Miklya Zsolt: Pipacs, cicfarok, belvíz

Pipacs, cicfarok, belvíz

Most azért megmarad… e három…

1Korinthus 13,13

 

 

Vajszinü fütty lázas csokorral

 

 

Meggylevelek közt szüntelen átdereng,

-szűrődik az égkék, anya kosztüme,

feszesre húzott kis zakója

vállkitöméseit átszinezve.

 

 

Egy régi festő, Szinyei Merse Pál

kék ég alá fekvő szeretői jutnak

eszembe róla, kosztümös

s meztelenül heverő szép hölgyek.

 

 

Nem láttam őt meztelenül heverni,

gesztenye, meggy- s vajkörtevirág alatt

megülni, nyugtalanul járt-kelt,

céllal akár vagy céltalanul bár.

 

 

Pipaccsal égő nyílt tereken járt át,

a tiszta ég tisztábban nem éghetett

tekintetében, és pacsirta

sem danolászhatott volna szebben.

 

 

Piros csokorral futok még utána,

meggyet akasztok rá a két fülemre,

az ég se tudja átszinezni

vajszinü füttyöm és lázas csokrom.

 

 

 

Versgörcs levélkupacban

 

 

 

Te jó fiú vagy, bár eleven szemed

elárul egyet-mást szeretőidről,

ároknyi fűvel, nyárfalombbal,

cickafarokkal hogy hemperegtél.

 

 

Fölöttük álltál, ágkoronák között

suhanva léptél át a határokon,

és messze néztél, túl a fákról

földre hanyatló fura lényeken.

 

 

Messze ma úgy nézel, közeledbe se

fér más, ha álomföld fahatárain

átbillen egy hatalmas árnyék,

s rád vetülő erejére ébredsz.

 

 

Görccsé írt szavaidnak lassan annyi,

lapokra másolt lombkoronát ígér

levélkupacba gyűlő versed

rákuporodhatsz, hempereghetsz rajt’,

 

 

árnyék a vers, árnyékvetővé váltál

magad is. Átjársz még szeretőidhez,

a megszokás meghemperegtet,

cickafarok levelére lomb hull.

 

 

Tengersík vidéken

 

Petőfivel és Horatiusszal

 

 

Nézd ezt a tengersík vidéket, mindent,

lásd, szó szerint vesz, tengeriföldeken

tengert, lagúnát ring a belvíz.

Átutazóban a part körülvesz,

 

 

a messzi víztükröt csak a gémek és

kócsagok őrzik, és az a gémeskút,

mi fürge hajó árbocára

vall, legalábbis én annak nézem.

 

 

És túl a földön, felhők közelében

egy ottfelejtett rónamosolyt őriz

a táj, Dunától a Tiszáig,

sőt a Tiszán is túl, a végtelen

 

 

nyílt vizein, hol már nem is ég látszik,

hanem a régen elfeledett tenger,

mit átszel az aszfalt, csillámló

vízisztráda békés szigetek közt.

 

 

Szigetlakó voltam, amióta csak

élek, homoktenger aranyán járok

a termővé tett föld rögén is,

talpam alatt föveny éled újra,

 

 

ismerem belső víz erejét, a part

sík homokágyát, és ha fejem felett

gémek, kócsagok vitorláznak,

tenger öröm szabadul közéjük.

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Miklya Zsolt: A legkeskenyebb % Miklya Zsolt A legkeskenyebb Módszeresen, szinte szakértelemmel tépte...

Miklya Zsolt: Ikerponyva Miklya Zsolt Ikerponyva Rezeg, kiold Mikor rád leltem,...

Miklya Zsolt: Senkise öl Senkise vagy, mégsem vagy egyedül, bár naponta megszégyenülne benned a...

Miklya Zsolt: Soraid, Rafael Soraid, Rafael „Rafael, a soraid úgy legyenek megírva, őrizzenek, tudod,...

Miklya Zsolt: Billentyűkről lekopott betűk; Csigák fölött arany Csak egy billentyűzethez ragaszkodik – nem ragad, tévedés ne essék...

 

 

Cimkék: Miklya Zsolt