Dalos György: Polgári boldogtalanság – Spiró György regényeiről

1

„Csodálkoztam, amikor az Ikszeket befejeztem – mondja Spiró György Jámbor Judittal készült interjúkönyvében. – Akkor úgy éreztem, hogy igen, be fog szakadni az asztal, olyat írtam, és bementem még az írástól részegen a városba, és azt láttam, hogy a kettes villamos ugyanott jár, ahol eddig. Hogyhogy? Megcsináltam a művet és mégis ugyanott jár a kettes villamos?” Bármily érzékletesen ragadja meg a szerző a kegyelmi pillanatot, már akkor tudnia kellett, hogy a mű legalábbis Közép-Európában akkor születik meg, amikor a könyvesboltok kirakatába kerül, addig semmi sem biztos, hacsak nem a bulgakovi „kézirat nem ég el” értelmében. Vagyis a megírás csodáját a megjelenés csodájának kellett igazolnia. E tekintetben pedig az első kiadás éve, 1981 maga volt az annus mirabilis, mégpedig januártól decemberig: a Solidarnosc diadalmas felívelésétől a „stan wojenny”, a katonai szükségállapot bevezetéséig. Ilyen viharos időben lengyel témájú opusszal előállni nagy merészségre vallott, még akkor is, ha Spiró agyában Boguslawski, a színészkirály története 1974-ben fogant meg, és így az áthallások semmiképpen sem vonatkozhattak az évtized derekán kezdődő lengyelországi erjedésre. Aki utalásos, titkos üzenethordozó irodalmat, netán kulcsregényt akart olvasni, az 1980 nyara előtt, inkább a korabeli hazai állapotokra rímeltette az Ikszeket, azt a fajta átlátszó ravaszságot tulajdonítva az írónak, amelyet a lírikus Nyekraszov fogalmazott meg követendő magatartásként a cári cenzúrával szemben: „Helyezd át a cselekményt Nizzába, / s meg van mentve egy vaskos regény.”

Az Ikszek közvetlen pikantériáját tehát a megjelenés időpontja szállította. A késő kádári cenzúra, ha egyáltalán volt még logikája, legkevésbé a lengyel vonatkozásokba tudott vagy akart belekötni. Jellemző módon a kéziratból egyedül a „korrupció” kifejezést töröltette, igaz, azt négyszer. Annál feltűnőbb és talán csak a szuperlektor Pándi Pál minőségérzékére vagy a rezignált politikai elit védekező ösztönének tompulására vallott, hogy szemet hunytak az Ikszek mélyebb kényessége fölött, nevezetesen a fölött, hogy a mese róluk szólt. Spiró műve ugyanis a hatalom és a művészet ambivalens és konfliktusos viszonyát ábrázolja a „kongresszusi”, tehát a bécsi kongresszus által létrehozott egyharmadnyi, orosz függőségű Lengyelország körülményei között.

Boguslawski, a lengyel nemzeti színművészet elismert és megkerülhetetlen nagysága, „a Mester” ötévi kényszerű lvovi vendégeskedés után hazatér Varsóba. Ötvennyolc éves, a nyomor szélén tengődik, családi élete szétzilálódott, Nagy tervet dédelget magában: vissza akarja szerezni színházát, amelyet veje, a költő Osinski bitorol – Boguslawski maga adta át neki a posztot, miután súlyosan eladósodott nála. Az előnytelen harcban egyetlen eszköze a hírneve, és valamelyest a társulat régi tagjainak támogatására is számít. 1815. szeptember végén vagyunk, Párizsban megalakult a Szent Szövetség, Napóleon – a lengyelség utolsó reménye – egy brit hadihajón útban van Szent Ilona szigete felé. Varsónak lengyel minisztériuma és hivatalnoki kara van, de valójában Novoszilcov orosz gubernátor az úr – ő képviseli Sándor cárt, akit épp látogatásra várnak, s az alkalomhoz részint diadalkaput építenek, részint feltöltik az áruhiányos boltokat, és leszállítják néhány alapvető élelmiszer árát A színház a felséges vendég fogadására külön ünnepi darabot próbál összetákolni.

Osiñski fogcsikorgatva veszi tudomásul riválisa felbukkanását, de tudja, hogy nem lehet őt nem foglalkoztatni. Kotzebue A két Klingsberg című vígjátékát kell lefordítania, színpadra állítania és egyik főszerepét játszania. Kotzebue Európa-szerte sikeres bulvárszerző, személye vitán felül áll, lévén egyben a szentpétervári udvar németországi ügynöke. Azonkívül maga a darab ártalmatlannak tűnik: két léha bécsi gróf, az idősebb és ifjabb Klingsberg különböző nőknek csapják a szelet, a fiú emiatt párbajhelyzetbe kerül az elszegényedett, de büszke Stahl báróval, ám a végén a szerelem és az erkölcs diadalmaskodik. Annál különösebb, hogy a bemutató előtt nem sokkal a cenzúra kivetni való részeket fedez fel szövegben, és összehívatja az igazgatótanácsot. Ezen Szaniewski cenzor felsorolja kifogásait. Az egyik egy mellékszereplő bécsi háztulajdonosnő monológjára vonatkozik, amelyben elmeséli: „Nemrég egy daliás orosz herceg lakott itt, csillaggal a mellén. Minden reggel hóval mosakodott…” A másik inkriminált szövegrészben egy fiatal hölgy imigyen szól bátyjához: „Ó, jó testvér! Vállaid nem gyengék, csak nincsenek a cipeléshez szokva. Olyan ritkán ér téged szerencsétlenség, mint Szent Ilona lakóit a zápor.” Végül az ifjabb Klingsberg nosztalgikus mondatát olvassa fel: „A végzet gyakran szeszélyesebb, mint a régi egyiptomiak, mert olykor hagymákból istent csinál, s az igazi érdemet a Nílus habjaiba tapossa.” A cenzor számára egyértelmű, hogy az orosz herceg Sándor cárra céloz, akit iménti varsói vizitje alkalmából a Fehér Sas Zászlórenddel tüntettek ki. Szent Ilona természetesen Napóleonra hajaz, a „hagymából lett isten” kitétel pedig nyilvánvalóan a pravoszláv államvalláson gúnyolódik.

A vizsgálódás célja voltaképpen az volt, hogy a lengyel szöveget az eredetivel összevetve kiderítsék: a veszélyes allúziókat Boguslawski csempészte be a fordításba. Kiderül, hogy az érintett helyek pontosan úgy hangzanak németül, és ekkor húzásokkal, de engedélyezik az előadást. Ezzel kezdődik a Mester kálváriája. Boguslawski ugyanis merőben rendezői eszközökkel a szöveget meghagyva átértelmezi Kotzebue-t – a fennköltből nevetségeset, az angyalból szajhát kreál, ő maga az öreg grófban „kiürült, elvtelen és gonosz vénembert” alakít, akinek hálóköntösén állami kitüntetések fityegnek. A zárójelenetben az indulózenére ringatózó színészek gúnyosan néznek a közönségre, mintegy érzékeltetve, hogy ma este paródiát láttak. A közönség pedig, főleg a Boguslawski utasítására ingyen beengedett diákság a legváratlanabb helyeken tör ki tüntetésszerű tetszésnyilvánításban.

Nem sokkal később a két városi lapban X álnéven súlyos bírálat jelenik meg az előadásról és főleg a darab rendezőjéről és főszereplőjéről. Miután ezek a nyilvános támadások nem csitulnak, Boguslawski kénytelen tudomásul venni, hogy az álneves maffia mögött maga a hatalmi elit indított rohamot az ő szabad szellemű, rebellis színháza ellen. Ezt utóbb személyesen is értésére adják, s azzal kecsegtetik, hogy ha viszszavonul, művészi rangjának megfelelő nyugdíjban részesül – Thália papjai közül elsőként Lengyelországban. A Mester nem hajlik az alkura, tovább küzd színházáért – belevénül, belebetegszik és belepusztul a küzdelembe, egy végső grandiózus jelenetben saját halálát is eljátszva környezete előtt.

 

2

Hogyan olvastam annak idején ezt a könyvet? Megvallom, felszínesen. Főleg a párhuzam foglalkoztatott. A hetvenes években nézőként tanúja voltam a kaposvári színház páratlan felívelésének. Szigligetről, egy alkotóházi társasággal mentünk le az Állami Áruház előadására. Itt Ascher Tamás rendezői munkája formált a szöveghűnek meghagyott szocialista-realista alapanyagból burleszket. Noha a botrány csak később, a vígszínházi vendégjátékkor tört ki, előszelét már a kaposvári nézőtéren is érezni lehetett. A zárójelenetben a szerelem és a szocialista erkölcs diadalmaskodik, a reakciós feketézőkért pedig begördül a színpadra a fekete autó. A rossz elnyeri méltó büntetését, ujjongó dalba kezd a kórus. Közben a színpad széléről két ávós figyeli, hogy elég lelkesen tapsol-e a közönség. És a nézők tapsolnak, noha némelyiken szinte látni lehetett, hogy megfagy ereiben a vér. Ergo: a színház a hatalomra veszélyes és még a legszigorúbb kontroll mellett is kellemetlen perceket okozhat neki.

Az Ikszek mélyebb rétegeire és igazi kvalitásaira másodszori olvasáskor, a nyolcvanas évek derekán figyeltem fel. Lassanként, bukdácsolva haladtam előre a több mint száz fő- és mellékalakot mozgató, sűrű szövésű cselekményben. Amit biztosan jobban értettem, a színház belvilága volt. 1986 végén, 1987 elején az a kivételes szerencse ért, hogy Ascher kabarét íratott velem. Az évszázad legzimankósabb telét éltük, megbénult a közlekedés – még az Isauráról, a rabszolgalányról szóló könyv példányait is csak szovjet tankok tudták felhozni a debreceni nyomdából Pestre. Csaknem teljes hónapot töltöttem Kaposvárott, ahol esténként fél ház előtt menetrendszerűen a Leányvásárt adták, nappal a Szent Johanna premierjén dolgoztak, egy kisebb team pedig, Koltai Róbert vezetésével az én kabarémon. Olvasópróbán Spindler Béla egyszer csak eltűnődött egy mondatomon, és baráti javaslatot tett: „Ezt hagyd ki – majd eljátszom.” Spiró dramaturgként dolgozott akkor Kaposvárott, és jelen volt kabarém „megnézésén”: az utolsó főpróba után a Színház Művészeti Tanácsa színészek bevonásával teljes szólásszabadság mellett megvitatta a produkciót. Spiró akkor éjjeli kettő tájt rendkívül sármosan ízekre szedte kabarém több jelenetét. Abban a hónapban nagyjából annyit tanultam, mintha még egy egyetemet elvégeztem volna.

Közben, persze, történt egy s más a szerző és műve körül, ami új szempontokat adott az olvasáshoz. 1986-ban a magyarul is tudó Jerzy Robert Nowak, hivatalos kultúraközvetítő és közíró vehemensen megtámadta az Ikszeket mint cionista ihletésű lengyelellenes, a lengyel hagyományt rossz színben feltüntető fércművet. Kapcsolatai révén elérte, hogy Spiró ne kutathasson többé lengyel könyvtárakban a már akkor elgondolt, a lengyel emigrációról szóló újabb regényéhez, A Jövevényhez. Ilyesmire a szocialista országok közötti, egyezményekben szabályozott kultúrkapcsolatok nem sok példával szolgáltak – mindenesetre közéjük tartozik Kardos G. Györgyé, akinek lengyel emigránsokról szóló regényét lengyel részről rosszallóan fogadták – a „cionista” jelző már akkor sem maradt el. E fellépés nyomán lett a folyóirati változat címéből (Sasok a porban) a nem túl eredeti „Hová tűntek a katonák?”. Az Ikszekkel azonban több történt: a budapesti Lengyel Intézet nyilvános vitát rendezett a könyvről, s ez alkalomból komoly magyar szellemi emberek, irodalmárok, köztük polonisták is egybehangzóan támadták, nem tulajdonítva különösebb jelentőséget annak a ténynek, hogy kampányban vesznek részt.

Az Ikszek második elolvasásához ez az olvasat annyiban járult hozzá, hogy deduktív módon közelítettem meg a kérdést. Mit szólnának ahhoz Magyarországon, ha egy lengyel író kritikus szemszögből ábrázolná, mondjuk, a Bach-korszakot, egy az egyben megjelenítve a nagy és kis szereplőket gyarlóságaikkal, szerelmi afférjaikkal és szövevényes pénzügyeikkel egyetemben. Meg voltam róla győződve, hogy az illető legalább olyan össztűzbe kerülne, mint Spiró, amiért arcátlanul bele mert avatkozni egy másik nemzet belügyeibe, még akkor is, ha magyar s lengyel „együtt harcol s issza borát”. Elvileg persze senki sem állítja, hogy minden író írjon csak saját nemzetéről, hiszen akkor Verne Gyula szinte teljesen elnémulna, Jókai életműve felére apadna, Shakespeare-ből a királydrámák és a Falstaff maradnának. Efféle tilalomfákat senki sem állít fel, ezért is van szükség olyan jelzőkre, mint a „cionista”, amely a maga akkortájt még szégyenlős félig kimondottságában az ab ovo illetéktelenség szinonimája volt. Közben persze Nowak a Jaruzelski-rendszer megszűntével elvesztette szégyenlősségét, a szélsőjobbos Radio Maryja munkatársa, az általa bűntelenné nyilvánított Jadwabne díszpolgára lett, s honlapján önmagát a „lengyelellenes álelitek” leleplezőjeként ünnepli, külön kitérve ádáz küzdelmére, amelyet a „jadowicie antypolska powiesc Gy. Spiró »Iksowie«” (Spiró Gy. mérgező, lengyelellenes regénye) ellen folytatott.

Hozzá kell tennem, hogy a lengyel történelemről vajmi kevés, a lengyel színházról halvány segédfogalmam sem volt, s így nem dönthettem el, hogy a helyzetleírások vagy a valóságból vett figurák stimmelnek-e. Íróilag azonban stimmeltek: függetlenségüktől megfosztott, eltaposott öntudatú kelet-európai társadalmakban pontosan úgy viselkednek az emberek, olyan nyomorúságosan, betegen, élethazugságokba burkolózva töltik napjaikat, mint Spiró hősei. Ezt pedig empirikusan abból lehetett tudni, hogy még az akkori, kedélyes, kádári Magyarország is hasonlított az akkori Lengyelországra, kétségtelenül kevesebb tábornokkal a hatalomban, kevesebb katolikus pappal az ellenzékben, de több hússal az üzletekben és nagyobb szabadsággal, legalábbis az irodalmi folyóiratokban.

 

3

Hogy Spiró az Ikszeket nem a lengyel nacionalisták bosszantására írta, arra kiváló bizonyíték korábbi és későbbi, magyar és kelet-európai témájú prózája, amelyet ugyanaz a megvesztegethetetlen szuverén rosszkedv leng át, mint a lengyel földön játszódó nagyregényt. Ez a rosszkedv, hogy úgy mondjam, mísz alaphangulat ügyesen rejti magát a biztos és könnyed cselekményvezetés, általában a humor és jelesül a bombabiztos poénok mögé. Olykor az olvasót is megfricskázza, például a Messiások 112. oldalán, ahol először közli a főhős, a Vilnából jött világmegváltó Gerson Ram nevét. „Aki nem ért el idáig az olvasásban, magára vessen – csúfolódik Spiró. – Ez most ilyen forma. Akinek nem tetszik, ne olvasson tovább.” Afféle üstdob-effektus ez, A Jövevényben hiába keresnénk. Persze mindkét szövegből ki-kiszól a szerző, a csökönyösen 19. századi, Párizsban, Rómában, Jeruzsálemben és Londonban játszódó történetet hol egy Móricz-idézettel, hol egy Hamvas Béla-hivatkozással dúsítva. Ugyanakkor a regény utolsó részében, amikor a British Libraryben Ram vitába elegyedik „egy zömök szakállas férfival”, aki a kapitalista gazdaságot elemzi, és a munkásosztályt szeretné hatalomra segíteni, Spiró ezt a másik Messiást nem nevezi nevén. (Valahogy hasonlóan bukkan fel Marx Lampedusánál a 19. századi történet/történelem peremén.)

Az Ikszek és még inkább a Messiások „nemzeti hovatartozásán” még lehetne vitatkozni. Ezzel szemben a Kerengő, az 1974-ben megjelent prózai bemutatkozás ízig-vérig hazai téma, A kisvárost, amelyben játszódik, a jókaias nevű Porházy Péter városatya irányítja joviális, de könyörtelen teljhatalommal. 1899-ben vagyunk, és sokan azt hiszik, hogy december 31-én fog véget érni a 19. század, nem pedig egy évvel később, s így is készülnek rá. Igaz viszont maga a századvég, a kedélyesen szétrohadó Monarchia és a kisváros, amely természetesen Magyarország, ahol pluralizmus nincs, ám szalonból is, étteremből is kettő között lehet választani, s a publikum, mert semmiből sem akar kimaradni, mindkét szalonba eljár, mindkét étteremben el-elborozgat. E helyszíneken találkozik a legtöbb regényalak: Süketh Boldizsár, a mű nélküli művész, Virág Miki, a városatya cinikus titkára, aki minden éjszaka két nőt akar ágyba vinni, Adorján András, a helyi laptól kirúgott újságíró, amúgy alkalmi versírásra fanyalodó alanyi költő. Van két kisasszony: Vitnyédi Aranka és Salgó Kriszta, akik rendszeresen kitárgyalják szerelmi életüket, kicserélik szeretőiket, és különböző álneveken leveleket írogatnak a városka szépreményű ifjainak. Végül van egy messziről jött fiatal lány, állítólag prostituált és vérbajos, aki az egyik fogadóban húzza meg magát. A kisvárosban mindenki mindenkitől undorodik, közeli barátok megvetik egymást, ellenfelek nyájaskodnak egymással. Kívül maradni ezen az unalmas, kegyetlen, kedélyes, hazug kisvároson kizárólag Sidó Zoli tud – a gazdag szülők csodagyerekének indult, húszévesen filozófusdiplomát szerzett, de most magányosnak, különcnek, sokak által őrültnek tartott fiatalember, akiben alighanem a szerző alteregóját kell sejtenünk. (A regény megjelenésekor a legvadabb kombinációk terjedtek el arról, kit kiről mintázott Spiró.)

A Kerengőnek szabályos cselekménye van, sőt ha nem is szerethető, de sajnálható főhőse is. Adorján András az, aki mindkét szalonnal szembekerülve, szerelmében megalázva úgy dönt, hogy összefekszik a vérbajos nővel, akit boros biliárdcsatában a játékcimborák ajánlottak fel neki nyereségként. Mégsem a történés a döntő, hanem inkább a könyv állapotrajza, a kisvárosé, amelyben mintha állna az élet, csupán az események peregnek a maguk szürke latyakos, esős, időtlen egyhangúságában.

E szomorú és gyaníthatóan pusztulásra ítélt békebeli világ fölött áll Porházy, miközben emberei útján figyelteti a gyanúsakat, leveleket emeltet ki a postából, és mindent tudni akar. Ő maga súlyos klausztrofóbiában szenved, és sötét, hideg estéken egyedül járja az utcákat. Van azonban víziója: „Azt gondolhatná az ember, hogy híres, liberális gondolkodása, avagy a kicsinyes pártharcokon felülemelkedő, az egész magyarság érdekeit szem előtt tartó mentalitása állítja mellé a városka és a vármegye legjobbjait, és természetesen az a tény is, hogy mint városatya óhatatlanul talpnyalók között kénytelen élni és tevékenykedni. (…) Porházy tudja, hogy tudományos munkásság, cím, rang, funkció, politikai karrier, vaskos monográfiák, kitüntetések, elismerés, semmi sem számít, mert ami őt túl fogja élni, az a Porházy-féle szervezet.” Ebben a belső monológban nyeri el a regény a totális dimenzióját, ezzel válik a kisváros ugyanolyan modellé, mint utóbb az Ikszekben a színház, a Messiásokban az emigráció. Porházy alakja jelzi, hogy a színleg kedélyes, ám depresszióval teli hétköznapokat egy hatalom támogatja, amely mintegy megszervezi, civilizációs keretbe foglalja polgárainak boldogtalanságát. Rémes belegondolni, hogy a modell nem csak a hetvenes évek Magyarországára értelmezhető.

 

4

A Jégmadár és a Feleségverseny ikerregény, akár Az Ikszek és A Jövevény (utóbb Messiások). Az előbbi Spiró életművének legalábbis számomra legnehezebben olvasható darabja, noha mindkettőben élvezetesek a nyelvi játékok és méltánylandó a grandiózus elgondolás: a rendszerváltás utáni Magyarország, Közép-Európa és voltaképpen a világ paródiája. A Jégmadárban még a helyszínt is elidegeníti a szerző: Ugarhonban vagyunk. Ugarhon átka a népességcsökkenés mellett a területveszteség: az EEE döntése értelmében ugyanis a cigány kisebbség kedvéért létre kell hozni a független Cigániát, amelyhez valamennyi szomszéd állam – Rommakákia, Szlákia és Urukafféria – köteles hozzájárulni némi földdarabbal. Az ugarok társadalmában nyomor, erőszak és korrupció dúl, valamint más népek gyűlölete, amely alól csak az északszlév nemzet kivétel (War-Show a fővárosuk, ahogyan az ugaroké Kolakmenc). Ebben a helyzetben jelenik meg egy amerikai team, hogy a kis nyugat-balkáni országban kísérletezze ki találmányát, a Cuppogó Hónalj-Hasadékot, amely két plusz vaginával megnövelné a nők szülőképességét.

A kísérleti alany Bisztő Zsonna, akit halála után szentté avatnak. Ő az első megemlített személy a regényben, s vele kezdődik az író ezernyelvű szóalkotó fantáziájának tobzódása – korábban ilyet csak lírában, a szocreálból Zrínyiként kirohanó Juhász Ferencnél tapasztaltunk. Hogy csak a névadási leleményeket idézzem, s azokból is a magyarokat: az ugar belügyminisztert Ugronnya Bertyoknak hívják, a plasztikai sebész dr. Marcsyh Zilmán, egy médiatudós dr. Kézelő Halomán, egy vámhivatalnok Begffy Alpárdkürd, egy irodalmár pedig dr. Zárványi-Üllős Mernyő névre hallgat. Pihentető viszont, hogy műnevek rengetegében néhány ismertebb személy is felbukkan, így Mihail Zoscsenko, Danyiil Harmsz és Mihail Bulgakov – mindhárman Spirónak (és e cikk szerzőjének) kedvencei. A telefonkönyvnyi névsor mellett további gondot okoz, hogy a cselekményt egy történész beszéli el, kicsit hasonlóan A Jövevény/Messiások hangneméhez, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy A Jégmadár históriája százszázalékos fikció.

Ehhez képest a nyolc évvel később írott Feleségverseny visszatérés a realista stílushoz, noha témája és eszköztára hasonlít az előző regényhez. A helyszín világos: Lágymányos, ma úgy mondanánk, Új-Buda és a Lipótváros egy része, az országmegjelölés is egyértelmű: Magyar Kommunista Királyság, élén a villanyszerelőből uralkodóvá avanzsált III. Józseffel. A történet főhőse Vulnera Renáta, becenevén Rea, lakótelepen született, csúnyácska leányzó, aki azonban elszántan indul a média által meghirdetett feleségversenyen – és győz, a közönség szavazataival elnyeri a király kezét.

A Feleségverseny Magyarországa Európától (a NYEU-tól) elszakadt, elbutult, korrupció és erőszak uralta ország, noha elvben parlamenti demokrácia. Ugarhonhoz hasonlóan népesedési és területi problémák terhelik: a magára hagyott roma szegénység Cigány Állam létrehozásával fenyeget. A cselekményindító deus ex machina ezúttal is szexuális jellegű: a kormány bevezeti az egységes, minden más adónemet helyettesítő kamatyadót, amelyet egyben a közösülések életkor szerint csökkenő számához köt. Gyermekáldás esetén az állam egy darab kamaty adóját arányosan visszafizeti a feleknek, ugyanakkor külföldiek és homoszexuálisok is adókötelesek (az utóbbiak a diszkrimináció elkerülése végett).

Ebben a regényben Spiró valamelyest visszafogja névadási szenvedélyét, s a technika a beszélő nevek irányába hajlik el. A családtagok közül Kolonc, Birs, a külvilágból Pathó Kárpát rendőrtiszt (Kárpi bácsi) sorolható ebbe a kategóriába, egy kocsma elnevezése pedig „Petefészek”. A téma, a lebomlott lúzervilág alig van elidegenítve, s eltúlozva sem sokkal inkább, mint Gogol teszi Oroszországgal a Holt lelkekben. Az iskolarendszer példának okáért hajmeresztően demokratikus. A tananyagot legfeljebb a kevés elitiskolában kérik számon, a legtöbb helyen megszavaztatják. Ha a gyerekek többsége úgy dönt, hogy a Föld lapos, „akkor a tanárnak abban az osztályban ezt a nézetet kell elfogadnia és a továbbiakban – az érettségit is beleértve – képviselnie”. Mi több: „Ha a gyerekek úgy akarták, akkor azt szavazták meg, hogy megnyertük mind az első, mind a második világháborút. Szavazással Mohácsnál megverhettük a törököket. Amerikát is mi fedezhettük fel Mátyás király vezetésével…”

Ha A Jégmadár a rendszerváltás apokaliptikussá kinagyított lenyomata, akkor A feleségverseny a 2010-ben kezdődött éra irodalmi előérzete, s mint ilyen, jobb mű, mint ikerpárja. Főleg azért jobb, mert valóságos hőse van, Rea, akivel lehet azonosulni, drukkolni is lehet neki az egyébként esztelen és torz feleségversenyben. És azért is jobb, mert állapotrajzában visszatér a Kerengő nyomasztó mindenkori Magyarországához, és rávezet bennünket arra az igazságra, hogy a „rendszer”, legyen az Porházyé, Kádáré vagy éppenséggel a Nemzeti Együttműködésé, magába foglalja a társadalmat, s ami egy országban jó vagy rossz történik, az a vezető réteg és a közösség közös produkciója.

 

5

Noha a Kémjelentés novellafüzére kötetként később látta meg a napvilágot, mint Spiró legújabb regénye, a Tavaszi tárlat, valójában korábbi évekből származó írásokat fog össze. Érdekességét az adja, hogy bár az elmondott történetek zöme valamely korszakhoz, több esetben dátumhoz köthető, a cselekmény a huszadik századon és a huszonegyedik század első évtizedén belül időtlen. A Hetvenkilenc augusztusa ifjú turistapárja könyvekkel megrakodva tér haza harmincnapos nyugati útjáról, ám a zsákmányt négy bunkó vámos Hegyeshalomnál elkobozza tőlük, nagy kegyesen meghagyva nekik egy Shakespeare-összest, nyilván, mert ez volt az egyetlen név, amelyről már hallottak harangozni. Marad a keserédes önvigasztalás: „Nem félnek ezek Shakespeare-től eléggé. Nem eléggé ismerik. Ez a mi szerencsénk.” Mielőtt önfeledten rohadtkommunistázni kezdenénk, gondoljunk csak Kertész Imre Jegyzőkönyvére (1993), amely, ugyebár a vasfüggöny lebontása után ír le egy hasonlóan arcpirító megaláztatást.

Más: a címadó novella hőse, nyilvánvalóan a hetvenes vagy a nyolcvanas években, hivatalos minőségben utazik, gondolom, Jugoszláviába, egy kisebbségi irodalmi konferenciára, mit sem sejtve arról, hogy a Néphadsereg egyidejűleg hadgyakorlatot tart az ország határán. Mindenesetre feltűnik neki, hogy a konferencián senki nem hajlandó melléülni, majd hivatalosan is felszólítják, hogy hagyja el az állam területét. Mint utóbb kiderül, valaki feljelentette mint kémet. A hatóság még két rendőrt is beültet a fülkébe, hogy biztosítsa a határátlépést. A dolognak Magyarországon semmilyen következménye nem lesz, vagyis a „kémjelentésben” egyik érintett fél sem hitt. Húsz évvel később – Jugoszlávia már sehol – valaki bemutatja neki az egykori feljelentőt. „Kezet fogtunk. Nem mondott semmit. Én se mondtam semmit. Mit mondhattam volna?”

Szinte szabványosan Kádár-kori történetnek tűnik a Szabadságharc. Egy fiatalember ideiglenes munkahelyéről egyetemi állásra vágyik, hogy közben írói szenvedélyének hódolhasson. Egy barátja megsúgja neki, hogy a BM javaslatára az illetékes hivatalnok időnként kivesz egy papírlapot a pályázati anyagból, s így az egész jelentkezés érvénytelennek minősül, nem kell bajlódni holmi indoklással. Hősünk rendkívüli kitartással minden dokumentumból két példányt szerez, és túljár az anyagot valóban megrostáló hatóság eszén. Maga a happy end már-már anekdotába illő. „Egyszemélyes szabadságharcom döntő csatáját nyertem meg aznap. Ettől lett állásom, és megírhattam a műveimet.” Eddig az anekdota. Azt követi a befejezés: „Előbb-utóbb, amint alkalom adódott, persze kirúgtak. De nagyon lassan ocsúdtak. Elkéstek harminc évet.”

Említeném még a Díszpolgárokat is. A tanár, aki a történet hősét, mint általában a megfegyelmezendő nebulókat annak idején hosszú parkettafával a fenekén verte, idővel, a szocialista nevelésben szerzett érdemeiért, már nyugdíjasként a kerület díszpolgára lett. Néhány évvel később ugyanez a megtiszteltetés érte az időközben híres íróvá lett, valamikor elfenekelt tanítványt. A találkozás ilyenformán elkerülhetetlenné vált, és ugyanúgy döntetlennel végződött, mint az egykori feljelentővel. Az öreg százévesnek mondja magát, az egykori tanítvány kinyomozza, hogy csak kilencvenöt esztendős. Tanulság, ha egyáltalán szükség van rá: „Talán az is kell a hosszú élethez, hogy ne őt verjék, hanem ő verjen.”

 

6

Mondják, A pert utánozza Spiró Tavaszi Tárlata, amelynek főhősét történetesen nem Josef K.-nak, hanem Fátray Gyulának hívják. Ezt nekem eszembe nem jutna felróni, lévén hogy A per toposzt teremtett, és nem véletlenül került a hatvanas évek Kafka-vitáinak centrumába. E vitákban Josef K. már-már a „személyi kultusz áldozataként” jelent meg. Ezért is mondta annak idején Mátrai László, a hivatalos irányvonalat képviselő filozófus, hogy a szovjet kommunista párt XX. kongresszusa „egy értelmes rend fényében” időszerűtlenné tette Kafka rémálmát.

Csakhogy Spiró hőse a XX. kongreszszus után, pontosan 1957 tavaszán esik a sors kerekei közé. Fátray Gyula gépészmérnököt a történelmi őszön aranyérbántalmai kínozzák Kórházba vonul, és ott egy távoli rokon orvos megműti. A kezelés elhúzódik, s odakint tombol az, amit Fátray, mint zsidó származású kisember az illegális időkre datálódó kommunista múlttal, igencsak vegyes érzelmekkel fogad. De még ha lelkesedne is a forradalomért, akkor sem mehetne ki kórházi ágyából a barikádokra. Tulajdonképpen megússza a részvételt, és nyugodt lélekkel tér vissza a gyárba, míg felesége, Kati a Tavaszi Tárlat szervezési munkálataiban vesz részt, amelybe az új kultúrpolitika engedményeként nonfiguratív alkotásokat is felvesznek. Maga a házastársi kapcsolat romlófélben, és a főhős a kisfiát sem szereti, sőt mintha általában senki nem szeretne a regényben. Ettől még Fátray élete folyhatna a régi medrében, ámde egyszer csak feltűnik a neve egy újságcikkben mint megrögzött ellenforradalmáré, és kezdetét veszi egy hónapig tartó meghurcoltatása. Jóllehet a név egyértelmű félreírásként kerülhetett a cikkbe, ahogyan az ipszilon is annak idején hanyagságból váltotta fel az i-t a magyarosított Klein név helyén. Fátraynak azonban semmi eszköze nincs a cáfolatra, még a legelemibb segítséget sem kapja meg: a kórház nem meri kiadni az igazolást arról, hogy a vészterhes napokat ott töltötte, munkahelyén megalázó „beszélgetés” után elbocsátják, s legközelebbi kollégái is összeviszsza hazudoznak róla. Miért? Nyilvánvaló: március végén már mindenki a saját bőrét félti. Közben megindul a konzervatív ideológusok utóvédharca a Tavaszi Tárlat ellen, s ez Kati állását is veszélybe sodorja. Mindennek különösen vészes dimenziót kölcsönöz az a körülmény, hogy az újságcikkben említett ténylegesen létező felkelők jórészt diszszidáltak, s megeshetett volna, hogy helyettük bűnbakként a kéznél lévő, mert már nyilvánosan leleplezett szerencsétlen flótást veszik elő.

A legnagyobb slamasztikában Fátray találkozik egy régi illegális elvtársával, s az „odafent” elintézi, hogy hagyják békén a mérnököt. Valóban: amikor másnap Fátray ismét bemegy a gyárba, az emberek „normálisan” viselkednek, vagyis úgy tesznek, mintha semmi sem történt volna, mintha ők maguk még egy hete nem vettek volna részt kollégájuk kinyírásában. Közben Kati helyzete is megszilárdul – az Artex megbízásából műalkotás-szállítókat fog kísérni Bécsbe eladásra, s mellékesen bizonyos jelentéseket fog írni ottani tapasztalatairól. Május elsején Fátray gyárával együtt menetel a dísztribün előtt, tanúja és résztvevője annak az abszurd jelenségnek, hogy fél évvel a forradalom leverése után százezrek éljenzik a forradalmat szovjet tankokkal leverető, magát Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánynak deklaráló új vezetést. Hogy ki mennyire teszi önszántából, valószínűleg sohasem fog kiderülni. Fátray alighanem a beletörődésnek és az elfogadásnak azt a változatát képviseli, mint Winston Smith az Ezerkilencszáznyolcvannégyben, amikor a Gondolatrendőrség kínzókamráiból a fényre lépve, Isten szép világát megpillantva már „szerette a Nagy Testvért”.

A tézis, amely kiolvasható a regényből, pontosan ugyanaz, mint a legtöbb Spiró-műé: hatalom és társadalom között Kelet-Európában legföljebb mámoros, forradalmi pillanatokban következik be a szakadás, s különösen hosszan tartó, stabil vagy annak tervezett uralom esetén a fent és lent meglepően egymáshoz hasonul, mentalitást cserél. Tehát az uralom, még a legkeményebb is, legalább részben az uraltak önuralma. Hogy is mondja Petri 1973-ban? „Túl az Oderán, innen az Uralon / szerveződik a rémönuralom.” Spiró ezt tudja igazán, és erről van erkölcsileg megalapozott mondandója.

 

 

Kapcsolódó írások:

Takács Ferenc: Josef K., szocreálban (Spiró György: Tavaszi Tárlat. Budapest, 2010, Magvető.) Élénken emlékszem az 1957-es Tavaszi Tárlatra. Nemrég múltam kilencéves, három...

Spiró György – Tischdamen A vasútállomáson vár, a hátizsákomat betesszük a csomagmegőrzőbe, és nekivágunk...

Spiró György: Édes Otthon (komédia) SUNYI Itt tessenek várakozni. Jolika mindjárt jön. FELESÉG Nem Marikának...

Spiró György: Mitől jó egy novella? (Tóth Krisztináról) Mitől jó egy novella? Csapjon fejbe, amikor olvasom, aztán maradjon...

Spiró György: Lehet, hogy ő az Spiró György Lehet, hogy ő az – Nem ő...

 

 

Cimkék: Dalos György, Spiró György