Mozgó Világ 37. évf. 9. sz. (2011. szeptember)

A Mozgó Világ internetes változata. 2011 szeptember. Harminchetedik évfolyam, kilencedik szám

Gábor György: A lelkiismereti szabadság államosítása

„Ha egy birodalomban eltűrnek húsz vallást, ezzel még semmit nem tettek a huszonegyedik híveiért. A kormányok, amelyek azt képzelik, hogy elegendő szabadságot biztosítottak a kormányzottak számára azáltal, hogy megengedték nekik, hogy válasszanak egy meghatározott számú vallási meggyőződés közül, hasonlítanak ahhoz a franciához, aki, miután megérkezett egy német kisvárosba, melynek lakói olaszul akartak tanulni, a baszk és az óbreton közötti választást ajánlotta nekik.”

Benjamin Constant

I. Preambulum historicum1

Servius Lucius Longus beneventumi polgár, a helyi keresztény közösség lelkipásztora nem akart hinni a szemének. Pedig beadványa, amely az egyházi nyilvántartásba vételhez szükséges adatokat tartalmazta, támadhatatlannak és kikezdhetetlennek tűnt. Tisztában volt azzal, hogy római megítélés szerint a vallási gyakorlat „milyen döntő szerepet játszik az egyének és az egész állam életében”,2 továbbá a religio és a res publica elválasztásának tagadásából, vagyis az összefonódásból kiinduló alapelvet is tudomásul vette – mit is tehetett volna mást –, hogy tudniillik „egyazon személyek álljanak a halhatatlan istenek vallási tisztelete és a köztársaság állami ügyeinek intézése élén”.3 Ám hiába válaszolta meg gondosan a kért adatokat, a szenátus kétharmados döntésével a keresztény felekezet egyházi nyilvántartásba vételét elutasította.

Pedig az elvártakhoz igazodva precízen feltüntette az alapító tagokat: mindenekelőtt Jesuát, apja utáni teljes nevén Jesua ben Joszefet (anyja neve Mirjám), aztán a tizenkét tanítványt, valamint Paulust (született Saulus), s persze említhetett volna még további híveket, de mi tagadás, a törvény által előírt húsz éve már szervezett formában működtek ugyan, de ezer természetes személyt nem volt képes felsorolni. Lehet, hogy számuk már meghaladta az ezer főt, lehet, hogy nem (a judaizmusból betérő testvéreik ősi szokásokra és törvényeikre hivatkozva utasítottak el mindennemű népszámlálást, összeírást, számbavételt),4 de Longus eleve elfogadhatatlannak tartotta az eljárást: járuljon hozzá, hogy megnevezett hitsorsosai adatait aktákba rendezzék, kitéve őket ezzel a hatóság embertelen szigorának, a besúgók aljasságának vagy az agyonmanipulált tömeg feljelentő kedvének, előítéleteinek, netán gyilkos dühének?

Longus a csatolt mellékletekben igyekezett bizonyítani, hogy felekezete, a kereszténység elsődlegesen vallási tevékenységet folytat. Az egyletekről szóló törvényre hivatkozva jelezte, hogy már a korábbiakban is volt felhatalmazás arra, miszerint az egyszerű körülmények között élő emberek (tenuiores) religionis causa összegyűlhettek.5 Benyújtotta az előírt hitvallást (symbolum, professio fidei), az Apostolicumot, de jelezte, hogy tudomása van a készülő Nicaeno-Constantinopolitanumról, valamint a Ps.-Athanasianum, Symbolum „Quicumquéről” is. Beadványát a klaszszikus retorika szabályainak megfelelően az alábbi felütéssel kezdte: „Római Birodalom elöljárói! Ti a város ugyancsak fényes és előkelő magasában töltitek be a bíráskodás tisztét. Talán nincs módotok arra, hogy nyilvános vizsgálattal, mindenki szeme láttára kutassátok, vajon mi az igazság a keresztények ügyében.”6

A törvény előírásának megfelelően Longus gondoskodott arról, hogy közösségének vallási nézetei is eljussanak a szenátushoz, jóllehet kissé tartott attól, hogy a római hatóság félreérti tanításuk egyik alappillérét, amelyet alapítójuk fogalmazott meg a kihallgatását végző hatóság előtt, s melynek aztán nem is lett jó vége: „Az én országom nem ebből a világból való.”7

Nem volt könnyű a krisztológiai és trinitológiai kérdéseket néhány sorban összefoglalni a politeista római hivatalnokok számára, s mi tagadás, gondot okozott megértetni a római elöljárósággal az alexandriai és antiochiai iskolák vitáját. Jól emlékezett még arra, hogy Paulust milyen inzultus érte Athénban, amikor az areopágoszi beszéde közben, épp a kereszténység „ismeretlen Istenéről” szólva kigúnyolta, kinevette és leintette a nagyon is érzékelhető istenekhez szokott pogány hallgatósága. Valójában nem tartották vallásnak a kereszténységet, hanem csupán „vészes babonaságnak”, „szégyenletes mételynek”,8 „káros új babonának hódoló népségnek”,9 sőt egyenesen ateistáknak nevezték őket,10 ám Longus vallotta, hogy „mi nem tartjuk magunkat istenteleneknek (ateistáknak), mert megadjuk a tiszteletet a világmindenség alkotójának”, legfeljebb a barbár istenekkel szemben „vagyunk ateisták”.11

Fogalmazványában határozottan viszszautasította, hogy a kereszténység ellentétes lenne a fennálló jogszabályokkal, s állította, hogy vallása semmilyen nemzetbiztonsági kockázatot nem jelent. Nem volt könnyű dolga, hiszen a római hatóság rendre azt hangoztatta, hogy „a keresztények törvénytelen titkos szervezetet hoznak létre egymás között”,12 államellenes összeesküvéseket szőnek, pártütők, lázadók,13 a nemzeti vallással szemben állók, ugyanis a zsidók „egyistenét” imádva elhagyták és elárulták a haza és apáik ősi isteneit. Ugyancsak súlyos vádként fogalmazódott meg a kereszténységgel szemben, mintha legalábbis ők lennének az okozói, „hogy különböző támadásokkal pusztítja az ellenség a birodalmat. Az istenek a kereszténység miatt fordultak el a rómaiaktól”14 – harsogják a pogányok, ezzel is aláhúzva a kereszténység nemzetellenességét és hazafiatlanságát. Eközben az állami szervek a nemzeti együttműködés és a nemzeti egység megteremtésén fáradozva kínálják vagy az „ezt az egyesületet el kell átkozni és gyökerestől kiirtani”15 radikálisabb megoldását, vagy a keresztényeknek mielőbb el kell innen távozniuk, „hogy ez a fajta nyomtalanul eltűnjék a föld színéről”16 kétségtelenül megengedőbb programját, netán a legkézenfekvőbbnek s felettébb szimplicistának tűnő, ám a tömegigények kielégítésére kipróbáltan alkalmas „oroszlán elé a keresztényeket”17 megoldását.

Longus jól ismerte azokat a képtelen vádakat, a tudatlanságból és a politikai érdekekből eredő aljas állításokat, amelyek azt a célt szolgálták, hogy a kereszténységet valamiféle destruktív szektának tüntessék föl. Állításaik szerint az embereket „becsapva” legfőképp az „együgyűeket és tudatlanokat” gyűjtötték maguk köré, és „minden tudományos jelleget nélkülöző” tanaikkal csupán az „együgyűeket” győzték meg. „Rémmeséket” találnak ki, „bűvölik és kábítják az embereket”, „a gonosz embereket üres reményekkel” hatalmukba kerítik, „mágiát”, „varázslást” és „ráolvasást végeznek”.18 S ha mindez nem volna elég, a hatóság tudni véli, hogy a keresztények az istentiszteleteiken „növekvő erkölcsi romlottság közepette” a „kéjvágyak vallását” gyakorolják: „fajtalankodnak”, egymást fivérnek és nővérnek nevezvén „a részegség felszította fajtalan kéjvágy” közepette „vérfertőzést” követnek el, „főpapjuk nemi szerveit tisztelik”, végül egy közönséges kannibalisztikus emberáldozat során egy ártatlan kisgyermeket késszúrásokkal halálra sebeznek, hogy vérét „mohón felnyalják, tagjait versengve szétdarabolják”19

Longus számára ismertek voltak azok a gazdasági jellegű vádaskodások, amelyek minden alapot nélkülöztek ugyan, de ugyancsak alkalmasak voltak arra, hogy – minden vizsgálatot mellőzve – a kereszténységet ab ovo kriminalizálják a birodalmi adóbevételekre szerfölött kényes hatóság előtt. Longus igyekezett hát hangsúlyozni, hogy közössége semmiképpen sem tekinthető bizniszegyháznak, hiszen épp az adózással kapcsolatosan vallják és tanítják: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené”,20 vagyis öntudatosan hangoztatta: „mi ugyanis… lelkiismeretesen fizetjük adónkat”.21

Longus persze más miatt is aggódott. Tisztában volt azzal, hogy a keresztény hívek legfeljebb csak azt mondhatják el magukról, miszerint „tegnapiak vagyunk”,22 ennélfogva a politikai vezetés aligha tekinti majd őket történelmi egyháznak. S lám, félelmei beigazolódtak. Ugyanis a bölcs szenátus által elismert római egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek sorában ott büszkélkedhetett az egyiptomi anyaistennőnek, Ízisznek és a perzsa fényistennek, Mithrasznak, a zord anatóliai Attisznak és Kübelének, továbbá a tizenkét főistennek (Dii maiores, Consentes), vagy a nyolc Dii selectinek a kultusza, ám a kereszténységre nemet mondott a civitas összes ügyében (beleértve az államvallást) illetékes döntéshozó testület.

Az elutasítás szövegét olvasva Longuson hatalmas elkeseredés és kiábrándulás vett erőt. Hiszen keresztényként maga is vallotta és sokszor elmondta pogány ismerőseinek jártában-keltében a piacon, a fürdőben vagy épp a bírósági ügyeit intézvén, hogy „veletek együtt hajózunk és katonáskodunk, műveljük a földet és kereskedünk, így tehát a legkülönbözőbb mesterségeket űzzük és munkánk gyümölcsét rendelkezésetekre bocsátjuk ország-világ előtt. Nem tudom, miképpen tűnünk föl haszontalanoknak gazdasági életetekben, hiszen magunk is abban és abból élünk. Ha vallási szertartásaidon talán nem veszek részt, ámde azon a napon is csak ember vagyok.”23

Pedig Longus szeretett volna hinni abban a vallásszabadságban és toleranciában, aminek lényegét Róma egyik neves konzulja, Symmachus ekképp fogalmazta meg: „Ugyanazokat a csillagokat látjuk, ugyanaz az égbolt borul fölénk, ugyanaz a föld rejt magába mindannyiunkat: fontos-e hát, hogy ki miféle bölcsességgel kutatja az igazat? Egyetlen úton nem lehet eljutni ily nagy titokhoz.”24

Longus természetesen még nem ismerhette Szent Ambrusnak Symmachus beadványára írt válaszát, amelyben Milano püspöke immár a győztes pozíciójából oktatta ki pogány vitapartnerét az igazság mibenlétéről, s arról, hogy ki is annak igazi birtokosa: „Azt, amit ti nem ismertek, mi Isten igéjéből megtanultuk. És azt, amiről ti sejtések alapján kérdezősködtök, mi Isten bölcsességéből és igazságából tudjuk.”25 S persze még nem értesülhetett Szent Ambrus türelmetlen kifakadásáról sem: „Tűrhető-e, hogy pogány áldozatot mutasson be keresztény ember jelenlétében?”26

Igaz, beneventumi lelkipásztorunk ekkoriban még a trón és az oltár szövetségéről sem rendelkezhetett információkkal…

II. A lelkiismereti és
vallásszabadság jogfosztása

A lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról született 2011. évi C. törvény preambuluma27 első pillantásra úgy tűnhetne, mintha az teljesen elválna a tételes törvényi szövegtől, s pusztán ornamense lenne a preambulumot követő, ám annak szellemiségétől alapjaiban eltérő textusnak. Ugyanakkor a preambulum szövegében – kétségtelenül felettébb szubtilis módon – bizonyos tendenciák már kirajzolódnak.

A preambulum legfontosabb alapelvei, amelyek alapján az Országgyűlés a törvényt megalkotta, a következők:

1. „A magyarországi egyházak és vallási közösségek a társadalom kiemelkedő fontosságú értékhordozó és közösségteremtő tényezői, amelyek hitéleti tevékenységük mellett nevelési, oktatási, felsőoktatási, egészségügyi, karitatív stb.” tevékenységükkel „a nemzeti tudat ápolásával is jelentős szerepet töltenek be az ország és a nemzet életében”.

2. „a lelkiismereti és vallásszabadság érvényre juttatása… az egyházak önállóságának biztosítása…”

3. összhangban „az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatával, az Emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló egyezménnyel stb.”

4. összhangban „az állam és egyház különvált működésének alkotmányos követelményével…”

5. „folytatva a vallásszabadságot biztosító törvényekben… testet öltő hagyományt”

6. „tekintettel az állam világnézeti semlegességére”

7. „tiszteletben tartva az egyházakkal kötött megállapodásokat”

8. „az egyházak… szabadon teljesíthessék küldetésüket”

9. „elismerve Magyarország történelmében… folyamatosan meghatározó jelentőséggel bíró egyházak kiemelkedő szerepét”.

Ami a 3. pontban megnevezett Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát és az Emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló egyezményt illeti, érdemes felidézni a vonatkozó szövegeket. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 18. cikke így fogalmaz: „Mindenkinek joga van a gondolat-, a lelkiismeret- és a vallásszabadsághoz. Ez a jog magában foglalja a vallás vagy meggyőződés megváltoztatásának szabadságát, valamint a vallásnak vagy meggyőződésnek egyénileg vagy másokkal közösen, a nyilvánosság előtt vagy a magánéletben oktatás, gyakorlás, istentisztelet vagy szertartás keretében történő kinyilvánítása szabadságát.”28 Az Emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló egyezmény 9. cikke az alábbiakat deklarálja: „1. Mindenkinek joga van a gondolat-, a lelkiismeret- és vallásszabadsághoz; ez a jog magában foglalja a vallás vagy meggyőződés megváltoztatásának szabadságát, valamint a vallásnak vagy meggyőződésnek mind egyénileg, mind együttesen, mind a nyilvánosság előtt, mind a magánéletben istentisztelet, oktatás és szertartások végzése útján való kifejezésre juttatásának jogát. 2. A vallás vagy meggyőződés kifejezésre juttatásának szabadságát csak a törvényben meghatározott, olyan korlátozásoknak lehet alávetni, amelyek egy demokratikus társadalomban a közbiztonság, a közrend, közegészség vagy az erkölcsök, illetőleg mások jogainak és szabadságainak védelme érdekében szükségesek.”29

Rögzítsük tehát: mindkét dokumentum a lelkiismeret- és vallásszabadság alapvető jogára hivatkozik és épít, s az utóbbi dokumentum jelzi, hogy ez a jog egy demokratikus társadalomban csak abban az esetben korlátozható, ha ezt a közbiztonság, a közrend, közegészség stb. szükségessé teszi.

Feltűnő, hogy a preambulum az 1990. évi IV., a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló törvény preambulumának szövegét annyiban módosítja, hogy amott még csak az alábbi szerepel: „A magyarországi egyházak, felekezetek stb.… jelentős szerepet töltenek be az ország életében”,30 ám a 2011. évi törvény már így fogalmaz: „…jelentős szerepet töltenek be az ország és a nemzet életében”, majd az alábbi mondattal egészül ki a szöveg: „Magyarország elismeri és támogatja a külhoni magyar közösségek életében meghatározó szerepet játszó egyházak és vallási közösségek tevékenységét is.”

Ami a „nemzet” szót illeti, egyházakról, vagyis általánosságban véve nemzetek fölötti intézményekről lévén szó (pl. katolikus – katholikosz – kata és holosz szavakból képezve, jelentése: általános, egyetemes) jelen kontextusban nehezen értelmezhető, illetve felidézi a szó jelentése körüli súlyos történelmi és eszmetörténeti vitákat.31 Azaz a fogalom értelmezése a legjobb esetben is problematikusnak nevezhető, ennélfogva törvényi szövegben való előfordulása nem szerencsés.

Ám sokkal húsbavágóbb gondot vet(het) fel a külhoni magyar közösségek életében meghatározó szerepet játszó egyházak stb. támogatása. A támogatás – tudjuk – lehet szellemi, kulturális és morális, de a szó magában foglalja az anyagi-financiális lehetőséget is. Ám ez utóbbi esetben messze nem mindegy, hogy az „egyház” szót a hívek közösségére, avagy a hierarchiára értjük. Ami a hierarchiát illeti, a támogatás más joghatósági területre irányul (katolikusoknál részegyház), amelynek számtalan, s úgy tűnik, át nem gondolt, egészen a szuverenitás kérdéséig terjedő következményével lehet és kell számolni. S tekintettel arra, hogy – a törvény értelmében – „az egyházak hitéleti célú bevételeit és azok felhasználását állami szerv nem ellenőrizheti”,32 továbbá hogy Magyarországon „nem minősül gazdasági-vállalkozási tevékenységnek” például „hitélethez szükséges kiadvány, kegytárgy előállítása, értékesítése” vagy „üdülő hasznosítása egyházi személy részére történő szolgáltatásnyújtás révén”, netán „egyházi célra használt ingatlan részleges hasznosítása”, esetleg „a kizárólag hitéleti, nevelési, oktatási, felsőoktatási, egészségügyi, karitatív, szociális, család-, gyermek- és ifjúságvédelmi, valamint kulturális, sport- és környezetvédelmi tevékenységet szolgáló immateriális jószág, tárgyi eszköz és készlet értékesítése (ideértve a munkaruha megtérítését is)”33 stb., egyfelől számolni kellene a célországok adórendszerének sajátosságaival, másfelől egy anyagi-materiális támogatás azzal az anomáliával járna, hogy a magyar adófizetők előtt végképp átláthatatlanná és követhetetlenné válna a külföldre irányuló állami támogatás módja, formája, mértéke és valóságos rendeltetése.

A fenti idézetekhez kapcsolódva az egyházak gazdasági tevékenységének szabályozását illetően mindenképpen le kell szögezni, hogy egy korszerűnek tekinthető szabályozás kizárólag csak akkor töltheti be gazdasági és filozófiai értelemben a feladatát, ha az globális, vagyis a szabályozás egységes, mindenkire egyaránt vonatkozik, s a versenyhelyzetben nem teremt kivételeket. Azaz a szabályozásnak alapvetően a tevékenységi körre kell irányulnia, s nem a célszemélyre, nem arra, aki azt a tevékenységet végzi. Mindezt azért kell hangsúlyozni, mert a törvény módosítását nagyrészt az egyházi státusszal, vagyis a különféle kedvezményekkel visszaélő ún. „bizniszegyházak” kiszűrésének szándéka vezérelte. Ismeretes, hogy a legfőképp politikai és világnézeti okokra visszavezethető és a történelemből megszokottnak mondható kriminalizációs célzatú vádaskodás a korábbiakban már több egyházzal kapcsolatosan felmerült, ám egyetlen bírósági ítélet sem igazolta vissza a felmerült vádak jogosságát, azaz tényszerű bizonyítottság egyetlen esetben sem áll fenn. Semjén Zsolt az Emberi Jogi, Kisebbségi és Vallásügyi Bizottság korábbi alelnökeként, a Kereszténydemokrata Néppárt elnökeként „álegyházakat” és „destruktív szektákat” emlegetett, s annak a bizonyíthatatlan, ám lejáratásra annál inkább alkalmas, súlyosan diszkriminatív állításának adott hangot, miszerint „a több száz »egyház« nem jelentéktelen része puszta adócsalás, szélhámosság”,34 miközben az ún. destruktív szektákkal szemben felhozott – vallási mivoltukból fakadó – vádak jogi szempontból egyszerűen értelmezhetetlenek.35 Épp ehhez kapcsolódóan kell idéznünk Benjamin Constant, aki pontosan érzékelvén a politikának a vallással és a vallási érzülettel való viszszaélési lehetőségét, azt hangsúlyozta, hogy „a hatalomnak soha nem szabad üldöznie egy vallást, még akkor sem, ha azt veszélyesnek hiszi. Büntetnie kell az adott vallás által elkövetett bűnös tetteket, de nem mint vallási cselekedeteket, hanem csakis mint bűntetteket.”36 Mindeközben legalábbis a hitelességük és a szakértelmük kérdőjelezhető meg mindazoknak, akik alig néhány esztendeje még önfeledten „destruktívnak” és „adócsalónak” neveztek egy bizonyos egyházat, ám most ugyanők „kodifikációs remekműnek” tekintve a törvényt, minden további nélkül – amúgy nagyon helyesen – beszavazták ugyanezt az egyházat a tizennégy elismert sorába. Mindenesetre az igazán következetes és valóban az egyenlő jogokban és lehetőségekben gondolkodó törvényhozónak a meglévő szabályokat és a diszkriminatív kedvezményeket kellett volna átgondolnia, megszüntetve a közpénzekkel továbbra is vígan bizniszelő egyházak különleges, a tágabb gazdasági környezettel totálisan ellentétes státusát. Miközben tehát az anomáliákat előidéző gazdasági-financiális kérdések megoldatlanok maradtak, az átgondolatlan törvényalkotás magyar állampolgárok sokaságának lelkiismereti szabadságát sértette vagy lehetetlenítette el.

De visszatérve a preambulum szövegére, szembetűnő, hogy a külföldi és a hazai gyakorlatban hagyományosnak mondható terminológia, a separatio (separation – the Wall of Separation jeffersoni elve nyomán: separation de l’Église et de l’État, separazione della Chiesa dallo Stato, Trennung – Separierung – von Religion und Staat stb.), illetve ennek tradicionális magyar fordítása, az elválasztás (tudniillik állam és egyház elválasztása) nem szerepel a szövegben, helyette „az állam és egyház különvált” működéséről olvashatunk.

Pedig már a hazai politikai és valláspolitikai gondolkodásban is az előbbi értelemben és jelentésében bukkan fel a kifejezés, a fogalom tartalmi összefüggéseit kifejtve például Deáknál,37 de ugyanebben az összefüggésben használja és nevezi meg a fogalmat Eötvös József az 1870-es költségvetési vita során: „…a javaslat szerkesztésénél még a következő általános elveket tartottam szem előtt: …hogy éppen a vallási élet szabadságának érdekéből a vallási viszonyoktól különválasztassanak azon ügyek, melyek természetüknél fogva nem a valláshoz és az egyházakhoz, hanem az állam rendelkezése alá tartoznak, minők például a polgári és politikai jogok gyakorlása és a házasság polgári oldala s jogviszonyai”.38

Kétségtelen, hogy az új Alaptörvény ugyancsak azt deklarálja, hogy „az állam és az egyházak különváltan működnek”,39 ám éppen ezért is joggal feltételezhető, hogy a törvényalkotó nem pusztán stiláris megfontolásból, hanem tartalmi okokból módosította a bevált és egyértelmű jelentéssel bíró szót. Az elválasztás hagyományosan egyértelmű elvi szempontot és fogalmat takar, azt, ami a 19. század óta itthon és külföldön egyaránt az állam és az egyház kölcsönös függetlenségét, az állami szuverenitás és az egyházi autonómia elvét jelöli ki.40 Csakhogy a „különvált” működés az eredeti jelentést tompítja, s az alapelvet pusztán funkcionális elvvé szűkíti. A különvált működés, akár egy több irodát foglalkoztató nagyvállalatnál, mondjuk, a tervező iroda és a kivitelező iroda különvált működésére utal, ám a vállalati vezetés magasabb szintjén és pozíciójában a két különváló funkció értelemszerűen és természetes módon összetalálkozik.

Hogy Magyarországon miként találkozhat össze egy „magasabb pozícióban” állam és egyház, s milyen módon válhat átjárhatóvá az „elválasztás fala”, arra maga az új törvény ad eligazítást. A törvény ugyanis lehetőséget biztosít, hogy az egyházak a normatív támogatáson fölül, nemcsak a szűken vett hitéleti tevékenység gyakorlásához, akár pályázat nélkül is támogatásokat nyerjenek el.41 Továbbá „Az egyházak adókedvezményben és azzal egy tekintet alá eső más kedvezményekben részesíthetők.”42 Ugyancsak a törvény mondja ki, hogy „Az egyházak hitéleti célú bevételeit és azok felhasználását állami szerv nem ellenőrizheti.”43 De persze ez a „magasabb szinten” történő „összetalálkozás” az élet legkülönfélébb területein megnyilvánulhat: politikai-politikafilozófiai stratégiákban vagy szimbolikus politikai gesztusokban éppúgy manifesztálódhat, mint a legkülönfélébb világnézeti előfeltevéseken alapuló megfontolásokban (jogfilozófiai, etikai vagy erkölcsi kérdésekben stb.), netán puszta anyagi-gazdasági érdekeltségekben. Mindenesetre a „különváltan” működő állam és egyház elmúlt húszéves története az összefonódási lehetőségek majd mindegyikére sok-sok példát szolgáltatott.

Napjainkban, amikor az állam gazdaságilag és egyéb módon erre ösztönző politikájának következtében a világnézetileg semleges önkormányzati iskolák egyre nagyobb számban kerülnek egyházi kézbe – idén ezek száma megközelíti a százat –, komoly aggodalomra ad okot az alábbi törvényhely: „Az egyházi intézmény világnézeti szempontból elkötelezett, így a felvételnél és a foglalkoztatásra irányuló jogviszony létesítésénél, fenntartásánál és megszüntetésénél a sajátos identitás megőrzéséhez szükséges feltételek határozhatók meg.”44 Vagyis tanárnak, szülőnek és diáknak egyaránt szűkül az esélyegyenlőség feltétele: sérül azoké, akik gyermekeiket világnézetileg semleges iskolába kívánják járatni, sérül azoké, akik – kistelepülésről lévén szó – egyéb iskola híján nem tudnak másikba átiratkozni, de akiket ettől a pillanattól kezdve kötelezni lehet arra, hogy vallási vagy világnézeti meggyőződésük ellenére az adott iskola vallási rendezvényein részt vegyenek, s végül sérül azoké, akik nem szakmailag ugyan, hanem kizárólagosan világnézeti okokból nem felelnek meg az egyházi kézbe került iskola elvárásának, miközben ők sem képesek máshol elhelyezkedni.

Ugyancsak árulkodó az 1990-es törvény vonatkozó szövegrészletének módosulása. A korábbi törvény kimondta, hogy „Az egyházi jogi személy az állam által fenntartott nevelési és oktatási intézményekben – a tanulók és a szülők igényei szerint – nem kötelező jelleggel (fakultatív tantárgyként) vallásoktatást tarthat”,45 miközben az új törvény, elhagyván a „nem kötelező jelleggel (fakultatív tantárgyként)” megszorítást, már ekképp fogalmaz: „Az egyházak az állam, önkormányzat által fenntartott nevelési és oktatási intézményekben – a tanulók és a szülők igényei szerint – hitoktatást tarthatnak, továbbá a felsőoktatási intézményekben hitéleti tevékenységet folytathatnak. A közoktatási intézmény köteles a dologi feltételeket és más, kötelező iskolai foglalkozásokkal nem ütköző időpontot, az egyházi jogi személy pedig a hitoktató, illetve a hittanár személyét biztosítani. A hitoktatás költségeit – külön törvény, illetve az egyházakkal kötött megállapodások alapján – az állam biztosítja.”46 Vagyis a szabadon választható jelleg kiiktatásával a törvény egyenesen lehetőséget ad arra, hogy az egyes oktatási intézmények (alig) burkolt pressziót gyakorolhassanak szülőre és tanulóra egyaránt, annak érdekében, hogy az immár nem fakultatív tantárgyat, a hitoktatást (hittant) mindenki számára, saját jól felfogott érdekében kvázikötelezővé tegyék. Márpedig – oktatási intézményről lévén szó – a szülő és kivált a tanuló függő vagy kiszolgáltatott helyzetéből fakadóan nyomásgyakorlással – akár a lelkiismereti meggyőződés ellenében is – sok minden elérhető vagy realizálható. Kanttal szólva akár még a lelkiismeretnek, azaz „az önmagán bíráskodó morális ítélőerőnek”47 egy hatalmi felsőbbségtől eredő kiiktatása vagy kényszerítése is. Igaz, Kant más helyütt hozzáteszi: „Ez a tulajdonképpeni lelkiismereti kényszer meglehetősen rossz dolog ugyan (mert belső színleléshez vezet), de még mindig nem olyan rossz, mint a külső vallásszabadság akadályozása. Az előzőnek ugyanis fokozatosan meg kell szűnnie önmagától az ember morális belátásának és szabadsága tudatának előrehaladtával, a kötelesség iránti igazi tisztelet pedig csak a szabadságból származhat; az utóbbi ezzel szemben megakadályoz minden önkéntes előrehaladást a hívők etikai közösségében, amely az igazi egyházat alkotja, s formáját teljesen politikai rendelkezéseknek veti alá.”48

Az új törvény – a preambulum szellemiségének megfelelően: „a lelkiismereti és vallásszabadság érvényre juttatása” – az 1. § (1) bekezdés alatt kimondja az alábbiakat: „Magyarország elismeri a lelkiismeret és a vallás szabadságát.” A deklarált szándék tökéletesen megfelel annak a szellemiségnek, ami szintén a preambulumban olvasható, jelesül az, hogy a törvény folytatni kívánja „a vallásszabadságot biztosító törvényekben… testet öltő hagyományt”, ám ehhez képest a törvény szövegéből épp a lényeget érintő visszalépés, a vallási és lelkiismereti szabadság elvének súlyos csorbítása olvasható ki. Az egyházak nyilvántartásba vételének pusztán technikai eljárása helyett ugyanis a bejegyzési eljárás engedélyezési procedúrává minősül át, amennyiben az „egyházként történő elismeréshez az országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges”,49 továbbá a miniszterhez benyújtott kérelemnek50 tartalmaznia kell a tanítás „lényegét tartalmazó hitvallást vagy legfőbb vallási tanainak összefoglalását”,51 s a miniszter „szakértőt rendelhet ki a törvényben foglalt vallási tevékenységgel kapcsolatos feltételek fennállása megállapításának tisztázására” az „Országgyűlés elé terjesztését megelőzően.”52

Az persze kérdés marad, hogy a „kirendelt szakértő” egy már bejegyzett, azaz officiálisan is egyháznak nevezhető intézmény képviseletében milyen eljárás keretében dönt majd egy bejegyzés előtt álló, azaz a saját felekezetétől eltérő hitvilágot és teológiai rendszert képviselő másik felekezetről. Ugyanis a hiten alapuló világnézet a világ tudományos elsajátításától éppen a kizárólagosság elvében különbözik, vagyis abban, hogy az egyik hitvilág képviselője teljes joggal és a hit lényegéből fakadóan hiszi és vallja, hogy az igazság (a végső igazság) az ő és csakis az ő birtokában van, ebből következően a másik – jobb esetben – téved, hamis úton jár, rosszabb esetben kirekesztődik az üdvözülésből, még rosszabb esetben – főként ha egy már működő egyháztól elszakadó közösségről van szó – egyenesen az ördögtől való. Képzeljük csak el, ha egykoron katolikus-ellenreformátor szakértőknek kellett volna dönteniük Luther vagy Kálvin követőinek további sorsáról (persze a döntés az akkori körülményeknek és szokásoknak megfelelően megtörtént). Ráadásul a szakértői döntés racionális megközelítést és vizsgálatot feltételez, ám a hitelvek és teológiai nézetek a racionálison túli, a metafizikai terrénumra irányulnak, ahol racionális megfontolások legfeljebb a metafizikai elvek filozófiai igényű leírásakor és elemzésekor kérhetők számon, más egyéb módon sehogy. De rejtély marad az is, hogy a vallások természetfölöttire való orientáltságából következően a parapszichikai, vagyis pszichológián túli kérdésekben miként fogja meghozni bölcs döntését az erre kijelölt szakértő.53

A totális, már-már vicclapba illő hozzá nem értésről árulkodik az a kormánypárti (vagyis konzervatív) képviselő (bizonyosra vehető, hogy nem Bölcs Náthán névre hallgat), aki a törvény elfogadását követően annak adott hangot, hogy a törvényre egyfajta „profiltisztítás” (sic!) miatt volt szükség, majd állítását kifejtendő, az alábbiakat tette hozzá: „Az eddigi törvény alapján egyháznak számított és támogatásra volt jogosult például tizenhétféle buddhista közösség, na de melyik képviseli ezek közül ezt a vallást igazán?… egyszerűen nincs létjogosultsága felekezetenként ennyiféle leágazásnak: tegyenek rendet maguk között, és döntsék el, hogy az adott vallást melyikük képviselje.”54 A vallás fenomenológiai lényegének nem ismeréséről és a legalapvetőbb vallástörténeti ismeretek teljes homályáról árulkodó kínos mondatok ezek, mintha csak „objektíven” el lehetne dönteni (s ráadásul a döntőbíró szerepére – e világi politikai szerepét üdvtörténeti-gondviselői dimenziókra felcserélve – a kétharmados többség alkalmas volna), hogy – teszem azt – a katolikus, a református vagy az evangélikus egyház közül melyik képviseli „igazán” a kereszténységet (keresztyénséget). Ugyanakkor a fenti eltökéltség mintha nem tudna az Alkotmánybíróság ama határozatáról, amely egyértelműen kimondja, hogy az állam „nem foglalhat állást hitbeli igazságok kérdésében”.55

A fentiek inkább csak a törvényalkotó dilettantizmusát tükrözik, ám az eltökélt politikai szándék az engedélyezési procedúrában egyértelművé válik. Hiszen a közhatalom, a mindenkori politikai többség döntéshozói helyzetbe hozatala a vallás- és lelkiismereti szabadság ignorálásáról árulkodik, amenynyiben innentől kezdve nem az egyes ember és közössége definiálja saját egyházi (felekezeti) létét és mivoltát, hanem a vallás- és lelkiismereti szabadság birtokosává előlép(tet)ett politikai hatalom.

Politikafilozófiai értelemben Locke meghatározása klasszikusnak tekinthető: az egyházak „önként társult emberek szabad közössége arra a célra, hogy Istent nyilvánosan úgy tisztelhessék, ahogy – hitük szerint – az Istenség tőlük ezt a lelkük üdvösségére elfogadja”,56 vagyis az egyházak egyszerre hordozói az egyéni és kollektív vallásszabadságból fakadó jogosultságoknak.57 A minden vallást és minden vallásgyakorlót megillető autonómia „átszáll az egyházra, és mint ilyen kötelezi – az egyenlő vallásgyakorlási szabadsághoz való jog részeként – a semleges államot”58 az egyenlő távolságtartás elvének és a vallásszabadsághoz és a hitetlenséghez való jog egyenlőségének a fenntartására, továbbá mindennemű pozitív vagy negatív diszkriminációtól való tartózkodásra. Az egyházak egyenlőségének elve magától értetődően feltételezi a különböző eljárásokban való egyenlőség gyakorlatát is.

Az egyes egyházaknak mint „az Országgyűlés által elismert magyarországi egyházaknak, vallásfelekezeteknek és vallási közösségeknek” a szembeállítása az egyesületekké átminősített és lefokozott egyházakkal szemben alapvetően sérti a vallás- és lelkiismereti szabadság deklarált elvét, egyéni és kollektív jogát, miközben az állam illetéktelenül olyan területre téved, ahol semmi keresnivalója nincs, s ahol a világnézeti semlegesség elvét feladva saját preferenciáit juttatja érvényre, hogy ezáltal „a vallás a politikai hatalom kezében fenyegető intézménnyé” váljon.59 Maga az állami beavatkozás, vagyis a meglévő egyházak többségének puszta egyesületté nyilvánítása közönséges politikai színezetű leminősítés. Ne feledjük: az Alkotmánybíróság világossá tette, hogy nem pusztán szimbolikus különbségek mutathatók ki egyház és egyesület között, s nem pusztán financiális következményeket involváló differenciáról van szó – eddig egyházként működött közösségek egész sor tevékenysége (oktatási, karitatív, szociális stb.) válhat semmissé –, hanem más jogosultságok elvesztése mellett (pl. fakultatív vallásoktatás stb.) a belső autonómia is csorbul.60

A nyilvántartásba vétel szimpla technikai eljárásának épp az egyházi autonómiából kellene következnie, a saját belső rend és szabály autonóm követéséből, ahol az államnak nem az lenne a dolga, hogy elismerje az egyes egyházakat és felekezeteket, hanem mindössze annyi, hogy tudomásul vegye azok működését, ha azok tanítása és tevékenysége nem ütközik alkotmányos elvekbe. A politikai döntéshozatal a legsúlyosabban sérti az állam világnézetileg semleges elvét, jóllehet ezt az elvet szögezi le a preambulum is („tekintettel az állam világnézeti semlegességére és a felekezetek közötti békés együttélésre való törekvésre”), s megszünteti az egyenlő távolságtartás demokratikus elvét. A politikai hatalom súlyosan diszkriminatív módon mostantól felülírhatja az egyes állampolgárok lelkiismereti és vallási szabadságát, autonóm elkötelezettségét, választását és önálló döntési jogát, s a legkülönfélébb megfontolások nyomán egyetlen tollvonással egyértelműsítheti, hogy melyek a számára kedves és elfogadható, s melyek az elfogadhatatlan és elutasítandó vallási közösségek.

A lelkiismereti szabadság állami-politikai birtokba vétele a hazai demokrácia elmúlt huszonegy éves történetének legkártékonyabb cselekedete. A lelkiismeret(i szabadság) mindennemű megszállása, hatalmi-politikai okkupációja az egyes személy (állampolgár) szabad lelkiismereti döntésének és választásának megkérdőjelezése, manipulációja vagy ellehetetlenítése a diktatúrák természetéhez tartozik. A lelkiismereti szabadságnak csupán a közrendhez és a közbiztonsághoz fűződő kollektív érdek szabhat határt, semmi egyéb.61 Az állam egyenrangú polgárok társulása, ennélfogva a hatalomnak nincs és nem is lehet joga szelektálni, elfogadottnak és elutasítottnak nyilvánítani egy-egy gyülekezetet. Az államnak nem az a dolga, hogy megfogalmazza, osztályozza és kinyilvánítsa filozófiai, vallási és világnézeti preferenciáit, hanem az a kötelessége, hogy biztosítsa állampolgárai szabadságát autonóm döntéseik meghozatalában erkölcsi, vallási és világnézeti érdekeltségüknek megfelelően, s „garantálja az egyenlő erkölcsi és vallási szabadság feltételeit”.62 Rawls megfogalmazása egyértelmű: „Az állam nem kedvezhet egyetlen meghatározott vallásnak sem, s nem büntethet vagy minősíthet alkalmatlannak senkit vallásos elkötelezettségéért avagy annak hiányáért.” A hitvalló állam gondolata elutasítandó, „ugyanakkor az egyes társulások szabadon szerveződhetnek tagjaik akarata szerint, s saját belső életük és fegyelmi rendjük lehet azzal a korlátozással, hogy a tagok valóban bármikor eldönthetik, maradnak-e vagy kilépnek. A törvény abban az értelemben védi a szentélyek jogát, hogy nem értékeli és még kevésbé bünteti – csakúgy, mint a hitetlenséget – a hit elhagyását. Ilyen és hasonló módokon az állam védi az erkölcsi és vallási szabadságot.”63

Az új törvény előkészítése úgyszólván titokban, érdemi szakmai viták nélkül zajlott, valahol a KDNP hátsó udvarán. Kontroverziákat nem, csupán a legközvetlenebb politikai érdekekből fakadó megfontolásokat generált. Ismeretes, hogy a parlamenti ülésszak utolsó pillanatában is módosították és átírták a szöveget immár a nagyobbik koalíciós partner erőfölényéből, saját politikai érdekeihez igazítva, ám továbbra is mellőzve a szakmai megfontolásokat és érveket.

Igaza van Rawlsnak: „Ahol a szabadság elnyomása hittudományi elvekre vagy hitkérdésekre épül, ott semmilyen érv nem használ.”64

Jegyzetek
1 Az alábbi bevezető a (történelmi) fantázia műve. Az esetleges anakronizmusokért a szerző vállalja a felelősséget.

2 Polübiosz: Hisztoriai VI, 56. Lásd Polübiosz történeti könyvei, I. Máriabesnyő–Gödöllő, 2002, Attraktor, 426. Fordította Muraközy Gyula.

3 Cicero: De domo sua, I, 1. (Cum multa divinitus, pontifices, a maioribus nostris inventa atque instituta sunt, tum nihil praeclarius quam quod eosdem et religionibus deorum immortalium et summae rei publicae praeesse voluerunt, ut amplissimi et clarissimi cives rem publicam bene gerendo religiones, religiones sapienter interpretando rem publicam conservarent.

In: http://www.perseus.tufts.edu/hopper/text?doc
=Perseus%3Atext%3A1999.02.0014%3Atext%3DDom)

4 „Támada pedig a Sátán Izráel ellen, és felindítá Dávidot, hogy megszámlálja Izráelt… Istennek sem tetszék e dolog, melyért meg is veré Izráelt. Monda pedig Dávid az Istennek: Igen, vétkeztem, hogy ezt művelém…” (Krónika I. könyve 21,1–8).

5 Digesta (Corpus Iuris Civilis), XLVII, 22, 1.

6 Tertullianus: Apologeticum I.1. Lásd: Tertullianus: Védőbeszéd, in: Tertullianus művei, Budapest, 1986, Szent István Társulat, 61. Fordította Városi István.

7 János 18,36.

8 Tacitus: Annales XV, 44. Lásd Tacitus összes művei II. Évkönyvek, Budapest, 1970, Magyar Helikon, 402. Fordította Borzsák István.

9 Suetonius: De vita caesarum, Nero 16. Lásd Suetonius: A caesarok élete, Budapest, 1975, Magyar Helikon, 246. Fordította Kis Ferencné.

10 Vö. Euszebiosz: Historia Ecclesiae, 13, 3. Lásd Euszebiosz Egyháztörténete, Budapest, 1983, Szent István Társulat, 158. Fordította Baán István; Athénagorasz: Supplicatio pro christianis 3, 1. Lásd „Athénagorasz athéni keresztény filozófusnak kérvénye a keresztények ügyében”, in: A II. századi görög apologéták, Budapest, 1984, Szent István Társulat, 364. Fordította Vanyó László.

11 Jusztinosz: I. Apologia VI, 1; XIII, 1. Lásd Jusztinosz.. „I. Apológia”, in: A II. századi görög apologéták, i. m. 67; 72.

12 Órigenész: Kata Kelszou, I, 1. Lásd Órigenész Kelszosz ellen, Budapest, 2008, Kairosz Kiadó, 27. Fordította Somos Róbert.

13 Uo. III, 14; VIII, 2., i. m. 191, 579.

14 Augustinus: De civitate Dei I, 1. Lásd Szent Ágoston: Isten városáról I, Budapest, 2005, Kairosz Kiadó, 52. Fordította dr. Földváry Antal.

15 Minucius Felix: Octavius IX, 1. Lásd M. Minucius Felix: Octavius, Budapest, 2001, Paulus Hungarus–Kairosz Kiadó, 57. Fordította Heidl György.

16 Órigenész: Kata Kelszou, VIII, 55. i. m. 630.

17 Tertullianus: Apologeticum XL, 2. i. m. 131.

18 Órigenész: Kata Kelszou, I, 27; III, 16, III, 78; VI, 39. Lásd i. m. 50; 192; 245; 455.

19 Minucius Felix: Octavius IX, 2–6. i. m. 58–59.

20 Máté 22,21.

21 Tertullianus: Apologeticum XLII, 9. lásd i. m. 135.

22 Uo. XXXVII, 4., i. m. 125.

23 Uo. XLII, 3–4., i.m. 134.

24 Symmachus: Relationes 3. Lásd A császári Róma, Budapest, 1957, Bibliotheca Kiadó, 189. Fordította Borzsák István.

25 Ambrosius: Epist. XVIII. Lásd A császári Róma i. m.194.

26 Uo. 197.

27 A törvényt az alábbi forrás alapján idézem:

http://www.adventista.hu/terezvaros/archivum/2011/Egyhazugyi%20torveny.pdf

28 http://www.amnesty.hu/ejeny.pdf

29 32 21. § (1) bekezdés.

33 20. § (4) bekezdés.

34 Semjén Zsolt: Vallásszabadság – kérdőjelekkel, in: Új Ember LXI. évf. 4. (2005/01/23).

35 Vö. Sajó András: A „kisegyház” mint alkotmányjogi képtelenség, in: Fundamentum, 1999/2, 93.

http://www.echr.coe.int/NR/rdonlyres/01BD2C9

F-96C5-4AC7-A4F6-389A89ACEE24/0
/HUN_CONV.pdf

30 1990. évi IV. törvény a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról, Lásd: Egyházakra vonatkozó hatályos jogszabályok gyűjteménye (szerk. Ravasz Levente László–Dr. Gallik Gábor–Dr. Fedor Tibor), Budapest, 2002, Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, 5–10.

31 A tekintélyes számú szakirodalom felsorolása helyett egyetlen, mind a mai napig klasszikusnak számító munkára utalnék: Szűcs Jenő: Nemzet és történelem, Budapest, 1974, Gondolat.

36 Benjamin Constant: Politikai alapelvek, in uő.: A régiek és a modernek szabadsága, Budapest, 1997, Atlantisz, 176–177. Fordította Ludassy Mária. Constant egyébként történelmi értelemben is nagyon helyesen írja: „A szekták sokasodása, amelytől sokan megrémülnek, voltaképpen a legüdvösebb a vallásra nézve, mivel biztosítja, hogy a vallás ne szűnjék meg élő érzület lenni, és ne váljék halott formává, majdhogynem mechanikus szokássá, mely megfér minden vétekkel, néha még a nagy bűnökkel is… A szekták sokasodása óriási előnyt jelent az erkölcsre nézve. Minden születő szekta arra törekszik, hogy szigorúbb erkölcsösségével különbözzön azoktól, amelyektől elszakad. És gyakran az a szekta sem akar ebben elmaradni az újítók mögött, amely látja, hogy kebelén belül szakadás megy végbe, és ez kívánatos vetélkedést hív életre. Ily módon reformálja meg a katolikus klérus erkölcseit a protestantizmus megjelenése… De vajon nem egy régi szekta megoszlásának következtében jött-e létre minden egyes megtűrt szekta?” (I. m. 174–175; 162.)

37 Deák Ferenc beszéde a képviselőházban az állam és az egyház közötti viszony szabályozásáról (1873. június 28.), Lásd Zeller Árpád: A magyar egyházpolitika 1847–1894. II. Budapest, 1894, Boruth E. könyvnyomdája, 131–132. Deák beszédének vonatkozó részletét érdemes hosszabban idézni: „Az állam és az egyház közötti viszonyok egész Európában a legnehezebb kérdések közé tartoznak. Csak a legújabb időben is előttünk van egy példa: a porosz állam, hol a katholikusok számaránya sokkal csekélyebb, mint nálunk, eréllyel akar föllépni, és min kezdi? Legelsőbben is törvényeket alkot… az állam és az egyház közötti viszonyokat illetőleg… én azt tartom, hogy…a művelt világon két egymástól nevezetesen eltérő rendszer uralkodik: az egyik az amerikai, a másik az európai. Az észak-amerikai államok törvényhozása – nem mindjárt az állam első alakulásakor, de csakhamar utána – azon elvből indult ki, hogy az állam a kultuszok dolgába minél kevesebbet avatkozzék. Körülbelül csekély módosítással úgy tekintette a kultuszokat is a státussal szemben, mint asszociációkat, és valamint minden aszszociációra nézve, úgy a kultuszokra nézve is, ha azoknak tanai vagy eljárása a státusra veszélyesek voltak: az ellen fölszólalt, föllépett, minden más egyebekben pedig szabad kezet engedett nekik. Ez ott könnyebb volt. Azok az emberek, kiknek ősei hazájokat vallási üldöztetése miatt hagyták el, igenis érezték és tudták, mennyire káros következésű, ha a státus sokat avatkozik vallási ügyekbe. Az európai rendszer ettől tetemesen eltér. Európában a civilizációt a keresztyénség terjesztette. Amely népek a keresztyénséghez nem csatlakoztak: vagy elenyésztek, vagy ha fönnmaradtak, a kultúrában igen hátramaradtak. A keresztyén vallás lévén a civilizáció megalapítója, annak vezetői voltak az egyházi férfiak, kik akkor túlnyomólag, hogy ne mondjam, kizárólag bírtak tudománnyal és műveltséggel; az ő befolyásuk a státus ügyeit vezető férfiakra, fejedelmekre és egyéb nevezetes emberekre, részint túlnyomó tudományosságuk, részint pedig a vallás varázsa által nagy volt. Ennélfogva a keresztyénségnek vagy a vallásnak érdekeit összeszőtték a státus minden intézményével, és annak gyökerei minden intézménnyel összenőttek. Ennek bizonyságául nem kell egyebet említenem, mint hogy a legújabb időkig majd minden államnak meg volt a maga államvallása, vagy legalább oly vallása, amelyet a többiek fölött kegyelt, ápolgatott, védett. Franciaországban, Olaszországban, Ausztriában a katholikus vallás. Poroszországban az evangelikus, Angliában a protestáns, különösen az episkopális, az orosz birodalomban a keleti egyház, egyszóval mindenütt voltak kedvezésben részesült vallások. Ez kezd szünedezni: de még sok helyütt nem szűnt meg; mert ezt a rendszert egy nap alatt megsemmisíteni nem tartozik a lehetőségek közé, minthogy gyökerei oly mélyen bele vannak nőve az institúciókba, hogy azokat kitépni konvulziók nélkül nem lenne lehetséges, és ha mégis kitépni akarnák: gyökerei újra kihajtanának, mégpedig bujábban, mint annak előtte. Az én nézetem… az, hogy a két rendszer közt jobbnak, ésszerűbbnek és célszerűbbnek tekintem az amerikait [Élénk általános helyeslés], amely rendszernek alapja az, hogy az állam ne vagy minél kevesebbet avatkozzék a kultuszok ügyeibe, és csak akkor és csak annyiban, amennyiben a státus fönntartása a beavatkozást szükségessé teszi. De ha ezt egyszerre el nem érhetem, azt a célt mindig szem előtt tartom, és minden lépést, mely afelé vezet, pártolok; de nem pártolok semmi oly lépést, mely attól eltávolít. [Élénk helyeslés]

38 Báró Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter törvényjavaslata a vallás szabadságáról és a vallás-felekezetek egyenjogúságáról. Lásd Zeller Árpád: A magyar egyházpolitika 1847–1894. I., i. m. 548–549.

39 Magyarország Alaptörvénye, VII. cikk (2). Lásd http://www.kormany.hu/download/0/d9/
30000/Alapt%C3%B6rv%C3%A9ny.pdf

40 Lásd Schweitzer Gábor: Elválasztás vagy összefonódás? (Margináliák az állam és az egyház 1990 utáni kapcsolatához), in: Állam- és Jogtudomány XLIII/3–4 (2002), 301–314. 36 Benjamin Constant: Politikai alapelvek, in uő.: A régiek és a modernek szabadsága, Budapest, 1997, Atlantisz, 176–177. Fordította Ludassy Mária. Constant egyébként történelmi értelemben is nagyon helyesen írja: „A szekták sokasodása, amelytől sokan megrémülnek, voltaképpen a legüdvösebb a vallásra nézve, mivel biztosítja, hogy a vallás ne szűnjék meg élő érzület lenni, és ne váljék halott formává, majdhogynem mechanikus szokássá, mely megfér minden vétekkel, néha még a nagy bűnökkel is… A szekták sokasodása óriási előnyt jelent az erkölcsre nézve. Minden születő szekta arra törekszik, hogy szigorúbb erkölcsösségével különbözzön azoktól, amelyektől elszakad. És gyakran az a szekta sem akar ebben elmaradni az újítók mögött, amely látja, hogy kebelén belül szakadás megy végbe, és ez kívánatos vetélkedést hív életre. Ily módon reformálja meg a katolikus klérus erkölcseit a protestantizmus megjelenése… De vajon nem egy régi szekta megoszlásának következtében jött-e létre minden egyes megtűrt szekta?” (I. m. 174–175; 162.)

39 Magyarország Alaptörvénye, VII. cikk (2). Lásd http://www.kormany.hu/download/0/d9/
30000/Alapt%C3%B6rv%C3%A9ny.pdf

40 Lásd Schweitzer Gábor: Elválasztás vagy összefonódás? (Margináliák az állam és az egyház 1990 utáni kapcsolatához), in: Állam- és Jogtudomány XLIII/3–4 (2002), 301–314.

41 „Az egyházak külön ágazati jogszabályok alapján az államháztartás alrendszereiből, európai uniós forrásokból vagy nemzetközi megállapodás alapján finanszírozott programokból származó, pályázati úton vagy pályázati rendszeren kívül, egyedi döntés alapján támogatásban részesülhetnek.” 19. § (6) bekezdés.

42 20. § (5) bekezdés.

43 21. § (1) bekezdés.

44 12. § (2) bekezdés.

45 1990. évi IV. törvény a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról, 17. § (2) bekezdés.

46 24. § (1) bekezdés.

47 Immanuel Kant: A vallás a puszta ész határain belül, Budapest, 1974, Gondolat, 342. Fordította Vidrányi Katalin.

48 I. m. 279.

49 11. § (1) bekezdés.

50 Vö. 14. § (1) bekezdés.

51 15. § (1) bekezdés.

52 17. §.

53 Vö. Hack Péter: A vallásszabadság korlátozása „pontosítások” által, in: Vallásszabadság, társadalom és hatalom, Budapest, 2000, HETEK–Tedisz, 20.

54 http://www.origo.hu/itthon/20110811-kormanyzati-szandekok-az-egyhazi-torveny-atirasa-mogott.html

55 Lásd a 8/1993. (II. 27.) AB-határozatot. Közzétéve a Magyar Közlöny 1993/22. számában; AB közlöny: II. évf. 2.

56 John Locke: Levél a vallási türelemről, Budapest, 1973, Akadémiai, 55. Halassy-Nagy József fordítása alapján fordította és átdolgozta Gecse Gusztáv.

57 Vö. Schweitzer Gábor: Egyházak és jogállam – kérdések és remények, in: Acta Humana, 2000, 39–40; 35.

58 Sajó András: Szabadságjogok és egyenlőségek, in: Vallásszabadság, társadalom és hatalom, i. m. 25.

59 Benjamin Constant: A régiek és a modernek szabadsága, i. m. 167.

60 Lásd a 8/1993. (II. 27.) AB-határozat érvelését.

61 „A lelkiismereti szabadságot csak akkor kell korlátozni, ha ésszerűen várható, hogy amennyiben nem tennék, akkor sérelem érné a közrendet.” Lásd John Rawls: Az igazságosság elmélete, Budapest, 1997, Osiris, 260. Fordította Krokovay Zsolt.

62 Uo. 259.

63 Uo. 258–259.

64 Uo. 263–264.

Kapcsolódó írások:

Gábor György: A nemzet hitvallása avagy a piac ködképei Platón a Törvények című munkájának egy helyén annak ad hangot,...

Gábor György: Leszerelési teológia Ha egy férfi az úton találkozik egy másik férfival,...

Gábor György : Párhuzamos életrajzok – A címzetes lateráni kanonok és az alcsútdobozi táltos* * Külön köszönet illeti Kósa Lajost, a Fidesz alelnökét, aki...

Gábor György: A legközösségibb magánügy Gábor György A legközösségibb magánügy “Törd meg az éhezőnek...

Gábor György: Antropológia és istenkirályság Gábor György Antropológia és istenkirályság Ha majd úgy száz-százötven...

Cimkék: Gábor György