Lángh Júlia: Nem az iskolának, hanem az életnek…

A menyem, aki szerintem a tanárnők gyöngye, a napokban lelkesen mesélt egy előadásról, amelyen a hejőkeresztúri általános iskola igazgatónője a hátrányos helyzetűek oktatásáról beszélt. A Stanford Egyetemen kidolgozott módszert (rövid nevén H2O) magyar viszonyokra alkalmazták, és sikeresen működtetik olyan osztályokban, ahol a gyerekek tudásszintje nagyon eltérő. A módszerrel a kellő tudást is megszerzik a gyerekek, és egyúttal hasznos erényekre tesznek szert.

A Komplex Instrukciós Programban három-öt fős csoportok dolgoznak egy közös feladaton, amelynek a megoldásához mindenféle fajta és szintű tudásra szükség van, tehát senki se „hülyegyerek”, a hátrányos helyzetű nem fog leszakadni, mert neki való feladatot kap. Mindenkinek megvan a helye és a szerepe, feladatköréért felelősséget vállal. A csoportban van kistanár, jegyzetelő, rendfelelős, időfelelős, van konfliktuskezelő is, ha a helyzet úgy hozza. Ezeknek a szerepeknek cserélődniük kell. A feladatot csak akkor tudják eredményesen megoldani, ha mindannyian részt vesznek benne. Kezdetben a jobb tanulóknak kicsit derogál a közös munka, de aztán megérzik az előnyeit. Egy idő múlva mindenki megtanulja a munkavégzést és a munka végeztetését is. Továbbá az egymás iránti felelősséget. És a roma gyerekek nem kerülnek hátrányba a többiekkel szemben. A táblajátékoknál például, amelyek az oktatási program szerves részei, kifejezetten sikeresek.

Ebben a hejőkeresztúri iskolában, folytatta a menyem, a szülők is részt vesznek az oktatásban, a tanítók bevonják őket, ami azért is jó, mert így közelebbről megismerkednek velük. Valamit mindenki tud, és ezt a valamit – lehet az egy sütemény sütése vagy egy kerítés megjavítása – a szülők a tanítási nap keretében megosztják a gyerekekkel. Mindjárt másképp néznek az iskolára, amely korábban esetleg félelmet vagy rossz érzést keltett bennük. De itt a legjobb képességeiket mutathatják meg – ahogy a gyerekeknél is nagyon fontos, hogy valamit mindenki tud, mindenki számára van olyan feladat, amelyet sikeresen elvégez.

Sikerélmény! Esélyegyenlőség! Multikulti! (Szerintem nem igaz ám, hogy vége van, és pláne nem, hogy valami ártalmas vagy használhatatlan dolog lenne.) Föllelkesedtem, végre-valahára „non scholae sed vitae discimus” – mondtam a menyemnek. A piros kartonból kivágott falfeliraton harsányan kacagtunk annak idején a Hámán Kató Leánygimnáziumban, mert sehogyan sem sikerült nyomára lelnünk, mi is az, amit itt mi az életnek tanulnánk.

Másnap lementem Raposkára, nagy a kert, sok a tavaszi munka, pláne hogy az ősziek egy részét elblicceltem. Dús lilaakác a húszméteres kerítésen, hosszú nyelű metszőollóval kezelem, délután már kezem-lábam leszakad, végigdőlök az ágyon. A macska csak erre várt múlt hétvége óta, puha talpakkal ugrik a hasamra, hosszában elhelyezkedik rajtam, és néz a nagy zöld szemével bele az arcomba. Kicsit beszélgetünk, aztán kinyúlok balra, jobb kezem a cica hátán, ne menj el, én se megyek, csak a rádiót nyitom ki; érti, bólogat.

Hiteles információforrásnak a Kossuth újfent nem használható, de mivel itt a faluban mást nem lehet fogni, csak bekapcsolom. A mai közszolgálati médiában már nincsenek ismerőseim, barátaim, nem hallok a belső eseményekről, de az a gyanúm, hogy nem is nagyon kellett utasításokat kiadni, az öncenzúra megy magától.

Sokan meg minden szennyet bevesznek. A Budapest–Tapolca vonalon négy teljes óra hosszát eltart, amíg a vonat megemészti a 180 kilométert. Amikor a Tapolca környéki Raposkára elkezdtem lejárni, a kilencvenes évek közepén, még három órán belül abszolválta az utat. Most, ezen a szép szombat reggelen a MÁV lehetetlen működéséről dünnyögött valamit az egyik utas, egyetértettem vele. Nem kellett volna, nem voltam résen, a bajuszának a formája gyanút kelthetett volna. Persze nem bajusz teszi az embert, ezt én is tudom, mégis, szégyen, ez jutott később eszembe. Aztán el is fordultam, és inkább erősen figyeltem kifelé az ablakon, amikor a férfi odáig jutott, hogy egy ilyen rossz menetrend nem lehet véletlen, ilyet csak akarattal lehet csinálni; de ezt inkább csak lapos közhelynek vettem, nem klasszikus összeesküvés-elméletnek. Ám az úr addigra belejött a monológba, és nem tudom, milyen logikával kanyarodott tovább, miközben én a tavaszelő még csupasz, de ígéretes táját bámultam az ablaküvegen át, amikor egyszer csak azt hallottam: és az a Heller Ágneska is miket beszélt Brüsszelben… Micsoda?!? Kicsoda?!? Mi az, hogy Ágneska?!?

Töredelmesen bevallom, hogy intoleráns vagyok. Azzá lettem, mert hat rám a hazának nevezett környezet áporodott levegője. És ami tűrhetetlen, az tűrhetetlen. A bajuszost röviden és tömören eligazítottam, többet meg sem szólalt, és amikor nemsokára Székesfehérvárnál át kellett szállni – csak a nyári menetrendben mennek közvetlen vonatok Tapolcára –, volt esze, és eltűnt a szemem elől.

Már jó ideje űzöm ezt a rászólásos önvédelmet. Önvédelemből teszem, hogy a levegőt megtisztítsam a belerondítástól. Volt már, hogy visszaüvöltöttek rám: szólásszabadság van! Ez éppen a Vásárcsarnok alagsorában történt, a könyvesbódénál, ahol Nagy-Magyarország függ a falon, és sok Wass Albert virít a polcon. A csípőkopásomtól éppen nagyon kínoztatván, tetű lassan lépkedtem a halárus felé, így alkalmam volt egy kerek magyar mondatot teljes egészében hallani az ilyen-olyan zsidókról (nem idézem), mire én csak fáradtan méltatlankodva és némileg tanárnénisen megjegyeztem, hogy cccc, ejnye milyen csúnyán beszélnek maguk. Erre üvöltöttek rám a szólásszabadság nevében. (Visszaszóltam, de nem üvöltve.)

„Munkánk sikerét a tanulók közötti szociális és együttműködési készségek, képességek kialakítása jelenti, amely magába foglalja az alkalmazkodóképesség fejlesztését, a munkamegosztás, az egymásra figyelés, a felelősségtudat kialakítását, a vitakészség formálását, a konfliktuskezelést, az önismeretet és a társak megismerését” – olvashatjuk a Hátrányos Helyzetűek Oktatása honlapon. Mindez fájdalmasan ráférne az egész felnőtt társadalomra is.

 

 

Kapcsolódó írások:

Lángh Júlia: Két pesti nap hatása Gyakorlati feladatok miatt rövid időre föl kell mennem Pestre, nem...

Lángh Júlia: Cigány lakodalom Hajni gyönyörű volt a talpig fehér csipkében, igaz, szép szokott...

Lángh Júlia: Októberi napok Szép ősz van, sétaidő, de még mindig fáj a lábam,...

Lángh Júlia: „Ahol most szorongatás van” Barátságos, szinte családias hangulatú volt a virrasztás. Kicsit vendégség, kicsit...

Lángh Júlia: Invalidusok között Járókerettel, két mankóval, két bottal, a szerencsésebbek csak egy mankóval...

 

 

Cimkék: Lángh Júlia