszembe jutnak a jótevőim is. Azok, akiknek valami fontosat köszönhetek. Próbálom leróni a tartozásomat: megírom az életüket. Ezt nevezi álomirodalomnak kedves szerzőm, Szakonyi.

Gonosz ember csak egy volt az életemben. De róla soha nem fogom megírni az igazat. Azt, hogy hogyan tette tönkre, módszeresen, következetesen az életemet.

Gyűlölte az anyját, gyűlölni nagyon tudott. Azt, hogy elvétesse az első gyerekünket, mégis vele beszélte meg. A fiam nekem köszönheti, hogy megszületett. A második pedig már nem jött a világra. Fiú lett volna ő is. A második, a meg nem született.

Folytassam? Regény lenne belőle. De belőlem hiányzik ehhez a regényhez a gyűlölet. Talán jobb is, ha most itt abbahagyom.

Gyermekparalízis

 

Egy szó, amit nem hallottam idestova ötven éve. Pedig milyen fenyegetően hangzott, milyen félelmetesen! Beárnyékolta azt a forró, napfényes nyarat. A koszos kis uszodát, a sűrű náderdőben pilledő halastavakat. A Rákos-pataknak, ami itt csorgott keresztül az alvégen, akkor már nyoma se maradt. Hogy régen merre kacsázott? Nyilván a völgy mélyén, az isaszegi úttal párhuzamosan.

Azon a nyáron, a negyvenes évek vége felé, ez a kalamitás szedte a mi vidékünkön is az áldozatokat. Hogy milyen gyakorisággal, azt ma már nehéz lenne megmondani. Nem él már az a sok gyerek, akit akkoriban még láthatott az ember. Járókában, tolókocsiban.

Ács Ellykének gyermekparalízise van.

 

Volt, pontosabban. És ezt is csak én tudom. Lépeget velem Mimi néninél, a tánciskolában. Húzza a lábát. Pedig nagyon vigyáz: a bal karja alig érinti a vállamat.

A fiúk szeretik, ha úgymond belépnek a lányok. A csinosabbakat én is magamhoz húzom. De ez más valami. Ellyke elpirul, ha nézem. Szép lány. A szeme barna, a homloka magas. Van egy kék kardigánja, amit külföldről kapott. Halkan beszél, nem árul el magáról sokat. Előttem persze hiába titkolódzik. Mindent elárul az a mozdulat.

A lányok verejtékeznek a tánciskolában. A Gerlóczy utcának ilyenkor este izzadságszaga van.

Könnyebb lefolyású! – mondták az ilyen esetekre. De egy-egy árulkodó jel mindig visszamarad. Egy-egy apró, rémült, a kelleténél szögletesebb mozdulat.

Polkánál Ellyke ülve marad. Ilyenkor lopva rám néz. Tudja ő is, hogy tudom.

 

A régi világban – így mondtuk – Ácsék tehetős emberek lehettek. Az Aréna út közelében állt a házuk. Ott, ahol most a Népstadion. Amikor először hazakísértem Ellykét, a régi dicsőségből már nem sok maradt. Ács doktort bélistázták, a mama egy belvárosi irodaházban dolgozott.

Ellynek még csak meg sem csókoltam a száját. Nem jutott idáig közöttünk a kapcsolat. Volt egy másik lovagja is, akivel kerülgettük egymást ott, az Aréna úton. Miatta maradtam volna el? Ez a fiú már egyetemre járt, és az én számomra akkor még elérhetetlen álom volt az egyetem.

Egyszer összeverekedtünk. Nem szerettem az ilyen zsúrfiúkat, akik a nagy változások éveiben is tovább fosztogatták a lányos házakat. A nevére nem emlékszem. Legközelebb Kölnben találkoztunk. Jobb családoknál ott is. Átnéztem rajta, és ő is úgy tett, mintha sose látott volna.

 

Ellyke nálam járt az éjjel. Nem ismertem fel. Csak állt előttem valaki, aki rá hasonlított. Nemrég érkezett, a vonat még bent állt a pályaudvaron. Később – de csak később – a neve is eszembe jutott.

Honnan jött? Mit akart? Lehet, hogy semmit. Csak erre járt, és elbúcsúzott.

A HÉV állomása ott van az Ügetőnél. Az Ügető azóta bevásárlóközpont, de ezt álmomban még nem tudom. Gödöllőre mennénk? Ellyke mond valamit. A bal karja alig érinti a vállamat.

Hát igen. A gyermekparalízis. Az Aréna út és a Népstadion. Miért, hogy egy ilyen közös titoknak ilyen hosszú utóélete van?

 

Habet Libelli

 

A rue Mazarine apró térbe torkollik a Szajna partján. A téren homokozó van és padok. Aki háttal a folyónak ül, belát az utca torkolatába. Egészen odáig, ahol Lise Demerbe régiségkereskedése van.

Volt. Mert mint minden más, ma már ez a bolt is régi, réges-régi dolog. Lise, a belga asszony már harminc éve halott. Csak én ülök kint a téren, valahányszor erre járok. Egyre ritkábban. A régi barátok már nem élnek, a bal parton bóklászni semmi okom.

Annak idején kimentem a rakpartra. A Beaux-Arts itt van a közelben, egy kávéházban a főiskolások képei lógnak a falon. Ittam egy kávét, hallgattam a fiatalokat.

Szemben, véges-végig antikváriusok pakolásszák a portékájukat. A könyvek nagy ládákban állnak, reggel kinyitják és este becsukják a kazettáikat. A böngésző itt állítólag mindent megtalál. Én a régieket keresem. Azokat, akikkel együtt indultam. És akikből, valahogy úgy, mint belőlem, semmi se lett. A többiek ott vannak mind a főiskolások tankönyveiben.

Az egyik árus, fiatal fiú volt, most öregember, nem tudni miért, megjegyezte a nevemet.

– Van itt valami magának. Félretettem – mondja most. S a kezembe nyomja valamelyik könyvemet.

– Denoël kiadása – mondja.

Volt egy fényképem annak idején. Ülök kint a rue Mazarine torkolatában a padon. Süt a nap, hunyorgok. Olvasom a könyvemet.

Ez itt az első példány. Töltőtollal dedikáltam. Akkor még birónak hívtuk ezt a csodálatos szerkezetet. Milyen gyerekes az írásom! Milyen idegen. Lise-nek, szeretettel. Két szó összesen.

– A magáé! – mondja az árus. És félretolja a kezemet.

Visszasántikálok a térre. Viszem magammal a könyvemet. Fel van vágva, lágy, határozott mozdulat, Lise csontnyelű késsel vágta fel a könyveket.

Innen belátok a rue Mazarine torkolatába. Egészen odáig, ahol a régiségkereskedés. A csupasz terméskő falak. Ennyi, és nemsokára már ennyi se marad.

A téren süt a nap.

 

American dream

 

Sorházban élek, nem tudom, mi vagyok: bérlő vagy tulajdonos. Ahhoz, hogy tulajdonos legyek, még húsz évig vonogatja le tőlem a részleteket a bank. És mintha ez sem lenne elég, minden társasházban van egy közös képviselő. Ő vasalja be rajtam a megint csak közös költségeket.

Nincsen hét, hogy ne csöngetne be. Nehezen érezhetném másnak, mint bérlőnek – itt úgy mondják: tenant-nek – magam.

A szomszédom villanyszerelő. Nemrég érkezett az Államokba, és máris munkanélküli. Ő még azt hiszi: owner. Tulajdonos. Nem érti, hogy ha nem fizet, kiteszi az utcára a bank.

Márpedig itt nem cicáznak a pénzintézetek. Foreclosure! Beszúrnak egy táblácskát a földbe, és már viszik is az utcára a bútorokat.

Még szerencse, hogy egy new comer-nek, egy új bevándorlónak nem sok holmija van. Dúl a válság. A szomszéd ül a képernyő előtt, és nézi a falat.

A felesége patikus, munkanélküli ő is. Babysitter, éhbérért őriz három apró gyereket. Nem panaszkodnak, ott, ahonnan jönnek, még rosszabbak az állapotok.

A fiam rendőr. Le kellett tagadnia, hogy doktorátusa van. Családvédelemmel foglalkozik, furikázza a kékre-zöldre vert asszonyokat. Az illegálisok még nem tudják, hogy itt, Északon nem szabad ütni a családtagokat.

A feleségem az egyetlen, akinek állása van. Mari tanárnő, irodalomra okítja a diákokat. A gyerekei, mint mondják, funkcionális analfabéták. Könyvet – állítja – még egyikük sem olvasott. A kötelező olvasmányokat megnézik a moziban.

Hát csak így. Este becsönget a barátom. Ő, Heriberto, építész. Benzinkútnál dolgozik. Erre már ötödik éve nem építenek házakat. Éjféltől hajnalig töltögeti az üzemanyagot. Nappal alszik, este – mondom – becsönget. A Barcelona vagy az Inter? Megvitatjuk a nagyobb horderejű dolgokat.

Egy new comer, egy babysitter. A közös képviselő. A benzinkút meg a bank. Én meg itt írom ezeket a sorokat.

 

 

Kapcsolódó írások:

Ferdinandy György: El Negro Azt már az elemi iskolában észrevettem, hogy is ne vettem...

Ferdinandy György: Bluebird of happiness Behoztam az újságot, odakészítettem a reggelihez. A konyhában matattam,...

Ferdinandy György: In memoriam Norma Ferrari Voltak asszonyok, akik ideig-óráig megosztották velünk az életüket. Ábrándos...

Ferdinandy György: Tengeri durbincs Ferdinandy György Tengeri durbincs Vannak nyavalyák, amelyek nem emberről...

Ferdinandy György: Önarckép hetvenévesen Ferdinandy György Önarckép hetvenévesen 1 Az ember néha...

 

 

Cimkék: Ferdinandy György