Sándor Erzsi: Stohlbúcsú

Egyszer talán Stohl András is megtudja majd, hogy kicsoda is ő. Nem mintha ez fontos lenne, hiszen számosan élnek – alkotnak népet, országot – anélkül, hogy ennek igénye felmerülne. Szegény Stohl elhitte, hogy ő éppen az a Buci, akit mi látunk. Vezető színész, vezető celeb, vezető hím, műsorvezető, autóvezető. Bulvárkirály, akinek a magas kultúra felől is osztottak birodalmat. Most meg leverik rajta. Példát statuálnak, és nemzeti bűnbakká alázzák. Minden vagyunk, és semmik leszünk – hirdetik rajta és általa. Eszköz a mi Bucink már megint, miképpen eddig is az volt.

Ha nem jön az a pokoli baleset, már-már azt hihettük volna, hogy lehet bűntelenül Bucinak lenni. De a pokoli baleset eljövetelének be kellett következnie. Nem lehetett megúszni.

Stohl jó kiállású színészként került a Katona József Színházba, afféle naturburschnak, amire ott nem nagyon szoktak építeni. Kisebb szerepeken át edződött. Eleinte a testépítése vonzotta a fiatal nézőket a színházba a szerepépítése helyett. Tíz évet töltött el a Katonában, és az első rendőrtől valódi főszerepekig vitt az útja. Vihetett volna tovább is. Nem mintha akkor közelebb kerülhetett volna annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy kicsoda is ő. A színház legalább annyira csalóka terepe az önmegismerésnek, mint a média. Mindkét helyen hajlamos az ember azonosítani magát a ráosztott szerepével. Így aztán ha mindkét helyen dolgozik, a szerepjátszásból eredő szereptévesztés is hatványozódik.

Az akkoriban induló celebipar lecsapott rá, megérezvén benne a megfelelő mennyiségű tesztoszterontól duzzadó csalikacsát. Hadd hozza nekik a nézettséget, leginkább a 19 és 49 éves nők között, akik az akkoriban frissen ébredt fogyasztói társadalom reklámiparának tartópillérei voltak és maradtak! A csalikacsával mindaddig nincs is baj, amíg meg nem acélosodik benne a valódisága hite. Sőt ez sem baj. A személyiséget rombolja ugyan, de a bulvár példány- és nézőszámát növeli. Stohlt ráadásul az a – számára – hihetetlen igazságtalanság is érte, hogy Zsámbéki Gábor, a Katona József Színház akkori igazgatója összeegyeztethetetlennek ítélte Stohl bulváriparban való megmerítkezéseit a Katona színházeszményével. Elküldte a színházból, vagy ha nem is mondott föl neki, de választás elé állította. Holott Stohl szentül hitte és hiszi, hogy képes összetartani önmagában a kettőt. Képes talpon maradni a színházban és a médiában. Holott időről időre két lábon állni sem volt képes. Stohl részegségei, csajozásai, nyilvánosságnak szentelt kefélései akkor sem maradtak volna színházi belügyek, ha ki sem mozdul a Katonából. Az izmosodó bulváripar megtalálta volna. Így meg egyenesen adva volt. Nem csak azért kell, mert ügyesen beszél a kamerába – eleinte még csak nem is beszélt ügyesen –, hanem mert készségesen szállítja a történeteket önmagáról. Akarva vagy akaratlanul, ez szinte mindegy. Stohl egy olyan ember, akivel megtörténnek dolgok. Kicsapta magát a címlapokra, és azzal, hogy megszabta az árát, megvehetővé tette magát. Nyilván meg is fizették érte, ahogy mérte. Úgy szokták.

A szeretet utáni ácsingózás az, ami szereplésre csábítja az arra érzékenyeket. A színpad, aztán a képernyő, a milliós nézőszám, a személyes ismertség, az anyagi biztonságon túli kényeztető jólét olyan terep, ahol higgadtabb és megfontoltabb személyiségjegyeket viselők is eltévedtek már. Stohlban pedig nem a finom és érzékeny intellektust fizették meg, hanem a nyers erőt és a magával ragadó temperamentumot. Ezt híven szállította is. Nem tudom, hogy azért üvöltött-e néha a műsorvezetéseiben, mert ezt az utasítást kapta, vagy éppen ellenkezőleg, azért, mert nem érdekelték az előírások, és szabadjára engedte magát. Nem láttam még soha exkluzív szerződést, el sem tudom képzelni, mennyiféle előírás, magatartásszabály lehet benne, de úgy képzelem, hogy Stohlé mindegyiknek az ellenkezőjét is tartalmazta. Stohl a játékszabálytalanságot kapta jutalmul, és mint a színészek általában, önfeledten örült, miközben mit sem sejtve éppen az elvárásokhoz tartotta magát.

Igaz, ez az egész nálunk még nem volt kitalálva, és sajnos mindent csak az elejétől lehet elkezdeni. Hiába olvastunk, láttunk arról, hogy miként zabálja föl a bulvármédia az embert, hiába bólogattunk sokat sejtőn, amikor Diana hercegnő a paparazzók elől elszállt az Alma hídi alagútban, mégiscsak más az, amikor velünk, előttünk történik meg. Stohl bármikor hibátlanul eljátszott volna egy bulváráldozatot filmen vagy színpadon, miközben mélyen hitte volna, hogy nem az ő élete. Pedig az övé. Vagy az övé volt. Nagyjából az első volt abban is, hogy megpróbálja összehangolni a bulvárszerepléseit a színházi szerepeivel. A Katona nem kért belőle. A Nemzeti Színház és Jordán Tamás nem volt ennyire finnyás. Népművelés ez is, gondolhatta a vezérigazgató úr, és hálás volt a telt házért. Stohl főszerepeiben egyre jobb lett, a legfanyalgóbbaknak is el kellett ismerniük, hogy a bulvársikerei nem mentek a színészi munkája rovására. Azt nem gondolom, hogy drukkoltak is neki, de legalább nem ekézték. Ha nem lenne igazi színészi tehetség, soha nem sikerülhetett volna neki. Ha nem lenne fájdalmasan hiú és szeretetéhes, soha nem választja ezt az utat.

Az út megszabja azt, aki halad rajta. Ha kevés az alázata és a tisztelete, a nehézségek legyűrése nem szerénnyé, hanem elbizakodottá teszi az embert. Aki pedig elhiszi magáról, hogy bármire képes, attól bármi ki is telik. Ez az az ingoványos terület, ahol Stohl eltévedt, miközben szentül hitte, hogy jó irányba megy. Az elbizakodott ember ösztönét veszti, és csak annak hisz, ami az ő igazát támasztja alá. Stohl elhitte magának mindazt, amit el akart hinni magáról. Hogy szerethető a botrányai által is, a kvalitásának ereje megvédi a felelősségre vonástól, a jogszabályokat másra szabták, a tehetségnek külön törvénye van. Lehet. Csakhogy a siker nem misztérium, hanem áru. Fizetni kell érte. Aki elhiszi, hogy mindaz jár, amit el is ért, annak megbicsaklik a valóságérzete. Az képes elhinni, hogy nem baj, ha engedély nélkül vadászik, ha részegen autót vezet és elszáll Aszód és Gödöllő között, ha fölkerül a YouTube-ra, amint mattrészeg állapotban visszahányja a sört a poharába, majd újra próbálkozik. De miért is gondolta volna Stohl, hogy ez baj? Megúszott mindent. Néha kicsit megbüntették, de a bulvár népe röhögött rajta, és továbbra is szerette, a színház népe meg elfogadta és szerette. A mi Bucink – mondták mindenhol. Mért hitte volna el, hogy bármin is változtatnia kéne?

Örkény egypercesében, amikor az Író befejezi a regényét, és Volentik bácsival kicsónakázik a Balatonba, csak akkor próbál meg egy kicsit a vízen járni, amikor az öreg csónakos szerint már biztosan nem látni oda a partról.

Stohl még el sem érte a Balatont, amikor már meg volt győződve arról, hogy képes rá. Az ő hibája? Vagy azoké, akik eddig erősítették benne a hitet? Kolosi Péter, az RTL Klub programigazgatója azt mondta az elsőfokú ítélet után, hogy ezzel a csatornának semmi dolga sincs. „Ez még nem jogerős, így Stohl András a Való Világ 4 műsorvezetője marad. Amire lesz jogerős ítélet, addigra véget is ér a valóságshow, így nem változik meg az RTL Klub hozzáállása Stohlhoz. Ha lesz másodfokú ítélet, akkor majd újraértékeljük a helyzetet.”

Ezek után tegye fel a kezét az, aki – Stohlon kívül – elhiszi, hogy az ő bűnbánó visszavonulása nem egy jól kitervelt bullshit.

Mert hát az éppen aktuális politikai hátszéllel küzdő, ám mégis mindenható Bulvár Ura egyszer csak lefelé mutatott a hüvelykujjával, és most úgy akarja, hogy Stohl bűnhődjék. Vezekeljen, hintsen hamut a fejére, és tartson bűnbánva böjtöt. A nép most az arénában felállva tombol, és Stohl vérét követeli. Cirkuszt akar látni, miképpen eddig is. Meg is kapja. Kerül, amibe kerül. Eddig se volt semmi sem drága.

Ha normális országban élnénk, Császár Előd ülne börtönben, és Stohl alternatív büntetést kapna. Valami szakértő összemediálná az enyhe fokban maradandó sérülést szenvedett bácsival, aztán a független és felelős bíróság kiszabná, hogy hány éven át kell Stohlnak templomba taxizni a bácsit vasárnaponként a misére és onnan haza. Fillérre kiszámolhatnák, hogy mennyivel kell Stohlnak hozzájárulnia a balesetet szenvedett pluszköltségeihez. Adnának neki jócskán vezekelnivalót. A ráháruló munka annyira unalmas lenne a bulvárnak, hogy a második cikk és az egyetlen riport után már nem találnának fogást rajta. Leszámítva azt a nem várt esetet, ha néhány elmisézett vasárnap után együtt szippantanák a kokaint a bácsival. Vicceltem.

Ha normális országban élnénk, kimondható lenne az, amit a bírók néha ki is szoktak mondani: leszámítva néhány elvetemült szörnyeteget, akiket valahogy ki kell vonni a társadalomból, a börtönbüntetésnek semmi értelme sincs. A börtön széteszi a személyiséget, felbontja a karaktert, különösen akkor, ha amúgy is labilis. Stohl börtönbe küldése csak a vérbosszúért lihegőknek jelent megoldást, akik – hála a bulvárnak és a politikának – sokan vannak. Hogy Stohl Andrással mi fog akkor történni? Miért? Eddig érdekelt ez valakit?

 

 

Kapcsolódó írások:

Sándor Erzsi: Irén, a nő (Psota a férfiak hálójában. RTL Klub, XXI. század. Szerkesztő Lázs Sándor. 2010. április 7.) Az RTL Klub XXI. század című műsorának internetes önmeghatározása szerint...

Sándor Erzsi: A rablomata (Kvízműsorok az ATV-n és a Spektrumon.) Az egésszel nyilván az a bajom, hogy nem nekem jutott...

Sándor Erzsi: A lelkiismeret szakácsa Matisa Carlo a bizonyítéka annak, hogy a részvétlenségnél csak egy...

Sándor Erzsi: Cuppanós ödipuszi (ÖsszeEsküvők. Reality show, TV2.) Amikor Hajdú Péter megkereste a TV2-t, és felajánlotta nekik, hogy...

Sándor Erzsi: Ha elmegy a stáb (Szeretem a testem, Viasat3, házigazda Lakatos Márk.) Ha akarom, akkor az AGB-produkció maga a gútbácsi, amikor leforgatta...

 

 

Cimkék: Sándor Erzsi