Mélyi József: A labda és a léggömb

Ha valaki az elmúlt két évtizedre fokuszálva megvizsgálná a múzeumokkal foglalkozó cikkek, tudósítások gyakoriságának változását, valószínűleg meglepő eredményre jutna. Feltevésem szerint nemcsak azt mutathatná ki, hogy a múzeumok említése folyamatosan egyre sűrűbbé vált – érezhetően inkább az elmúlt évtized közepétől –, de talán az is kiderülhetne, hogy a magyar politika és média a monarchia kora óta nem foglalkozott ennyit a múzeumüggyel. Az elmúlt egy évben nem múlt el szinte egyetlen hét sem úgy, hogy ne lett volna szó építésről és átalakításról vagy éppen nyomorúságról és bezárásról. Mindez olyan benyomást kelt, mintha a múzeumi intézményrendszer az állandó változás állapotában lenne, holott nagyjából ugyanúgy működik, mint húsz vagy harminc évvel ezelőtt. Sőt mintha a monarchia kora óta sem változott volna semmi, vigyázó szemünk ma is Bécsig lát el. (Akár negatív, akár pozitív a hír, álljon egy új múzeumi negyed terve vagy akár a megcélzott látogatószám a középpontban, mindig hivatkozási alap lehet a Museumsquartier vagy az Albertina.) Bécs felemlegetésében és általánosságban a múzeum és a nyilvánosság viszonyának átformálásában az elmúlt több mint fél évtizedben Magyarországon nagy szerepet játszott a Szépművészeti Múzeum Baán László által kialakított stratégiája. Az államtitkárból múzeumigazgatóvá lett menedzser legfőbb érdeme épp az, hogy közönségvonzó kiállításokkal ismét a közbeszéd tárgyává tette a múzeumot, illetve folyamatosan ébren tartotta az érdeklődést, amely a „blockbuster”-kiállítások mellett a kezdetektől a Szépművészeti Múzeum átépítésére is irányult.

Az átalakítást a főigazgató már 2004. decemberi beiktatásakor is hangsúlyos célként említette (igaz, akkor még olyan kiállítások is szerepeltek a tervekben, amelyek „a gyermek, a pénz és a vagyon, továbbá a devianciák kultúrtörténeti áttekintése témaköröket járnák körül”); a hárommilliárd forintos beruházást akkor ötéves távlatban tervezték megvalósítani: magántőke bevonásával, modern építészeti megoldásokkal, a felszín alatt 5000 négyzetméterrel bővítették volna a múzeum területét. 2005-ben elkészültek az első tervek, utána ehhez kapcsolódva újabbak a régi épület belső átalakítására. A történet egy 2007. júliusi kormánydöntéssel vált pénzügyi értelemben is élessé: az Európai Unió 3,3 milliárd forintos támogatását a „térszint alatt építendő látogatóbarát múzeum és turisztikai központ” megvalósításához rendelték hozzá. Mint utólag kiderült, a döntést megelőzően négy múzeum szállt versenybe az európai, szigorúan turisztikai forrásokért, végül a szentendrei Skanzen és a Szépművészeti úgy győzött a támogatásra hosszabb távon sokkal logikusabban rászoruló Iparművészeti és Műszaki előtt, hogy a szélesebb nyilvánosság sem a határozat szempontrendszerét, sem a döntés létrejöttének körülményeit nem ismerhette meg. Ahogy ez utólag megítélhető, a Szépművészeti mindenesetre megvalósítható terveket adott be, valószínűleg jól is lobbizott, és még a középtávú koncepcióját is logikusan építette tovább: a hangsúlyt a továbbra is középpontban álló klasszikusok felől a kortárs művészetig kibővített 19–20. századi anyag felé tolta volna. Ez a rendszer persze alapjaiban és egyoldalúan változtatta volna meg a budapesti nagy múzeumok gyűjteményezését és egymáshoz való viszonyát, erre utalhatott Baán Lászlónak már a kormánydöntést követően tett nyilatkozata, amelyben múzeuma és a Nemzeti Galéria fúziójára tett javaslatot.

A Szépművészeti Múzeum átalakításának tervezése és engedélyeztetése a kormánydöntést követő három és fél évben tulajdonképpen a monarchia korabeli nagy kulturális beruházások történetéhez nagyon hasonlóan folytatódott, hol nyilvánosan, hol pedig a nyilvánosság kizárásával. A meglepő építészeti ötletek, a bejáratnál elhelyezett beton- vagy üvegkocka, illetve a főlépcső bemetszése mellett a történetben volt tervajánlat, tender, Közbeszerzési Döntőbizottság, Tervtanács és számtalan hivatal, KÖH és KÖSZ, szakmai szervezet és városvédő, tiltakozás és visszavonulás: mindezek után 2010 tavaszától 2011 februárjáig úgy tűnt, a beruházás – számos kompromisszumon át – megvalósul. Idén év elején a kormány mégis indoklás nélkül megszüntette a projektet. „A kormány felülvizsgálta a Szépművészeti Múzeum tervezett bővítését, és ezzel összefüggésben úgy határozott – egyetértve a bővítés szükségszerűségével –, hogy az ne a térszint alatt, hanem egy tágabb, a fővárosi kulturális intézményrendszer legfontosabb elemeit áttekintő és azt újragondoló fejlesztés keretében, a térszint felett valósuljon meg.” A kulturális államtitkár pedig javaslatot tett, hogy a most felszabaduló uniós forrásokat (3,5 vagy más információk szerint 3,7 milliárd forintot) az úgynevezett Andrássy negyed kialakításának előkészítésére fordítsák.

Ha valaki ismeri a bécsi Museumsquartier létrejöttének hosszú történetét, az tudja, hogy az egyes elemeiben – de feltételes módban és múlt időben – akár magyar történet is lehetne. Ha egyes politikusokon múlt volna, most a Kunsthistorisches Museum és a Mariahilfer Strasse között nyugodtan állhatna bevásárlóközpont vagy hotel, ha az építészek szabadabb kezet kaptak volna, ma egy hatalmas torony lenne a negyed legfontosabb attrakciója, ha helyet adtak volna a hagyományőrzőknek, ma a hátsó traktusban lovas kocsik parkolnának. Azonban ilyen cinizmusra, mint a Szépművészeti Múzeum átépítésére szolgáló források indoklás nélküli elvétele, illetve ilyen urbanisztikai abszurdumra, mint a Budai Vártól az Ajtósi Dürer sorig húzódó, körülbelül hat kilométer hosszú és száz méter széles Andrássy negyed meghirdetése, Bécsben nem akadhatna példa. A cinikus döntés, amelynek okait valóban csak találgatni lehet, egyszerre jelenti a Szépművészeti középtávú terveinek felrúgását és általában a magyar múzeumok arculcsapását, az urbanisztikai abszurd pedig egy homályos alapokon álló és forrásokkal csaknem tetszőleges távon alátámaszthatatlan ígéretet. A hatalom kiszúrja a labdát, majd hatalmas lufit fúj. A magyar lufik ráadásul gyakran másként szűnnek meg, mint az osztrákok: azok általában kipukkadnak, az itteniek – legjobb példának a kilencvenes évek Budapest–Bécs Expo-beruházásait tekinthetjük – a sarokban felejtődnek, hogy aztán a felismerhetetlenségig összezsugorodjanak. A minden eddigi léptéket és várostervezési elvet felrúgó koncepcióhoz ráadásul a régi párthatározatokhoz mérhető mondat csatlakozik: „A Kulturális Államtitkárság, tekintettel a Szépművészeti Múzeumnak a hazai múzeumügyben betöltött, nemzetközileg is kiemelkedő szerepére s a bővítés ötéves előkészületei során szerzett tapasztalataira, felkéri a múzeumot, hogy vállaljon aktív közreműködői szerepet az Andrássy negyed kulturális koncepció kidolgozásában.” Azaz visszafordítva: a Központi Bizottság döntése értelmében a céget államosítják, de az eddigi vezetőknek a szocialista vállalat tervosztályán is akad majd munka az új ötéves tervben. A cinizmuson és az abszurditáson túl abba is különös belegondolni, hogy a történészeknek ötven év múlva megint pártarchívumban kell majd kutatniuk, ha a század második évtizedének budapesti urbanisztikai problémái foglalkoztatják őket.

Illetve, azért ez nem teljesen igaz. Bár a budapesti városvezetést, a polgármestert vagy az új főépítészt váratlanul érte a főváros kulturális koncepciójának állami átalakításának szándéka, a kormány és a város tervei valahol mégis találkoznak egymással. Az Andrássy negyed három kitüntetett pontja ugyanis nem véletlenül a Budai Vár, az egykori Felvonulási tér és a kettő között a dunai átkelés – mindez ugyanis az elmúlt néhány év budapesti fejlesztési elgondolásaiban, legalábbis a hosszú távú álmok formájában szintén fontos szerepet kapott. Bojár Iván András például már 2005-ben megfogalmazta az új centrum gondolatát (Budapest, a kreatív város – a lehetőségek kapujában. Egy XXI. századi európai főváros víziója. Budapest, 2005, Demos), amikor többek között így fogalmazott: „A Budai Vár – Gyalogos- és kerékpároshíd – Madách tér viszonylata egyébként fölidézi a Hradzsin – Károly híd – Vencel tér struktúráját.” A Várnegyed megújításától, Buda és Pest újfajta összekötésén át Bojár a Madách térig jut el, ahol az új Városházához kapcsolódva múzeumi központot képzel el, amelynek magját az áthelyezett Fővárosi Képtár és a Budapesti Történeti Múzeum képezné. Egy másik múzeumi negyed magában a Várban kaphatna helyet: „Középtávon javallott tehát a Budai Vár palotanegyedén belül, a Szent György tér nyugati oldalán egy új, eredetileg is múzeumi funkciójú, nemzetközi építészeti pályázaton kiválasztott épületegyüttes kialakítása, amely magába foglalja a Nemzeti Galériát és a Néprajzi Múzeumot, egy a Budai Vár történetét bemutató múzeumot, valamint egy nagyszabású időszaki kiállítások lebonyolítására alkalmas intézményt.” Ebben a koncepcióban, amely nagy vonalakban egybecseng a Zoboki Gábor által nemrég (Mozgó Világ 2011/3) felvázolt Vár-elképzelésekkel, a Széchényi Könyvtár a dél-budai egyetemi negyedhez közel kaphatna új helyet, a várpalota pedig „az állami és nemzeti reprezentáció, a nemzeti jelvények bemutatásának helyszínévé válik. Hazai és nemzetközi társadalmi, politikai, illetve társasági események helye.”

A másik fővárosi terv a Finta József által a tervezett Kormányzati Negyed helyére álmodott múzeumi negyed, amelynek szelleme a mostani átgondolások nyomán valószínűleg áttolódik a Műcsarnok mögötti területre. Ha a két (Zoboki és Finta) elképzelést összeolvassuk, és figyelembe vesszük, hogy a Budai Vár kormányzati hasznosítására már az első Orbán-kormány idején is történtek előkészítő lépések, akkor a Szépművészeti tervének mostani defenesztrációja mögött kirajzolódik egy valóban átfogó, kormányt és fővárost is összekötő terv. Ebbe egyaránt illeszkedik a Vár Bojár, majd Zoboki által kigondolt átalakítása, egy új dunai öszszekötő elem (föld alatt vagy víz felett) és egy új – mivel a Regnum Marianum-templommal a háttérben egyetlen neves külföldi építész sem vállalja el a megbízást, ezért Fintának is munkát adó – múzeumi negyed felépítése. Az egyetlen akadály jelenleg az a valószínűleg több mint ezermilliárd forint, ami ehhez hiányzik.

A budapesti múzeumokkal pedig közben ott állunk, ahol öt évvel ezelőtt: a belső felújításokat el kéne végezni, de nincs rájuk pénz. A Szépművészeti új terveihez – többek között a sokat emlegetett Román Csarnok rendbehozatalához – 17 milliárd forint kellene, az Iparművészeti régi problémáinak orvoslására csaknem ugyanennyi. Mindez együtt pedig annyi, mint a kulturális tárca jelenlegi egyéves költségvetése. De legalább a Skanzenben megy a vonat; ott, ha akarjuk, akár még egy bécsi állomásnak is helyet lehet szorítani.

 

 

Kapcsolódó írások:

Mélyi József: Három fokozat Ki tudja, milyen lesz a jövő? Negyven évvel ezelőtt a...

Mélyi József: Miért érdekes? (Rostás Péter: Mágnások lakberendezője. A Friedrich Otto Schmidt lakberendezőház története (1858–1918). Budapest, 2010, Geopen Könyvkiadó.) Rostás Péter, a Kiscelli Múzeum igazgatója könyvet írt a Friedrich...

Mélyi József: A reneszánsz perspektíva (A Mediciek fénykora. Élet és művészet a reneszánsz Firenzében. Szépművészeti Múzeum, 2008. január 24. – május 18.) Mária Terézia uralkodásának második felében történt, hogy a bécsi udvarban...

Mélyi József: Avar kori állapotok (A Kossuth tér rendezése. 1136/2010. (VI. 29.) korm. határozat.) A magyar közéleti blogok között az egyik legszórakoztatóbb a napi...

Mélyi József: Bálna a palackból (CET Budapest. Tervező ONL (Kas Oosterhuis–Lénárd Ilona), beruházó Porto Investment.) A Moby Dick harminckettedik fejezetének címe: Cetológia. Melville „a legjobb...

 

 

Cimkék: Mélyi József