Parászka Boróka: Anyám, a vagány csaj

Amikor anyám farmerszerkójában titokzatos módon meglépett, láttam rajta, hogy valami magánkalandba kezd. Szokott így portyázni, ilyenkor megjelenik valami fura, provokatívan kedves fény a szemében, a legravaszabb keresztkérdésekre sem árulja el, hova megy, és útnak indulás előtt tüntetően dohányzik az udvaron. Hiába veszekszik vele apám – immár harminc éve (mióta ő leszokott a dohányzásról) –, anyám, a vagány csaj tesz az orvosi diplomájára, a világtrendekre, cigarettaellenes kampányokra, csak fújja és fújja a füstöt. A cigaretta neki hitkérdés és létkérdés, nemzedéki makacsság. Belevaló hatvanas csaj az anyám, korosztályát sokszor élőbbnek, frissebbnek látom, mint magunkat. Janis Joplinnál szűk tíz évvel fiatalabb, és amikor feltekeri a konyhában a magnóját (amiről időnként letörölgeti a konyhai gőz lerakódásait), arra gondolok, néhány hippi csak megérte a nyugdíjaskort.

Gondoltam már rá, hogy én is veszek olyan farmerszerkót, mint az anyám. És még az is sokszor eszembe jut, hogy régebben almamagból meg különböző szárított gyümölcsökből fűzött nyakláncokat hordott. Olyan pimaszul könnyeden tudott szép lenni, most is az, egyszerűen nem tudom megfejteni, hogy honnan jön belőle ez a szépséges könnyűség. Lehet, hogy az a titka, hogy soha nem hordott melltartót. Jane Fonda is megmondta, hogy úgy kell azt.

Én azonban – főleg nyáron – érzem, hogy sokkal nehezebb vagyok, mint ő. Nem csak azért, mert ő a vállamig ér, madárcsontú, egykori tenyérnyi miniszoknyákra hitelesített alkat. Én magas vagyok, és vállas, könnyedén dobok a hátamra zsákokat, ragadok lapátot, villát, ha kell. Vastagok a csontjaim, magas a fájdalomküszöböm, és hosszú-hosszú kilométereken át tudok gyalogolni. Rajtam megfeszülnek, megkeményednek azok a kelmék, amelyeket ő olyan csibészes játékossággal visel. Hiába akasztok magamra színes gyöngyöket, füzéreket: lepereg rólam minden könnyűség.

Július végén kitaláltam, hogy menjünk együtt Tusnádra, és amíg én tudósítok, addig ő nyaral, és – nem mellesleg – vigyáz a gyerekekre. Ez az idilli képlet csak az én fejemben állt össze ennyire harmonikusan. Anyám, a hippicsaj az emancipáció nemzedékéhez tartozik. Sosem készültek arra, hogy majd sok-sok gyerekkel bajlódjanak. És tudom, hogy túllépve a generációs családmodellek közt feszülő ellentmondásokon, anyám ha türelemmel nem is, de szívesen terelgeti népes gyerekseregemet. De azért nem szeretek visszaélni az együttműködési készségével. Másrészt anyám, a hippicsaj, mint nemzedékének sok-sok tagja, aktívan politizál. Minél idősebb (ez nem jó szó, kezdjük újra ezt a mondatot). Szóval minél jobban telik az idő (naná, hogy nem anyám fölött!), annál több indulattal politizál. Felhúzza magát a tévéhíradón, csapkodja az újságot, és úgy tudja tovább tekerni a rádiósmagnót (amit egyébként gondosan törölget), hogy csikorog a gombja. Politikai nyári egyetemre vinni annyit jelent, mint kiélesíteni.

Szóval ezzel az anyámmal, sok-sok gyerekkel, egy rossz diktafonnal indultunk Tusnádra. Apám otthon maradt etetni a kutyát (amit anyám szerzett nekünk, mivel ő a saját lakásában sose engedett állatot tartani). Én napközben sátorról sátorra jártam az erdélyi nyári egyetem helyszíneit, a térdemen körmöltem, a porban ülve tudósítottam a Fidesz-kampányrendezvényekről, és az egyre kényelmetlenebb munkaruhában sokszor gondoltam irigykedve anyám poszthippi ruhatárára, továbbá arra, milyen szabadon, gátlástalanul ad hangot indulatainak, gondolatainak.

A szünetekben meglátogattam a gyerekeket, akik a gyereksátor környékén legelésztek, megetettem, tisztába tettem őket, és próbáltam földelni anyám felháborodásait, aki úgy jött-ment a családosok között, mintha véletlenül tévedt volna oda, és a valódi helye valamelyik vitapáston lett volna. Pontosan tudtam, hogy időnként meglógott a pesztrálástól, látványosan rágyújtott, és mintha csak magában beszélne, jó hangosan ilyeneket mondott tömegével: „Jaj, de hülye!” Már a rágyújtással is végletekig heccelte a környezetét, mert a családos sátorból olyanok figyelték árgus szemekkel a dohányzósarokból eregetett füstjeleit, akik soha, elvből nem cigarettáznak. A hippinemzedék gyerekei néztek rá rosszallón. Azok, akik a zsírégetés és az egészséges életmód bűvöletében élnek, és Janis Joplinról, a füvezésről csak kora kamaszkorukban hallottak. Anyám pedig nem elégedett meg azzal, hogy a füstöt feltartott fejjel, felhúzott szemöldökkel fújta fel, fel a tusnádi vulkanikus hegyek fölé, hanem még politizált is. A szomszédos sátrakban ment a kormányzati propaganda, hol Németh Zsolt, hol Orbán Viktor hallatszott be. A gyereksátorban még a légy se mert pisszenni, még a szoptatós anyákra is rárakódott valami révület. És akkor anyám a cigarettafüstöt mélyen kifújva, valahonnan nagyon mélyről belesóhajtott az áhítatba. „Jaj, de hülye!”

Amikor Orbán Viktor felszólalása előtt közölték, hogy írásban, előre benyújtott kérdésekre válaszol a miniszterelnök, hirtelen arra gondoltam, csak nehogy megjelenjen anyám a fősátor előtt. Én a tudósítóknak fenntartott legelső sorban ültem, kamerák, kábelek és sok-sok kolléga fogságában, és arra gondoltam, ha felbukkan a csaj a farmernadrágjában, és élő egyenes adásban sóhajtja el magát, hogy „jaj, de hülye”, hát nem is fogok tudni csinálni semmit.

Nem én voltam az egyetlen, aki pontosan tudja, hogy hasonló polgárpukkasztó provokációkra kapható a négy unokáját nyaraltató, nyugdíjas orvosnő. Apám sms-t írt: „Mondd meg anyádnak, hogy figyelem a tévéközvetítést, viselkedjen!” – szólt az üzenet, és sejtettem, hogy ezt direktben nem meri neki megírni.

Végül Orbán Viktorhoz egy másik nyugdíjas – írásban benyújtott, előfésült – üzenete jutott el, valami olyasmi, hogy készül-e a magyar kormány Erdélyben is az elszámoltatásra. Már nem tudom pontosan, hogy is szólt ez a szöveg, mert közben feszülten figyeltem, nem szűrődnek-e át anyám gyereksátras sóhajtásokba csomagolt szidalmai. Végül egészen biztos voltam benne, hogy az egyre merevebben és tekintélyparancsolón beszélő politikushoz eljutottak a keresetlen, fokhegyről spriccentett szavak, mert egyre idegesebben beszélt. Tudtam, hogy anyámmal vitázik, azzal a világgal, amelyet ezek a valamikori hippik képzeltek el, laktak be. Tudtam, hogy tudja, mennyivel fiatalabbak nála a hatvanas-hetvenes éveikben járók. Mennyire kínosan merev és öreg hozzájuk képest.

Nyomaszt mostanában ez a súlyos, politikai szintre emelt öregség, ez a hatalmi demencia. Nem értem, hogyan történik ez az elöregedés. Magamat is gyanakodva figyelem, a saját nehézkedésemet sem értem.

A tusnádi gyereksátornál ácsorogtam éppen – anyám dohányszünetét töltötte –, amikor kis fürge alacsony szőke fiatalember keveredett mellém. Felesége negyedik gyereküket szoptatta a sarokban, és perceken belül kialakult köztünk a szokásos generációs beszélgetés, arról, hogy nekik hány van, meg nekem hány van, meg akarnak-e még. Mielőtt Tusnádra útnak indultunk volna, olvastam egy interjút Sík Endrével a Népszabadságban arról, hogy milyen erkölcstelen a magyar társadalom „családközpontúsága”. Az alacsony szőke fiatalember és a felesége arról beszélt nekem, hogy mennyire szeretik Erdélyt, nem is tudták eldönteni, hogy negyedik fiuk Nimród vagy Tordád legyen-e. Meg hogy gondolkodnak azon, vállaljanak-e ötödik gyereket. Kedves, mosolygós emberek voltak („aranyosak” – mondanák Pesten), nekem azonban Sík Endre zakatolt a fejemben. És az, hogy én is szeretem Erdélyt, de nekem sem a Nimród, sem a Tordád nevek nem jutottak eszembe. Meg még az is, hogy a gyereket én nem tudom „vállalni”. Anyám emancipációján túl és a gyerekvállalási ideológián innen: az én fiaim csak úgy lettek. Ráadásul olyan „talpas” – erdélyi – neveket kaptak, mint Imre, Miklós és Gábor.

Talán mindezek miatt sem tudtam sokáig észrevétlen meghúzni magam a családos sátorban, bárhogy igyekeztem empátiával ráhangolódni a szimpatikus, Erdélyt szerető magyarországi fiatalokra. Csakhamar felbukkant László Feri, egykori kollégista társam (együtt szimuláltuk valamikor Debrecenben a hippikolóniákat), és bemutatott egymásnak minket, négygyerekeseket. „Ti még nem ismeritek egymást? Révész Máriusz – Parászka Boróka” – nevetett ravaszul, mert pontosan tudta, hogy jelen esetben az ismerkedés nem feltétlenül jelent majd barátkozást. Révész Máriusz (immár mint az öreg oldal politikusa és nem mint családapa) a homlokára csapott, és a továbbiakban sehogy sem tudtuk folytatni a szoptatásról, gyerekszülésről és névadásról szóló családias beszélgetésünket.

Végül nagyobb botrány nélkül úsztuk meg a közös nyári táborozást. Orbán Viktor beszéde után összeszedtem a cókmókomat a rossz diktafonnal, a terepviszonyok miatt megviselt jegyzetfüzetemmel együtt, egy nyájba tereltem a kürtős kalácstól maszatos gyerekeket. A tömegben többször felbukkant Révész Máriusz a sajátjai között, láttam, hogy hezitál, mi is a helyes eljárás (ismerjen-e meg vagy sem), de aztán kedvesen köszöntünk, ahogy elhaladtunk egymás mellett ölünkben Nimróddal és Gáborral. Anyámnak nem mondtam meg, hogy kivel találkozunk. Amúgy is magával meg Orbán Viktorral volt elfoglalva. És amikor szembementünk a fényes arccal és még fényesebb lobogókkal vonuló felcsúti különítménnyel, akkor minden energiámra szükség volt, hogy megfékezzem rakoncátlan anyámat.

Az utóbbi időben nem találta a helyét, a tusnádi táborozás pedig végleg kizökkentette. Hiába értünk haza, éreztem, hogy egyre erősebb a mehetnéke, hogy előbb-utóbb el fog tűnni. Végül egy vasárnap délelőtt veszett nyoma. Reggel korán még feltekerte a magnóját, megfőzte a húslevest a családnak, süteményt is sütött. Aztán elment. Sorra kérdeztem a népes családot, senki sem látta. A szekrényből hiányzott a legvagányabb ruhája. Kicsípte magát, állapítottam meg, és egyre türelmetlenebb kíváncsisággal vártam haza.

Késő délután jelent meg, nagyon sokáig vártunk rá. Olyan sokáig, hogy végül nélküle ebédeltünk meg, ilyent még soha nem csináltunk. Szemében különös, dacos fény volt, fején pedig egy furcsa szeszélyes új kalap. A hol voltál kérdésre a „dolgom volt” fordulattal válaszolt. Apám estig bírta cérnával. Anyám, az önfejű, szép, végzetesen vidám nő hatvanéves korában is meg tudta lepni. „Képzeld el, anyád vett magának egy sírhelyet – mesélte a paradicsomos tál fölött vigyorogva –, és hazafelé vett hozzá egy kalapot is.”

– Hülye ez a világ – tette hozzá anyám –, a kalapot meg majd akasszátok a fejfára – szólt vissza a konyhaajtóból, miközben kisurrant a szokásos esti cigarettázásra, és eltűnt a sötétben világító dohányvirágok nyári illatfelhőjében.

 

Kapcsolódó írások:

Farkas Zoltán: Lopott anyagból (Parászka Boróka) Hosszúra nyúlt a 2007-es esztendő. Még valamikor 2006 nyarán...

Parászka Boróka: Egy másik ház Parászka Boróka Egy másik ház Egy másik ilyen ház, ami...

Parászka Boróka: Mindennapi horrorunk Parászka Boróka Mindennapi horrorunk Két bűneset bonyolódik jelenleg a...

Parászka Boróka: Miért loptak Koszovóban a románok magyar kabátot? Parászka Boróka Miért loptak Koszovóban a románok magyar kabátot?...

Parászka Boróka: Kündü „Hiába hivatkozol a három gyermekedre: AZOK MAGYAR IDENTITÁS NÉLKÜLI, az...

 

 

Cimkék: Parászka Boróka