Fáy Miklós: Egyszer se élünk (Kovács Márton–Mohácsi István–Mohácsi János: Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe. Nemzeti Színház.)

Egyszer kezdhetnék már másképp. Ez jut eszembe a harmadik másodpercben, ami persze igazságtalanság, mert időnként másképp kezdik, de tény, hogy jelenleg ez egy Mohácsi-védjegy: a leeresztett függöny mögött szól a népies ricsaj, Kovács Márton és bandája húzza a magyaros-délszlávos kocsmazenét. Zajosak, porosak, átlóg a zsivajuk a nézőtérre, nyilván ez már egy fogás, nem elég nekik a színpad, egy térbe kerülünk ettől a zenétől, itthon vagyunk.

Kezdhetnék másképp, de miért most kezdenék másképp, amikor a zene egy pillanat múlva már nem egyszerűen hangulati elem, hanem az előadás része, a János vitézt próbálják. Nem a kocsmában, hanem a zsinagógában, mert hát egy, csak egy zsidó maradt a faluban, vagyis hogy egy se, de ezt még nem tudjuk az első felvonásban. Egyszer éltek.

Egyszer élünk, ez a címe a Nemzetiben a darabnak, szerzői Kovács Márton mellett a két Mohácsi, István és János, meg azok, akik egyszer éltek. Rosszkor éltek, 1946-ban, amikor a felszabadító seregek a gyakorlatban mutatták meg, mennyire jaj a legyőzöttnek. A történet Mong Attila János vitéz a Gulagon című könyvén alapul. A faluban a János vitézt játszanák el a színkörösök, de a jelen lévő kiéhezett katonák rávetik magukat Iluskára. A szereplők a lány védelmére kelnek, ezért aztán teherautóra kerülnek, és mehetnek Szibériába. Rosszkor és rossz helyen élnek a második felvonás szereplői, akik a barguzini csapatok előtt próbálják meg előadni a János vitézt, de az őrök tiltakoznak, ők az eredetire vágynak, nekik még Sándor bácsi személyesen osztotta a pofonokat, ha burjátul mertek beszélni, és ők nem tudják, ki az a Bagó, mert arról Petőfi nem mesélt. Rosszkor élnek a harmadik felvonásbeliek is, akik hazajönnének a konszolidáció éveire, és nem találják azt a falut, amit kerestek, aminek az emléke éltette őket, csak ülnek, üres arccal néznek a semmibe. Iluska valóban színésznő lett, persze tehetségtelen, de karriert épít, el szeretne jutni a plovdivi nemzetközi filmfesztiválra, így aztán csendre inti a Gulagot járt anyukáját, legjobb lenne elfelejteni az egészet. Kinek lenne a legjobb, kérdeznek vissza.

Nem nehéz folytatni a sort: rossz korban élünk. Mert a szerzők a történelem mellé ajándékba megkapták a napi politikát is, a Nemzeti Színház körüli ügyeket, és, milyen a szerencséjük, az ügyek pont a János vitéz körül forognak, semmit sem kellett tenni, csak beilleszteni a jobbikos és kereszténydemokrata képviselők parlamenti felszólalásainak részleteit arról, hogy ezek a nagyszerű elmék milyen Nemzeti Színházat találnának kívánatosnak. Az egész blabla tökéletesen illik a nyomasztó szovjet őrnagy szájába, a közönség pedig hálásan tapsolja meg az ismerős butaságokat. Van persze a párbajképességnek is szintje, Pörzse képviselő Juliska-Iluska tévesztése nem találtatott méltónak, legfeljebb egy önbarmozást ért meg az eset, eszébe juttatva a talán legtalálóbb című internetes hozzászólást a félig sem művelt képviselői felszólaláshoz: Iluska, te barom!

Az ajándékot persze használni is kell, és néha elakad a szavam, hogy mennyire jól használják. Mennyire összeér, egymásba hullámzik a két János vitéz, Petőfi és Heltai, meg a darab saját szövege, milyen szemrebbenés nélküli az átmenet, az előbb még saját szöveget mondtak, most meg már rímben beszélnek, ahogy a folyton szóló zenében is: az előbb még sajátot játszottak, most meg már a Kacsoh-féle János vitéz szól. Ahogy a címben is keveredik a kettő, mármint a teljes címben, amely így szól: Egyszer élünk, avagy a tenger azon túl tűnik semmiségbe. Az avagy utáni rész a János vitézből való, természetesen, de honnét is? Az óriás mondja János vitéznek, amikor az kérdezi, hogy mi az a sziget előttük. „Tündérország; ott van a világnak vége / A tenger azon túl tűnik semmiségbe.” A világnak végét persze értjük, a Tündérországot egyre inkább feledjük.

Hogy minden még jobban összeérjen, ehhez kell a mese. Az állandóan megjelenő mesemotívumok, hogy jönnek, mint a szél vagy mint a gondolat, lehet választani, az égig érő paszuly, az elszaggatott hét vasbocskor, Lenin hét ikergyereke, hét különböző asszonytól, akiket mind megöltek, csak egy maradt életben, ez a van Gogh becenevű füllevágó tiszt, a második felvonásban táborparancsnok, a harmadikban Sáfár elvtárs. Kincsesláda a darab, olyan gazdag és olyan rendetlen.

A bemutató után azt lehet érezni, hogy nincsenek készen. Pont a rendezés hiányzik, nem a szó szorosabb értelmében vett rendezés, mert azt Mohácsi János nagyon szépen elvégezte. A színpad zsúfolt, és mindig történik valami, talán ezért is mondják, hogy Mohácsi igazi nagyszínpados rendező, mindig történik valami valahol, többnyire párhuzamosan, szórakoztatják a szemet, míg a szöveget mondják elöl, hátul vacakolnak a zászlóval, zajlanak olyan kis privátnak ható események, amitől a színpad ismerősen telítetté válik, ki vannak dolgozva a sarkok, hátterek, oldalak. Ebben a helyzetben nyilván élvezet színésznek lenni, mindenki tudja, hogy mikor mit kell tennie, ki az, akit játszik, miért az, és mit miért csinál. Elképesztően meg van emelve a színművészeti alap, nincs rossz színész a deszkákon. Paradox módon mindez épp a jó színészeknek nem kedvez, azok látszanak idegennek, akik hozzá vannak szokva, hogy a figurát maguk találják ki, hogy mindenhez hozzá kell még adni a maguk klasszisát. Ezzel a klasszissal az előadás nem mindig tud mit kezdeni, Stohl András az egyik lábáról a másikra álló téblábolásával már sok, már olyan alázatoskodó szerep a valóságos figurák közt. Kulka János azért bonyolultabb eset, mert az ő őrnagy-, illetve Sáfár elvtárs-figurája szándékoltan mesterséges. Annyira mesterséges, hogy az első felvonásban szélsőségesen idegen műfajt is választanak hozzá: balettozva közlekedik a színen, hiszen mégiscsak orosz, azok már csak ilyen balettbuzik, pipiskedve néz messzire nyújtott spicce után, forog, és közben beszél, félelmetes kényeskedéssel. Pánsípol is, mint a faun az Orosz Balett-előadásban, félelmetes alak. Aztán kést ragad, és lenyeszeteli vele a hibázó beosztottja fülét, orosz, azok már csak ilyenek, a magyarok pedig mehetnek a teherautó platójára, indul a Szibéria Expressz. Ugyanez a figura a harmadik felvonásra öltönyös funkcionáriussá válik, nem tudom, csak nekem jut-e eszembe folyton Komlós János ijesztő újarisztokratizmusa, vagy szándékos a hasonlóság, de voltaképpen ez nem is lényeges. Kulka azonban a harmadik felvonásra már Kulka, nem a szerep, hanem a szerepet játszó színész, arcán a világ feje fölött elnéző szórakozottsággal, amit gondosan őriz a meghajlás alatt is, a nagy színészek már csak ilyenek rezignáltságával.

Jobban lekötnek a kis színészek, Radnay Csilla, akinél nem látom a szerep és a szereplő távolságát, valahogy együtt nő a fölfelé kapaszkodó Ilonnal, beletalál a pruszlikból a hátul mélyen kivágott ezüstruhába, Hevér Gábor, akinek mokány és egész többszörösen tükrözött figurája végig a szerepbéli szerepre, Bagóra van fölépítve. Kellemes meglepetés Makranczi Zalán, a háborúból vakon hazatérő hadfi. Megint egy ravasz motívum, hogy ugyanazt a történetet vagy történelmet éljük mindannyian, ahogy Petőfit várták haza Segesvár után, úgy várták vagy épp nem várták a hadifoglyokat a világháború végén. Hogy nem válik élesen ketté a színészkar, arról ketten is gondoskodnak, Szarvas József és Hollósi Frigyes pont az átmenetet képviselik, a nagy karaktert, amely tökéletesen beleillik a Mohácsi-világba, nagyon tudják, amit tudnak.

Amit nem tudnak, azt csak kicsit nem tudják, de az elég idegesítő. Hosszú az előadás, mint mindig, de most a hossz érezhető is. Furcsán ritmustalanok a szövegek, hosszúak a szünetek, ott állnak meg, ahol nem kellene, a harmadik felvonás reménytelenségét sikerül úgy érzékeltetni, hogy a közönség érzi reménytelennek a valahai hazajutást. Fölösleges és utálatos dolog a Nemzeti akusztikáját szidalmazni, attól jobb nem lesz, de nem jönnek át a poénok, egymásra beszélnek a szereplők, és nem olyan tiszták a hallhatósági viszonyok, máskor tökéletesen működő poénok most ott maradnak a színpadon, nem nevet rajtuk senki. Közben azért megjelennek a jellegzetes Mohácsi-fordulatok, ahogy a Veszett fejszében (meg Az elveszett levélben) mindig azt mondták, „menjél innen, Tibi”, és a tizedik alkalom után nagyon lehetett ezen röhögni, most azt mondják, „be rossz helyen állsz, Jolán”, csak most a közönség nemigen érzékeli az ebben rejlő komikumot.

Vannak szerkezeti nehézségek, a felvonások lazán csatlakoznak egymáshoz, többé-kevésbé megélne a darab három egyfelvonásosként, azok a formai elemek viszont, amelyek összetartják a színeket, túlságosan kiszámíthatóak, a második felvonás alatt már tudni lehet, hogy mégis kell lenni harmadiknak, mert felvonásonként egyszer mondják csak ki, hogy „a halottak halottak”, és háromszor kell ahhoz, hogy valóban halottak legyenek és eltűnjenek szegények. Mégis úgy áll föl az ember a második függöny után, hogy akkor most haza lehet menni, vagy jön még valami?

Jön, és a harmadik felvonás a legközelebb álló, legalábbis időben, és nagyon élvezem, hogy a nagy szürkeségre még én is ráismerek, csak a nagy szürkeség egy idő után mégis unalommá válik, a színpadon játszott fásultság bezzeg leterpeszkedik, az nem marad meg magának, átélhetőbb a kívánatosnál. Különösebb hely- és alkotóismeret nélkül azt azért meg lehet kockáztatni, hogy nincs készen a darab. Hogy a bemutató csak egy pillanat a folyamatban, és a normális színházi munkamenettől eltérően nem kitüntetett pillanat, befejezett munka az átadás, hanem kísérleti fázis. Ezt sem állatokon próbálták ki először.

 

 

 

Kovács Márton–Mohácsi István–Mohácsi János: Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe. Nemzeti Színház. Díszlettervező Khell Zsolt, jelmeztervező Remete Krisztina, rendező Mohácsi János. Szereplők: Bánfalvi Eszter, Dénes Zsolt, Farkas Dénes, Fehér Tibor, Földi Ádám, Gerlits Réka, Hevér Gábor, Hollósi Frigyes, Kulka János, László Attila, László Zsolt, Makranczi Zalán, Martinovics Dorina, Marton Róbert, Mátyássy Bence, Nagy Mari, Radnay Csilla, Stohl András, Szabó Zoltán, Szarvas József, Szatory Dávid, Tompos Kátya.

 

 

Kapcsolódó írások:

Molnár Gál Péter 56 06 / őrült lélek vert hadak (56 06 / őrült lélek vert hadak Írta Mohácsi István-Mohácsi János. Zeneszerző Kovács Márton. Díszlet Khell Zsolt. Jelmez Szűcs Edit. Mozgás Uray Péter. Rendező Mohácsi János. ) Molnár Gál Péter 56 06 / őrült lélek vert...

Fáy Miklós: Ápor és szerelem (Heltai Jenő: Naftalin. Szombathely, Weöres Sándor Színház, rendező Mohácsi János. Illetve Budapest, Radnóti Színház, rendező Szabó Máté.) Eljutottam a Mohácsi-rajongásnak arra a fokára, amikor már más színházban,...

Fáy Miklós: Adolf Sittes (Tábori György: Mein Kampf. Nemzeti Színház, Gobbi Hilda Stúdió, rendezte Rába Roland.) Semmi sincs pontosan a helyén, de talán éppen ilyen ennek...

Molnár Gál Péter: Az is bolond, aki… (Csokonai Vitéz Mihály: A méla Tempefői vagy Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban – Egy nemzeti nemes játék 2 részben (Debrecen, 1793 – Kőszeg, 2007). Díszlet Horesnyi Balázs és Sebő Rózsa. Jelmez Cselényi Nóra. Zene Sebő Ferenc. Dramaturg Hamvai Kornél és Lőkös Ildikó. Rendezte Jordán Tamás. Szereplők Fekete Ernő, Marton Róbert, Spindler Béla, Sipos Vera, Botos Éva, Epres Attila, Bodrogi Gyula, Hollósi Frigyes, Mészáros Tamás, Újvári Zoltán, Horváth Ákos, Bezerédi Zoltán, Noszek Kata, Bakos Márton. Bemutató: Kőszegi Várjátékok, 2007. július 13., Városmajori Szabadtéri Színpad, július 24. Karnyóné. Opera két felvonásban. Zene Vajda János. Szöveg Csokonai Vitéz Mihály-Várady Szabolcs. Magyar nyelvű feliratok Karczag Márton. Díszlet Khell Zsolt. Jelmez Szakács Györgyi. Rendező Ascher Tamás. Karmester Selmeczi György. Szereplők Bátori Éva, Nyári Zoltán, Derecskei Zsolt, Herczenik Anna, Kovács István, Sárkány Kázmér, Váradi Zita, Mikó István, Wierdl Eszter, Megyesi Zoltán. Bemutató: Magyar Állami Operaház, 2007. május 4. ) Molnár Gál Péter Az is bolond, aki… Csak óvatosan,...

Fáy Miklós: Áldott szegénység (Aki Kaurismäki: Bohémélet. Örkény István Színház. Rendező Ascher Tamás.) Tartja magát Murger, vagy mi tartjuk magunkat bizonyos elvekhez, ami...

 

 

Cimkék: Fáy Miklós