Pünkösti Árpád: Tovarisi, konyec a mezőgazdaságnak? – Beszélgetés dr. Raskó György agrárközgazdász vállalkozóval

Németül, franciául, angolul itthon tanult meg, spanyolul, portugálul közép- és dél-amerikai munkája során. Élete legboldogabb időszakát tíz évnél hoszszabbra nyújtotta az Antall-kormányban betöltött közigazgatási államtitkárság. Pedig a földkárpótlás akkor rántotta szakadékba a mezőgazdaságot! Csak hát ennek a megvalósítási formáját ellenezve javasolta a miniszterelnöknek, hogy a kisgazdákat cserélje le a hamvas Fideszre. Érdekes lett volna Raskó György és az akkori Fidesz kölcsönhatása (az agrárium sorsáról nem szólva), ugyanis e párt mai gazdaságpolitikája idegen tőle, szerinte dupla vagy semmi, azaz hazárdjáték, ami vagy bejön, vagy nem.

 

– Az agráriumot hogyan érinti ez a hazardírozás?

– Negatívan. Nevetséges s egyben ijesztő is a professzionális mezőgazdaság elleni hangulat. Megint mindenki gyanús, aki ért az árutermeléshez. Ez nyomasztó, még ha csak szavakban jelentkezik is. A minisztérium kisgazda vezetése belpolitikai indíttatású szlogeneket mond, de a gyakorlatban nyoma sincs a megvalósításnak. Pénzt sem rendeltek mellé, és valószínűleg nem is fognak. Politikailag nyilván azért van a főhivatal ennyire megosztva, mert ott létezik ellensúly is. A szakmai vezetés racionális, értelmes társaság, az államtitkár Czerván György irányításával ugyanolyan módon gondolkozik, mint sok más agrárvállalkozó. A másik oldalon lévők leginkább csak elméletben gazdálkodtak, vezetőjük a tudós Ángyán József professzor. Ők a 19. század eleji parasztfilozófiát próbálják visszahozni az agráriumba.

– Torgyán gyerekei?

– Nem hinném. Torgyán sokkal értelmesebb náluk, a politikában való jártasságban ég és föld a különbség köztük. Torgyán stílusa, politizálása sosem volt szimpatikus, de tudta, mit akar. Most nagyon szép a kormány – vagy csak a tárca? – vidékfejlesztési koncepciója. Mindent támogatnak, mindent akarnak csinálni, kivéve az árutermelést, amit eredendő bűnnek tartanak. Az őshonos állatok érdeklik őket, a biotermelés meg a környezet, a tájgazdálkodás, a paraszti élet, a romantika. Az egész hasonlít a narodnyikok meg Tolsztoj filozófiájára, példa a falu romlatlansága, a derék paraszt. Ám ez a világ már nem létezik Magyarországon. Ángyán ideálja mégis a sok gyereket vállaló, echte magyar származású fiatal gazda. Akadhat néhány száz ilyen is, és szerintem is jó, ha ők megkülönböztetett támogatást kapnak, csak a magyar mezőgazdaság nem ez. A tárca vidékfejlesztési koncepciója teljesen anakronisztikus, kifejezetten piacgazdaság-ellenes „zöld” anyag, de inkább zöldség, Az Európai Unió szinte meg sincs említve a szövegben, mintha nem is Brüsszelből irányítanák az agrárpolitikát. Irracionális az egész, hiszen az unió tagjaként nehéz, egyben értelmetlen 26 országgal szemben protekcionista politikát folytatni. A rendszerváltozás után húsz évvel furcsa dolog a piacgazdaságot ennyire elutasítani, ilyen antikapitalista koncepciót összehozni. Az ötvenes évek elején Rákosi párttitkárainak a gondolkodása volt ennyire egysíkú. Aki figyelmesen olvassa a koncepciót, arra a következtetésre jut, hogy megalkotója meggyőződéses kommunista. A professzionális termelőket negatív éllel tőkés vállalkozóknak nevezi, a mezőgazdasági társaságok szintén pejoratívan tőkés mezőgazdasági társaságok. Vagyis aki hatékony, aki a profitra koncentrál, az ördögtől való. A negyvenes évek végén a nagybirtokot irányító édesapámat ugyanilyen indokkal támadták a kvázikommunisták. Ángyán professzor engem mindenütt haszonelvű gondolkozású, liberális tőkésként emleget… Megdöbbentő, hogy hatvan év után visszaköszön ugyanaz, miközben piacgazdaságot építünk. Apámmal szemben a más társadalmi rend miatt még érthető is volt a vád, de most ez elég visszás.

– Napjainknak is lettek kulákjai?

– Igen. Negatívan szólnak az életképes méretű családi gazdaságokról is, melyek szerencsére fejlődnek, gyarapodnak. Az agrárkormányzatnak ez a szárnya az életképtelen, szakképzetlen, néhány hektáron küszködő, az életben semmire sem jutó vállalkozást szereti, talán azért, mert ők vannak többségben. Egyfajta munkamegosztásban nekik minden héten elmondják, hogy ők járnak a főutcán, a közmédiában minden reggel megdicsérik őket, de ezenkívül nem adnak nekik semmit.

A tárgyilagos elemzéshez hozzátartozik, hogy eddig a kormány egyetlenegy nagygazdaságot sem bántott, korrektül kifizeti a nekik járó uniós támogatásokat is. A tolsztojánus agrárpolitikának eddig nem volt semmiféle negatív következménye. A jövőre nézve látni kell, hogy a magyar kormány nem sok pénzt ad a mezőgazdaságnak, a nemzeti költségvetésből fizethető támogatásokra nincs vagy alig van pénz, kemény megszorítások vannak tehát az agrárterületen is. Gyakorlatilag nálunk minden pénz uniós. Brüsszel célzottan ad, megmondja, mire lehet fölhasználni, kinek lehet adni. A KAP (a Közös Agrárpolitika – a szerk.) keretében fizetett pénzek esetében semmiféle megkülönböztetés nincs, mindegy, hogy valakinek egyéni gazdasága vagy társas vállalkozása van. A támogatások magyar része olyan minimálisra csökkent, hogy érdemben nem befolyásolja a rendszer egészét.

– Csak szavakban tobzódnak?

– Nincs konzekvens jövőképe a minisztériumnak, egyes területeken megmosolyogtatóan irracionális vágyakat fogalmaznak meg. Például 300 ezer fővel tervezik bővíteni mezőgazdaságban foglalkoztatottak számát. Ennek a valószínűsége azonban a nulla, hiszen a következő évtizedben is csökkenni fog a termelők száma, függetlenül attól, hogy sikerül a „Kert-Magyarország” programot megvalósítani. A másik ábránd, hogy az állattenyésztés visszamegy a háztájiba. Aki ezt komolyan gondolja, annak halvány gőze sincs a magyar valóságról. Persze lehet, hogy néhány száz lelkes fiatal elkezd kecskét, birkát tartani, tanyát építeni, amit naponta be lehet mutatni a médiában, ahogy ez a világ más fejlett régióiban is megtörténik. Az Egyesült Államokban az elmúlt tíz évben közel 400 ezer új gazdaság jött létre organikus termelésre. No de kik az alapítók? Amerika gazdag közép- és felsőosztályhoz tartozó tagjai, akik megengedhetik maguknak, hogy saját termelésű paradicsomot, almát, tojást, húst egyenek, ami kb. tízszer annyiba kerül, mint a bolti áru. Hol és mikor lesz erre vásárlóerő hazánkban? Ha például Norvégia vagy arab olajsejkség lennénk, akkor megjátszhatnánk ezt, de Magyarország nem elég gazdag hozzá. Itthon éppen az államadósság csökkentése a cél, és nem az, hogy évi 400–500 milliárd forint támogatással segítsük a Vidékfejlesztési Minisztérium által elképzelt öko-mezőgazdaság kiépítését. Nincs erre pénzforrás és nem is lesz a közeljövőben sem, így az ángyáni álom megvalósulásának a valószínűsége zéró. Nemcsak azért, mert nem vagyunk olajsejkség, hanem mert az általa elképzelt ideális parasztcsalád szinte már kihalt. Az ötvenes években voltak „kulákok” ezerszámra, mint anyai ágon az én rokonságom is, de a téeszszervezéssel a jövőt építő, vagyonát foggal-körömmel gyarapító paraszti gondolkodás gyakorlatilag felszámolódott. Ma a családi gazdaságok túlnyomó többsége volt téeszvezetők leszármazottainak a kezében van. Az ő szocializmusban diplomázó szüleik vágtak bele a családi gazdálkodásba, de a gyerekeik már nem parasztok, hanem agrárértelmiségiek. A feleség általában pedagógus, vagy agrármérnök ő is, és most kezdenek kiöregedni. Itt váltás lesz, és a fiuk, aki átveszi ezt a családi birtokot, szintén egyetemet végzett, és többnyire diplomás felesége van. Ők már nem fognak tehenet fejni hajnalban meg szombat vagy vasárnap este, hanem elmennek, mondjuk, a Szigetre, a Voltra. Azért sem a jószágok mellett töltik el az estét, mert azok szaga erősen érződik társaságban is… A tehetős agrárértelmiséget már semmilyen eszközzel nem lehet rábírni, hogy belevágjanak a jobb időkben is csak alacsony jövedelmet hozó tejtermelésbe vagy sertéshizlalásba, de birkát meg szürkemarhát sem fognak őrizni a legelőn. A baromfitartás még elképzelhető, de már az is „iparszerű” az egyéni vállalkozóknál is.

– Nem lehet valami csodafegyvere a minisztériumnak?

– Ha a feje tetejére áll a magyar agrárkormányzat, az állattenyésztés akkor is nagyüzemi marad. A színvonalas állattenyésztéshez ugyanis szuperprofi csapat kell, benne állatorvossal, tápkészítővel. Kizárt, hogy egy szakképzetlen mezőgazdasági vállalkozó mindezeket tudná. A hizlaláshoz persze kevesebb ész is elég. Ezt ma döntően olyan egyéni vállalkozók csinálják, akik fölvesznek két-három vagy négy-öt szakképzetlen munkást, ők foglalkoznak az állattal, de nem a háztájiban a kert végén vagy a falu közepén, hanem a falutól minimum ezer méter távolságra. Ott pedig kicsiben nem érdemes ezzel bíbelődni, ha tehát épít egy sertéstelepet, az minimum ezres lesz, vagy még nagyobb. A rendszerváltozás óta az állattenyésztés teljesen nagyüzemivé vált, és ez a trend nem fog változni. Ma a tejtermelés kb. 85 százalékát gazdasági társaságok adják, a sertésállomány 75 százaléka gazdasági társaságoknál van. Kifejezetten a tenyésztésben pedig már 85–90 százalékos a nagyüzemi részesedés. Kizárt dolog a visszafordulás: a háztáji meg egyéni állattenyésztés Magyarországon már nem fog dominánssá válni. Döbbenetes, hogy nem szólnak a szerencsétlen szerzőknek, hogy végiggondoltátok, mit akartok? Az nem mezőgazdaság, hogy szociális foglalkoztatás címén állami pénzből egy-két rackával több juhot tartanak, meg lesz még plusz ezer szürkemarha, meg bivaly és mangalica. Ez falusi turizmus meg vendéglátás. Ezt csinálják Ausztriában meg Svájcon át Spanyolországig, de nálunk ebből nem lesz falusi turizmus sem. Ugyanis nincsenek meg a feltételei, itt ebből csak a kicsit idilli nyomor létezik. Ausztriában hegyet mászik vagy síel a vendég, amire nálunk nincs lehetőség. Pár száz lovas iskola elfér, de annyi már van, több nemigen lesz.

– Semmiben nem lehet a háztájit feltámasztani; málna, gyöngytyúk?

– Azt hiszem, nem. Ugyanis ezzel a nosztalgiával, éppen a málnával meg a gyöngytyúkkal inkább a gazdagok foglalkoznak, azokat meg nem kell támogatni. Sok ismerősömnek van az Alföldön tanyája, amit tipp-topp módon fölújított, berendezett, és elszórakozgat néhány állattal, de ahhoz föl is vesz egy alkalmazottat, mert ha már őrizni kell a házat, akkor csináljon is valamit. Ez nem munkahelyteremtés, mert a tulajnak jól menő állása van, neki ez szórakozás. Leginkább ők fogékonyak a bionövényekre, nem számít, mibe kerül. Azért nem lehet a háztájit feltámasztani, mert nem tud olcsóbban vagy hatékonyabban termelni, mint a nagyüzem, ugyanakkor tíz kilométeres körzetben most már mindenütt van egy szuper- vagy hipermarket, ahol olcsóbban beszerezhető a zöldség, a gyümölcs, a gyöngytyúk, meg amit akarok.

Az helyes törekvés, hogy bizonyos társadalmi rétegek kezdjenek el újra önellátó termeléssel foglalkozni, ez maximálisan támogatható. Néhány héttel ezelőtt határszemlén voltunk, amikor mondta a főmérnököm, hogy kerüljünk egyet, megnézzük, érik-e már a barack a határban. Arra tartva láttuk, hogy a meggyfák százai tele vannak gyümölcscsel, és senki nem szedi le ott, ahol 25 százalékos a munkanélküliség, mert sajnos Dunántúlon is több faluban, például a közelünkben, Szabadhídvégen ilyen a helyzet; az emberek az utcán, a kocsma előtt lézengenek. Amikor drága a meggy, ez különösen nyomasztó. Azért a Kádár-rendszer az erdei diót, a szedret, a málnát, mindent leszedetett. Ma csak itt, Dunántúl közepén, Lajoskomárom határában több száz elhagyott gyümölcsfa roskadozik a terméstől, pedig az átvételi árak jók, nem lehet azt mondani, hogy nem éri meg a fáradozást. A főmérnököm kipróbálta: egy napon át szedte a meggyet, és kapott érte tizenkétezer forintot, ami napszámnak se rossz. Ugyanígy álltak a barackfák. Az út szélén, a földek mellett tele voltak csodás ízű, permetlét sosem látott barackkal; az idén kivételesen jó a termés. Ott virított a fákon, és senki a közelébe sem ment! Az elhagyott gyümölcsös valamikor talán a faluközösségé volt, vagy a gazdák telepítették a földjeik mellé. Most gazdátlan. Mezőkomáromban a főutcán van legalább száz meggyfa, a háza előtti meggyfát se szedi le szinte senki! Lehet, hogy inkább elmegy a boltba, és a zöldségestől megveszi. Ebben ez az elmúlt húsz év biztosan hibás.

– De most majd közmunkára fogják a népet!

– Teljes erővel támogatom a kormány törekvését, hogy az embereket rá kell nevelni valamilyen munkára, de szkeptikus vagyok, hogy lesz belőle valami. A koncepció helyes, hiszen az országban pont azok nem kapnak a munkán, például a gyümölcsszedésen, akiknek semmiféle megélhetési lehetőségük nincs. Őket akarnák most bevonni a zöldségtermelésbe, a sertéstartásba, de ezt szinte kilátástalannak tartom. Ha erre készül egy ösztönző program, az jó, de nem illik közben verbálisan ütni-vágni a professzionális termelőket. Ez azért is érthetetlen, mert mára Magyarországon végre ők megerősödtek. Az utóbbi években megszűntek az agrártüntetések, üzletileg rendbe jöttek az agrárcégek, nincs likviditási problémájuk, nem lehet azt mondani, hogy a bankok nem akarnak hitelt adni a mezőgazdaságnak, mindez pozitív változás. Ahogy mi, mások is kezdik felvenni a versenyt a világ legjobb termelőivel. Lajoskomáromban éppen most adtuk át az új gázüzemű gabonaszárító, tisztító, behordó rendszerünket, ma a maga nemében ez a világ legmodernebb technológiája. A rendszer energiafogyasztása 43 százalékkal kevesebb a korábbinál. Elképesztő javulás, és mivel jóval kevesebb a tört szem, sokkal jobb a hatékonyság is. Kézi munkaerő nem kell, mert a garatba öntik a gabonát, szabályozott a fűtés, a szárítás, a tisztítás. A folyamat „embertelen”, a teljesen automata rendszer le is méri és behordja a gabonát a tároló adott helyére – abszolút világszínvonal. Lajoskomáromban ezen a szinten működünk. Ugyanazt meg tudjuk csinálni, amit az Egyesült Államokban vagy éppen Franciaországban tudnak. Csak közben sokan gajra mentek. A magyar agráriumban párhuzamosan együtt él a világszínvonal és a 19. század. Egyértelműen a politika miatt alakult így. Oda jutottunk, hogy a földben meg a munkaerőben, de még talán technikában is meglévő agrárkapacitások 30–40 százalékát használjuk csak ki.

– Húsz év óta leginkább a visszaesés jellemző!

– A növénytermelésben egyre kevésbé. Most vettünk két John Deere traktort, darabja 50 millió forint, tehát van ára, de Amerika legmenőbb vállalkozói is ezeket a traktorokat használják: semmi lemaradás. Ebbe már be van építve a GPS, tehát a helyzetfelismerő rendszer, ami az előző évi adatok alapján maga kiadja a szükséges – hol több, hol kevesebb – műtrágyát, leteszi a növény tövébe, nem kell hozzá vezető, két centiméteres eltéréssel visszatalál ugyanoda. Ha a gép itt végzett már valamilyen műveletet, azt megjegyzi, és utána gyakorlatilag a traktoros nélkül leírja ugyanazt a kört, pontosan tudja, mikor mit kell csinálnia: hihetetlen! Nekünk ilyen van. Egy fillér hitelt nem vettünk fel hozzá, egy fillér uniós támogatást nem kértünk rá, igaz, nem is adtak volna. De nemcsak mi vagyunk így felszerelve, hanem mások is, tudom, hiszen összejár ez a társaság. Mindenki arra törekszik, hogy hatékonyan termeljen, megveszik a legjobb gépeket, ezért tudjuk a költségeket lecsökkenteni a nyugati termelőkkel versenyképes szintre. Ez megy ma Magyarországon a növénytermelésben. Az állattenyésztésben a koncepciókülönbség miatt mindenki elbizonytalanodott, mi is úgy gondoljuk, hogy a fejlesztést átmenetileg leállítjuk. Az állattenyésztésben a kormányváltás óta kevesen kezdenek korszerűsítésbe, mert ahhoz azért uniós támogatás kellene. Ha a nagyüzemi szektortól megvonják ezt a támogatást, akkor vége a dalnak. Tény, hogy a professzionális állattenyésztés haldoklása nálunk „kormányokon átívelő” jelenség, de már tényleg az utolsókat rúgja.

– Akkor a kitűnő termőföld adottságait sosem fogjuk kihasználni, az egy hektárra jutó bevétel messze elmarad a dántól vagy a franciától!

– Nem ez a lényeg, hanem az, hogy a mezőgazdaság még kevesebb embert fog alkalmazni, mert a szupergépesített növénytermelés szépen jövedelmez, persze nagyon kevés ember számára, de ez a jövedelem biztos, elvileg nem tudják elvenni ettől a társaságtól, mivel szabadon kereskedik és termel azt, amit akar. Viszont az állattenyésztéshez a nagyüzemeknek is költségvetési támogatás kellene, vagy legalább jogi garanciák a hosszú távú földbérleti szerződésre, mert addig nem merik elkezdeni a tehenészeti telep fejlesztését, amíg ez nincs meg. Most a kormány be akarja vonni ezeket a földeket az állami földalapba, és nem fogja odaadni annak a telepnek, amelyik nagyban foglalkozik tejtermeléssel. Ma a VM azt üzeni: ti már ne is fejlesszetek, mert majd a magángazdák meg a háztáji megteszi ezt. Ám ez az egész verbális belpolitikai játék, semmi köze a valósághoz. Szerintem még mindig nem értünk a gödör aljára, az állattenyésztés tovább sorvad.

– Van pár nyugati húsüzem, azok nem partnerek?

– A magyar húsüzemek nem versenyképesek Európában, de Magyarországon sem. Kicsik és gazdaságtalanok, minőségi terméket nem tudnak előállítani. A hazai húsipar másfél évtizede vergődik. Kivéve a Pick csoportot, amelynek kiváló márkái és a tulajdonosa révén biztos pénzügyi háttere van. Akár még régiós óriás is lehet belőle, de ehhez kellett és kell Csányi Sándor, aki évekig öntötte a pénzt ebbe a feneketlen hordóba. Ezt kevesen engedhetik meg maguknak. A többi húsüzem leginkább padlón van. Idejöttek a csehek, hogy Magyarországnak mekkora húsipari kultúrája van, ám ezerszer megbánták. Megvették a debreceni húsüzemet, Mosonmagyaróváron, Abdán a Kaiser Foodot, azt már be is zárták, és most került lakat Debrecenre is; szép lassan kivonul ez a társaság az országból. Tízmilliárdokat veszítettek itt, aminek híre ment a világban. Ezután ki fog ide jönni, befektetni a húsiparba? Valószínűleg senki, bár tudom, ennek néhány antiglobalista, antikapitalista széplélek még örülne is. Egyébként már a hazai termelésnél jóval több sertéshúst importálunk. Mert a Bonafarmhoz tartozó húsüzemeket leszámítva kevés életképes, magyar kézben lévő húsipari vállalkozás van. Ez érvényes a baromfiiparra is, bár ott a Gallicoop és Bárány úr Mastergood vállalkozásai állják a versenyt a külföldiekkel. Egyébként nem kell izgulnia a magyar fogyasztónak, hiszen Európa és a világ más országai ellátják őket. Nem lesz egy perc áruhiány sem.

– A veszteség fojtotta meg a hazai állattenyésztést?

– Épp most néztem meg a statisztikát: az egy hektárra jutó állatsűrűség Magyarországon a tizede a dánnak, a nyolcada a hollandnak és az ötöde a németnek. Nem pusztán a ráfizetés miatt esett vissza elképesztően az állattenyésztési kedv, szerepet játszik benne a hatóságok szemlélete is. Szinte mindegyik azzal szórakozik, miképp tudja megbüntetni az állattenyésztő társaságokat. A reakció erre logikusan az: ja, kérem, ha ez ennyire nem kell az országnak, akkor kész. A potenciális – megfelelő tőkével és tudással rendelkező egyéni gazdák, ismétlem: ők agrárértelmiségiek – nem fognak belekezdeni az állattenyésztésbe.

– Dániában, Hollandiában hogy megy ez?

– Ott ma is léteznek paraszti családok, Ausztriában is több tízezer öt-tíz tehenet tartó gazda van, akik a turizmus meg a panziózás és az étterem mellett hajnalban még megfejik a tehenet, aztán kiszolgálják a vendégeket. Ehhez legalább ötkor felkel, este pedig vacsorát ad, és a vendégei esetleg még 11-kor is isszák a sört. Iszonyú kemény meló. Az edzett paraszti réteg hozzászokott ehhez, kevés egyetemet végzett van közöttük, maximum népfőiskolába vagy aranykalászos gazda-, netán szállodaipari tanfolyamra jártak. Nem téeszvezetőkből visszavedlett agrárvállalkozókról van tehát szó, akik már dolgoztattak másokat. Nálunk inkább az Egyesült Államok példája érvényesül, ahol a családi gazdaságok elérték a nagyüzemnek számító méretet. A tipikus amerikai családi farmgazdaság éves árbevétele nagyjából 400 millió forint. Ángyán József nem erre gondol. Az amerikai méret már akkora, amihez az ottani családok szinte kivétel nélkül munkásokat alkalmaznak – ha például tejtermelésről van szó –, más esetben szezonmunkásokat. A klasszikus amerikai farmer ritkán kel föl hajnalban megfejni a tehenet, ezt a munkát a mexikói szolgája végzi. Hiába van fejőgép, a tehénhez föl kell kelni, sőt este, de néha még délben is meg kell fejni. Ennél keményebb rabszolgamunka kevés van a világon. És még nem beszéltünk arról: ahhoz, hogy valakinek életképes tejgazdasága legyen, legkevesebb ötven-száz tehénre van szüksége. Ennél kevesebbel Magyarországon sem érdemes elkezdeni. Egy ilyen vállalkozás fölépítése – karám, fejőház, daráló, takarmánykeverő, kiosztó, satöbbi – nem úszható meg 200 millió alatt.

– A ti állattenyésztésetek mekkora?

– Van egy ezerkocás sertéstelepünk. Ma már nem építenénk fel, de amikor megvettük a gazdaságot, már ott volt. Az ember korszerűsíti, de újba nem kezd, erre nem vetemedik senki. A sertést pedig már a nyugati „családi gazda” is nagyban csinálja. Hollandia 12 millió sertését négyezer hizlalda adja, Magyarországon 60 ezer sertéstartó van, és már kevesebb mint 3 millió sertés. Ott a családi vállalkozás is nagyüzemi, nálunk az egyéni gazdálkodóknál átlagosan 2,7 sertés van, a nagyüzemeknél pedig ezer fölötti az átlag – hollandiai szint. A két ország között fényévnyi a távolság. A 2-3 sertés arra jó, hogy összejön a rokonság a barátokkal, és az egyik hízót levágják karácsonyra, a másikat meg január végén, és abból már futja húsvéti sonkára is. Ez önellátás, ebből a városokba nem sok hús fog jutni. Ki van zárva, hogy az ellátást átvegye a „háztáji”. A maga idején ez a sertéstartás nagyüzemi integrációra épült. Azért működött, mert minden meg volt szervezve. Odavitték neki a malacot, a tápot, és elvitték tőle a hízót, tehát olyan hihetetlen színvonalú szervezettség volt, ami ma már sajnos nem létezik, mert az egyéni gazdák meg a nagyvállalkozások között kemény rivalizálás folyik. A sikeres magángazdák inkább távolságot tartanak a vállalkozóktól, tőlünk. Nekik nem lehet azt mondani, hogy gyertek ide, én majd beszerzem a tápot, ez már snassz lenne neki, mert függő helyzetbe kerülne. Amíg volt a téesz, nem volt más választás, ma inkább ez a rivalizálás folyik. Emiatt az efféle kapcsolatok újjáépítése nekem is öt-hat éves kemény munkába került. Például most az új szárító-tisztító avatására meghívtam Lajoskomárom tizenkét legnagyobb gazdáját. Tizenegy eljött, mert tudják, hogy ennek a szárítónak a hatékonysága nagy. A szárítás, tisztítás fajlagos költsége annyival kisebb, hogy az én árajánlatomnak – enynyi a tisztítás, ennyi a szárítás, a raktározás, satöbbi – nincs versenytársa a környéken. Van 40 ezer tonnányi raktárterületünk, nyugodtan el tudjuk tehát helyezni tiszta, száraz helyen az ő gabonájukat is, és ez a szárító nem fogja megégetni a kukoricát, sem más terményt. Alig lesz tört szem. Ez nekik is előnyös. Adok tanácsot az eladás időpontjára, segítek határidős ügyletek kötésében, és hozok vevőt a terményetekre, de a döntés nálatok van. Ha éltek vele, éltek, ha nem, nem. Ha akarjátok, el is adom helyettetek, és visszaosztok a jövedelemből. Így nekem a szárítóm, tisztítóm kapacitása teljesen le van foglalva, mert ők is tudnak számolni.

– Ez az együttműködés miért nem terjed?

– A téesz-középvezetők lettek egyéni gazdák, és konfliktusba kerültek például a volt elnökkel. Sok a múltbeli sérelem, mert a középvezető jól tudta, melyik földet kell kivinni, melyik traktort kell megszerezni, melyik raktár lehetne az övé, az osztozás miatt komoly konfliktusok voltak. Ezzel a generációval a volt téeszvezetés már nem is fog tudni mit kezdeni, mert kölcsönösen idegenkednek egymástól. De ez a korosztály már közeledik a nyugdíj felé, fölváltja őt a menedzser, és a fiatalokban már nincs tüske, valószínűleg a racionális kapcsolatépítést fogják szem előtt tartani. Lajoskomáromban azért nincs ilyen gond, mert az elnök távozott, én meg ilyen menedzserhabitusú vállalkozó vagyok. A faluban ma is hallom, milyen szemét volt X. Y. korábbi vezető, mert ezt vagy azt a földet is kivitte a téeszből, és az öreg téesztagokét fillérekért lenyúlta. Még körülbelül tíz év, és generációváltás után ez a gond megszűnik, legalábbis csillapodik.

– Beengedhető a profi rendszerbe az idegen gabona? Nem félő, hogy fertőzött vagy gyomos?

– Ez jó kérdés, mert sajnos a határ körülbelül harmadát olyan kisgazdák foglalják el, akiknek gyomos a búzájuk, DON-toxinos a kukoricájuk, ami nagy veszteség országosan is, mert szerintem ez az arány valószínűleg máshol is hasonló. A nagyjából ötmillió hektár szántóterületből legalább másfél millió hektáron olyan kisgazdák termelnek, akiktől nem szerezhető be minőségi termény. Általában nekik van problémájuk az értékesítéssel, mert olyan a gabonájuk, ami takarmánynak jó, tenyésztésben vagy pláne humán célra kevésbé. Szerintem a koncentráció majd kinövi ezt is, ahogy az elmúlt tíz évben is történt, ez fog folytatódni. Az egyéni családi gazdaságok birtokmérete tíz év alatt a duplájára nőtt, ez a folyamat valószínűleg még föl is gyorsul. A nagyüzemek birtokmérete viszont 30 százalékkal csökkent, mert sok földtulajdonos magángazdának adja el a földjét, nem a nagyüzemnek. A statisztika tehát cáfolja azon magas rangú minisztériumi vezetőket, akik azt állítják, hogy 2002 és 2010 között dél-amerikanizálódás történt hazánkban. Ez a hülyeség még a VM hivatalos vidékfejlesztési koncepciójában is benne van. A statisztika az ellenkezőjét bizonyítja, szó sincs latifundiumok képződéséről, de hát ez nem zavarja őket. Ezek az urak nem olvasnak, nem foglalkoznak a KSH vagy az Eurostat számaival, nem érdekli őket, mi történik itthon vagy Európában, mert ők „tudják”! Visszatérve a növénytermelésre, állíthatom, hogy az árutermelő nagygazdák gabonái ugyanolyan jók, mint a miénk, az övéké keverhető és együtt eladható a saját terméssel.

– Ha rajtad múlott volna a rendszerváltáskor az átalakítás, mit csináltál volna másképp?

– Biztos, hogy nem lett volna ilyen földkárpótlás. Az MDF eredeti javaslatának a készítésében én is részt vettem, és rettenetesen sajnálom, hogy nem ezt valósítottuk meg. Mi csak azoknak adtunk volna földet, akik főfoglalkozásban ebből akarnak megélni. A többit kárpótoltuk volna pénzzel, érték- vagy állampapírral, részvényekkel. Fontosnak tartottam, hogy aki egyénileg akar gazdálkodni, az kiválhasson a téeszből. Nem gondoltam, hogy ezzel szétesik a nagyüzemi gazdálkodás, mert „piackutatásaink” szerint a téesztagok többsége nem akarta elhagyni az évtizedeken át biztos megélhetést nyújtó szövetkezetet. Igazolódott, amit gondoltam, mert a tagoknak mindössze kilenc százaléka élt ezzel a lehetőséggel, elsősorban a középvezetők. Közülük sok kiváló gazda lett, jól fejlődtek, hatékonyan gazdálkodnak. Tudható volt, hogy egy gépszerelő, takarmányos vagy növényvédős nem lép ki. Az a traktoros sem, aki a John Deere traktor légkondicionált fülkéjében ül, és élvezi a munkáját. Vagy egy profi állattenyésztő fejő nem fog elmenni otthon a háztájiban két tehénnel szórakozni. Azoknak, akik jó értelemben véve bérmunkás-lelkületűek, megmarad a téesz. Fontosnak tartottam a választóvonalat a vállalkozószemléletű meg bérmunkás-szemléletű téesztagok vagy állami gazdasági dolgozók között. Az utóbbiakkal együtt maradtak volna azok a vezetők, akik úgy gondolták, hogy ők inkább másokat irányítanak. De Antall József – és persze a koalíció vezetőinek többsége is – igazságtételi szempontoknak rendelte alá az egész ügyet, amiben a kisgazdáktól kezdve a KDNP-ig mindenki támogatta. Az említett koncepcióval kisebbségben maradtak az MDF agrárosai. Én harcoltam még Sólyomnál, hogy őrület a földkárpótlásra való jogosultság kiterjesztése: ne támogassa az Alkotmánybíróság az egykori lakástulajdonosok és gyárosok örököseinek, meg hadifoglyok, malenykij robotosok részvételét a földkárpótlásban. Könyörögtem, hogy az AB gondolja végig, de Sólyom László jogi szempontból közelítette a kérdést, mondván, nem alkotmányos, hogy a földkárpótlásra jogosultak átlagosan 70 százalékos, a gyártulajdonosok meg csak 10 százalékos kártérítést kapnak elkobzott vagyonuk után. Ezért döntött úgy az AB, hogy minden kárpótolt részt vehet földárveréseken, ha a földtulajdonszerzés érdekli. Emiatt aprózódtak el lehetetlen mértékben a birtokok, ezért került anynyi föld a mezőgazdaságtól távol állók kezébe. Megakadályozására nem volt lehetőségem.

– A nádudvari Szabó István azt mondta rád, hogy professzor voltál az MDF agrárosai között, de nem volt a hátad mögött politikai támogatás.

– Közigazgatási államtitkárként nem volt semmi parlamenti funkcióm. Megismétlem: tisztában voltam vele már akkor, hogy az egy tag egy szavazat gyakorlata tönkre fogja vágni a téeszeket, mert abban a pillanatban, amint vagyont nevesítek, aki gazdagabb, azt fogja mondani egy idő után: te akarsz engem leszavazni, mikor nekem tízmillió forintos vagyonom van, neked meg kétszázezer? Ebből konfliktus lesz, és akinek tízmilliója van, inkább kimegy a téeszből, és a szegények megmaradt közösségének annyi. A MOSZ-szal, Nagy Tamással meg Horváth Gáborral iszonyú vitáim voltak. Szerintem a téeszt kötelezően át kellett volna alakítani szövetkezeti részvénytársasággá – nem kft.-vé! –, meghagyva a jogot az üzletrészek szabad adásvételére. Így majd elindul a koncentráció, és azok, akik érdemleges részesedést szereznek, invesztálni fognak, mivel vagyoni alapon szavazhatnak. Ez tőkehasznosító társaság lesz, de ha megmarad az egy fő, egy szavazat elv, dekoncentrálódik a tőke. Ez jött be. Szóltam, gondoljátok végig! Erre mondta később Nagy Tamás nekem, hogy előre láttam a dolgokat. Igen, Tamás, mert előtte három évig Brazíliában szövetkezetekkel foglalkoztam. Innen tízezer kilométerre, ott, ahol korábban fasisztoid diktatúra volt, ugyanez a probléma feszített. Amikor 1987-ben Brazíliába mentem, akkor volt ott az első szabad választás. A San Francisco folyó völgyében nekem kellett a zöldség-gyümölcstermeléssel foglalkozó szövetkezetek gazdálkodását megszerveznem. A 24 paraszti szövetkezet professzionális – piacorientált – vállalkozássá alakítását, felnőtté válását menedzseltem. Ott is mindenkinek egy szavazata volt. A brazil parasztok között is van törekvő, értelmes, aki hajt, de egy idő után azt mondta: a francot fogok én Joséra, Juanra keresni, akiket csak a karnevál érdekel, közben én hülyére dolgozom magam.

Mikor hazajöttem, biztos voltam benne, ha áttérünk a piacgazdaságra, ugyanez lesz a helyzet itt is. Nem tagadom ma sem, hogy nyomtam a téeszek átalakítását, sőt később vállalkozóként a gyakorlatban is ezt tettem. Azt gondoltam, az életképes egyéni gazdaságok és hatékonyan termelő nagygazdaságok versenye viszi majd előre a magyar mezőgazdaságot. Ma is ebben hiszek, és örömmel látom, ha nagyon lassan is, de ebbe az irányba mennek a dolgok. Ma is van legalább 20–25 ezer jól működő versenyképes családi gazdaság. Igaz, ha nem ilyen lett volna a földkárpótlás, akkor százezer is lehetne már, és biztosan nem lenne sok százezer életképtelen kisgazdaság, ami a tulajdonosok szegénységét konzerválja.

– A piacot meg lehetett volna őrizni?

– Kizárt dolog. A KGST fölbontásával – hogy ez mennyire volt időszerű, nem az én dolgom eldönteni – két nagy agrárpiac esett ki: a Szovjetunió és az NDK. Az NDK-ra Németország lecsapott. Hogy tudtunk volna mi ott labdába rúgni, amikor az Aldi meg a Lidl és más áruházláncok egy év alatt bementek? Irracionálisan gondolkozik, aki azt állítja, hogy ezt meg lehetett volna tartani. Az orosz piacra pedig tudatosan ráhajtott az unió. Hihetetlen élelmiszersegélyeket adtak nekik. Ingyen vagy óriási diszkont mellett öntötték rájuk a túltermeléssel küzdő uniós élelmiszereket. Miután a visegrádi országok tiltakoztak ez ellen, kezdték moderálni magukat, és kértek valami tessék-lássék árat. Sosem felejtem el a moszkvai vesszőfutásomat. Ajánlottam, vegyenek újra szalonnás-bőrös félsertést meg gabonát, mert akkor nálunk Dunát lehetett vele rekeszteni. Ehhez most 18 hónapra kereskedelmi hitelt is tudnánk adni, és a jövőbeni kapcsolatépítés miatt 67 dollárcentért ideszállítjuk a sertést. Egy dollár fölött lett volna az ára, de ennyi támogatás kellett, hogy versenyképesek legyünk. A német mezőgazdasági minisztériumból az államtitkár, Walter Kittel úr is ott tárgyalt, és fölajánlotta, hogy ők szállítanak sertéshúst 19 dollárcentért! Nem volt kérdés, hogy Moszkva illetékesei kit választottak. Kevesen tudnak arról a rendkívül disszonáns magatartásról, amit Nyugat-Európa csinált a „kommunizmus alól fölszabadult” Kelet-Európával. A franciáktól kezdve az olaszokon, hollandokon, dánokon át mind-mind diszkontáruval ment Szentpétervárra, Moszkvába meg más orosz városokba. Mi ott nem rúghattunk labdába. Mikor 91-ben 2-3 millió tonnás búzatúltermelés volt nálunk, nagy nehezen sikerült nyélbe ütni egy nagy gabonaüzletet: CIB finanszírozta kereskedelmi hitellel egymillió tonna búzát eladtunk Oroszországnak. Az volt a baj, hogy mindenáron barterban akartak fizetni. Nálunk kártyavárként omlott össze a nehézipar, ők pedig azzal jöttek, hogy tudnánk adni ennyi meg annyi vasércet, kokszot…

– Kőolajat nem ajánlottak?

– Az olajbarter fennmaradt a KGST felbomlása után is, olyan mértékben, amilyenben ők jónak tartották. Nem a konvertibilis élelmiszerekkel volt gond, hanem a zöldségkonzervvel. Évente félmillió tonnát szállítottunk a Szovjetuniónak, ami 20-25 ezer tonnára csökkent, a többit csak rubelért akarták megvenni, de a rubellel nem tudott mit kezdeni az ország. Ezt hívtam „zakuszkaeffektusnak”.

– Rubelért nem adtak olajat, hiszen mindig negatív volt velük a külkereskedelmi mérlegünk?

– Ők a magyar zöldségkonzervet nem tekintették olajra konvertálhatónak, a rubelben pedig fulladoztunk, végül fillérekért elkótyavetyéltük.

– Nem zsarolhattunk azzal, hogy akkor nem tőlük vásároljuk a kőolajat?

– Honnét tudtunk volna máshonnan venni? Igaz, hogy az évi 10 millió tonna kapacitású Adria kőolajvezetéken bejöhetett volna az ország egész szükséglete, de 1991-ben a délszláv háború miatt „eldugult” a vezeték… Államtitkárként akárhányszor kint voltam Moszkvában, mindig akadt valami rossz tapasztalat. A magyar borok sem kellettek már nekik, mert az olaszok, portugálok, franciák sokkal olcsóbban odavitték az asztali boraikat. Emlékszem a kérdésükre: „Az olaszoktól megkapjuk 25–30 dollárcentért, ti meg egy vagy másfél dollárért akarjátok adni?” A borexportnak ez tette be a kaput egyik évről a másikra. Csirkében az amerikaiak és a brazilok ütöttek ki bennünket, nem jobb minőséggel, hanem harmadakkora árral. Az amerikaiak ezt megfejelték ötéves kereskedelmi hitellel, mi maximum másfél évet tudtunk felajánlani. Szabó Pista bácsi gyakran felhív telefonon, és már többször előhozta ezt a témát. Mondom neki, hogy Pista bátyám, amire te emlékszel, az a 89 előtti időszak, ez meg a KGST összeomlása utáni korszak; a kettő összehasonlíthatatlan. Alapvetően megváltozott Oroszország és az utódállamok kereskedelmi filozófiája.

– És Orosz István „Tovarisi, konyec!” MDF-es plakátja nélkül nem jutottunk volna többre?

– Ez hatalmas baromság volt, az én ízlésemtől idegen az ilyen harsogás. Az MDF-ben sokan igen büszkék voltak erre, nekem ellenszenves volt, hiszen az egyszerű orosz nép – beleértve szerencsétlen katonáit – ugyanolyan elnyomás alatt volt, mint mi. Ez olyanokat is fölhergelhetett, akiknek kifejezetten jó emlékeik voltak rólunk. Ennél butább plakáttal nem lehetett volna kijönni egy olyan állammal szemben, amellyel együtt kell élnünk. De ez Csurkáék hülyesége volt, meg a hasonló gondolkozású politikusoké, nem Raskó György államtitkáré.

– Szabó István azt mondja, hogy sok múlott a türelmen is. Ha a vagyonnevesítésre, a téeszek fazonírozására öt évet ad a politika, más lett volna a történet!

– Én is adtam volna erre egy évet, nem három hónapot, miután kényszerből lett téesztag rokonaim jól letoltak. Letettem Antall József asztalára egy komplex birtokfejlesztési programot, hogy ne a vakvilágba folyjon a családi gazdaságok fejlődése. Az Agrárgazdasági Kutatóintézettel közösen kidolgoztuk, hogy szakosodás esetén mekkora minimális birtoknagyság szükséges egy család eltartásához, hogy még maradjon valami pénz a fejlesztésre is. Amelyik birtok nem tud eltartani egy családot, meg fejlesztésre sem tud semmit sem szánni, az nem életképes. Már 91-ben leírtuk, hogy például a növénytermeléshez minimum 50 hektár szükséges, tehát csak azoknak adjunk támogatást, akiknek már van ennyi földjük, vagy esélye van ennyi bérbevételére. Ez lett volna a belépő például a traktortámogatáshoz. Tejtermelés esetén minimum 15 tehén, sertéstenyésztéshez legalább 30 koca kell, vagy 300 hízó, ha azt akarjuk, hogy ne az államnak kelljen eltartani a gazdát és családját. „Ez kapitalista vállalkozásokat hoz létre!” De mi a fenét akartak? Akinek csak öt hektárja van, húsz éve már az is tud John Deere traktorra támogatást szerezni, utána dolgozik vele évente három napot, aztán jó esetben a szérű alatt áll a kombájnnal együtt. Ennyi politikus ekkora hülyeséget hogy tudott elkövetni?

– 1994-ben MDF-es egyéni képviselőjelöltként vidékről egyedüliként bejutottál a parlamentbe…

– És az életképes birtokfejlesztési programot 1997-ben képviselőként, Szabó Ivánnal közösen benyújtottam a parlamentnek is, de a szoci–eszdéeszes többség leszavazta. Igazán az MDF sem állt mellém, mert bőven voltak köztük is szellemi kisgazdák, no meg akkor már néppártos voltam. Az első Orbán-kormány alatt egy évig a Miniszterelnöki Hivatalnak voltam a tanácsadója, pontosabban az volt a feladatom, hogy „zsűrizzem” Torgyánék előterjesztéseit. Mivel ebből rövid időn belül nagy balhé lett, és megértették velem, hogy Torgyán és a kisgazdák szerepe nem az, hogy modern versenyképes mezőgazdaságunk legyen, hanem hogy maradjon meg a nagyszámú kisgazda szavazóbázis, önként távoztam. A mostaniakkal pedig már semmi kapcsolatom sincs.

– Nem hozna némi megváltást a földeladás a külföldieknek?

– Ezt nem szabad megengedni, amíg végig nem futtatunk egy életképes birtokfejlesztési programot. Magyarországon körülbelül 30–40 ezer családnak van esélye arra, hogy piacgazdaságba illő farmergazdaság legyen. Ha ezek megvannak, akkor nyugodtan meg lehet nyitni a földpiacot, mert aki megél a gazdálkodásból, az úgysem adja el a földet. De az agrárkormányzat az istennek sem kíván ebbe az irányba haladni. Helyette pótcselekvés van, meg irracionális ötletek sora. Például ha egy városban élő fiatal, garantáltan „zöld házaspár” vállalja a gazdálkodást, meg hogy összehoz két-három gyermeket, kap hitelt és bérbe földet. Rousseau-i ötlet. Aki eddig nem foglalkozott mezőgazdasággal, egy év alatt tönkremegy, ha tanyára költöztetem.

Ha most beengednék a külföldit, mivel tetemes a földárkülönbség, az megdobná a spekulációt. A mezőgazdaságnak nem előnyös a magas földár. A földtulajdonosok már eddig is hülyére keresték magukat az ölükbe hullott kárpótlási jegyekkel. Sokan 500 forintért licitáltak egy aranykoronára, tehát tízezer forintért hozzájutottak egy hektár átlagos földhöz, ami ma 700–800 ezer forintot ér. Az ő érdekeiket visszatetsző tovább képviselni egy olyan országban, ahol minimum 3 millió vagyontalan él.

– Nem lennénk alkuképesebbek száz külföldi gazdával, számottevő tőkéjükkel?

– Ők akkor is bejönnek, ha a föld ára duplája lesz. Jelenleg öt-nyolcszoros, netán tízszeres különbség van például a hollandokkal összehasonlítva. Ráadásul Magyarországon másfél millió hektár még mindig osztatlan közös tulajdonban van. Ezt kellene gyorsított eljárással valódi tulajdonra váltani. Osztatlan közös tulajdonban azok a 100–300 hektáros táblák maradtak, amelyeken a téeszek dolgoztak. Magántulajdonú földek voltak, de a kárpótlás során valakinek csak pár tizedhektár jutott, van, akinek több, de ők nem akartak gazdálkodni, otthagyták a téesznek. Ezeket a földeket nem mérették ki, hanem egyben műveljük és fizetjük a bérleti díjat. Egy százhektáros táblának esetenként tíz-húsz tulajdonosa van. Mari néninek, mondjuk, van 180 aranykoronája, a másiknak 220, a harmadiknak 15, e szerint fizetünk nekik Lajoskomáromban például mi is. Először ezeket kellene rendbe tenni, mert a nagyüzemeket is tönkrevágná, ha szabaddá válna a földpiac. Odajönne egy holland, hogy Mari néni, magának Raskó úr ajánl egymillió forintot a földjéért – most átlagosan már ennyit kell érte fizetni –, de én adok érte kétmilliót. Mari néni bármennyire is szereti hazáját, valamiből meg kéne élnie, és félre kell tenni pénzt temetésre, unokája esküvőjére stb., érthető lenne tehát a választása.

 

Ezeket az osztatlan tulajdonokat a valódi földhasználókhoz kellene terelni, akik hosszú távon akarnak gazdálkodni. Ehhez hitelprogram kellene. Tisztán banki hitelprogram is elég, esetleg mögötte állami garancia, mondjuk, 50 millió forintos hitelkeretig. A bankok adnak hitelt, főképp ha az állam garanciával mögé lép. Mintha létezne birtokpolitikai koncepció, azok mellé állna, akik 20 hektárról 50 hektárra akarnak bővíteni, vagy ötvenről százra, de akinek már van 200–300 hektárja, őt nem támogatná. Vegyen az, akiben megvan az életképesség csírája. Ott a hitelkeret, a helyi földpiacon úgyis tudja mindenki, éppen ki akar eladni. Odamegy hát Mari nénihez, és valószínűleg jó árat is tud neki kínálni a másfél hektárjáért. Kész, pofonegyszerű, mégsem történik semmi. Megy a duma, meg röpködnek a magasztos víziók minden hülyeségről, de az nem halad, ami kézzelfoghatóan kínálja magát. Pedig az OTP föl is készült rá. A Földhivatallal meg az APEH-hal együtt – valószínűleg milliárdos kiadással – elkészítették az ország minden településére kiterjedő adatbázist, hogy ebben vagy abban a határban mennyiért vettek földet, mi a reális földár, és ezt állandóan frissítik. Ahogy mennek fölfelé az árak, úgy válik egyre hitelképesebbé a föld. Tehát az OTP ma már tudna jelzáloghitelt adni, ám a kormány nem támogatja ezt a koncepciót, mert akkor a szabadpiacon a hozzáértő, rátermett gazda kapná a földet, és nem a haver az „államtól”, és helyette a bankok választanák ki a vevőt hitelképesség szerint, nem a hűbérúr határozná meg a koncepciót, ami alapján a hűbéreseinek kiosztja a földet.

 

Kapcsolódó írások:

Pünkösti Árpád: Fischeráj Tiszteletbeli osztályellenség. Vizsgálat nélkül huszonnégy diákot hazavágtak a Szovjetunióból. Moszkvában...

Pünkösti Árpád: A mi atyánk AP (Ars Poetika): Csak a tények és a szavak összhangja...

Pünkösti Árpád: Ha édesanyámat felakasztják… Pünkösti Árpád Ha édesanyámat felakasztják… Anyám azt írta a...

Pünkösti Árpád: Az özörényi tanítónő Pünkösti Árpád Az özörényi tanítónő Szüleim válásának kimondásáig nagymamáéknál...

Pünkösti Árpád: Jaj, Miska, fixatőrös lett a nadrágja! Pünkösti Árpád Jaj, Miska, fixatőrös lett a nadrágja! Ismerőseink,...

 

 

Cimkék: Pünkösti Árpád