Révész Sándor: A nemzet alkimistái

Trencsényi Balázs könyve (A nép lelke, Nemzetkarakterológiai viták Kelet-Európában, Budapest, 2011, Argumentum Kiadó, Bibó István szellemi műhely, 758 o.) vaskos és izmos: éppoly nagy erővel taszítja, mint amilyennel vonzza az érdeklődő olvasót. Kardinális vita lehetőségét teremti – s nehezíti meg.

A nemzet vizsgálata abban a másfél évszázadban állt a művészetek és humán tudományok középpontjában, amely a legsűrűbb szakasza volt az elszigetelt részekből álló emberiséget a bolygó egységes terében élő, globalizált emberiségtől elválasztó átmeneti korszaknak. E korszak kezdetei messzire nyúlnak, a végén sem vagyunk még, de a sűrején alighanem áthaladtunk. Azon a szakaszán bizonyosan, melyben a nemzeti tudaté volt a fő szerep. A francia forradalomtól a második világháború végéig tartott ez a másfél évszázad, mely azzal kezdődött, hogy a nemzet fogalma kiterjedt az uralkodó elitről a nép egészére, és azzal végződött, hogy a nemzeti, faji öncélúság világméretű népirtásokkal az elképzelhető legdrámaibb módon bizonyította folytathatatlanságát. A nemzetek nem fogytak el, de elfogyott a tudomány, mely a lokalitás és a globalitás viszonyát a nemzet fogalmának keretében igyekezett értelmezni, elrendezni, és ebbe a keretbe vonta be a kor nagy társadalmi és történeti kérdéseit, legalábbis a mi régiónkban. Ennek a hatalmas, minden elméleti lehetőséget fölmutató és kimerítő kísérletnek az áttekintése nélkül nem tudjuk fölfogni a jelenünket, melybe immár a tudományosság igénye és koherenciája nélkül ömlöttek át a mindennapi tudat mélységébe leszállva, töredékesen és elsekélyesedve a nemzettel kapcsolatos, másfél évszázad alatt kimunkált képzetek, hiedelmek, eszmék.

Trencsényi Balázs magisztrális munkája e másfél század nemzetközpontú szellemi világáról lenyűgözően gazdag, árnyalt és pontos képet ad. Összeurópai kitekintéssel és három nemzet, a román, a bolgár és a magyar eszmetörténetének igen aprólékos ábrázolásával. A teljesítmény lefegyverző, az előadásmód elrettentő. A szerző olyan akadémikus nyelvbe zárja be anyagát, amelybe a szűk szakmán kívül állók nem tudnak behatolni. Vagy csak akkora erőfeszítéssel, amit nyilván sokkal kevesebben vállalnak, mint ahányan kellenének ahhoz, hogy a könyvben feltáruló szellemi világ közéleti viták fűtőanyagává váljon. „Könyvem azt a régiónkban tipikusnak mondható historiográfiai beidegződést kívánja alapjában megrengetni, amely a nemzeti ideológiát diszkurzív autarkiaként igyekszik leírni. Az adott nemzeti hagyomány effajta »monadikus« felfogása csak a »konnektivista történetírás« modelljeinek bevezetésével kezdhető ki.” (12. o.) Ez a kis idézet talán kellőképp érzékelteti, mennyire fontos az az alapjaiban való megrengetés, melyre a szerző vállalkozik, s mennyire elérhetetlen az általa használt nyelv a megrengetendő képzeteket tápláló közeg számára.

A második világháború alatt véghezvitt faji alapú népirtások és a háború utáni kollektív megtorlások bestialitása az akkori antirasszista értelmiség meghatározó élménye volt. Ennek az értelmiségnek egyik vezető személyisége Claude Lévi-Strauss, reprezentatív műve az ő korszakos tanulmánya, a Faj és történelem (magyarul: Napvilág Kiadó, 1999), amely az UNESCO antirasszista brosúrasorozata számára íródott, és abban is jelent meg. Az Amerikából Párizsba visszatérő Lévi-Strauss a háború utáni években fontos közéleti szerepeket vállalt, néki volt a legnagyobb intellektuális súlya a faji kérdésről szóló 1950-es UNESCO-határozatot kidolgozó nyolc professzor közül. A származási csoportokra irányuló bestiális, vagyis állati viselkedésre kézenfekvő magyarázat kínálkozott: emberek bizonyára akkor viselkednek tömegesen állati módon más emberekkel szemben, ha azokat állatnak, nem emberi lényeknek tekintik. Ezt a feltételezést bőségesen alátámasztotta a háború előtti fél évszázad raszszista irodalma, melyben különböző származási csoportokat jellemző módon különböző állatokhoz hasonlítottak, azokkal azonosítottak. Patkányokkal, tetvekkel, férgekkel, majmokkal, bacilusokkal, termeszekkel stb. A tőlük való megszabadulást pedig a valóságos emberek egészséges életének feltételeként szorgalmazták. Ezt a magyarázó elvet globalizálta, ennek adott világtörténelmi mélységet a strukturális antropológia úttörője, a „primitív” és a „civilizált” emberi gondolkodásmód szerkezeti azonosságának (a Szomorú trópusok alaptézisén) kimutatásán dolgozó Lévi-Strauss. Ráirányított a figyelmet, hogy a „primitív” törzsek önmagukat tekintik az emberiség egészének, önmagukat nevezik embernek, a saját nyelvüket tekintik az egyetlen értelmes nyelvnek, a törzsön kívülállókat ilyen vagy olyan állatként, ellenségként, szörnyekként érzékelik, nevezik meg, a nyelvüket pedig értelmetlen, állati makogásnak minősítik: „Az emberiség határát a törzs, a nyelvi csoport vagy néhány esetben a falu határánál húzták meg, s ezért sok ún. primitív nép a mai napig is csak önmagát nevezi »embernek«… és ezzel burkoltan azt tudatja, hogy a többi törzsnek, csoportnak vagy falunak nincsenek emberi erényei, sőt emberi természete sincs.” (Faj és történelem, Napvilág, 20. o.) Ezt a fölfogást vetítette át Lévi-Strauss a tömeggyilkos civilizáció bestiális jelenébe. Ezzel a megvesztegetően logikus lépéssel felkínálta nekünk a rasszizmus értelmezésének könnyű, királyi útját, mely azóta is az antirasszisták főútvonala. Mi tagadás, magam is ezen szerettem járni, törzsi gondolkodásmódot szerettem emlegetni. Ám ezt az utat ezentúl elzárja előlem ez a hétszáz-valahány oldalas, alig áthatolható betűdzsungel, mely úgy vezet a nacionalista gondolkodásmód különböző szakaszain át a második világháború végítéletébe, hogy a törzsi felfogásra egy szót sem veszteget, Lévi-Strauss a gigantikus irodalomjegyzékében és névmutatójában elő sem fordul.

Tudniillik az egész nemzeti problematika ott kezdődik, ahol a világ „primitív”, törzsi értelmezésének lehetősége megszűnik. Megszűnik a lehetőség, hogy az emberiség egy része az emberiség egészének tekintse magát: a rész kénytelen az egészen belül értelmezni önmagát. A vezető elit nem tehet úgy, mintha a határánál megszűnne a nemzet, a nemzet nem tehet úgy, mintha a határánál megszűnne az emberiség. A rész nem függetlenítheti magát az egésztől sem a nemzeten, sem a világtörténelmen belül.

Volt egy ősi és a Biblián keresztül az egész keresztény világban így vagy úgy ismerős modellje annak, miként őrizheti meg a rész egyetemes érvényét a rajta kívülálló világba való beépülés mellett. Ez az ótestamentumi modell, amely egy kiválasztott népben jeleníti meg a teljes emberi világ sorsát. A zsidó nép üdvének és az emberiség üdvének az ügye egy üggyé válik. A zsidó sors az egyetemes emberiség, a teljes teremtett világ sorsává lesz. A Jeruzsálem Pompeius általi elfoglalásától a Bar Kochba-felkelés leveréséig eltelt két évszázadban, amikor a zsidó „nemzeti” szuverenitás különböző fokozatokon keresztül lecsonkolódott a megsemmisülésig, részletesen kidolgozódott sokféle, egymással szemben álló változatban a zsidó önértelmezés eszkatologikus modellje: Az emberiség egészének istene harcol általunk vagy ellenünk. (Erről l. Gábor György: A diadalíven innen és túl, Budapest, 2009.) A két ellentétes elképzelés (az „általunk” és az „ellenünk”) egyaránt alkalmas rá, hogy a világbirodalom fölmérhetetlen fizikai túlerejével szemben szellemi túlerőt tételezzen, hogy az alávetett, hányatott sorsú közösség az emberiség sorstörténetében az alávető fölé helyezze magát. Erre az önérzetmentő nemzeti fölérendelésre a történelem igen erős szükségletet teremtett hasonlóképp alávetett, hányatott sorsú népek körében, s minél erősebb volt ennek a modellnek a vonzása, annál inkább fűtötte a kiválasztottság pozícióját kisajátító zsidóság elleni indulatokat. Jézus vagy a paradicsomi nyelv magyarságának, az egyetemes kereszténység elébe vágó, nemzeti egyistenhiteknek (a turáni magyar monoteizmusnak vagy a román mitológiában a kereszténységgel kontinuus dák Zalmoxis-kultusznak) a kimutatása nem más, mint ennek az eszkatologikus szerepnek, az egyetemes érvényű, spirituális nemzeti funkciónak a kiigénylése. Isten sorshordozó, mártír népének szerepére sokakat beneveztek: a lengyeleket (Lengyelország: „a népek krisztusa”), románokat, örményeket stb. De ennél persze mindig erősebbek voltak, a történelem menetére nagyobb hatást gyakoroltak, s ezért minket is jobban érdekelnek azok a modellek, amelyek a földi történelem egyetemes folyamataihoz, rendszereihez képest próbálják a nemzetet „pozicionálni”, meghatározni az ő karakterét.

Aki nagyon árnyalt, részletes, megbízható és nehezen emészthető leírást kíván kapni a nemzetkarakterológia előzményeiről, tündökléséről és bukásáról, az tempózzon szépen lassan keresztül Trencsényi Balázs könyvének első fejezetén a 11.-től a 85. oldalig. Mi itt most egészen elnagyoltan csak annyit mondunk, hogy a nemzetkarakterológia Európa innenső felén a Napóleon alatti és utáni Európában, a nemzeti újjászületések (megszületések) történelmi programjaival együtt ívelt föl, amikor minden a szuverenitás és a modernitás kérdése körül forgott. Létezik-e olyan rendszer, s milyen az, melyben a modernizálódó, polgári Európa részeivé válhatunk, függetlenek és önmagunk maradhatunk vagy azzá lehetünk? Milyenek vagyunk a polgári Európához képest? Ahogy a feudális intézményrendszer bomladozott, a polgári épülgetett, ahogy a térség egyre több országa a függetlenség magasabb szintjeit érte el, a nemzetkarakterológiai irányzatok jellege, arányai is változtak. Az első világháború földi apokalipszise, addig senki által el nem képzelt, gépesített iszonyata megrendítette a modernitás, a polgári világ hitelét, értékrendszerét, a nemzetek biztonságérzetét. Ez a hatalmas, mély, kollektív értékválság végképp elsöpörte a nemzetépítés romantikus hagyományát, melyet a folyamatos, végtelen fejlődés képzete éltetett; antimodernista irányba fordította a nemzeti karakterológiákat. Uralkodóvá váltak az elzárkózó, autochtonista elméletek, amelyek nem a világba való beépülést, hanem a világból való kizárkózást, a kizárólagos, egyedi szabályok szerint működő élettér kiküzdését, megtisztítását, elhatárolását szolgálták. És ebben nem volt különbség a győztesek (a románok) és a vesztesek (a magyarok és bolgárok) között.

A második világháborúnak az elsőhöz képest is fölfoghatatlan kataklizmájában ez az egyetemes emberi értékeket, jellegzetességeket és intézményeket tagadó, végletes partikularizmus összeomlott, a szövetségesek győzelme, a demokratikus intézmények kiterjedése és megerősödése s mindenekelőtt a világ kibővült centrumának gyors, békés és biztonságos fejlődése nyomán a modernitás hitele helyreállt.

Ezt a fordulatot már nem élte túl a nemzetkarakterológia mint a társadalomtudományos gondolkodás kerete és bevett beszédmódja. A nemzetkarakterológiai képzetek, toposzok természetesen itt maradtak velünk, mindennapi tudatunk, hétköznapi tudásunk és diskurzusunk részei maradtak, politikai hatóerejük csekélynek semmiképp sem mondható, de már nem épülnek belőlük tudományosnak tekintett társadalomelméleti, filozófiai rendszerek. A nemzetkarakterológiai rendszerek építgetése ma már az okkultizmus körébe tartozik. Mutatis mutandis az történt vele, mint az alkímiával. A bölcsek kövét kereső nagy tudósok, gondolkodók eredményeiből, felfedezéseiből, eszköztárából kiemelkedett a kémia, s a bölcsek kövét, az aranycsinálás és az örök élet titkát tovább kereső titkos társaságok immáron két évszázada az okkultizmus félhomályában, a tudományos élettől elszigetelve sarlatánkodnak tovább.

Az európai szellemi élet pedig elmulasztotta, hogy ennek a másfél évszázadnak a hozadékát feldolgozza. Természetesen minden későbbi fejlemény tartalmazza az előzményt. A nemzetkarakterológia elfajulása a 20. század első felében nagyon sok törzsi hajlamot mozgósított, de azért ez mégiscsak a nemzetté válás utáni korszak fejleménye. Nem pre, hanem poszt. Az emberi minőséget önmagukra szűkítő törzsek nem tulajdonítottak semmilyen egyetemes szerepet, alternatív világkoncepciót senkinek, aki a törzsük világán túl volt. Számukra az idegen valóban nem volt emberi lény. Ellenben a második világháború világrendszerek ellen folyt, s e világrendszereket, a nyugati típusút és a szovjet típusút jelenítették meg a zsidóság képében. Az idegent nem állatnak, hanem világrendszernek, világbirodalomnak vélték. Nem állatfajtól, hanem világmodelltől akartak megszabadulni a kiirtásukkal. Attól a polgári modernitástól, attól a globalizmustól, melyhez a korai nemzetkarakterológia uralkodó irányzatai kötődtek, melybe a nemzetet sajátosságaival együtt bele akarták szőni. Lényegkereső elnagyoltsággal azt mondhatnánk: a kései nemzetkarakterológia a korai ellen harcolt.

Elkezdvén mélyebben ismerkedni a nemzetkarakterológiával az embert két dolog hozza zavarba. Egyrészt: abban a karakterkeresésben, amit megszokott dolog okkult tevékenységnek tekinteni, ott találja egy hosszú korszak szinte valamennyi releváns társadalmi kérdésfeltevését, a társadalom jövőjéről gondolkodó nagy szellemét és a történelem által erősen megokolt kollektív indulatait. Másrészt: a nemzet karakteréről rögzített állítások áttekintése után egyáltalán nem érzünk késztetést arra, hogy felülvizsgáljuk véleményünket a karakterkeresés okkult jellegéről, miután a nemzeti karakterek kijelölése valóban végletesen önkényes. Gyakorlatilag minden nemzet felvesz minden jelzőt s ezek ellenpárját is, mellyel az ember egyáltalán jellemezhető. Eközben a nemzetkoncepciók színes és gazdag világában egyáltalán nem jelenik meg az a nézet, hogy egy nemzet személyre szabott jelzőkkel nem jellemezhető, mert a nemzet és a személy különböző jellegű entitás. Az a lehetőség éppúgy nem merül föl, hogy nemzeti karakter mint olyan nem létezik, ahogy, mondjuk, a filozófiában sem merült föl az ókori görögök és a felvilágosodás közötti két évezredben az a lehetőség, hogy természetfeletti erő nincs. A 18. századi felvilágosodás 19. századi utóvédharcosa, a korát lekéső Thaisz András volt hosszú időre az utolsó, aki 1819-ben még kijelentette, hogy „a nemzeti karakterrel kapcsolatos általános megállapítások csak viccnek jók, tudományos munkának nem”. (305. o.)

A nemzetkarakterológia másfél évszázadából a depolitizált, az államélettől eloldott, kulturális nemzetfogalom is hiányzik. Nyilván azért, mert ez már a nemzetállamért vívott küzdelem föladása utáni második opció, s a második világháború vége előtt senki nem volt a reménytelenség és föladás ilyetén állapotában.

A magyaron kívül két közeli nemzet szellemi életébe vezet be minket a mű. A magamfajta átlagosan művelt magyart a bevezetés során az idegenség és az otthonosság kettős érzése kíséri: mennyire ismerős és ismeretlen világ! Ismerősek a problémák, a dilemmák, a kényszerek, a törekvések – közöm van hozzájuk. Tökéletesen ismeretlenek néhány kivétellel a szomszédban közszájon forgó nagy nevek, súlyos életművek, híres viták: ismeretlen világ. Mennyire egyedül maradtunk külön-külön közös szellemi, létértelmezési feladatainkkal! Persze a különböző nemzetek nemzetkarakterológiai koncepciói versenyhelyzetben, részben egymás ellen születtek, nem csoda, ha ezek a szellemi folyamatok nemzeten – házon – belül maradtak. Abban az értelemben is, hogy a nemzeti sajátosságok kutatása sohasem terjedt ki több nemzet közös sajátosságainak kutatására, miközben persze jelentős részben ugyanazok a jellemvonások kerülnek elő a magyar, román, bolgár alkat alkatrészeiként. A közös elemek föltárására összpontosító bartóki szellem és módszer elkerülte a nemzetkutatást.

A mi régiónk nemzetkarakterológiájának viszonyulnia kellett a napóleoni, majd a szent szövetségi rendben a Nyugathoz mint vágyképhez, jövőképhez egyrészt, mint diktáló, alávető, fenyegető, birodalmi erőhöz másrészt. Szembe kellett néznie a mintakövetés parancsával és a felszívódás félelmével. Új legitimációs alapot kellett keresnie az államhoz a feudális-patrimoniális világ alkonyán. Új választ kellett találnia arra a kérdésre, hogy mi tartja össze az államot, s mi igazolja adott vagy vágyott határait. Mi a helyünk a világban, s egyáltalán mi vagyunk mi? Hiszen a régi „mi” helyébe új „mi” állt: sokszorosan nagyobb nemzeti közösség, amely nem a nemességgel kezdődik és végződik, hanem a társadalom tetejétől a talpáig tart, s a talpa, a parasztság tételeződik majd jellemzően épp megtartó, jelleghordozó erőként.

Trencsényi Balázs hétszáz oldalon keresztül kitart a semleges leíró pozíciójában, s csupán az utolsó oldalakon fejti ki világosan és karakteresen viszonyát kötete tárgyához. Itt mondja el, hogy voltaképp a régió akut identitászavarának szimptómái a karakterológiák, s ezeket „a közösségi önismeret csapdahelyzeteiként is leírhatjuk”. (709. o.) Persze, hiszen egy fölöttébb plurális szellemi, közéleti világ minden irányzatának nemzetkarakterológiai igazolást kellett a maga számára fogalmaznia, s ebbe kellett belefoglalnia a fölöttébb sokszínű nemzet és társadalom egészét. Ez maga a lehetetlen misszió. Ha egy sokszínű közösség keresi a rá jellemző sajátos nemzeti színt, akkor az valóban a közösségi önismeret csapdahelyzete. Minden szín identitásválságba sodorja a más színűeket, s az olyan színűeket is, mert hiszen más színűekkel vannak körülvéve a saját nemzetükben.

Ennek megfelelően a karakterológiák nagyon sokfélék: labancosak és kurucosak, öntömjénezők és önostorozók, klerikálisak és szekulárisak, ukronikusak és evolúciósak, autochtonisták és univerzalisták, idealisták és pozitivisták, normatívak/preskriptívek és leírók, asszimilációpártiak és asszimilációellenesek, pszichologizálók és szociologizálók, idealisták és pozitivisták, faji, nyelvi vagy állampolgári alapon állók stb.

A modernitáshoz való viszonyuk szerint beszélhetünk élharcos, közvetítő, ingadozó és ellenálló nemzetről (ezek nem a monográfia által, csak általam használt kategóriák). Természetesen a könyvben részletesen vizsgált mindhárom nemzetet leírták valamennyi típus képviselőjeként. Nicolae Bãlcescu (1819–1852) szerint például „a román nemzet egész története során… az univerzális szabadság, egyenlőség és testvériség megvalósításának élharcosa volt”. (94. o.) Bãlcescu úgy gondolta, hogy a demokratikus modernitás gyökerei az ókorba nyúlnak vissza, s az archaikus román nemzeti vonások „mint a római telepesektől származó köztársasági intézményekben gyökerező demokratikus mentalitás egyben a románság európai integrációját is garantálják”. (Idézőjelek között nem közvetlenül a hivatkozott személyeket idézem, hanem Trencsényi leírását az ő nézeteikről.) A dáko-román kontinuitás elmélete eredetileg a románság européer, modernista szárnyát szolgálta.

Az élharcosságból következik a civilizatorikus felsőbbrendűség, amelyre a nyugati világ a gyarmatosítás ideológiáját építette, a mi régiónk világa pedig a regionális vezérszerep igényét.

Bogdan Hasdeu (1838–1907) leírása szerint például a románságot barbár népek veszik körül, „így a magyarok műveletlen ázsiai faj, akik csak a román kulturális hatásnak köszönhetik fennmaradásukat”. (121. o.) A 19. század végén a román etnonacionalizmus egyik leggyakoribb toposza lett, hogy a magyarországi zsidók gyors asszimilációja is a magyar nemzet romlottságát mutatja. (121. o.) Ugyanekkor Magyarországon a századvéget uraló utolsó nemzeti liberális generáció elődeivel, Eötvösék generációjával szemben a magyar nemzet etnikai alkatát „a mission civilisatrice értelmében definiálta újra”. (343. o.) Ez a nemzedék „a nem magyar etnikai-kulturális identitások megőrzését a modernizáció akadályainak tartotta”. „A »magyar faj« képes volt… a térségben kiterjeszteni a civilizációt… Az ország más nemzetiségei ezzel szemben alapvetően jóindulatú, kissé visszamaradott »gyerekek«… és vezetőre van szükségük, mivel kulturálisan és politikailag nem elég érettek saját politika kialakítására” – vélekedett 1890-ben az olasz ősöktől származó Chonca Győző (1846–1933), aki kifejezetten primitívnek írta le az erdélyi románságot. (344. o.)

A bolgárok esetében természetesen a törökök és az ortodox oroszok és görögök fölötti történelmi, civilizációs fölény kimutatása vált fontossá, hiszen a nemzeti függetlenséget velük szemben kellett kiharcolni. Georgi Szava Rakovszki (1821–1867) ki is mutatta a görögökét megelőző macedón (bolgár) kereszténységet, bemutatta a Ciril és Metód megjelenése előtt létezett bolgár ábécét, kiderítette, hogy Nagy Konstantin „tiszta bolgár” volt. (472–473. o.) Ljuben Karavelov (1834–1879) és a költő Hriszto Botev (1848–1876) – mindketten a nyugatos progresszió elszánt hívei – a törökök emberi mivoltában is kételkedett. Karavelov szerint a „török népjellem” képtelen a civilizációra, nincs emberségük, nem is emberi jellegű lények. (475. o.) „Civilizáltsági fokukat tekintve még az a törzs is fejlettebb volt náluk, amelyik megette Cook kapitányt” – írta Botev politikai írásai egyikében, melyek fő motívuma a törökök embertelen karaktere volt. (477. o.)

Ahogy Bãlcescu a románok, úgy Najden Sejtanov (1890–1970) a maga sajátos miszticizmusával a bolgárok számára sajátította ki a régmúltat. Nemcsak Konstantint, Nagy Sándort, Justinianust, de az írott történelem előtti közösségi világot is. A nyugati modernitás az ősi „bolgár igazságot” fedezte fel, a nyugati protestantizmus pedig nem más, mint a bolgár bogumilizmus átvétele. Európát pedig az „ázsiai hordáktól” a bolgárok védték meg, s „ha a bolgárok társadalmi-gazdasági értelemben lemaradtak is a Nyugat mögött, ontológiai értelemben felsőbbrendűek, metafizikai potenciáljuk aktualizálása pedig a jelenlegi szimbolikus földrajzi hierarchia teljes felforgatásához vezethet”. (594–595. o.)

Ahhoz, hogy a modernista minták követését a nemzeti eredetiség kibontakozásaként lehessen leírni, valamiképp a modernitásba vezető egész világtörténelmi fősodrot a nemzethez kell kötni, a világtörténelmet a nemzet autochton terepévé kell tenni: „Bizonyos értelemben ezek az állítások minden autochtonizmus logikai végpontját jelzik, és megfelelőik szinte a régió mindegyik modern nemzeti kánonjában megjelennek, a magyar sumér-elmélettől a román dákománián át a kemalista anatóliai protocivilizáció-elméletig. Ha egy nemzetet megteszünk a civilizáció ősforrásának, akkor végső soron minden más nemzet is ennek a protocivilizációnak a leszármazottja. A radikális autochtonizmus tehát a nemzeti konfliktust az ellenséges népek teljes szimbolikus bekebelezésével oldja fel.” (474. o.)

A világtörténelem nemzeti kisajátításának végletes önkényével szemben a közvetítő és ingadozó (kompországi) pozíciónak nagyon is reális alapja van. A „barbárság és a civilizáció”, a keleti és a nyugati típusú társadalomfejlődés mintái, különböző jellegű birodalmak közé szorult, átmeneti helyzetben lévő kollektívumok nagyon is léteztek. Ezt az átmeneti helyzetet éppen az a Szűcs Jenő írta le legautentikusabban Európa három történeti régióját elemző műveiben, aki a nemzetkarakterológiai hagyománynak is legautentikusabb kritikusa volt (a nyomában haladó Lackó Miklóssal és Szabó Miklóssal együtt). Itt a nemzetkarakterológiák nem tettek mást, mint hogy egy regionális sajátosságot nemzeti sajátosságként sajátítottak ki, s ezzel emelték ki a nemzetüket a régióból, ezzel igazolták igényüket a régió vezetésére vagy legalább reprezentálására.

Ez a szellemi mozdulat nagyon jól mutatja, miként támogathatják a közvetlen, nyilvánvaló tapasztalatok a valóságos összefüggéseknek, a valóság valódi természetének az eltakarását. A lépték lehatárolásával. Amit nemzeti sajátosságnak állítanak, arról vannak bőséges tapasztalatok a nemzeten belül. A közvetítés, az ingadozás, az adaptáció dilemmái, a birodalmak, rendszerelőnyök és rendszerhátrányok közötti hánykolódás, az attitűdök, a habitusok keveredése: mindez kitölti a hétköznapi közéleti tapasztalatok terét a régióban, mindez a társadalom alapkérdéseit, nemzetállami felfogásban: a nemzet sorskérdéseit határozza meg. Ha az érvényes tapasztalatok tere a nemzetre szűkül, akkor ezek a tapasztalatok mindezt nemzeti sajátosságként erősítik meg. Ha viszont az érvényes tapasztalatoknak van regionális léptéke, akkor mindezek a tapasztalatok regionálisként, nemzetköziként mutatkoznak meg, s az evidencia erejével cáfolják azt, amit az előző esetben a tapasztalatok az evidencia erejével igazolnak.

A közvetítő modellre a román példák közül egy rendhagyót emelnénk ki. Mihail Ralea (1896–1964), aki azon kevesek közé tartozott, akik megpróbáltak ellenállni a két világháború közötti Romániában mindent elsöpörni látszó antimodernista, autochtonista, etnicista szellemnek, a román karakter határozatlanságában látta a modernizáció esélyét: „az állandó geopolitikai közvetítő szerep nagyfokú alkalmazkodóképességhez vezet, ami a fiatalság és a vitalitás jele. Tehát éppen a román kultúra fiatalsága jelenti a nyugatosodás előfeltételét: nincs idő új formák kitalálására.” (174. o.)

A magyar példák lényegében mind Széchenyi Istvánra mennek vissza, aki a magyar nemzet, a Kelet népe küldetését „a sajátosan orientális vonások és a nyugati világ fokozatosan kialakuló új szintézisében látta”. (317. o.) Széchenyi a magyar nemzet dominanciájának igazolását abban látja, hogy a magyarok megőrizték az alkotmányosság hagyományát, tehát az ország nem magyar népességének a magyar politikai nemzet elfogadásáért cserébe föl tudják ajánlani az alkotmányos létezés előnyeit. (314. o.) Ez volt a tipikus felfogás a nemzeti liberálisok első két nemzedékében a reformkortól a kiegyezés utáni berendezkedésig. A rendhagyó, magányos elképzelés Mocsáry Lajosé volt, aki azután perifériára is szorult. Ő ugyanabból indult ki, mint Széchenyi, de ellentétes következtetésre jutott. Ő az alkotmányos hagyományt nem a magyarság, hanem a több nemzetiségű Magyarország örökségének és sajátosságának tekintette, s így érvelt amellett, hogy az ország és benne élő nemzetek, kivált a szlávok megmaradásának biztosítéka a Magyarországon élő nemzeteket összefogó alkotmányos hagyomány. Nem a nemzetállam, hanem a multikulturális állam tehát, ahogy ma neveznénk.

A magyar nemzeti liberálisok a magyar dominancia igényét általában a magyarság történelmileg kialakult helyzetéhez és nem kiemelkedő minőségi jellemzőkhöz kötötték. Kállay Béni (1839–1903) például, aki „a magyar liberális imperializmus legnagyobb szabású ideológiai tervét” (340. o.) dolgozta ki, a nyugati és keleti típus közötti állapotban megrekedt magyar karakter fő vonásai közül „a külső hatásokkal szembeni ellenállást, a közszorgalom alacsony fokát, az újítás iránti vágyat, a rendszeres munka hiányát és a meddő spekulációra való hajlamot” emeli ki. (342. o.)

Hiába tudjuk általában, hogy leegyszerűsített képletekkel, sztereotípiákkal semmilyen történeti, szellemtörténeti folyamatot nem lehet megközelíteni, igazából csak akkor éljük át, hogy valóban nem lehet, ha egy ilyen folyamatra kellőképp ráközelíthetünk. Erre a ráközelítésre a nemzetkarakterológia területén Trencsényi könyve ad először igazán megfelelő alkalmat és elégséges anyagot. Ez a matéria tényleg szétvet mindenféle sztereotípiát, és a paradoxonok gazdag világába vezet be.

Néhány kósza példa: Mihai Eminescu (1850–1889), a román költő a Nyugatnak ellenálló nemzet ideáljának szószólója volt. Úgy vélte, hogy az alkotmányos szabadság a nemzetbomlasztó erők fegyvere. „A nyugati liberális eszmék és intézmények importja tönkreteszi a nemzeti egységet, és végső soron minden, ami kívülről érkezik, a közösség felbomlásához vezet.” (114. o.) És ez az Eminescu majdnem olyan lelkes anglomán volt, mint a mi éppen ellentétesen gondolkodó Széchenyink. Eminescu az „organikus fejlődés” mintaképének tartotta Angliát.

A fentebb már megidézett Hasdeu a társadalmi problémákat következetesen „etnicizálta”. Az idegenség „kultuszát” tekintette minden baj gyökerének. Idegenként, a románság alkatától távol álló elemként zárta ki a románságból mindazokat, akik az ő normatív nemzeti karakterológiájába nem illettek bele. Nagy antiszemita pamfletsorozatban figyelmeztette nemzettársait, hogy Románia „Palesztinává” válhat. Ez a Hasdeu a maga korában a demokratizálásnak, a román köznép emancipációjának legkövetkezetesebb híve volt, a választójog radikális kiterjesztéséért harcolt, nagy esszésorozatban igyekezett bizonyítani, hogy a románságra egész történelme folyamán a mértékletesség volt jellemző, ezért nem kell attól tartani, hogy a választójog kiterjesztése a szélsőséges, bomlasztó demagógia győzelméhez vezet. (122–123. o. – NB. a mai magyar jobboldal történelmi ikonjai, Tisza István, Bethlen István képviselték következetesen ezt a félelmet, a választójognak az állampárti folyamatosságot biztosító korlátozását.)

Constantin Rãdulescu-Motru (1868–
1957) 1942-ben, Antonescu diktatúrájának tán legvéresebb évében igyekezett felépíteni, fenntartani egy olyan nemzetfogalmat, amely nem faji, nem etnikai alapon áll, elfogadja az asszimilációt, a nemzetet nem származási, hanem sorsközösségként határozza meg. Ám e sorsközösség megvalósulásának pozitív példájaként a német nemzetiszocializmust hozza fel, az etnikai alapú kirekesztés negatív példájaként pedig az „etnikailag kizárólagos” judaizmust, mely szemben áll az „etnocentrikus látásmódon túllépő integratív” kereszténységgel. (161. o.)

Az egész monográfia egyik legizgalmasabb alfejezete a romániai „autochtonista modernizmusról” szól, a radikális etnonacionalizmus nagy szélvészében megállni próbáló román „nyugatosok” dilemmáiról. Stefan Zeletinnek (1882–
1934) sikerült egyeztetnie a maga nyugatos liberalizmusát az etnoprotekcionista bezárkózás, idegenellenesség konjunktúrájával. Azon az alapon, hogy a történelmi hátrány behozásához a liberális kapitalizmus kiépítésében kell lennie egy olyan szakasznak, amelyben az állam merkantilista politikát folytat, erősen befolyásolja a források elosztását, pártolja, védi, pozitív diszkriminációban részesíti a nemzeti ipart, és ezt annál határozottabban, „idegenellenesebben” (zsidóellenesebben) kell megtennie, minél gyorsabban akar integrálódni az ország a liberális kapitalizmus világába. Zeletin „a gazdasági fejlődés objektív törvényeire” hivatkozva „mindenfajta rasszista töltés nélkül… igazolja az antiszemita politikai programot”. (192. o.)

A nemzetkarakterológia végül is egy lehetetlen, ám egy adott korban elkerülhetetlen küldetés velejárója: a polgári politikai nemzeté. Ha egy állam létét egy nemzet léte igazolja, ha egy állam, egy társadalmi rendszer sajátosságait egy nemzet sajátosságaival azonosítják, vagyis ha egy nemzetből lesz politikai nemzet (és nem egy állampolgári közösségből, mint Franciaországban vagy az Egyesült Államokban), akkor annak ellentmondásos vagy ellenséges viszonyban kell állnia azokkal az alapértékekkel, amelyeken a polgári állam áll. Ha az államnak nemzetileg sajátosnak kell lennie, ha társadalmi-történelmi problémáit és azok megoldásait ilyen sajátosságokként kell értelmeznie, akkor nem lehet egyenjogú individuumok, állampolgárok állama, vagyis nem lehet igazából polgári állam. Azért nem, mert az államnak meg kell különböztetnie az állampolgárait aszerint, hogy melyik nemzethez tartoznak, mennyire tartoznak hozzá, milyen viszonyban vannak azzal a nemzetképpel, amelyet az államot kormányzó politikai erők képviselnek. A nemzetkép ebben az esetben meghatározza az állam történelmi horizontját.

A nemzetkarakterológia mint társadalomtudományi jelenség már megszűnt. Politikai jelenségként viszont csak akkor szűnhet meg, amikor megszűnik a nemzeti szempontból elkötelezett állam is.

Ahogy a vallásszabadság feltétele a vallási szempontból semleges állam, és ahogy a világnézeti szabadság feltétele a világnézeti szempontból semleges állam, úgy a nemzeti szabadság feltétele a nemzeti szempontból semleges állam.

 

 

Kapcsolódó írások:

Révész Sándor: Két űr között az űr Már nem nevezhetünk fiatalnak senkit, aki nagykorú állampolgárként élte meg...

Révész Sándor: „Nincsen nekem szavam azt kimagyarázni” (Ablonczy Balázs könyvéről) Összeforrt, ami összeegyeztethetetlen! Az otthonhoz, a szülőföldhöz való ragaszkodás és...

Révész Sándor: A kapitalizmus állásáról… (Kornai János új könyvéről) Így ír nekünk a kapitalizmusról Kornai János a Gondolatok a...

Révész Sándor: „Eszláron bármi megtörténhetett” (Kövér György: A tiszaeszlári dráma. Budapest, 2011, Osiris.) Solymosi Eszter közel van. Dédszüleim kortársa. Az ő generációjáig legtöbbünk...

P. Szűcs Julianna: Túl a normál kritikán (Révész Sándorról) Van Rippl-Rónai képei között egy beszédes című tájkép. Így szól:...

 

 

Cimkék: Révész Sándor, Trencsényi Balázs