Győrffy Iván: Félszeműnek áll a világ (A félszemű (True Grit). Színes, feliratos amerikai western, 106 perc, 2010. Rendező-forgatókönyvíró-producer Joel Coen, Ethan Coen.)
„Így vagy úgy, a világon mindenért fizetni kell. Semmit nem adnak ingyen – csak Isten kegyelmét.” Ez Mattie Ross, a 14 éves kamaszlány életfilozófiája Joel és Ethan Coen legújabb filmjében, A félszeműben. Mattie özvegy anyját és testvéreit hátrahagyva mindent feltesz a talio-elv érvényesítésére, amely Hammurápi törvényei vagy az Ószövetség óta mit sem veszített vonzerejéből a megalázottak, megszomorítottak, kisemmizettek és persze az erő nyelvét beszélő hatalmasok számára. Mattie édesapját, Frank Rosst egy kegyelemből felvett idénymunkása, Tom Chaney puffantja le Fort Smith városában, Arkansas államban, ahonnan a kártyaveszteségtől feltüzelt, tömény szeszektől megittasult kalandor az üldözéstől sem tartva vágtathatott el lopott lován. Mattie mégis a nyomába ered – egy félszemű, elhanyagolt, alkoholista békebíró, valamint egy hiú, sértődékeny, zöldfülű texasi lovas rendőr vérdíjra szomjazó társaságában, hogy visszafizessék a kölcsönt. Hamisítatlan western, népmesei motívumokkal, a legősibb mítoszok forgatókönyve szerint – Coenék megint olyan (sztereo)tipikus amerikai történetet adnak elő, amely minden kultúra, minden korosztály, minden világnézet számára magától értetődő, univerzális szüzsére épül.
Lehet mondani, hogy az Ó, testvér, merre visz az utad? című Coen-filmet csak az érti igazán, aki járatos az Odüsszeia vagy a gazdasági világválság kulturális, mitopoétikai kódrendszerében. A halál keresztútjánt vagy Az ember, aki ott sem voltot, aki ismeri a film noirt vagy Dashiell Hammett regényeit. Az Arizonai ördögfiókát és a Kegyetlen bánásmódot, aki szereti a screwball-komédiákat. Vagy a legutóbbi Coen-filmet, az Egy komoly embert csak az veheti szájára s élvezheti felhőtlenül, aki tisztában van a Jób könyve teológiai hagyományával és morálfilozófiai sorskérdéseivel. Kétségtelen, hogy a Coen-filmekhez nem árt a beépített desifrírozó készülék – de több-kevesebb erőfeszítéssel anélkül is élet- és működőképesek. Hatványozottan igaz ez A félszeműre: Káin mítoszának, John Wayne átható tekintetének, a forgatókönyv alapjául szolgáló regényt produkáló Charles Portis szikár, szuggesztív prózájának ismerete korántsem szükséges ahhoz, hogy maradandó moziélményt nyújtson serdülőtől az aggig mindenkinek, aki erre igazán fogékony. Közönségsikere coeni mércével elsöprő – a rendezőpáros egyetlen korábbi alkotása nem büszkélkedhetett azzal a ténnyel, hogy pár hét alatt egyedül szülőhazájában megnégyszerezte költségvetését. Márpedig a nézősereg számottevő részét nem a kifinomult irónia, a neves elődökre kihegyezett groteszk humor vagy a szikrázó párbeszédek csalják a vetítőterembe. Sokkal inkább a sztár- és gyerekszínészek, a kecsegtető sztori, továbbá a már sokszor eltemetett, újra kihantolt, majd mesterségesen újjáélesztett műfaj, a western.
A felsoroltak mindegyikéből jutott két kézzel A félszeműbe. A gyerekmunkára vonatkozó törvény óvatos körbetapogatásáról (például az éjszakai jelenetekhez szükséges illuzionista trükkökről, valamint dublőrök szerződtetéséről) Hailee Steinfeld, egy 13 éves leányzó miatt fájhatott a feje a stábnak, aki a női emancipáció korai képviselőjét megformálva a 19. század utolsó harmadában játszódó történetben a felnőtt férfiakkal egyenrangú, mit egyenrangú, azokénál jelentősebb szerepet kaparinthatott kecses, az ormótlan atyai revolvert megemelni is alig képes kacsói közé. Remek beszólásai, hihetetlen akaraterőről és céltudatosságról számot adó kitartása, kalmárokat megszégyenítő alkudozásai tiszta, ótestamentumi moráltól fénylő tekintetével párosulva bárkit levesznek a lábáról. A Coenéknél megszokott motívum – a színészóriás nagy nyilvánosság előtt, különös kegyetlenséggel hülyét, ripacsot vagy elmeroggyant bohócot csinál magából, ahogy tette azt korábban George Clooney, Tom Hanks vagy Brad Pitt is, méghozzá kitörő örömmel – ezúttal sem maradhatott el. A nagy Lebowski szánalmasan melegszívű lúzerét alakító Jeff Bridges itt a hepciáskodó, kakaskodó („rooster”) békebíró mocskos felöltője alá bújik, aki kíméletlen profiként kiérdemelt hírnevét pár dollárért és egy kupica whiskyért váltja apróra, s adja át végképp az enyészetnek az ittasan lezavart abszurd céllövőversennyel (amikor élelmiszerkészletük maradékát igyekszik, hibát hibára halmozva, pisztolyvégre kapni), a rablók helyett alkalmi társa vállon puffantásával. Ám ezek a nem tipikus westernfigurák (talpraesett kislány, piperkőc sehonnai, szebb napokat látott békebíró) mégis valahogy győztesen keverednek ki a zűrzavarból, az erkölcstelen hősök kavalkádjából, és értelmet adnak a régi-új vadnyugati ideáknak. Démonikus kíméletlenség nélkül, szemben a szintén Új-Mexikóban – Cormac McCarthy, a „humortalan” Portis regényéből – forgatott Nem vénnek való vidékkel, ráadásul az értelembe, igazságszolgáltatásba vetett hit megroppanásától is mentesen, ám lelki és fizikai sérülésekkel gazdagon s az utólag elvesztegetettnek tűnő élet miatt felettébb mélabúsan.
A kerettörténet narrátora, a felnőtt Mattie ugyanis magányos és talán megvetett sorsa elől bujdokolva a sűrű, digitálisan megbolondított hóesésben már csak egy sírkeresztbe s egy hajdan volt vonzalom emlékébe kapaszkodva képes megőrizni emberi (női) tartását. Messze esik ez John Wayne Oscar-díjra érdemes ellovagolásától a zordan hívogató hegyek felé, távol a túlkoros Kim Darby pillogásától az alapregény 1969-es, a békebíró személyére kihegyezett filmfeldolgozásából. A Coen-verzió az illúzióromboló neowesternek fekete humorral enyhén felékesített, stílustörő modorában már nem kínálja az újrakezdés, a folytatás vagy az erkölcsi megújhodás lehetőségét.
A színészi alakítások – ahogy az a Coenéktől jogosan elvárható – ismét kiválóak. A lelkes amatőrök gesztusokra szorítkozó, szándékoltan elnagyolt játéka, amely a legutóbbi Coen-filmben az alkotói koncepcióhoz, a vallásfilozófiai diskurzushoz illeszkedve jól működött, A félszeműben már nem lenne helyénvaló. Portis kiérlelt, ironikus dialógusaihoz és időnként meghökkentő archaizmusaihoz aligha illene. A rendezők különös hangsúlyt fektettek arra is, hogy véletlenül se utaljanak Henry Hathaway több mint négy évtizeddel korábbi adaptációjára, amelyet bevallásuk szerint utoljára gyerekkorukban láttak. És Jeff Brigdes sem akaratlanul teszi fel szemvédőjét éppen a másik oldalra, mint egykor John Wayne – inkább újra megteremti az összeférhetetlen, saját undorító kipárolgásától körülölelt, velejéig önző, mégis megfoghatatlanul szentimentális békebíró figuráját, akit egyszerre tudunk szánni, megvetni és csodálni. Hailee Steinfeld üdítő jelenlétéről már esett szó: szeretni való csúnyasága, tenyérbe mászó pimaszsága és megalkuvástól mentes jelleme mozgatja a kalandfilmek lineáris szerkesztését csak helyenként maga mögött hagyó történet szálait. A deheroizálás jegyében Matt Damon is igyekszik elfeledtetni azt a képet, amelyet a Bourne-trilógiával alkothattunk róla. A texasi ranger nevetséges rátartiságát és túlkompenzált puhányságát karakánsága mégis legyőzi a kritikus helyzetekben – ezt is, azt is könnyedén idomítja arcvonásaihoz a színész. Josh Brolin, akit már a Nem vénnek való vidékben is eszközökben nem válogatva üldöztek, most a „sötét oldalra” keveredik: lőporral pecsételt fizimiskáján megférnek a lelketlen áruló, a gyáva gyilkos és a fájdalmat nehezen tűrő „anyámasszony katonája” ismertetőjelei is. Négyük olajozott összjátékát olyan zseniális statiszták egészítik ki (néha csak egyetlen jelenet erejéig), mint a szószátyár halálraítéltek, a szavatartó bandavezér és az emberi fonémák helyett állathangokkal kommunikáló bandatag.
Emlékezetes az a jelenet, amikor az egymással férfiként és „üzlettársként” is konkuráló, ám sajnálatos módon jócskán egymásra is utalt fejvadászok után eredő Mattie-t (miután – inkonzekvens módon – száraz lóval és ruhában emelkedett ki a folyó habjai közül, melyen átúsztatott) a beszédes nevű LaBoeuf engedetlenségéért egy vesszővel – és enyhe erotikummal – elfenekeli. A baltával faragott arcú békebíró viszont fegyverével akadályozza meg a további fenyítést, és belenyugszik a lány „hisztijébe”. Ez a néhány képkocka film a filmben: sűrítve tartalmazza mindhármuk alapvonásait, a kódolt konfliktusokat, a műfaj kifacsarását és paródiáját, a hősök dehonesztálását, a tradíció és modernizmus kölcsönösen előnyös együttélését. Azokat a fő motívumokat, amelyek A félszeműt kiemelik az ifjúsági akciófilmek, a vadnyugati kalandtörténetek, de még a morbid komédiák átlagából is.
A látványvilág, a látszólag értelmetlen s emiatt különösen mély nyomot hagyó epizódok (például az, amikor Cogburn következetesen lerugdossa az állatkínzó indiángyerekeket), a Roger Deakins operatőri tevékenységét dicsérő nyugodt, távolságtartó kameramozgás, s persze a látszólag kínosan regényhű, ezért zamatosan ódon, mégis kifejezetten üde szövegkönyv a felelős A félszemű sikerességéért.
A literátusi pályafutását újságíróként kezdő Portis mint a New York Herald Tribune londoni irodavezetője és tudósítója egykori főnökének gyakran hangoztatta: lám-lám, mennyi bajtól megmenekült volna a világ, hogyha valamikori neves elődjét a londoni tudósítói poszton, bizonyos Karl Marxot csak egy kicsit jobban fizették volna. Nem tudjuk, mi lett volna Ethan Coenből, ha megmarad a filozófiánál, vagy Joel Coenből, ha a kitaposott ösvényt követi. Egy biztos: az amerikai filmiparban veszélyes lázítókból példakövetésre ingerlő forradalmárokká nőtték ki magukat, és ennek mi, nézők szüretelhetjük le a gyümölcseit.
A félszemű (True Grit). Színes, feliratos amerikai western, 106 perc, 2010. Rendező-forgatókönyvíró-producer Joel Coen, Ethan Coen; író Charles Portis; zeneszerző Carter Burwell; operatőr Roger Deakins; jelmeztervező Mary Zophres; producer Scott Rudin, Steven Spielberg; szereplők Jeff Brigdes (Rooster Cogburn békebíró), Hailee Steinfeld (Mattie Ross), Matt Damon (LaBoeuf), Josh Brolin (Tom Chaney), Barry Pepper (Lucky Ned Pepper), Bruce Green (Harold Parmalee).
Kapcsolódó írások:
Győrffy Iván: Derűs önkínzás (Egy komoly ember (A Serious Man). Színes, feliratos amerikai vígjáték, 106 perc, 2009. Rendező-forgatókönyvíró-producer-vágó Joel Coen, Ethan Coen.) Az Újvilág legsebezhetőbb testtájainak szadomazochista élvezettel történő boncolgatása után most...
Győrffy Iván: Lukianosz a moziban (Becstelen brigantyk. Színes, feliratos amerikai–német háborús film, 153 perc, 2009. Rendező-forgatókönyvíró-producer Quentin Tarantino.) A rablók és pandúrok, a B-szériás filmek és a mozimitológia...
Győrffy Iván: Legenda újraírva (Robin Hood. Színes, feliratos amerikai–angol kalandfilm, 148 perc, 2010. Rendező-producer Ridley Scott;) Nagy művészet egy agyonhasznált legendáról újat mondani, de Ridley Scottnak...
Győrffy Iván: Sötétedik (Férfit látok álmaidban (You Will Meet a Tall Dark Stranger). Színes, feliratos amerikai–spanyol vígjáték, 98 perc, 2010. Rendező-forgatókönyvíró Woody Allen, operatőr Zsigmond Vilmos.) Maga a cím fél siker vagy fél bukás. Esetünkben inkább...
Győrffy Iván: Hattyúdal (Fekete hattyú (Black Swan). Színes, feliratos amerikai filmdráma, 108 perc, 2010. Rendező Darren Aronofsky) Vörös és fekete, fény és árnyék, orom és szakadék, bezárkózás...
Cimkék: Györffy Iván