A Mozgó Világ internetes változata. 2011 április. Harminchetedik évfolyam, negyedik szám

«Vissza

Almási Miklós: A Serenissima pipereasztalon (Casanova Velencéje. Irodalmi útikönyv. Összeállította, az összekötő szövegeket írta és a másként nem jelzett Casanova-szövegeket fordította Kovács Ilona. A képeket válogatta Miklós Tamás. Budapest, 2010, Atlantisz Könyvkiadó.)

A Szent Márk tér már megint víz alatt, a város büdös, és rég uncsi mussz-látvány japán és amcsi turisták listáján. És mégis, gyerekkoromtól izgatott szürrealitása, fanyar életképtelensége, kopott bárósága. Másrészt meg boszszantott, hogy Casanovát csak nagy kujonként emlegeti a köznyelv (közemlékezet), de az alig tűnik fel itt-ott, hogy író is volt (tizenkét kötet memoár, két regény, színdarabok, versek), feltaláló (állítólag a lottót ő találta ki), kultúrtörténeti óriás (részt vett a Don Giovanni szövegének írásában – tanácsokat adott Lorenzo da Ponténak). Most egyet fizet, kettőt kap: itt van mindkettő – Casanova Velencéje, Irodalmi útikalauz. Illetve: itt lenne, ha a kötet kihasználná e kultúrtörténeti jelenség egyszeriségének minden dimenzióját. Életének és életképeinek banalitásai pompásak – a nagy csábítótól kölcsönzött szövegbetétekkel. De tágabb horizontban nem kutakodik. (Bevezetőjét Lothar Müller, a „kalauz”-szövegeket Kovács Ilona írta, Casanova irományaiból beemelt idézetekkel.)

A 18. század európai munkamegosztásában London a pénz, Párizs a diplomácia, Berlin a háború, Róma a pápista hatalom városa lett. Velence mintha az egészből bohózatot csinált volna: a libertinus arisztokrácia (és sleppje) tombolt egész éven át. Velence fénykorában is valami látszatvilágot alkotott a valós London, az igazi hatalomközpont Párizs és ideológus Róma mellett. A könyv említi a karneválok kváziszimbólumát, az álarcot. Mi már csak a fél arcot elrejtő (és arról mégis árulkodó) maszkot ismerjük, akkor, a 18. század közepén egész alakos álruhákat találtak ki, az álarcok pedig az identitás tagadása és játékos feltárása közti kétértelműség megjelenítői voltak. Hiszen a velencei társaság egymást jól ismerő szűk körének nem sok kellett, hogy felismerjék, kit rejt egy-egy maszka. Ezek a flört, a kacérkodás, a játékos geselligkeit darabjai, az életszínház ambivalens szimbólumai voltak. A jó társaság – a gazdagok, nemesek, a paloták urai (vagy kitartottjai) egymásnak játszották ezt a színházat, bár ismerték egymást, bár átláttak az álarc és jelmez titkain, mégis élvezték (vagy úgy tettek, mintha élvezték volna) a megmutatás és elrejtés, a folyamatos „színpadi lét” életidegenségét.

Velence, „a kétértelműség városa” – mondja Georg Simmel: itt karnevál van az év minden szakában, éjjel és nappal (főképp éjjel: az alig látható tereken, sikátorokon, a gyertyafény világította belsőkben, a mégis ragyogó félhomályban). Csakhogy közben ez a város – még egyszer mondom: fénykorában – a játék és karnevál pörgése közben világhatalomként is funkcionált, kereskedelmi és pénzpiaci hálózata egészen Kínáig elért, döntései Európát, de legalábbis a Mediterráneumot befolyásolták. A kettő – karnevál és világhatalom – egyszerre és egymásba foglalva élt: mérhetetlen (mutogatott) gazdagsága és a látszatok csillogása, mágnások és szélhámosok, országokat dróton rángató hatalmas befolyású családok és zseniális csalók és okos törtetők városa lehetett egyszerre. A könyv e kevercsből mutat be apróságokat: kávéházakat, színházakat, ruhákat, tégelyeket, kurvákat és lebujokat. A város másik arcából – a világhatalom maradványaiból – sajnos csak keveset.

E kétértelműség már a város topológiájában is szemet szúr. George Simmel így ír említett esszéjében: „e város tereinek minden tulajdonsága kétértelmű, már csak azzal is, hogy nincsenek benne kocsik, másrészt hogy e terek szűk, szimmetrikus körbezártságukkal mintha szobabelsők látszatát vennék fel: ugyancsak kétértelmű az a tolongás, ahogy a szűk sikátorokban az emberek elhaladtukban kénytelenek egymást érinteni, ami a bizalom és otthonosság látszatát kölcsönzi annak az életformának, amiből valójában a kedélyesség minden formája hiányzik. De a város maga is kettős életet él, egyfelől járdákat kínál, másfelől a csatornák (lagúnák) hálózatával vesz körül, annyira, hogy különös karaktere nem hajaz sem a szárazföldi, sem a vízi létre.” Ennek a látszatvalóságnak pregnáns szimbóluma a kötet egyik játékeleme, Velence vízi hatalmának diadalmas jelképe, a Bucintoro. A csodahajó óriási méreteivel, kívül-belül képzőművészeti (szobrászati, festészeti, design-béli) remekeivel lenyűgöző lehetett. Az óriásgályát minden év májusában vízre kellett bocsátani, hogy a jelkép (azaz Velence) újra meg újra eljegyezze magát a tengerrel, melynek királynője volt. Igen ám, de a Bucintoro amilyen óriás volt, olyan törékeny is, mondhatnám papírhajó: fedélzetének palánkozását, egyáltalán a jármű statikáját a legkisebb széltől is óvni kellett, hiszen felborulhatott volna, rajta az előkelőségekkel, a pápai nunciussal és a dózséval. Ezért külön hivatal gondoskodott a vízre eresztés meteorológiai idejének kiválasztásáról. A szárnyas oroszlán, amint fürdőt vesz a tengerben – uralkodik és fuldoklik. Emlékszel még Fellini Casanova c. filmjének bevezető képsorára? Igaz, ott a karneváli őrjöngés közepén a víz alól próbálják kiemelni a csodajárművet, aztán elszakad egy emelőkötél, és a hajómirákulum visszasüllyed a mélybe. Hát kb. ilyen lehetett a Bucintoro „vízpróbája”.

Casanova rejtélye – számomra – nem is a szexuális teljesítmény (az is, hát persze), hanem az a nonsalansz, amivel tízezer zecchinókat játszik el egy-egy este, éjfélre koldus, másnap mégis van folytatás: mindig akad egy-egy főúri pártfogó, (vagy valamelyik udvar kokottja), aki felsegíti. Igaz, majd minden nagyváros börtönét megjárta (ő az egyetlen, aki a velencei „ólomkamrából” meg tudott szökni). Mégis, igazán csak e káprázatos sztori végén kerül padlóra, valahol Csehországban, távol Velencétől – és akkor is csak az öregség dönti le: legalábbis így konfabulálja magát.

Mert a Casanova-mítosz legszilárdabb tartóeleme, hogy házilag gyártott, irodalmi fenomén: csak részben tudhatod, mi az, ami valóban megesett vele, és mi az, amit a tizenkét kötetesből (és a kalózkiadások erotikus illusztrációiból) ismersz róla. Don Giovanni ’1003’-ja tőle származik, ám erotikus kalandjai legfeljebb számosságukban tűnnek ledérnek, galantériája, libertinus viselkedésének részletei messze elkerülik a pornográf szcénákat, egyáltalán a testviszonyok képeskönyveit. Ha komolyra venném, voltaképp szomorú történet az övé, kiszámított játékaiban valami végső kielégítetlenség, egzisztenciális frusztráció kísérte csillámporos útján.

Velence – életszínház. Emellett persze az elitszínházak is villogtak – pl. a Teatro di San Giovanni Crisostomo ötemeletnyi páholysorával, a (többször is leégett és világhírű) Fenice, a San Benedetto Színház. Ezek az intézmények igazi ékszerdobozok voltak. Velence a színházak városa volt: egy időben – egyszerre – száznál több színház dolgozott ebben a pár tízezres városban: ha már az élet maga a színház, akkor ezt színpadon is akarták élvezni. Igen ám, de a 18. század olcsóbb műintézményei inkább a Shakespeare-kori bodegára hasonlítottak. A nézőteret (ahol a csórók álldogáltak, üzleteltek, veszekedtek) pl. árok választotta el a színpadtól, árok, ahová olykor – pisilni – léptek át a hölgyek-urak. Amúgy a páholyok népe is közbekiabált, fújozott vagy üzletelt (netán üzekedett). A könyv szerint szigorú hierarchia biztosította, ki működtethet színházat és kivel, s a szabályok megtartásáról az inkvizíció besúgói (és börtönei) gondoskodtak. Hát itt legyél te drámaíró! Olvashatunk Goldoni csodálatos tehetségéről, aki ebben az „illatos” és kaotikus környezetben darálta le máig klasszikus darabjait (Kávéház, Mirandolina) – összesen százhúsz alkotását. Csak megjegyzem, hogy ebben a színházi világban Vivaldi épp kilépett a színről, amikor Casanova belépett – Goldoninak még társszerzője volt, s teremtett máig ható zenei stílust, iskolát, vagyis ez a város legalább olyan zenei centruma volt a kor Európájának, mint London vagy Drezda. Lehet, hogy Casanova süket volt a muzsikára? (A festészet korabeli csodáiról nem is szólok – a csábító számára azok láthatatlanok voltak…)

Casanovát mágnesként vonzották a színész- és táncosnők, mondanám, a profi szeretők. Nekik – a könyv szerint – gazsulált, partnerként tekintett rájuk, tőlük kapott kölcsönt (igaz, busásan viszonozta a jótéteményt). Volt olyan színésznő barátja, akit élete végéig szeretett… Egyikük (MM nevű) bankot robbant Casanova aranyaival, aztán osztoznak. És persze volt olyan is, akibe halálosan szerelmes volt. (Ki gondolná? Pedig tényleg…)

Nagy hiányérzetem, hogy ebben az útikönyvben nincs szó a velencei paloták csodáiról. Nem a Ca d’Oro említését (bemutatását) hiányolom, hanem azoknak a helyszíneknek felidézését (leírását, elemzését), ahol feltehetően megfordult. Mert e palazzók igazi építészeti (és természeti) csodák. Hogyan volt képes ez a száz-egynéhány szigetre és millió cölöpre épült város olyan gótikus és reneszánsz palotákat teremteni, mint a Palazzo Vendramin, a Palazzo Foscari, a Ca’ Rezzonico, a Malipiero-palota (metszete szerepel a könyvben, Casanova itt is járt), vagy a híres templomok (San Giovanni e Paolo – itt is volt találkája). Egyáltalán, alig tudom elképzelni, hogyan tudtak az iszapos földbe vagy pláne a lagúnába olyan cölöpöket veretni (kézi erővel? emelőkkel?), melyek aztán ekkora építményeket ötszáz évig hordoztak? Jó, Észak-Olaszország és Dalmácia erdőségeit irtották ki e tartóelemekért (a vidék – Dalmácia – máig kopasz maradt), de akkor is. Építészettechnikai csoda. Most hagyom is az esztétikát: a gótika, az arab motívumok és a reneszánsz sajátos velencei stílusfonatát. De ez hiányzik – hiszen útikönyvet ígér a cím. Mindebből – említés szintjén – csupán jótevőjének, Bragadinónak viszonylag szerényebb palotája bukkan elő. De egyetlen enteriőrt nem látunk-olvasunk, csodás lépcsősorok, ablakok, belső udvarok, hidak maradnak említés nélkül. (Illetve mégis: a könyv végén találsz egy térképet a Casanova által látogatott helyszínekkel. Kilroy was here… mondanám.)

Captatio benevolentiae-ként az olvasmány elején mindjárt kapsz egy kis ízelítőt: két bájosan öltözött ifjú hölgy térdel/áll egy félig letolt nadrágú (ronda) férfi előtt, és csodálják annak félelmetes erekcióját. Ez is volt Velencében, naná, Casanova pedig a ménage à trois kedvelője volt, a szexben – igazából – a megfigyelő szerep izgatta, meg minden, ami közben a fejben történik, miközben… Szerelmi kalandjait úgy élte meg, hogy miközben ölelt, az járt a fejében, hogy majd téged is megírlak útikönyvként.

 

 

 

Casanova Velencéje. Irodalmi útikönyv. Összeállította, az összekötő szövegeket írta és a másként nem jelzett Casanova-szövegeket fordította Kovács Ilona. A képeket válogatta Miklós Tamás. Budapest, 2010, Atlantisz Könyvkiadó, 222 oldal, 3500 forint.

 

 

Kapcsolódó írások:

Almási Miklós: Lovas tengerész és hálószobatitkok (Gyáni Gábor: Magánélet Horthy Miklós korában. A képeket válogatta Vajda László. Budapest, Corvina.) HM kora, a harmincas-negyvenes évek – nem szeretem azt a...

Almási Miklós: A resztli bája (Umberto Eco: Ellenséget alkotni és más alkalmi írások. Fordította Sajó Tamás. Budapest, 2011, Európa Könyvkiadó.) Hát persze hogy lecsaptam a címadóra, mintha tegnap írták volna....

Almási Miklós: A félkezű és a pofozkodós (Alexander Waugh: A Wittgensteinek. Egy békétlen család. Fordította Sipos Katalin. Budapest, 2010, Európa Könyvkiadó.) Nem a filozófus, Ludwig Wittgenstein, a 20. sz. klasszikusa izgatott...

Almási Miklós: A képvilág paradoxonai (Hans Belting: A hiteles kép. Képviták, mint hitviták. Fordította Hidas Zoltán. Budapest, 2009, Atlantisz.) Képek tömegével élünk, ott is képek vannak, ahol nem is...

Almási Miklós: Könyves mániák (Jean-Claude Carrière–Umberto Eco: Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől. Fordította Sajó Tamás. Európa Könyvkiadó.) Itt van az új kütyümánia, az eBook, Kindle vagy iPad...

 

 

Cimkék: Almási Miklós

 

 

 

© Mozgó Világ 2011 | Tervezte a PEJK