Takács Ferenc: Vér-baj (György Péter: Apám helyett. Budapest, 2010, Magvető.)

György Péter nem először rugaszkodik neki a Kádár-korszaknak; hirtelenjében az éppen tíz éve, 2000-ben megjelent Néma hagyomány juthat eszünkbe, az elfojtásba nyomott ötvenhatról, majd az öt éve napvilágot látott Kádár köpönyege, amelyben a szerző, mindjárt bevezetőjében, azt írta: „meg kell találnunk a Kádár-korszak vizsgálatához szükséges nyelvet”. Évtizede vagy még hosszabb ideje kísérletezik tehát György Péter egy kor – korunk – analízisének nyelvi, fogalmi, tematikai kereteivel, és bár mindkét közvetlen előzmény tartalmaz olyan javaslatokat, amelyek az Apám helyettben is kimutathatók, valami egészen más, az eddigi kísérleteket szintetizáló, de egyben radikálisan túlhaladó megoldás született. Magán-, család, köz- és kortörténeti nagyesszé, amelynek radikális gesztusa a lépték megválasztása. A korok, események, társadalmi rétegek, műalkotások, emlékek és emlékhelyek között mindenkor kedvvel, sebesen és szívesen csapongó szerző az elektronmikroszkóphoz lépett, s ott is maradt (szívesen írnám: megkövülve, de ez a kép nagymértékben idegen a György Péter nevű jelenségtől) a nézőkénél: a tárgylemezen családja és legszűkebb környezete, végsőleg és elsősorban azonban ő maga látható. Mégpedig mozgásban: azonosságának kalandregénye, a vállalt és elszenvedett változások útirajza, amelynek végén, remélhetően, világossá válik az olvasó számára, kivel azonos a szerző ma, miközben mindvégig ő maga volt, de nem ugyanolyan.

Természetesen nem önéletírásról, memoárféléről vagy ilyesmiről van szó. A kalandregény nem a múlt század ötvenes évei közepén, a születési dátumnál kezdődik, de nem is az apa vagy nagyszülők, netán az ősök rekonstruálható életpályájával. A kezdőpont sokkal közelebb esik a jelenhez: az apa halálát követő pillanat az, egy helyzet, amely mindenki életében eljön. György Péter úgy érezte, nemcsak egyedül maradt, hanem maga maradt apja el nem mondott történetével és saját fel nem tett kérdéseivel. Saját történetének megírása (hiszen az apa helyett elmondott történet az övé) a radikális válasz, az elmúlottak hiánya keltette űr betöltése.

Ennek a történetnek több egymásra következő és párhuzamos rétege van, s még abban sem vagyok bizonyos, hogy egyáltalán jól látom-e őket; inkább csak metszetek következnek az egészből. Először is a személyes réteget át- és átjárják a György Péterre jellemző kultúrtörténeti, irodalmi, esztétikai kitérők és magyarázatok, bonyolult referenciális hálót alkotva a mag körül. Ettől-e vagy mástól, a személyes történet (természetesen) nem lineáris. A különféle ásatási rétegekből előkerülő tárgyakat az archeológus munkaasztalára helyezi, nagyjából sorrendben, hogy azután szemrevételezés nyomán jegyzeteiben pontosabb meghatározásuk megtörténjen.

A könyv négy jól kivehető főszereplője ugyancsak rétegeket képez a műben.

A húszas évek végén született apa az egyik. El nem mondott története a nem kívánt zsidó örökségé, a vele való kívülről jött, kényszerű azonosításé, a jogfosztásé, kitaszíttatásé (nemzetből, társadalomból, végül az emberi létből), túlélésé és a csendben való feloldásé. Nem akarták elhinni, nem akarták felmutatni, nem sikerült feldolgozni – a háború végét követő húsz év holokausztirodalma és recepciója bravúros magyarázat, de a szerzőt sem elégíti ki. Mert maga az elszenvedő, az apa nem akart beszélni. Nem csupán elfogadta a hallgatásra vonatkozó ajánlatot, hanem valósággal feloldódni igyekezett előbb a nyers sztalinizmus, később a puhuló kádárizmus íratlan szerződésének világában.

A következő szereplő inkább kollektív – a régi világ emberei, akik így vagy úgy, hadsereg-főparancsnokként mondjuk, vagy egyszerű szomszédként, de jogfosztották, kitaszították, kifosztották és elpusztították az apát. Hallgattak, mert hallgathattak 1938–44-ről, és hallgattak arról is, ami azután velük történt 1945 után, amikor őket fosztották ki és meg a saját azonosságuktól.

A harmadik szereplő a hívő, majd az ötvenes évek közepén cselekvően kiábránduló kommunistáké. Még leginkább ők azok, akik, ha csak egymás között is, de beszélgettek, vitatkoztak, életükről, történetekről, tán még bűneikről is. De vajon a hallgatást megtörték-e? Mellékszereplőkről lévén szó, György Péter itt nem sokat vesződik ennek felfejtésével. Nekem úgy tűnik, ha mondtak is valamit, belterjes nyelvükön beszéltek, így főként, akarva, nem akarva saját maguknak. Akik pedig kívül voltak, azoknak bizony sokszor tűntek a felül levők valami furcsa alfajának, akiknek beszéde is inkább oda, felfelé szól.

S negyedszer az abszolút főszereplő, maga a szerző, az ötvenes évek elején született másodgenerációs túlélő, ahogy valaki volt szíves kéretlenül (így) meghatározni. Végül is valamennyi réteget kénytelen magából kifejteni. Minden elhallgatott történetet magának kell elmondani – az apák és mások helyett. De hiába többszereplős ez a személyes szál, hiába az eltérések, olykor hosszú önálló szövegekre terjedően tudás és história terrénumaiba, az elemzés és nyelv e helyeken egészen mélyből szól. Saját élő szövet boncolása, eleven seb feltárása – ettől, hogy az egész könyvet azzal az érzéssel teszi le az olvasó, hogy legalábbis részben vérrel írták…

A kádárizmus mibenlétéről és teljesítményéről számos releváns mű született, itthon inkább csak 1989 óta, tőlünk nyugatra persze előtte is. Sokféle interpretáció próbálja megvilágítani kapcsolatát a klasszikus sztalinizmussal, ábrázolni a kádárizmust mint a térségi vagy szovjet típusú modernizáció egyik sajátos útját; ilyenkor általában előbb-utóbb felbukkan a paradigma kifejezés. A szemléltetés eszközei is ismerősek, a politikai elítéltek számától az újraszámolt, egy főre jutó, vásárlóerő-paritáson számolt GDP-ig, az összehasonlító, felzárkózás versus leszakadás jelenségét mutató HDI-mutatóig. A történeti magyarázatokban rendre felbukkan a kiegyezés, alku, megegyezés, (történelmi) kompromisszum kifejezése, amelyet a hatalom kötött volna kivel-kivel: rákosistákkal, revizionistákkal, horthysta reakciósokkal, népiekkel, polgársággal, de parasztokkal, munkásokkal is (Kemény István, Tellér Gyula, Kende Péter írtak erről lendületes és metszően találó esszéket – Párizsban); Szabó Miklós 1985-ben Monoron (és szamizdatban) a kapituláció kifejezés mellett érvelt. György Péter már korábban említett munkáiban is felsejlett, az Apám helyett pedig részletesen kifejt egészen új értelmezési keretet. E képlet szerint a kádárizmus a hallgatások kora. A század elejétől kezdve egymásra tolódó, jelentős részben traumatikus élményeket annak közepére (egészen pontosan 1960–62-re) sikerült lezárni. De oly módon, hogy nem rendeződtek történetekké, így nem is kellett értelmezésükkel bíbelődni, betolhatókká váltak az össznemzeti elfojtásba. Hallgatás és történetnélküliség kora ez, idilli álmodozásokkal és más játszadozásokkal a felszínen; a jófene tudja persze, azok voltak-e valójában, de hát György Péter a kétezres évek vége felé konstruálja apja, nagyszülei és más (kollektív) szereplői benne élő nyomaiból a saját történetét. Innen idillnek tűnik, sőt nagyvonalú ajánlatnak: mindenkinek adva van a felejtés és a hallgatás szabadsága, fecsegni pedig sok mindenről szabad immár.

Ez itt most nem azok könyve, akik érezték, mennyire feszült és zavart hallgatás ez, s megpróbáltak jelzéseket adni. Velük, emlékeztetőkkel, emigrációval, ellenzékkel, művészekkel és más marslakókkal a szerző korábbi, említett munkáiban foglalkozott. Most azokról esik szó, akik az ajánlatot hálásan, ösztönös megkönnyebbüléssel vagy gondos mérlegelés után elfogadták. Ami a kádárizmus összehasonlítható „teljesítményét” illeti, az nem is olyan rossz, hiszen a háború utáni évek – a gyors és helyenként kapkodó, következetlen megtorlások után – mindenütt a hallgatásról szóltak, Keleten és Nyugaton egyaránt. A nagy különbség, hogy mifelénk egy darabig teljes hangerővel szólt egy Nagy Tantörténet (a többinek kuss!), s éppen akkor csendesült el békésen, de teljesen (vagy csak pár évvel korábban), amikor 1968-ban odaát kezdték feltenni a kérdéseket.

Negyedszázadnyi hallgatás után a nyolcvanas évek hozták el a történetmondás idejét. Legalábbis néhány történet elmondásáét – de nem mindegyikét (már ha ez egyáltalán lehetséges). György Péter kötete azonban nem ér véget sem itt, sem 1989-ben, de még a nevezetes, sőt lassan legendává stilizálódó június 16-ával sem. Ezt már elmondta. Az apa azonban nem szólalt meg a rendszerváltástól, pontosabban: belépett ugyan nem egy diskurzusba, környezetvédőbe, antiglobalistába, még a szélsőjobbéba is. Mindegyikben tovább hallgathatott, válasz nélkül hagyta a fel nem tett kérdéseket. Ezen a ponton György Péter gondolatmenete – ami éppen személyessége miatt nem érhet véget a könyvvel – további, igencsak kellemetlen dilemmákkal szembesít. A mindössze néhányféleképp elmesélt ötvenhatos történet, egyszerű kapcsolódásokkal túl könnyen váltotta ki a többi, egymásra torlódott emlékréteget. Az apa elment, s vele lassan a válaszra kész generáció is itt hagyja hallgatását – nem lesz már kit megkérdezni. Ami húsz éve történik, talán nem is annyira különbözik a Kádár-kor csendes idilljétől. Ebbe aztán tényleg nagyon kellemetlen belegondolni.

Pedig lehetséges, hogy nem is kellene mindezt ilyenfajta, generációközi dialógusként felfogni. György Péter könyvét – most aztán már lehetetlen nem összefüggésbe ráncigálni a kétezres évek nagy apakönyveivel, az Esterházyéval, a Kukorellyével – nemcsak az apa, a kérdés, a válasz, minden hiányának kontextusában lehetséges szemlélni. Nem is biztos ugyanis, hogy oly hosszú hallgatások után éppen nekik, az apáknak kell(ett volna) elbeszélni történetüket. Milyenek is lettek volna a szavak, ekkora kihagyás után? Talán olyanok, amint a könyvbéli apa zavaros keresései… Nem jobb vajon, hogy most a gyermekek maradtak: hadd tanúskodjanak a hallgatásról, és próbálják csak megérteni a szüleikét. György Péternek, úgy hiszem, sikerült, mert megalkothatta saját történetét. A csendét – unokái pedig tovább kereshetik a jelentéseket hozzá.

 

 

 

 

 

György Péter: Apám helyett. Budapest, 2010, Magvető, 306 oldal, 3490 forint.

 

 

Kapcsolódó írások:

Takács Ferenc: Josef K., szocreálban (Spiró György: Tavaszi Tárlat. Budapest, 2010, Magvető.) Élénken emlékszem az 1957-es Tavaszi Tárlatra. Nemrég múltam kilencéves, három...

Takács Ferenc: Idill és gyehenna (Szabó T. Anna: Villany. Budapest, 2010, Magvető. 136 oldal, 2290 forint.) Szabó T. Anna új verseskönyve, Villany címen, négy év múltán...

Takács Ferenc: Ne legyen Freud a nevem… (James Hillman–Charles Boer: Freud saját szakácskönyve. Fordította Hárs György Péter. Budapest, 2010, Múlt és Jövő Könyvek, 290 oldal, 3800 forint.) Úgy látszik, nehezen múlik a fordításokban realizálódó tájékozódásunk kulturális aritmiája:...

Takács Ferenc: Maradt (Ferdinandy György: Egy sima, egy fordított. Budapest, 2010, Magyar Napló, 192 oldal, 1890 forint.) Ferdinandy György egy ideje tulajdonképpen ugyanazt a könyvet írja meg...

Takács Ferenc: Ünneplés módozatokkal (Agárdi Péter: József Attila, a közös ihlet – Egy irodalmi centenárium tükre és anatómiája. Budapest, 2010, Napvilág Kiadó.) Ünneplés módozatokkal – tulajdonképpen idézőjelek közé kellene tenni a címet,...

 

 

Cimkék: Takács Ferenc