Dalos György: Kerek évfordulók

Berlin, 2011. április 11.

Popow hetvenedik, Henne hatvanadik születésnapját ünnepelte szombat este az e célra kibérelt Seeblick étteremben. Ez utóbbi fogalom, persze pontatlan, lévén a Seeblick közönséges berlini Kneipe, azaz kocsma, ami viszont messze nem azonos a hazai „apák boltjával”. Popow – Gerd Poppe, Henne – Reinhard Weißhuhn, a becenevek az egykori NDK demokratikus ellenzékének vezéralakjait fedik, a rangsorban, mondjuk, Kis Jánosnak és Kőszeg Ferencnek felelnek meg. Barátságunk a hetvenes évek közepére nyúlik vissza: akkoriban magamat legalább annyira keletnémet, mint magyar „másként gondolkodónak” tartottam, és több akciójukban részt vettem, mint azt a „testvérszervek” titkos jelentései bőségesen regisztrálták.

Ekképpen a jeles alkalomra összegyűlt százfőnyi vendégsereg zömét személyesen ismertem. Köztük voltak azok az egykori fiatal nők és férfiak, akikkel prenzlauer-bergi lakások plafonig érő cigarettafüstjében méláztunk múltról, jelenről, jövőről, hallgattuk Wolff Biermann eretnek dalait, és, mi tagadás, élveztük önnön szellemi létezésünket. Eljöttek azok a nyugat-berlini és NSZK-beli barátok is, akik annak idején csempészként, üzenetvivőként vagy egyszerűen csak szolidáris beszélgetőpartnerekként támogatták a keleti disszidenseket. Mindaz, ami most összekötött bennünket, immár majdnem négy évtizeddel ezelőtt történt, s ez a dolognak valamelyes érettségi találkozó jelleget kölcsönzött. S ahogy az lenni szokott, ez az „osztálytalálkozó” is a pályák és életutak különbözőségét demonstrálta. A rendszerváltás, amelyet errefelé Wende, azaz fordulat néven emlegetnek, némelyeknek „bejött”, másoknak nem. A büféasztalnál sorban állók között voltak Bundestag-képviselők, magas rangú állami hivatalnokok, köztiszteletnek örvendő evangélikus lelkészek, médiaszemélyiségek, de akadt ott a közéletből kikopott kisvállalkozó és egyértelműen a vesztes oldalra sodródott munka nélküli értelmiségi is. És persze minden politikai árnyalat képviseltette magát az őskonzervatív antikommunistától a „fundamentalista” zöldpártiig, nem is beszélve a nyugati hatvannyolcasok, volt maoisták, trockisták vagy anarchisták sokféleségéről.

Én utoljára 1993-ban, ötvenévesen tartottam efféle vendéglátást a Merlinben, és akkor még sikerült összetrombitálni régi barátaimat. Akkor még számított, hogy mindannyian paradicsommadarak voltunk a nyomasztóan kedélyes Kádár-éra faunájában. Tíz évvel később ugyanaz a gyülekezet már nehezen állt szóba egymással, és mára, nekiütközvén a magyar gyűlöletkultúrának, szilánkjaira hullott szét. Ha így megy tovább, legközelebbi kerek születésnapomra magamat sem fogom meghívni.

 

 

Ha valaki meg akar felelni a mai magyar korszellemnek, vigyáznia kell, hogy harmincöt usque ötvenöt évvel ezelőtt ne kövessen el hibákat. Daniel Cohn-Bendit például határozottan jobban tette volna, ha 1975-ben nem írogat össze mindenfélét a maga anarchista módján, például a szexuális forradalom tárgykörében. Még hogy tetszettek neki a vetkőző kiskorúak, a gyermeki érzékiség spontán megnyilvánulásai! Igen? Akkor viszont attól kellett volna óvakodnia, hogy évtizedek múlva szembeszálljon Magyarország miniszterelnökével. Vagy vegyük Paul Lendvait: kellett neki 1953-ban a Szabad Népnél dolgoznia? Eszébe se jutott, hogy ezzel a magatartásával szinte kiprovokálja a Heti Válasz 2010. novemberi címlapját? Heller Ágnes is alaposabban meggondolhatta volna, érdemes-e neki 1945-ben ama Lukács György tanítványául szegődnie, aki 1919-ben ismeretes módon dezertőröket lövetett agyon a szolnoki fronton? Miből gondolta, hogy erre senki sem fog emlékezni 55 év múlva, amikor Berlinben támadja a kormánypolitikát? Tamás Gáspár Miklós 1978-ban áttelepült Romániából, és friss „bevándorlóként” már a Kádár-rendszert is kritizálta, nem is sejtve, hogy 22 évvel később szembe fog kerülni egy kétharmados többséget szerzett kormánnyal? Most aztán Heller is, Tamás is megnézheti magát az egészséges népérzület tükrében. Magyar Hírlap, olvasólevelek: „Ezt a két férget együtt kellene fellógatni, fellógatásuk előtt kéjmámoros ivartalanításban részesíteni…” „Ezeket a mocskokat, amikor jönnek hazafelé Berlinből, már a határon le kellene tartóztatni. S ahogy megint Magyarországra teszik a lábukat, le kell őket tartóztatni, és hazaárulás vádjával tényleges életfogytiglanra kell ítélni őket!” Több száz hasonló szellemű szövegből idéztem néhányat.

Nem illik ide más, mint amit August von Platen (1796–1835) írt, amikor semmi kedve nem volt hazatérni Itáliából Németországba. „De ki a Rosszat meggyűlölte mélyen, / az helyét hazájában sem találja, / ha gazság lesz úrrá a szolganépen. / Bölcsebb, ki azt mondja, hogy nincs hazája, / mint kit gyermeteg nemzedék körében / roskaszt a vak tömegdüh unt igája.” Tegyük fel, hogy Platen százötven évvel később születik, és mindezt Magyarországról írja. Fogadni mernék, hogy minden jobboldali újságíró fújná: mellesleg homoszexuális is volt (ami egyébként igaz). Onnan pedig már csak egy lépés volna utánanézni, hogy milyen pályázati pénzeket vett fel a Nemzeti Kulturális Alaptól.

 

 

Amikor hatvan évvel ezelőtt a kölyökarcú Jurij Gagarin felöltötte mesés szkafanderét, és Bajkonurban beszállt az űrhajóba, én még tizennyolcadik életévemet sem töltöttem be. A Vörös és feketét a Marx Filmszínházban már megnézhettem, de Az éjszaka lányai a Kossuth Mozgóban egyelőre tabunak számított. Az általam ismert legkorszerűbb közlekedési eszköz a gőzmozdony vontatta vasút, s a legmodernebb masina egy Pajtás fényképezőgép volt. Nem csoda, hogy az űrhajós-pilótába saját kozmikus vágyaimat és reményeimet álmodtam bele. Olyan korszakot, amelyben lehet és érdemes felnőni, amely az, aminek mondja magát, vagy ha nem, majd én azzá teszem. Sokan gondolkodtunk így akkoriban, a pubertás és felnőttkor mezsgyéjén mondtuk, amit hittünk, és hittük, amit mondtunk. Bizonyos dolgokra azonban nem számítottunk. Például arra, hogy bármilyen fiatalok vagyunk is, vannak nálunk jóval fiatalabbak.

A jelenlegi kormányfő legföljebb egy kéjes gondolat lehetett akkoriban, a parlament elnöke szűk családi körben készült második születésnapjára. A szélsőjobboldali vezérnek pedig egyenesen tizenhét évet kellett várnia arra, hogy az ölmelegből kitörve felszabadult sikollyal pillantsa meg Isten szép világát. S mindezek a még meg sem született vagy épphogy megszületett emberek arra rendeltettek, hogy súlyos évtizedek múlva ők döntsenek róla, miféle országban és milyen körülmények között öregedjünk meg mi. Bizony: még arról is rendelkeznek, hogy mikor kezdődjék az öregkor, abban a – megengedem, szélsőséges – esetben, ha bírák vagyunk és hatvankét évesek. Létrehoznak egy alkotmányt, benne a jóistennel, holott a mi időnkben érvényes alaptörvény, számos hibája dacára, a leghalványabb célzást sem tette az anyag elsődlegességére.

Az igazság kedvéért mindazonáltal meg kell jegyeznem, hogy a hatvanas-hetvenes évek utóbb hatalomra jutott csecsemői az alkotmány egyik pontjában nekünk is kedveznek. Arra a cikkelyre gondolok, amely súlyos bűncselekmény esetén – és miért ne lehetne ilyen a hazaárulás? – mérlegeli a tényleges életfogytiglan lehetőségét. Ebben az esetben az idős elítéltek nagy valószínűséggel jobban járnának, mint a fiatalok, mert nekik előreláthatólag sokkal kevesebbet kellene „ténylegesen” leülniük.

 

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Dalos György: Vulkánok és választások Berlin, 2010. május 6. Eyjafjallajökull – alig tudom elképzelni, hogy...

Dalos György: Szvatopluk és vidéke Dalos György Szvatopluk és vidéke Berlin, 2008. január 14....

Dalos György: Gépi és kézi fordítások Bécs–Berlin–Frankfurt, 2009. október 4. „Miklos Tamas Gaspar schützt Jobbikot”, olvasom...

Dalos György: Szubkultúra Dalos György Szubkultúra Berlin, 2008. február 9. Nincs mese:...

Dalos György: Sztrájkközi ejnyebejnye Dalos György Sztrájkközi ejnyebejnye Manapság annak, aki akár családi okból...

 

 

Cimkék: Dalos György