Tóth Krisztina: Plágium

Paul már harmadik hete nem járt be tanítani. Eddig is terhére voltak az órák: számítógépes tervezést tanított az egyetem grafika szakán, és egyre jobban zavarta a kiszámíthatóság. Ezen nem pusztán és nem elsősorban az órák menetének kiszámíthatóságát, hanem a képileg generálható valóságok tervezhetőségét is értette. Nosztalgiával gondolt vissza saját főiskolai éveire, a véletlenül keletkezett pacákra, a fröccsenésekre, a papír titokzatos, mikroszkopikus egyenetlenségeire, a vászon szövetében kitapintható szálakra, a megfolyó vagy az ecsetről lehúzott olajfesték egymásra rakódó rétegeire. Az érzéki örömre, amit a műterem levegője okozott, a szagra, amit már a lépcsőn fölfelé menet megérzett, ha reggelente bement.

Érdekes, hogy közvetve éppen ez az érzéki hiányérzet, végső soron a vonalak uralhatatlansága iránti sóvárgás segítette hozzá, hogy a hosszú, meddő évek után kitaláljon valami újat.

A Múzeumpsziché ötlete akkor fogalmazódott meg benne, amikor diákjainak az előző év végén azt a feladatot adta, hogy készítsék el egy képzeletbeli kiállítóterem virtuálisan látogatható változatát. Akkor gondolt először arra, hogy olyan ez, mintha egy fantomszemélyiségről kellene jellemzést írniuk. Sokkal nehezebb dolog, mint ha, mondjuk, a városukban található híres múzeum egy-egy szárnyát kellett volna ugyanígy bemutatniuk.

Azon a délutánon jutott eszébe először, hogy a nagy, 19. századi múzeumépületnek valójában saját pszichéje van, és ha ezt a pszichét valamilyen módon sikerülne képileg megjelenítenie, akkor egyrészt részévé válhatna a képernyő előtti munkává desztillálódott, minden egyes alkotással tovább hömpölygő végtelen áramlásnak, másrészt egyetlen műben adózhatna az épületben kiállított összes valahai mester emlékének.

Mivel a megvalósítás sokkal bonyolultabbnak bizonyult, mint eredetileg képzelte, már harmadik hete nem járt be tanítani. A teljes szenzoros rendszer kiépítése csak éjszaka történhetett, a kivitelező cég emberei azonban egyszerűen nem voltak hajlandóak este tíz után dolgozni, így ennek megszervezése is rá hárult. A múzeumigazgatóság kapott ugyan pályázati pénzt a projektre, Paul azonban nem számolt azzal, hogy az érzékelőket nem lehet látogatási időben elhelyezni, és hogy az egyes szintek és szárnyak közti átjárás miatt a lépcsőházakban és összekötő folyosókon is mérni kell a látogatók mozgását.

A Múzeumpsziché alapgondolata az volt, hogy az egyes látogatók egyéni mozgásának összegzéséből kirajzolódik valami ábra. Minden kép előtt időznek, az ott töltött időt egy számítógép rögzíti. A híres, az útikönyvekben kiemelt képek előtt természetesen több időt töltenek, és az ezekhez vezető utakon ebből adódóan többször mennek végig.

Az egy hónapig tartó mérés egyébként meglepő eredményeket hozott. Kiderült, hogy a sztárképek előtt a szemlélők viszonylag rövid időt, mindössze átlag harmincnégy másodpercet töltenek, ami jóformán csak a felület szemmel való letapogatására elég, van azonban néhány alig ismert, a tájékoztató füzetben meg sem említett kép, amelyek előtt a látogatók hat-nyolc percet is eltöltenek, és amelyekhez a szenzorok tanúsága szerint vissza is térnek.

Paul ezeket úgy hívta magában, hogy a múzeum titkai.

Az összesített térképen nemcsak az ismert alkotások, hanem ezek a titkok is láthatóvá váltak. A titkok közt volt például egy 17. századi ismeretlen mester csendélete és lírai absztrakt mű is. Mindkettő vörösen pulzált a neonszínű, nyomtatott áramkörhöz hasonlatos óriási felületen, amelyet a munka utolsó fázisaként az előcsarnokban állítottak fel.

A Múzeumpsziché című alkotás bemutatása a város tavaszi fesztiváljának egyik nyitórendezvénye volt, és néhány nap elteltével a homlokzatra is kifeszítették a vibráló rajzolat neonszínekkel megfestett másolatát.

Paul halálosan kimerült a munka alatt, de úgy érezte, sikerült megfelelő formát találnia az eddig csak gomolygó rossz lelkiismeretből és megmagyarázhatatlan nosztalgiából kikevert érzéseinek.

Az elkészült felülethez több mint kétszáz méter kábelizzót használtak fel. Hatalmas volt, és az épület alaprajzának megfelelően kissé hosszúkás, amitől egy fekvő test érhálójára emlékeztetett neonkék vénákkal és zöld artériákkal. A kiemelt művek helye az ott töltött idő függvényében villogott zölden, sárgán vagy mélyvörösen, miközben a háttér is ritmikusan változott, mintha valami pszichedélikus zenei háttérre adna színválaszokat. Végső soron – ezt Paul kínos módon maga se tudta másképp megfogalmazni – gyönyörű volt. Lenyűgöző.

A sajtó is le volt nyűgözve, egymás után kértek interjút, és kérték ki Paul véleményét a fesztivál legkülönfélébb produkcióiról. Paul se a tánchoz, se a zenéhez nem értett, a siker legközvetlenebb hozadékának azt érezte, hogy az a szőke negyedéves lány, akire már előző évben felfigyelt, végre hajlandó volt lefeküdni vele, igaz, előzőleg sajnálatosan leégett a szoláriumban, ezért, mint mondta, a teljes testfelületén csak égető fájdalmat érzett.

Paulnak úgy kellett behatolnia, hogy közben a hasával még véletlenül se érjen a lány tűzvörös hasához, mert ott fájt neki legjobban, az orgazmus pillanatában pedig megszólalt a mobilja, ami kutyaugatással jelezte, ha az anyja hívja.

A lány öltözés közben, miután végre letette a mobilt, azt mondta, a Múzeumpsziché zseniális, de aztán hozzáfűzte, hogy Paul akkora baromi nagy paradigmaváltást csinált ezzel, mint Lady Gaga a zenében, ami az előbbi elismerés árnyaltabb értelmezésére késztette Pault.

Amikor a lány elment, az ő mobilja is megszólalt. Alig értette, ki hívja. A világ túlfeléről keresték, egy konferenciára hívták előadni. Paul kishitű volt, rögtön azt gondolta, hogy valaki hirtelen lemondta a szereplést, azért gondoltak rá, de a következő emailből kiderült, hogy ismerik a munkáit, és valószínűleg tényleg rá kíváncsiak.

Semmit nem tudott arról a helyről, ahová mennie kellett, és felkészülni sem maradt ideje. Az indulás előtti napon hat teljes órát a múzeumban kellett töltenie, a biztonsági cég ugyanis, amelyik a riasztóberendezéseket üzemeltette, azt állította, hogy a Paul által installált szenzorok megzavarják a rendszer működését, ezért a fesztivál végeztével az egész hálózatot le kell bontani. Paul számíthatott rá, hogy mire az idegen városból visszatér, addigra a Múzeumpsziché már csak a dokumentációban létezik.

Halálos fáradtan csomagolt, azt latolgatta, nagyon más ruhákra lesz-e szüksége, ha azon a távoli helyen ősz van. Végül csak a szokásos hosszú ujjú pólóit pakolta be, meg két normálisabb alsógatyát, hátha ott is van egy szőke negyedéves, aki hallott a Múzeumpszichéről, és nem égett le a szoláriumban.

A repülőn egy percet sem aludt. Amikor végre elszenderedhetett volna egy kicsit, a pilóta bemondta a repülési magasságot, amikor meg másodszorra is elbóbiskolt, a légi utaskísérő ébresztette fel, hogy töltsön ki egy belépési cédulát a leszállás előtt.

A reptér zavaros és hangos volt, vibráló szemmel követte a kijáratig a táblákat. Odakint a kora délutáni fényben egy szigorú, festetlen arcú nő várt rá, aki csíkos vászontunikát és farmerkabátot viselt. Leintett egy taxit, és beszállt Paullal hátra, de egyelőre nem szólt egy szót se. Az autó meleg bőrülésébe süppedve Pault hirtelen végtelen fáradtság fogta el, és a város felé vezető monoton úton egyszer csak lecsuklott a feje. Amikor felriadt, azt látta, hogy elöl, a sofőr helyén nem ül senki, a szellemautó pedig teljes sebességgel robog a menetiránnyal szemben. Rémületében felkiáltott. Beletelt néhány másodpercbe, mire rájött, hogy a kocsi jobbkormányos. A mellette ülő nő végre elmosolyodott, amitől sokkal emberibb lett az arca. Elmondta, mennyire örül, hogy egy ilyen jelentős képzőművész, mint Paul, elfogadta a meghívást, és előhalászott a táskájából egy dossziét a tudnivalókkal. Átadta a beszélgetéssorozat teljes programját, aztán egy meghívót a kapcsolódó kiállításra, végül pedig egy jegytömböt a megadott étterembe. Azt mondta, a dossziéban van még egy várostérkép is, a térkép hátoldalán pedig hasznos információk a közlekedésről.

Paul megkérte, jelölje be a szálloda helyét. A város gigantikusnak tűnt, pedig az elővárosokat nem is tüntették fel. Kérdezte a nőt, hogy milyen messze van a szállodától a Képzőművészeti Egyetem, ahol elő kell adnia, aztán megfordította a térképet.

Egy pillanatig azt hitte, ez valami vicc. Aztán átfutott az agyán, hogy amit a kezében tart, az nyilván egy konceptuális munka, egy ügyes gondolat mesteri kivitelezése, ő pedig egész utazásával és érkezésével együtt része a műnek, ahogyan a reakciója is bele van kalkulálva minden innentől elhangzó szóval együtt.

A város metrótérképének helyére Paul Múzeumpsziché című műve volt nyomtatva.

Nem szólt semmit, elismerően mosolygott a nőre, mint aki tudja, hogy a reptérre érkezés óta minden rezdülését rejtett kamerával rögzítik, elegánsan kell tehát válaszolni az ötletre. Egy rövid mondat mellett döntött: megjegyezte, milyen jól ki van építve itt a metróhálózat. A nő kifürkészhetetlen arccal azt felelte, hogy igen, szerencsére, mert ekkora távolságokat még mindig a legjobb metróval megtenni, aztán szólt a sofőrnek, hogy nem kell beparkolni, elég, ha megáll a szálloda előtt. Megérkeztek.

Pault az ájulás környékezte a hatalmas recepciós pultnál, alig bírta ki állva a bejelentkezés perceit. A lift tükrében egy árkos szemű, zöldes arcbőrű, kissé lepusztult férfit látott kopott dzsekiben. Hirtelen rájött a hasmenés is, kiverte a verejték, mire sikerült beillesztenie a kártyát az ajtóba.

Kimerülten, kétségbeesetten rogyott a vécére. Hatalmasat szart, mintha hazaérkezett volna, utána meg alig bírta lehúzni. A kaka úgy lapult a lyukban, mint valami hatalmas állat farka vége, amelyik bármikor visszafordulhat a barlang bejáratából. Paul nyomott még egyet a vízöblítő gombon, aztán a szobába ment. Szétteregette az ágyon a metrótérképet, és megállapította, hogy ügyes munka. Kiváló ötlet, ragyogó kivitelezés.

Óráját hozzáigazította a szobai tévé idejéhez, és látta, hogy még csak fél négy van. Legszívesebben lefeküdt volna egy kicsit, de képtelen volt ellenállni a kísértésnek, hogy lemenjen az utcára, és végre eloszlassa a taxi óta benne dolgozó rettenetes kétséget. Miközben bezárta az ajtót, lement a lifttel, elhaladt a recepciós pult és a fémkulival bajlódó londiner előtt, végig az a mondat zakatolt benne, hogy nem az lesz, nem az lesz, nem az lesz.

Nem az lesz, amit gondol.

Érzésre választott irányt, helyesen. Balra fordult, és az első forgalmas kereszteződésnél fel is fedezett egy metrólejáratot. Felgyorsított, kikerült egy babakocsis nőt, és olyan fürgén ugrott a mozgólépcsőre, mint aki naponta erre rohan munkába.

Az aluljáróba érve körbepillantott, és ahogy számított rá, a jegyautomaták melletti falon meg is pillantott egy metrótérképet. Közelebb ment, hányinger kerülgette. Felemelte szemét a falra.

A metróban ki volt rakva a Múzeumpsziché másolata. Ugyanazok a neonszínű vonalak villogtak, csak épp a képek címeit ismeretlen nevű állomások nevével helyettesítették.

Hát persze. Nyilván tudták, hogy itt fog lakni a közelben. Nyilván ez is a játék része. Két kamasz lépett a térképhez, nevetgéltek, ráböktek egy állomásra, aztán határozottan elindultak. Paul elképzelte, hogy ilyen lehet az őrület, sőt talán ez maga az őrület. Hogy holnap ezek szerint ő a város metróközlekedéséről fog előadni, egy kinagyított metrótérkép előtt fog hadonászni és a múzeumok lelkéről, a műalkotások kisugárzásáról beszélni. Vagy a véletlenről. Arról, hogy vajon mennyi az esélye annak, hogy véletlenül ráhibázzunk a véletlen egyetlen lehetséges megfogalmazására, amely minden esetlegességet és egyúttal minden menekülő útvonalat kizár.

Ha minden mindennel összefügg, ha a világ végtelen számú különböző rajzolata mégiscsak egymásra kopírozható, és a sok vonal legvégül egyetlen értelmezhetetlen ábrává áll össze, akkor minek külön-külön bogozni, ujjunkkal követni mindet?

Kicsit megszédült, a térdére támaszkodott. Valaki megkérdezte, hogy segíthet-e.

– Nem tudom, merre kell menni – felelte Paul bizonytalanul, és felnézett az illetőre. Ismerősnek tűnt valahonnan.

 

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Tóth Krisztina: Soha egy szót se Tóth Krisztina Soha egy szót se Gyerekkoromban azt hittem,...

Tóth Krisztina: Idáig ért Nem tudom, mibe halt bele: három- vagy négyéves voltam, amikor...

Tóth Krisztina: Gyűrű A sirály nagyon okos. Gyanakvó és okos, mint a varjú....

Tóth Krisztina: Árnyék a falon – avagy a talp története Az előbb mintha aludt volna egypár percet. Elgémberedett a...

Tóth Krisztina: Valaki Tóth Krisztina Valaki Tudod, hogy kell a könyveket összekötözni?...

 

 

Cimkék: Tóth Krisztina