Gerlóczy Márton: Racha Yai

 

 

– március –

 

A helyzet, tetszik, nem tetszik, a környezeten múlik, mindazon, amit az ember maga körül tud, lát, érez. Ritkán fordul elő, hogy azzal foglalkozzon, jól érzi-e magát egyáltalán, amiből arra engedhetünk következtetni, hogy többnyire nem érzi túl jól magát. Olyankor ugyanis igyekszik nem azzal foglalkozni, hogy szarul van, érzi és tudja ő azt anélkül is. Kik beszélnek a boldogságról, Minszk vagy Madeira lakói? Kiknek a száján habzik ki a boldogságkeresés létfontosságának nyála? Akik Kaliforniát vagy akik Kamcsatkát bérlik? Nekem ne mondja senki, hogy mindegy, hol és milyen körülmények közt él az ember, rajta, a természetén és a hozzáállásán múlik az egész. Lószart! Azon múlik, hogy ezt a helyet körbeszarták-e a galambok, és kész. Hogy járt-e ott ember és, ha járt, mit művelt. Mert ha nem járt, akkor a dolog egyszerű, ennek a bolygónak minden egyes pontja gyakorlatilag tökéletes hely az ember számára. Ha nem így lenne, kezdhetnénk oldalbordákban meg lelkek vándorlásában hinni, amit nem teszünk. Az azoknak való, akik félnek. Az ember nem ide való, hanem itt fejlődött ki, ebből a földből, vízből, és e földnek és víznek kölcsönhatásaiból jött létre. Ezért érzi jól magát ott, ahol nem jártak azok, akik félnek. Ott érzi magát jól, azazhogy boldognak, azazhogy embernek igazán. Egy hegytetőn, egy folyó partján, egy távoli sziget kis öblének langyos vizében. És mégis! Akadnak a világon olyan helyek, ahol az ember nyoma olyan, mintha a természet maga hagyta volna. Ahol úgy formálta át saját képére a teret, hogy mesterséges módon, újra létrehozta a természetet. A benne élőt, a szellemet. Ami a tárgyakon és hangokon és illatokon át párbeszédbe kerül mindazzal, ami ősi és örök. Ami birtokában van a tudásnak, a felelősségnek és annak a megfontoltságnak, amelyre a lassan múló idő kötelez. Mert sietni nem tilos, hanem lehetetlen.

Még mindig megy a lótusz. 25 éves vagyok, de még mindig megy, és még jó ideig menni fog. A fölém magasodó Buddhát sokan látogatják, mégsem zavarnak. Az emberek leveszik a cipőt és a papucsot, és kussolnak, mint a nagymamánál, akit évente háromszor látogattak meg gyerekkorukban. Járt itt tehát ember és művelt is ezt-azt. Mégis a világ egyik legkellemesebb közege ez nekem. Másfél órája ülök már, és egyre jobban érzem magam. Mögöttem van három és fél hét nyaralás, és lassan teljesen elfelejtem, hogy milyen keresztülhajtani Gyöngyösön. Ázsia nekem való hely, mert Ázsia nem akar olyan lenni, mint én. Móric a hotelben ül, és az ajándékait rendszerezi. Ide nem hoztam magammal, mert nem érdekli, és mert ide egyedül jön az ember. Hajtogatja a hotelszobában a hamis Lacoste pólókat. Én vékony vászoningeket és vászonnadrágokat vettem, és most is azokban vagyok. A nyitott szentélyen keresztülfújó virágillatú szellő egymáshoz veregeti a csilingelő fémpálcákat és meg-megsimogatja a finom vásznakban lélegző bőrömet. Jólesik a légzés, a szaglás, a látás. Éber vagyok, és békésen alszom.

 

Pedig ez a város maga a pokol. Majdnem egy hónappal korábban érkeztünk. Sétálunk a zajos utcán. Sülnek a húsok, rákok, zöldségek, halak. Lángok csapnak fel a hatalmas wokokból, és fűszerillatú füst száll. Méterenként megállunk. Csorog a nyálam.

– És ez?

– Á, nem, nem.

Nem kell a rizs. Nem kell a hal. Nem kell a nyers és nem kell a sült. Továbbmegyünk.

– Na akkor ez!

– Pfú, biztos nem… várj csak.

Móric egy bábu mellett áll. A bábu vigyorog, göndör a haja és csíkos a ruhája.

– Én már láttam ezt a fickót valahol.

– Na ne szórakozz!

Mindössze három órával azután, hogy Captain Galgócz letette a gépet Bangkok repterén, pátyi barátom sült krumplit vásárol a McDonald’sban. Jelen van még úgy tíz-tíz amerikai és ausztrál, pár skandináv és a helyi lakosság egy elhanyagolható kis csoportja.

Móric elégedett. Otthon évente ha kétszer teszi be a lábát gyorsétterembe, de most nem otthon van. Nem sül a disznó a Karancsban, sehol egy CBA, csak mindenféle bacik és a félelem, hogy egy külvárosi kórházban köt ki, és ott is döglik meg a hatvan fokban, mint a hal a wokban. Nevetséges egy lény az ember. Ha a disznóhoz szoktatják hozzá, abban a tudatban éli le az életét, hogy a disznónál egészségesebb, tisztább és finomabb hús nem is létezik a földön. A hal gusztustalan, mert az nyálkás és büdös. A csirke buta. A ló okos.

Megeszi a sült krumplit. Nem korog már a honvágy a gyomrában.

Étkezés előtt nem fogyaszt alkoholt, mert elveszi az étvágyát, és étkezés közben sem fogyaszt alkoholt, mert olyankor ő gyümölcslevet vagy vizet fogyaszt, és ez ellen semmit sem lehet tenni. Ez minden konfliktusunk forrása az elkövetkezendő hónapra nézve.

 

Miután végzett, én következem. Ülünk valamelyik sugárúton egy ponyva alatt. Eszem a rizst. Nézzük a vonuló turistacsordákat. Hogy Bangkok a tetovált tahók égetőtégelye lenne, az valótlan állítás. Vannak olyan tahók is, akiken nincs tetoválás. Vagy nem látszik. Móric ül, issza a hétdecis sört, és fintorog a rizsemre.

A patkány meg néz. Egyenesen a szemembe. Először a zajra lettem figyelmes, aztán amikor lenéztem, egy patkány állt előttem, egy kisírt szemű, okos gyermek. Mint valami animációs filmben. Olyan értelmes arca volt, hogy legszívesebben vele utaztam volna tovább. Elbeszélgettünk volna húgyról, szarról, benzingőzről, dögökről, alvilágról. Csupa olyan témáról, amit kedvelek. Elmeséltem volna neki, hogy a Némó nyomában a kedvencem, és beismerném neki, hogy elsírtam magam, amikor a férj, az a habókos bohóchal abban a mesésen koralli környezetben elveszítette egész családját, maroknyi gyermekét és hitvesét. Azt is elmesélném, hogy szarok a Verdákra, inkább rossz kedvem lesz a Madagaszkártól, mint jó, és egyenesen utálom a Shreket, szamarastul, macskástul.

De most nem ezért jöttünk. Pátyi barátom látni akarja a tengert, a kék tenger átlátszó vizét és a zöldellő hegyeket, a képeslapok és filmek és naptárak világát. Amíg nem látta ezt az ember, és már nagyon közel érzi magát hozzá, addig nem bír magával. Aztán meg persze ezt is meg lehet szokni. Most viszont Bangkokban vagyunk, egy városban, ami olyan, mint egy sütőben, alufólia alatt párolt szeméttelep. Móric már Budapesten is rosszul érzi magát, ahogyan a repülőgépen és mindenhol máshol is, ahol rajta kívül több mint egy ember tartózkodik, itt meg azért láttam elvétve úgy tízmilliót. Engem tehát még elvisel, ahogyan én is elviselem őt, mert én is hasonló vagyok, csak más okokból adódóan. Úgyhogy, ahogy mondani szokás: vitlász! Ahogy pedig tenni szokás: kinézem a legeldugottabb, legkisebb települést. Ez csak részben sikerül, mert a szigeten, amit találok, nincs is település, csak két motel, kis bungalókkal. Viszont repülni kell. Veszünk jegyet másnapra. Este körülnézünk a környéken, beülünk egy ír sörözőbe, és elbeszélgetünk annak texasi tulajdonosával. Ahogy itt ülök, egyszer csak egy kiselefánt néz be az ajtón. Megáll egy pillanatra, a fejét lehorgasztja, majd elindul befelé. Mintha magamat látnám. Én is így kezdtem annak idején. Benéztem, mert éreztem, hogy van ott valami dolgom, de még nem tudtam, hogy micsoda, még féltem azoktól a szakállaktól, erektől, zenélő gépektől és büdös vécéktől. A kiselefántot visszarántja a gazdája. Egy prosti sértődötten ugrik arrébb, mert csaknem a bokájára lép a félrehúzott állat. A fejünk felett elhúz a nyeregvasút. Móric megnyalja a szája szélit a hölgy láttán.

– Hol van itt kupleráj? – kérdezem a texasit.

– A következő sarkon. Úgy néz ki, mint egy bevásárlóközpont, könnyen megismered.

Fizetek. Móric idegesen forgolódik.

– Hova megyünk? Mit kérdeztél?

– Nézünk neked nőt!

– Neeee!

– Deeee!

Megragadom a karját, és már megyünk is. Pátyi kollégám nem túl nagy szakértője a női léleknek. Afféle vidéki remete ő, egyedül szeret lenni, csak úgy boldogul, nem szeret beszélni, képtelen kiadni a lelkét, hazudni pedig csak az azonos neműeknek tud, igaz, azt mesteri fokon. Mondhatnánk úgy is, hogy fél a nőktől. Így tehát nincs más választásom, mint hogy véres húsát a fenevadak elé dobom, és a terepjárómmal elszáguldok a lemenő nap felé, hogy a bantuk csak úgy köpködik a port a majomkenyérfa alatt utánam.

 

– Majd inkább holnap, Lajos, ma már fáradt vagyok.

– Holnap is fáradt leszel.

– Deee!

– Neee!

Megérkezünk a sarokra. Egy hatalmas épület tornyosul előttünk. Mint egy kaszinó. Nem tűnne olyan hatalmasnak, ha irodaház lenne, három emelet magas, de figyelembe véve, hogy egy kuplerájkomplexumról beszélünk, az említett jelzőt jogosnak érzem. A belső udvarán körbe-körbe bárok fénylenek. Képzeljünk el egy wokot, színültig tele fényreklámokkal, vörös neoncsövekkel, a neonfényben világító hófehér bugyikkal, amint a felcsapó láng megvilágítja az izzó olajban pörkölődő züllött életet. Ezt kapja most a tányérjára Móric. Móric, aki csak a sertést és a krumplit és a kenyeret eszi. Látom, ahogy a zavara szépen lassan elillan, és a helyét kíváncsiság, mohóság, bátorság veszi át. Már nem is foglalkozik velem, csak zabálja a látványt, prostik és stricik és koktélok lógnak ki a száján, csámcsog és böfög, összecsapja a tenyerét és ropogtatja az ujját.

– Na, azért egy italt csak megiszom, ha már idáig eljöttem – mondja, és már bent is van a kupiban, már el is foglalta helyét egy bárszéken, és már szemez is a neonfehéren világító mosolyú lányokkal.

A dolgok gyorsan mennek. Mi is gyorsan megyünk a szálloda felé. Belénk karolnak ezek a kis törékeny lányok, magas sarkú cipőjük kopog a betonon, mint a lakótelepi garázs tetején a nyári jégeső. Hogy hány évesek, azt meg nem mondanám, de engem nem is érdekel, én már azon töröm a fejemet, hogy hogyan utasítom vissza a kisasszonyt, hiszen ebben az időpontban éppenséggel nős vagyok, sőt szerelmes is. Amit teszek, azt a kollégáért teszem.

A hotelhez érve megkérdezem a lányt, hogy nem vacsorázna-e velem. Eszünk egy jót, elbeszélgetünk a NATO-ról meg a kortárs észt irodalomról, és megvárjuk, míg a pátyi és a rúdtáncos összemérik erejüket a légkondi alatt. Egymásra néznek, arcukon végigfut a rémület nyeregvasútja, és nemmel felelnek. Érthető. A mai világban, amikor divat feldarabolni, bezárni, megerőszakolni, kikötözni és a nyaralóba befalazni szeretteinket, az ember jobban teszi, ha csordában közlekedik. Különösen igaz ez a pátyi férfiak vonatkozásában, akik köztudottan perverz és mocskos állatok. Így tehát fent találom magam a szobában. Ölemben ül ez a kis pálcika, és mosolyog. Móric és szíve választottja a fürdőszobában tartózkodik, mert ott azért még nem tartunk – és reményeim szerint nem is fogunk –, hogy egymás valagában gyönyörködjünk a CNN helyett. Én ugyanis azt nézem. Kénytelen vagyok, mert a pálcika matat, és hát azért nem megy minden olyan könnyedén, ahogy azt az ember eltervezi. Vadul kapcsolgatok, hátha valami felkelti az érdeklődését, amit egyedül egy Vanish Oxi Action Max hirdetés esetében tapasztalok, de azt is csak rövid ideig. Hiába, a szolgáltató az szolgáltató itt Ázsiában, nem kerüli a munkát, szereti, tiszteli annak becsületét. Megkínálom narancslével, megsimogatom az arcát, és igyekszem a tudomására hozni, hogy nem a külsejével vagy a belsejével van bajom, hanem az én belsőmmel, amelyben szív és érrendszer és sokat próbált lelkiismeret dobog, hogy az ember egy idő után kénytelen változtatni szokásain, ha nem akarja egész életében ugyanannak a rossz szájíznek mentolízű ellenszerét kutatni. De nem érti, sehogyan sem érti. Már éppen azon lennék, hogy engedek a csábításnak, amikor kollégám pálcikája meztelenül kiront a fürdőszobából. Ökölbe szorított kezét maga elé tartva, méregtől vörösen utánozza Móric fürdőszobában tanúsított magatartását.

– Your friend, crazy, e-e-e – kiabálja, és a hotelszoba levegőjét magáévá téve igyekszik megmutatni nekem, hogyan basznak a férfiak, pontosabban a pátyi csődör, aki lógó fasszal meg is jelenik e pillanatban mögötte.

– Ennek meg mi baja?

A lány Móric elé lép, és neki is illusztrálja, hogy mit tesz vele.

– E-e-e!

– Azt hiszem, sokall téged.

– Hát akkor többször nem veszem ki, na! Mondd meg neki, hogy jöjjön viszsza, fejezzük be.

– Miért, eddig kivetted?

– Persze.

Már értem. Szegény lány ugyanazzal a problémával küzd, mint Móric. A magány problémájával. Neki az hiányzik, hogy egyedül legyen, Móricnak pedig, hogy végre ne legyen egyedül. Szeretkezik, élvezi a hölgytársaságot. Ez a műfaj azonban nem lassú Bailey’s jéggel a bőrfotelben. Ez gyors vodka a talponállónál a bányászbusz előtt.

– Tessék szépen lehúzni azt a felest!

 

Miután visszamennek, hamarosan végeznek is. A hölgyek felöltöznek és távoznak. Móric kivesz egy jéghideg Changot a hűtőből, és úgy fekszik el a fotelben, mintha most értesítették volna arról, hogy Bill Gates a rokona, és mindent ráhagyott. Megszólal a telefon. A recepcióról hívnak.

– Minden rendben, uraim, nem hiányzik semmi?

Körülnézek a szobában, de közben elfelejtem, hogy miért, mert mással vagyok elfoglalva. Próbálom megérteni ezt az egészet. Amikor a pálcikákkal befelé jöttünk, a recepción vámot kellett fizetni, fejenként kétszáz bahtot, a személyijüket pedig elvették, mint a videotékában vagy az autókölcsönzőben. Vajon mit szólna ehhez Szidhárta? És a király, akit úgy szeretnek? Gondolom tud róla, ismeri a rendszert, amiből az adómilliókat nyeri.

– Minden rendben – mondom és leteszem a telefont.

 

Elmegyünk még valahová, már nem emlékszem, hogy hová, és gondolom, nem is érdekes. Hazafelé vásárolunk egy nagy adag sült sáskát a Sukhumvit roadon, és beülünk römizni a hotelszobába. Egy kis nádtálat kibélelünk papír zsebkendőkkel, és abban szórjuk a kesernyés olajban kisütött szöcskéket. Isszuk a sört, esszük a sáskát, és kártyázunk. Úgy rágcsáljuk őket, mint a chipset, én pedig közben elhúzok 6:2-re. Igazi hülyék vagyunk. Bunkó turisták. A csajok már megvoltak, most jöhet a szöcske, aztán lehúzunk a tengerpartra, hogy áztassuk a seggünket a többi bunkóval. Nem véletlen, hogy az egy hónapos út végéhez közeledve megtértem az óriási Buddha-szobor előtt. Azok az emberek, akik nagy lelkesedéssel és kitörő szenvedéllyel képesek rombolni magukat, ugyanolyan lelkesen és szenvedélyesen szeretik az építkezést is. A lényeg, hogy az ember figyelmesen olvassa el a felhasználási javaslatokat és igyekezzen egyensúlyban tartani azokat a tömegeket, amiktől jobbra-balra leng.

– Most pedig kipróbálom egybe – mondja Móric és a szája fölé emel egy egész sáskát. Könnyű neki, most örökölt 40 milliárd dollárt. Ez idáig csak eszegettük őket, rágcsáltuk, mint a Big Pepet, de kollégám e váratlan húzásával magasra tette a lécet. Igyekszem megugrani. Kiterítem a pikk sort, aztán benyúlok a tálba egy szép nagy darab példányért. A sáska a számban. Csak rágnom kellene egyet, de nem megy. Lebénulok. A sáska lába csikizi a szájpadlásomat, és ebben a pillanatban eljut a tudatomig egy teljesen váratlan és egyedülálló felismerés: egy sáska van a számban. És a mélység titka hamarosan feltárul: Changban párolt, félig emésztett sáskák egy nemrég még szexuális aktusnak helyt adó fürdőszoba vécékagylójában. Miközben lehúzom a vécét, már nagyon várom, hogy vidéken legyünk.

 

Phuket szigetén szállunk le, ahol egy éjszakát maradunk, és másnap hajózunk tovább vidékre. Kisétálok a tengerpartra. Motorcsónakok és jet-skik és szörfök és nyugágyak és minden vacak, ami a tetováltaknak kell. Körbenézek, és látom a boldogan napozó párokat és családokat. Befizettek az útra, és most itt ülnek és nyelik a benzines tengervizet. Meggyőződésük, hogy Ázsiában vannak, és Ázsiában nagyon jó, a víz meleg, a nap barnít, a koktél olcsó. Leülök egy nyugágy szélére és rágyújtok. Tudom, hogy holnap végre elhagyjuk a civilizációt, és istenien fogjuk érezni magunkat. Ekkor megszólít a mellettem napozó nő, és tüzet kér. Az akcentusáról azonnal felismerem.

– Parancsolj!

– Ja, te is magyar vagy? Köszi.

Elbeszélgetünk. A hölgy Hatvanból jött, és tanárnő. Jó mélyre leszívja a füstöt, és a nyelvével maradékok után kutat a fogai közt. Az a fajta vidéki agreszszió tombol benne, amit az őket verő férfiak ellen fejlesztett ki magában a női lélek.

– De várom már, bassza meg, hogy lássam anyámat, húú, de várom, hogy megöleljem a reptéren.

– Nem érzi jól magát?

– Dehogynem, elvagyok én, csak ezeket nem bírom. Egy értelmes szót nem tudnak kiejteni a szájukon. Ahelyett, hogy normális, emberi nyelvet beszélnének, csungcsingcsang, meg háhháháp, a faszom tele vele.

– Szabad kérdeznem, hogy mit tanít?

– Alsó tagozatosokat.

 

Ez 2005-ben volt, ami azt jelenti, hogy ennek a végtelenül szimpatikus hatvani hölgynek a diákjai most 14–15 évesek. Gondolom, egy részük elmenekült a városból, egy másik részük pedig valamilyen egyenruhát húzott.

Ami engem illet, én menekülőre fogtam. Nemcsak a nyugágy mellől, de Phuketről is, ahol egy soha nem várt tapasztalattal gazdagodtam: megtudtam, hogy milyen lenne Hatvan, ha festői látképét tengerpart is ékesítené.

 

Hajóval megyünk tovább másnap reggel. A nagyobb hajóról egy nagy sziget közelében átszállunk egy kisebb hajóra, aztán egy kis sziget közelében egy nagyobb hajóra, ahol ottfelejtem a nagybácsikámtól kapott bőrkabátomat. Azóta is gyakran eszembe jut a gépész. Együtt cigiztünk a hajó végében. Csontos kis csibész volt, mint az összes thai hajós. Biztos vagyok benne, hogy ő kaparintotta meg az elhagyott kabátot, és azóta is abban jár esküvőkre, diszkóba vagy fel a nagyvárosba, ahol fogad és nyer a thai-boksz-meccseken, de csak mert van egy szerencsekabátja, amit egy magyar gyerek fogorvos nagybácsikája vett Milánóban.

Egy speed-boat tesz ki minket Racha Yai szigetének öblében. Móric boldog, megérkeztünk vidékre. Én is boldog vagyok, mert Móric megérkezett Pátyra. Itt jól megleszünk, itt nem kell majd a Buddhához menekülnöm előle, amikor már nem bírjuk egymást, mert nem bírjuk a környezetet, ami körülvesz.

Az öbölből kinyúló műanyag stégen egy csoport tart egy nagyobb hajó felé. Finnek. Tíz vörösre égett részeg finn. Az egyik megszédül és beesik a vízbe, amitől a stég elmozdul, és a többi finn is beesik a vízbe. Mind a tíz a vízben van már, nyelik és prüszkölik a húgymeleg vizet, és próbálnak visszamászni a stégre, amin csak a thai kísérő maradt.

Minket egy utánfutóval felszerelt kismotor segítségével a kilenc kilométer kerületű sziget másik oldalára szállítanak. A földutak mentén csirkék és bivalyok és egy aggregátor. Ember egy szál se, hotelből is csak kettő, a sziget két oldalán, két öble köré építve. Móric végre kipihenheti egész éves fáradtságát. Egy team buildingen tanulta ezt a kifejezést, és valahányszor elfárad, erre hivatkozik. Egész éves fáradtság. Jól hangzik. Valószínűsíthető, hogy a tíz finn is mind ebben a fáradtságban szenvedett. Egész évben dolgoznak a multiban, mindenki ugyanannyit és ugyanakkor. Egész évben ugyanazt csinálják mind a tízen. Aztán kapnak három hét szabadságot, elutaznak egy szigetre, és megisznak annyi piát, amennyit egész évben innának, ha ihatnának. Mindig is lenyűgözött a multikban dolgozók magabiztossága. Az a mosoly az arcukon, a biztonság érzése, a föléjük hajoló nagy, sült krumpli és hosszúkávé-szagú ölelés. Az érzés, hogy tartoznak valahová. A tiszta céges autóba, a vasalt öltönybe, a cég ebédlőjébe és a kibérelt folyami hajóra szilveszterkor.

 

A szállásunk egy aprócska domb tetején található, ahonnan rálátni a tengerre és a domb alján fénylő öbölre, amelynek kis fabódéjánál négy napig fogunk sörözni és jengázni és kártyázni, ha éppen megunjuk a térdig érő vízben úszó színpompás halak tanulmányozását és megszomjazunk a sörre vagy a jengára vagy a kártyára. Kis faházunk van, verandával. Ezen a verandán is négy napig fogok ülni délutánonként a nyugágyban. Nézem majd a messziséget, és néha ráüvöltök a rabszolgákra, ha azok nem vágják elég gyorsan és ügyesen a cukornádat. Meghúzom a viszkisüveget, aztán meg betolok az orcámba egy banánt egészben.

Rajtunk kívül mindössze hat vendég tartózkodik a bungalókban, egy nyugdíjas és két meleg pár. Logikusnak tűnik számukra a választás, hiszen ebben az országban nem nézik meg őket, ezen a szigeten pedig senki sem nézi őket, mert nincs is senki. Csak mi. A szobákban este hattól van áram reggel hatig, hogy ne melegben megrohadt turistákat találjon a takarítónő reggel. Így aztán napközben nemhogy nem akarunk a szobában tartózkodni, de nem is tudunk.

Lemegyünk a partra. A kis öböl partvonala legfeljebb tizenöt méteren húzódik, mindkét oldalán sziklák határolják. A fabódé is legfeljebb öt méterre van a parttól, a mögött már burjánzik a növényzet. Itt áll a két hűtőszekrény tartalmát őrizve Naa. Úgy ejti a nevét, hogy nááá. Koromfekete, olajjal bekent haja hátul összefogva. Arca szögletes, szigorú. A bőre feszes és szeplős. Virágmintás inget és nadrágot visel, a lábán fekete papucs zoknival. Negyvenesnek nézem, de persze kiderül, hogy hatvanöt éves, és kilenc unokája van. Leülhetne éppenséggel, de ő inkább áll. Áll, és egykedvűen nézi a tengert. Csak a szája mozog kicsit, énekelget magában. Egy CD-je van, azt hallgatjuk négy napig az alacsony asztalok köré elszórt sámlikon üldögélve.

Első este lemegyünk vacsorázni. Egy pult, három asztal és egy tévé a sarokban. Ez a tévé nem lenne olyan meglepő, ha nem néznék. De nézik. Nyolc finn, abból a tízből, akiket reggel láttunk. Nyilván megunták a kosztot a másik hotelben, és átjöttek kipróbálni a mi kosztunkat. A tévében a Top Gun megy. Tom Cruise felhúzza a dzsekijét, és elindul, hogy rakétát lőjön az arabok seggébe. A finnek esznek és nézik a tévét. Egyetlen szó nélkül. Az öltözékükből megállapítható, hogy búvárkodni voltak, illetve, hogy búvárkodni vannak, csak ezért jöttek, és ezt fogják csinálni még két hétig mindennap, mert szeretnek búvárkodni, szeretik a vizet, amit csak befagyva látnak otthon. Csak a csámcsogásukat hallani. Nem messze tőlük a nap éppen lebukik a kimerült víztömeg alá. Aranyba öltözik a tenger és a pálmák és a mesesziget partjainak sziklái. A kabócák felerősítik hangadó készülékeiket, és leszállnak a madarak a sűrű bozótok közé. Nyugalomtól hangos csend egy lakatlan szigeten. Minden adott ahhoz, hogy az ember becsukja vagy tágra nyissa a szemét. És a nyolc finn egy szó nélkül bámulja a Top Gunt.

 

Vacsora után még maradnánk úgy nyolc-tíz órát inni, de az étterem bezár. Mivel hűtőszekrény nincs az ingatlanban, kérünk egy nagy bödön jeget, benne négy izzadt, hétdecis Changgal. Ezzel egyensúlyozunk a kis faház felé. Móric a három kiló sült krumpli elfogyasztása után elég erősnek érzi magát, hogy útközben megmásszon egy pálmafát, de ez nem sikerül, véresre horzsolja a seggét és a karját. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy az említett út hossza úgy 25 méter, így hamar elérjük a szálláshelyünket, ahol aztán Móric azonnal a táskájába nyúl, és előhúzza az IRIX sprayt. Leül az ágy szélére, és felolvassa azt, amit az elkövetkező négy nap alatt minden egyes alkalommal felolvas, amikor az IRIX használatához lát.

– A permetezést a lehető leghamarabb el kell kezdeni…

Kiülünk a verandára és iszunk. Ezt csináltuk tíz évvel ezelőtt is Pesthidegkúton, amikor iskola helyett a sarki kocsma sötétjében üldögéltünk. Semmit. Tisztában vagyunk vele, hogy semmirekellők voltunk és vagyunk. Hogy az életünk jó ideig arról szólt csupán, hogy kikerüljünk valamit, amit aztán a züllés különböző mérgeitől fényes ceremóniával ünnepeltünk. A mai napig nem tudom, hogy ezeknek a fényes kerüléseknek a tervezése vagy a kivitelezése szerzett-e nagyobb örömet, de azt nagyon is jól tudom, hogy ezt soha nem fogom tisztázni magamban. Nem tudok választani a ritmus és a dallam közül. Nem tudok választani csendes otthon és zajos otthontalanság közül. Mindig menni és mindig maradni kell. Így aztán sehová nem jutunk, miközben mindenhol megfordultunk. Vagy legalábbis azt hittük. Ez régebben az iskola volt, most pedig Európa. Jól ellógtunk előle, és most senki sem állhat az utunkba, hogy valóra váltsuk azt, amit akarunk: a nagy, diadalittas semmit. Nagyon megdolgoztunk ezért. Akkor is, most is. Megérdemelten élvezzük a langyos trópusi levegőt, aminthogy megérdemelten vezeklünk is majd később miatta.

Amikor megittuk a sört, befekszünk az ágyba, és Móric esti mesét olvas. Elhozta a gépről a Horizont Fedélzeti Magazint, és abból olvas fel egy Vágó Istvánnal készült interjút. Minden este felolvassa, mert a gyerek azt kéri, ami tetszik neki, én pedig most gyerek vagyok, és nekem a Vágó István-interjú tetszik.

– Apa, azt a vágóistvánosat!

– Jól van, kisfiam – mondja Móric, és előveszi az újságot. A mai napig úgy fújom kívülről, mint a Waldorf iskola reggeli áldását, ami így hangzott: „A világba nézek én, melyben ragyog a napfény. Hol szikráznak a csillagok, hol nyugodnak a kövek, hol élve él a növény, és érezve él az állat. Hol lelkében az ember a szellemnek otthont ad. A lelkembe nézek én, mely a belsőmben él. Kérlek, add, hogy erő és áldás, munkához s tanuláshoz, bensőmben növekedjék.”

Ezt motyogtuk ott a hátsó sorban minden reggel, miközben az erő meg az áldás elviselhetetlen mértékben növelte bensőnkben a munkához s tanuláshoz szükséges energiákat.

 

Naa szomorú. Idén kevés a turista, mert mindössze egy éve annak, hogy az óceán meglátogatta a partokat, és emberek százezreit sodorta el. A bátrak célországa most e táj. A többiek otthon maradtak, mert azt hiszik, hogy mostantól ez egy ilyen hely. Itt ilyesmik történnek. Ide kockázatos jönni. Inkább máshová mennek, lehetőleg olyan helyre, ahol ilyesmi nem történik. Például Chilébe. Vagy Haitire. Vagy Japánba, vagy Kínába. Ott ilyesmi nem történik, mint ez a csúnya cunami. Így hát most a bátor melegek vannak csak itt velünk, süttetik a hasukat a parton, mi pedig jengázunk és hallgatjuk Naa-t, aki a második nap csirkeszárnyakat is hoz nekünk. Kezd megkedvelni minket. Hiányoznak az unokák, és bennünk lel vigaszra. Naa egy évben kétszer látogat haza. Háromszáz kilométerre él a szigettől, és hat éve dolgozik itt. Valószínűleg most is ott álldogál azon a ponton. Ott, ahová én azóta is vágyom. Nem múlik el nap, hogy ne gondolnék rá, hogy ne akarnék ott ülni. Valószínűsíthető, hogy ott is ülök. Egy darabka ott maradt belőlem, ott érzi jól magát, és nem akar hazajönni. Ott ül Naa mellett, aki nézi a tengert, és néha kinyit egy Changot pár ütődött európainak.

Móric sokkal jobb a jengában. Ez nem vitás. 16:10-re nyer, ami feledteti vele, hogy a römiben ellenben esélytelennek bizonyult. Olyan elegánsan és lazán rántja ki a kis téglalapokat, hogy inamba száll a bátorságom, és inkább elmegyek halakat etetni. Bemegyek térdig a vízbe, felveszem a búvárszemüveget, aztán keresek egy követ, ahová letehetem a valagam. Fogom a Naa-tól vásárolt rizibiziszerű színpompás édességet, beteszem a fejem a vízbe, és közvetlenül magam elé kiszórom a zacskó felét. Egy szempillantás alatt teremnek ott a halak. Több száz, kicsik és nagyok, mint a Kultúrházban vasárnap. Az egybefüggő haltömegtől a zöldeskék árnyalatú víz megemelkedik, és a VGA monitor palettája kutya fasza ahhoz képest, hogy micsoda színrobbanás történik ott a szemem előtt. Azt hiszem, ez az a pillanat, amikor egy darab ott marad belőlem. Elúszik a halakkal, és a színbe olvad.

 

A harmadik nap Naa leül közénk egy percre. Egy fotóalbumot húz elő. A képeken ő látható civilben, a vállán táska, mögötte a tenger és egy motorcsónak. Naa-t várja, aki készül valahová. Levette a virágmintás egyenruháját, és most már jól láthatóan az, aki. Nagymama. Családanya, családfő. Nézem-nézem a képet. Olyan ismerős az a hely. Én már jártam ott.

– Én már jártam itt, Móric.

– Én is.

– Te is?

– Naná, te szerencsétlen, ide érkeztünk.

Közelebb húzom a képet, és akkor látom, hogy hol készült. A sziget másik oldalán, ahol kitett minket az a csónak három nappal korábban. Ami jó tizenöt percnyi járóföldre van attól a helytől, ahol most üldögélünk. Ahonnan Naa évente kétszer elindul nagy útjára a gyermekek és unokák felé. Ellapozom a képet. A hátulján ott a dátum, aztán a következő lapon ugyanaz a kép, csak itt Naa nem kék, hanem piros pólót visel. A hátulján egy fél évvel későbbi dátum. És így lapozgatom az albumot, és nézem végig Naa néni szédületes kikötőkalandjainak emlékeit. Arra gondolok, hogy ha hazamegyek, megcsinálom én is a magam albumát. Mindennap lefotózkodom a kocsma előtt. Amikor érkezem, és amikor távozom. Ha ezt megcsinálom, az utánam következő generációk végiglapozhatják majd az életemet. Nézzétek, gyerekek, milyen szépen pusztult meg a Lajos bácsi, milyen elegánsan, szépen. Ha itt felnyitjátok, még ég valami tűz a szemében és van egy csomó haja, amit csinos lányok túrtak fel nagy izgalmukban, de hopp, ha lapozunk egy kicsit, látható, hogy Lajos bácsi itt egy kis hullámvölgybe került és haja sincs már, de azért, ha összeszedi magát, még mindig kinéz valahogy. Ha pedig még egy nagyot lapozunk, jaaaj. Szegény Lajos bácsi nincs rajta a képen, mert éppen akkor esett el, pedig aznap nem is ivott, jól nézett ki, csak hát a kor, az idő. Ez pedig az utolsó kép Lajos bácsiról. Aznap nagyon meleg volt, gyerekek. Iszonyatosan meleg.

 

Kapcsolódó írások:

Gerlóczy Márton: Prága Egy nehéz éjszaka hajnalán történt a Prágából kivezető sztrádán. Lassan...

Gerlóczy Márton: Los Angeles – Sorolj át, Mangalica, most! Nem látod? – Mit? –...

Gerlóczy Márton: Trondheim – február – – Ja, és huszonnégy óra alatt elbasztunk háromszázezer forintot –...

Gerlóczy Márton – Váczi Borbála: Túlélem 1 Tornász szerettem volna lenni, cirkuszos. Csüngtem mindenről, rengeteget...

 

 

Cimkék: Gerlóczy Márton