Fáy Miklós: Több seb többet lát (George Bernard Shaw: Pygmalion. Fordította Nádasdy Ádám. A szombathelyi Weöres Sándor Színház előadása. Díszlet Árvai György, jelmez Szűcs Edit, rendező Keszég László.)

Értem, mit csinálnak, azt is, hogy miért, mégsem tetszik. Jönnek az új fordítások, új Shakespeare-ek, miért is ne használnánk ki, hogy mi megtehetjük, párhuzamos Macbethjeink lehetnek, a régi attól még nem vész el, de élesebb, maibb, kegyetlenebb és mellbevágóbb mondatokat vághatnak egymás fejéhez a klasszikusok. Angolul tudó költők szerencsére vannak, a Vígszínházban Varró Dániel fordította újra a Rómeó és Júliát, ennek következtében azt mondja Rómeó, hogy apatikus a patikus, bokafogás, Dániel. Nádasdy Ádám klasszikusabban modern, vagy hogy is mondjam, nem azt érzi az ember, hogy a Frédi és Béni nyelvezetével megvert Lear király szenved a pusztában. Ha nem érezném, hogy többet veszítünk, mint nyerünk, nyugodtabb volnék. De nem érzem, hogy akármilyen ócska az előadás, mégis szép szöveget mondanak el, van egy generális minimum, amiért megérte elmenni a színházba, hogy legalább anynyit kapunk, mintha elolvastuk volna a darabot.

Shaw azonban egészen más eset. Klasszikus, de mégiscsak színházi nyelv, szellemes, de nem szöveg, amelynek minden soráért, mit soráért, a színlapért is harcolni érdemes, mert olyan nevek és szavak vannak ott, mint Zuboly vagy Babvirág. Shaw csak lefordíthatatlan – már ha a Pygmalionról van szó. Tudom, ennek némileg ellene mond, hogy lefordították, méghozzá annyira, hogy az ősbemutató is németül zajlott, és Magyarországon is előbb játszották a darabot, mint Londonban, de Anglia akkor még meglehetősen titokzatos hely volt, könnyebb volt elképzelni, hogy elegáns és gazdag fonetikusok jegyzetelnek az utcán, mint manapság. A Pygmalion súlyosan londoni darab, és tekintve, hogy London megszűnt egzotikus helynek lenni, kissé üres elménckedéssé vált. Az alapproblémát egyáltalán nem lehet idegen nyelvre adaptálni, nálunk például a tájszólások ellenére sem lehet megállapítani valakiről, hogy hol született és hol járt iskolába, a kiejtésnek nincs társadalmi determináló szerepe, tulajdonképpen nem lehet érteni vagy átérezni és nyelvi jelenséggé változtatni mindazt, ami körül a Pygmalion köröz. A darab persze túl jó ahhoz, hogy emiatt mellőzzék, tekintve, hogy innét indulva egyre izgalmasabb területekre téved, de a színházi alkotóknak nagy küzdelmet kell folytatni érte.

Két kézenfekvő megoldás ajánlkozik. Az egyik a musical, végül is a My Fair Lady igazán sokat megőrzött a történetből, és Loewe fantasztikus dalai kellemesen sűrű fátylat borítanak mindenre, ami nem egészen tiszta, a társadalmi és szerelmi problémák fel- és megoldódnak, mindenki látja, hogy ez a két ember egymásnak van teremtve, csak Higgins helyett Freddy énekli a szerelmes dalt a változatosság kedvéért. Érdekes, hogy a magyar fordítással ennek a változatnak sincs sok szerencséje, G. Dénes György zseniálisan rossz formában írta a verseket, amelyek így tökéletesen leválthatatlanok és mégis hátborzongatóan cukrosak. A csudijót már óriásplakáton is láttam, pedig ez a szó messziről sem sejteti meg az eredeti lovely kiejtésében rejlő társadalomszerkezeti meghatározottságot. De hát kit érdekel a társadalom, ha énekelnek és táncolnak, és hazavihetjük annak emlékét, hogy a morózus férfiakba is beleszeret egy bombázó, illetve az apakomplexusnak van olyan megoldása is, hogy egy szexi professzorba szeret bele az ember lánya.

A másik lehetséges Pygmalion-megoldás a színházmúzeum, nem abból indulni ki, hogy a darabot vigyük közel a közönséghez, hanem épp fordítva, a közönséget vinni közelebb a darabhoz, hangsúlyozva, hogy ez egy régi mű, a benne foglalt problémák nagy hányada ma már nem probléma, az angol világnyelv lett, az angol világbirodalom pedig megszűnt, a nyavalya sem akarja, hogy lordnak nézzék a beszéde alapján, és épeszű ember inkább megy az uszodába, mint a királynő fogadására. Ennek ellenére szeretjük a darabot, de ragaszkodunk az időbe, a saját idejébe ágyazásához, frakkos urak jönnek ki az operából, és mélyen meghökkenünk azon, hogy egy professzor annyira szórakozott és társadalmon kívüli, hogy ebéd után leveti a cipőjét.

Vannak bizonyára egyéb utak is, de a viszonylag keserű tapasztalat azt mondatja velem, hogy amit Szombathelyen választottak, az nem út. Még zsákutcának is túl rövid, fél perc után, amikor látom, hogy a londoni metró térképét vetítik a díszletre, már tudom, hogy baj van. Nagy baj van. Több baj van.

Az egyik baj maga a díszlet. A Weöres Sándor Színház kamaratermében vagyunk, elfogadom, hogy kompromisszumokat kell kötni, nem várok londoni hangulatot, esőt, ködöt, lovas kocsikat. De ez a furcsa, műmárvány járólap, amellyel borítják a falakat, ez semelyik képnek nem felel meg, sem utcának, sem professzori dolgozónak, sem magányos úriasszony otthonának, nem modern, csak rossz ízlésre valló. A szereplők egyébként elég gyatrán vannak öltöztetve is, rögtön az első képben nagyon megdöbbentő a jajpiros vékony selyemsál, amelyet Higgins visel, Eliza későbbi toalettjeiről pedig szeretnék minél hamarabb megfeledkezni, úgyhogy inkább nem is emlegetem, ugyanakkor semmilyen utalás nincs a szövegben vagy a rendezésben, hogy ezek az arisztokratikus lények elveszítették volna az eszüket az elmúlt száz évben, úgyhogy az észvesztést inkább a tervezőkre kell vonatkoztatni.

Ami a színészetet illeti, megint hamar jön a nyakleves. Csonka Szilvia bájos jelenség, nyilván ezért lett ő Eliza, de ennél mégis bonyolultabb a szerep. Az előadás úgy kezdődik, hogy Eliza még nem Eliza, csak mikrofonnal a kézben felolvassa a rendezői utasításokat. Hogy ez miért fontos, nem tudom, de azt igen, hogy miért nem jó: mert Csonka Szilvia úgy olvas, mint az eminens tanuló az általános iskola nyolcadik osztályában, tagoltan, hangsúlyozva a hangsúlyozandókat, megölve magát a szöveget, már akkor, amikor még el sem kezdődött a darab. Próbálom felidézni a jót is: a virágárus Eliza kicsit fiús, de körülbelül az, amit a szerep hagyományai kívánnak. Az átalakulás azonban sehogy sem sikerül, a „nem a ruha teszi az embert”-ből itt annyi igaz, hogy még a ruha sem teszi, alig lehet érzékelni, hogy megszületett Higgins professzor teremtménye.

Higginst Trokán Péter játssza, és ha előzetesen ez egész jó ötletnek látszott, Trokán markáns, formáját jól őrző, férfias, kicsit mégis szögletes jelenség, utólag már semmi nincs a helyén. A barázdált arc szakállal és kissé hosszú hajjal inkább valami Árpád-házi királyt idéz, akin az öltöny ugyan jól áll, de nem azzal az ernyedt természetességgel, amellyel egy angol gentleman viseli. Itt szeretném megragadni az alkalmat, és térdre borulva kérni az összes honi jelmeztervezőt, hogy ha úriembereket öltöztetnek a színpadon, akkor a szmokinghoz ne adjanak fehér nyakkendőt, tekintve, hogy ahhoz fekete jár. És ha már a csokor tépőzárral van rögzítve, legalább legyen annyi könyörület a rendezőben, hogy ezeket a szörnyűségeket nem a nyílt színen kell levetni, mert egy ilyen műanyag hangú recsegés után én már nemhogy Londont, de Ausztráliát sem tudom a színpadra vizionálni.

Az a legnagyobb baj, hogy nincs miért haragudni a színészekre, tény, hogy nem tudják hozni a szerepeket, de azt sem lehet tudni, hogy mik azok a szerepek. A Pygmalion alapszinten nincs megrendezve Szombathelyen, a szereplők egymáshoz való viszonya tisztázatlan, Trokán elhagy mindent, ami férfias benne, de nem hozza a tudás szexiségét, sem a teremtő felsőbbrendűségét, a problémát megoldó férfi végső soron akár izgalmas monomániáját. Egyáltalán nem értem, hogy egy ideális Elizának mit kellene iránta éreznie, de Csonka Szilvia sem érti, vagy legalábbis megmutatni nem tudja. Ami a bizonytalanságból adódó feszültséget szokta hozni az előadásba, vagyis hogy nem lehet eldönteni, ezek most szeretik egymást vagy csak összeszoktak, és ha szeretik, hogyan szeretik, szerelemmel, alkotóként és teremtettként, fentről lefelé és lentről fölfelé, apa és lányaként, az most azzá változik, hogy a két ember között semmi nincsen. Nincs szeretet, se gyűlölet, se a kettő együtt, de még csak meg nem értés sincs. Csak panasz. És, persze, ehhez hasonlóan nehéz lenne elmagyarázni Eliza és Higginsné viszonyát, nincs előzménye annak, hogy a lány a professzor anyjánál keressen menedéket, nem logikus, hogy az asszony a fiával szemben is védi Elizát. Még hoszszan sorolhatnám, hogy mit nem élek át, ilyen kidolgozottság mellett Pickering tökéletesen fölösleges figura a történetben, Freddy túl idétlen ahhoz, hogy bármi báj lehessen benne, egyáltalán nem mozgatja semmi a szereplők közötti életet. Keszég László nem az a rendező, aki a dolgok végére járna, akit a színdarab nagysága megrendítene: mintha nem is értené, mi a feladata.

Hogy tovább lehessen adni a felelősséget: az új Nádasdy-fordítás is csak ront a helyzeten. Értem, hogy frissíteni akarták a darabot, ma már sok minden tűnik tarthatatlannak. A csokoládé nem akkora kincs a világban, egy fiatal lány emiatt nem fog fonetikaórára járni, a szavak sokat veszítettek durvaságukból az elmúlt száz év alatt, vagy, mondjuk, a kimondhatatlan szavak felkapaszkodtak, egy szép öltöny nem zárja ki a használatukat. De mégsem kapaszkodtak annyira magasra, mint ahová Nádasdy Ádám helyezi őket. Azt, hogy „a faszt!”, talán mégsem mondják követségi estélyeken, illetve, érzem én, hogy mondják, hiszen éppen ez a baj, emiatt nem lehet modernizálni a Pygmaliont.

Semmi nincs a helyén, vagy inkább minden a helyén van, rossz rendezésben rossz színészek rossz fordítást mondanak, elképesztő ruhákban és díszletek között. Az ember megrendül Shaw nagysága előtt, hogy még így is ki lehet bírni.

 

 

 

George Bernard Shaw: Pygmalion. Fordította Nádasdy Ádám. A szombathelyi Weöres Sándor Színház előadása. Díszlet Árvai György, jelmez Szűcs Edit, rendező Keszég László.

 

 

Kapcsolódó írások:

Fáy Miklós: Ápor és szerelem (Heltai Jenő: Naftalin. Szombathely, Weöres Sándor Színház, rendező Mohácsi János. Illetve Budapest, Radnóti Színház, rendező Szabó Máté.) Eljutottam a Mohácsi-rajongásnak arra a fokára, amikor már más színházban,...

Molnár Gál Péter: Lift nincs (Játékszín – Neil Simon: Mezítláb a parkban. Fordította Vajda Miklós, díszlet Menczel Róbert, jelmez Berzsenyi Krisztina, rendező Balázsovits Lajos. Szereplők Balázsovits Edit, Hajdú István, Kiss Mari, Reviczky Gábor, Kuti László, Harcsik Róbert. ) Molnár Gál Péter Lift nincs Hátul, a szín fenekén...

Fáy Miklós: Weöres és fekete (Weöres Sándor: A kétfejű fenevad. Katona József Színház. Rendezte Máté Gábor.) Jó koszos a padló A kétfejű fenevad kultúrházában, de azért...

Fáy Miklós: Felső középszer (Tündöklő középszer. Szkéné Színház, Pintér Béla és Társulata előadása. Író-rendező Pintér Béla, jelmez Benedek Mari, zene Kéménczy Antal.) Tudom, mire készülök. Pintér Bélára és társulatára. Pintér Béla és...

Molnár Gál Péter 56 06 / őrült lélek vert hadak (56 06 / őrült lélek vert hadak Írta Mohácsi István-Mohácsi János. Zeneszerző Kovács Márton. Díszlet Khell Zsolt. Jelmez Szűcs Edit. Mozgás Uray Péter. Rendező Mohácsi János. ) Molnár Gál Péter 56 06 / őrült lélek vert...

 

 

Cimkék: Fáy Miklós