Takács Ferenc: Biztos pontok (Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz. Budapest, 2011, Magvető.)

Grecsó Krisztián új könyve, a Mellettem elférsz belső címlapján a „regény” megjelölés olvasható, amiből – szokásos módon és megszokott gépiességgel – arra következtetünk, hogy kitalált személyekről szóló kitalált történet olvasásába fogtunk bele, azaz megalkotója személyétől a megalkotás aktusában függetlenné váló, az ún. valósághoz pedig közvetlen utalások és megfelelések formájában nem kapcsolódó fikciót. A textus (a szorosan vett szöveg) és a paratextus (ebbe a fülszöveget, illetve a fülszövegben közzétett életrajzi vázlatot és bibliográfiát is beleértjük) viszont számos ponton ellentmondásba kerül evvel a műfaji azonosítással. Álcázott-rejtjelezett, de a figyelmet magukra mégis csak felhívó s némi fejtöréssel megfejthető jelek egész sora sugallja az olvasónak, hogy ennek a – nevezzük így az egyszerűség kedvéért – regénynek a szokásosnál több, pontosabban közvetlenebb köze van alkotója személyéhez és életéhez, illetve ennek a személynek és ennek az életnek a faktumaihoz.

Itt van rögtön az egyes szám első személyű elbeszélő neve. Pontosabban nincs itt, ugyanis sem családi, sem keresztnevét nem tartalmazza a szöveg. Viszont megtudjuk, hogy amikor (jövendőbeli) nagyapja – Márton a keresztneve – és nagyanyja – Jusztikának becézik – bemutatkoztak egymásnak, Jusztika meglepődött, mert „még sohasem hallott ilyen különös, szlávosan csengő nevet”. „Azt jelenti, görög, mondta Márton, mi görög származásúak vagyunk” – hangzik el a magyarázat, amit Jusztika rokonsága kétkedve fogad („Görög származású parasztlegény, ki hallott már ilyet!”), de amiből a némi nyelvi tájékozottsággal rendelkező olvasó kikövetkeztetheti, hogy Márton a „Grecsó” nevet viseli, következésképpen unokáját, az elbeszélőt is így kell hogy hívják. Hasonlóan rejtjelezett formában közli a szöveg az elbeszélő szülőhelyének a nevét is. A vasútállomás feliratából csupán az első és az utolsó betűt, az S-et és a V-t látja Domos tata (az elbeszélő másik, anyai nagyapja), amivel a desifrírozással próbálkozó olvasó itt még nem sokra megy. Tíz-egynéhány oldallal később viszont megtudja, hogy a Hódmezővásárhelyről Pestre induló hajnali munkásvonat harmadik, Mártély és Mindszent utáni megállójáról van szó, s ha vet egy pillantást a térképre, rögtön látja, hogy csakis „Szegvár” lehet a szóban forgó felirat – Szegvár, ahol a fülszövegen olvasható életrajzi vázlat tanúsága szerint Grecsó Krisztián született. Mégpedig 1976-ban, akkor, amikor az elbeszélő: „harminchárom éves vagyok”, monologizál a főszereplő a könyv vége felé, a történet jelenében, az olvasó pedig összeadja ezt a fülszövegen olvasható születési évszámmal és megkapja a 2009–2010-es időszakot, a Mellettem elférsz megírásának idejét; szerző is, főszereplő is ekkor volt harminchárom éves.

Ez csupán mutatvány, bár alighanem a legfontosabb, a szöveg rejtjeleiből, eltitkolásnak és nyilvánvalóvá tételnek ezekből az értelmezési játékaiból. Fontos célt szolgálnak, ugyanis a „regény” nevet viselő prózaművet egy ettől különböző, a külső tényszerűségekkel a regénytől eltérő viszonyban álló elbeszélésformával is egybekapcsolják: az olvasónak felajánlják – igaz, feltételes és viszonylagos értelemben – a lehetőséget, hogy önéletrajzi történetként, személyes vallomásként, az önelemzés és önfeltárás munkájában illetékes memoárként (is) olvassa a Mellettem elférsz-t.

Azaz olyasféle családtörténetként, apák-nagyapák, anyák-nagyanyák múltjában, a „kik voltak ők?”-ben a „ki vagyok én?”-re adható válasz kulcsát kereső elbeszélésként, amelynek változatai feltűnő gyakorisággal kerülnek az utóbbi időszak prózáját rendszeresen olvasók kezébe. Ilyen volt Esterházy Harmonia caelestis-e (és persze a Javított kiadás is), Kukorelly TündérVölgye, s – hogy a legfrissebb példát idézzem – ilyesféle könyvnek mutatkozik, igaz, áttételesebben, Egressy Gábor első regénye, a most megjelent Szaggatott vonal is. Valóságos alműfaj ez, amelyben sokan érzik jól magukat manapság. Ha akarjuk, még külön neve is van: alcímében Egressy aparegénynek titulálja könyvét.

Ám Grecsó könyvének gondosan rejtett, mégis folyvást kinyilvánított személyes dimenziója, a vallomásos memoárjelleg egyben a személyesnél általánosabb érvényű célok szolgálatában áll: elbeszélői alakmása, miközben személyes gondjaira keres választ a szülők és a nagyszülők hajdani életében, az önismeret fáradságos és fájdalmas munkáját végzi családi öröksége felkutatásával, univerzális érvényű s ennyiben személytelen példázatot mond el az énről és az emlékezésről, a múltról és az elmúlásról, az időről és a helyről. Ez a kettősség az előadásmódban is tükröződik: a személyes-vallomásos-emlékező hang gyakran tűnik át valamiféle tárgyiasabb és analitikusabb krónikási-szociográfusi stílusba.

Minden az emlékezéssel és az írással kezdődik: az elbeszélő cikket tesz közzé családi emlékeiről a kerületi lapban (az „emlékezők rovatában”, ahogy a szerkesztő nevezi), amelynek nyomán kiderül, hogy nem jól emlékezik, hogy a dolgok nem úgy történtek, ahogy ő tudni vélte eddig. Ez kutatóútra indítja: emlékeket idéz, élőkről és (többnyire) halottakról, családtagok feljegyzéseit sillabizálja ki, találkozik emberekkel, akik tanúi voltak felmenői életének, vagy életük egyik-másik szakaszának. Mindeközben önmagát keresi, s mindegyre beleütközik a ténybe, hogy élethelyzetek és kapcsolattípusok mintha folyvást újratermelődnének az egymást követő nemzedékekben: nagyapja testvére, Benedek annak idején szerzetesnek állt egy időre, unokatestvére, Ernő a teológiára jár; Benedek és barátja között homoerotikus kapcsolat szövődött, az ötvenes-hatvanas években budapesti építkezéseken ingázóként dolgozó Domos nagypapa a jelek szerint Andorral, aki az elbeszélőnek mesél nagyapjáról, került hasonló viszonyba – vagy Andor legalábbis így szerette volna.

Az emlékezés, a múlt visszahódítása és tudatosítása súlyos dilemmával terhes: avval a feloldhatatlannak látszó paradoxonnal, amelyet a könyv mottójaként alkalmazott két, egymásnak ellentmondó Kassák-idézet testesít meg: „Nincs bennem semmi a múltból” egyfelől, és „[A] múlt az, ami jelenemet és jövőmet nagy részben meghatározza” másfelől. Vajon múltam ismerete meghozza-e számomra a megbízható önismeretet, s evvel a tudatosság szabadságát, vagy éppen ellenkezőleg: ha átadom magam jelenvalóvá tett múltamnak, éppen önmagamat veszítem el, s mindörökre a múltam meghatározottságainak a csapdájában maradok? (Az utóbbi lehetőségre, a múltra mint jelenvaló és soha el nem múló biológiai determinációra utal a regény egyik talányos mondata: „akkoriban mondta egy szegedi kutatóorvos, isteni tesztcsalád vagyunk, ritka az ilyen kedvezőtlen génállomány”. 118. o.)

Egyáltalán tudható-e a múlt, s ha igen, találhatunk-e benne biztos pontokat? Hiszen a múlt azért múlt, mert elmúlt, s hiába véli úgy a rekonstruáló emlékezet, hogy van, valójában nincs, a múltnak lényege, hogy nem létezik. Az elbeszélő mintha éppen ezt nem tudná elfogadni. Emlékeiben makacs gyakorisággal bukkan fel újra és újra a falu melletti telep, gyermekkorának színtere, ahol szülei, nagyszülei és a többi rokonai, parasztemberek, vasutasok éltek, s mindig ugyanaz a kép, holott a valóságban már minden a felismerhetetlenségig megváltozott. A főhőst sokáig kísértik a mozdulatlanságba merevedő pillanat, az örökké létezővé fagyott múlt képei, például a mozdulatlan biciklijén ülő nagybátyja látványa: Megállt a levegő, nem fújt a szél. Enyhe kenderszag volt, nem erős, és mintha döntésre várt volna, minden elhallgatott, míg ki nem derül, mi lesz. A cseréptetők rámájába belemerevedett az utca, az aszfaltcsík, a gyümölcsfás közök, a lucernások, a házakon túl a halott vizek, a gyár, a kenderföldek, és a kompozíció közepén a megkövesedett, idővel-térrel dacoló férfi: Márton, a nagybátyám. (113. o.) Családi örökség ez is: Domos nagyapa az ingázó vonat mozdonyfüstjének láttán elképzeli, ahogy a nyirkos ködben megáll, megmered a füstcsík és ott marad örökre. (189. o.)

(Közbevetőleg: ez az utóbbi kép irodalmi utalás: Mészöly Miklós Megbocsátás című, 1984-ben megjelent kisregényének első oldalán jelenik meg egy hasonlóan kimerevedő füstcsík, amelyet az állomásról rég kifutott vonat hagy maga után. Grecsó regényének számtalan kisebb-nagyobb titka-rejtvénye közé tartozik ez az – akart? akaratlan? – öszszefüggés is.)

De a történet végére az elbeszélőnek mintha sikerülne megszabadulni az idő és a hely, a családi múlt és a rég eltűnt telep emlékeinek maga felidézte – és maga konstruálta – rabláncaitól. A szabadság, amelyet cserében elnyer, bizonytalan és félelmetes, de megosztható, mint ahogy a múlt rabsága alól felszabadult idő is: …folyton csak rettegni kell, mert nincsenek biztos pontok. A telep sem volt örök, a gyároldali ház sem volt örök, pedig a gyerekkor helyszíneiről azt hittem. Nem töltöm ki az időmet, gondoltam. …Mit jelent az, hogy nem töltöm ki az időmet? Nem értem, amiket gondolok, csak úgy gondolom, folyamban, néha ki is mondom, mellettem bárki elfér. Vagy bármi.

Hogy lesz-e, ki elférjen mellette, hogy akit szeretne maga mellé, eljön-e a sorsdöntő találkára, vagy ismét a legyűrhetetlen múlté lesz az utolsó szó, ugyanaz történik, ami évtizedekkel ezelőtt Domos nagypapával történt ugyanezen az utcasarkon (hiába várta szerelmét, Zách Évát a randevúra), ez nyitva marad a regény utolsó lapjain, az elbeszélés nem dönt a dilemma tárgyában. Mint ahogy abban sem igazán, hogy regény-e vagy önéletrajz, s hogy mikor járunk jobban, illetve járunk el helyesen, ha regénynek olvassuk vagy önéletrajznak.

De lehet, hogy ez a dilemma nem is igazi dilemma, hogy a Mellettem elférsz arra bizonyíték, hogy emlékezet és képzelet édestestvérek, hogy valamely fokon minden memoár regény és minden regény memoár. Mindenképp meggyőző bizonyíték, s számtalan erénye mellett ettől is jó könyv.

 

 

 

 

Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz. Budapest, 2011, Magvető. 288 oldal, 2990 forint.

 

 

Kapcsolódó írások:

Takács Ferenc: Versus (Rakovszky Zsuzsa: VS. Budapest, 2011, Magvető. 394 oldal, 3490 forint.) Rakovszky Zsuzsa legújabb regényének talányai a regény címével kezdődnek –...

Takács Ferenc: Idill és gyehenna (Szabó T. Anna: Villany. Budapest, 2010, Magvető. 136 oldal, 2290 forint.) Szabó T. Anna új verseskönyve, Villany címen, négy év múltán...

Takács Ferenc: “A nemlét ragyogása” (Szabó T. Anna: Elhagy. Budapest, 2006, Magvető. 128 oldal, 1990 forint. ) Takács Ferenc “A nemlét ragyogása” Szabó T. Anna új...

Takács Ferenc: Vér-baj (György Péter: Apám helyett. Budapest, 2010, Magvető.) György Péter nem először rugaszkodik neki a Kádár-korszaknak; hirtelenjében az...

Takács Ferenc: Roncstérkép (Tóth Krisztina: Vonalkód. Tizenöt történet. Budapest, Magvető. 184 oldal, 1990 forint. ) Takács Ferenc Roncstérkép “Harmadik kiadás”: a könyvön díszelgő fehér...

 

 

Cimkék: Takács Ferenc