Gerlóczy Márton: Trondheim – február –

– Ja, és huszonnégy óra alatt elbasztunk háromszázezer forintot – kiált fel Jenő, én pedig leállítom a kamerát. Nem kaszinóban voltunk, nem is prostituáltaknál, de még csak nem is kokóztunk végig egy napot Nizzában Puff Daddy jachtján. A két harmincezer forintos repülőjegyet leszámítva semmilyen különleges dologra nem költöttünk az elmúlt huszonnégy órában. Hogy hol vagyunk akkor? Ez nem egy háromszázezer forintos kérdés. Természetesen Skandináviában. Norvégiában. Trondheim városában, a 3B nevű kocsmában, amit úgy ejtenek, hogy trébe, így tehát trében vagyunk, hú, de nagy trébe.

– Don’t leave me this way – énekli Jenő. Pár perccel korábban nyerte el az év műfordítója díjat. Tőlem kapta a híres sláger magyarra fordításáért, ami így hangzik: Ne hagyj trébe!

Az teljesen világos volt, hogy sötét kell legyen. A lehető legsötétebb tél. Látni akartuk, hogy milyen az, ha egy hétig nem látunk semmit. Az igazi Skandináviát, nem azt a háromhétnyi napfényes torzítást, amikor úgy fekszenek ezek a hófehér szerencsétlenek a fjordok partján a fűben és a napfényben, mint az újratölthető elemek a töltőjükben. Biztosan csudálatos az, halljuk is itt elégszer, hogy „you should come in summer”. Mindenki ezt mondja. Mintha bizonyítani akarnák, hogy nem is olyan rossz hely ez, szabadkoznak itt nekünk, bárkivel beszélünk, pedig erre semmi szükség. Mi ezért jöttünk. Mi ezt akarjuk látni.

Ferihegyen vásárolunk két karton cigarettát és két üveg Absolut Vodkát. Nem csak az üvegből van kettő, hanem az okokból is: egyfelől odafent köztudomásúlag nagy népszerűségnek örvend ez az ital, másfelől olyan árban van, hogy ritkán jut hozzá az ember csak úgy ingyen, egy park hófedte padján iszogatva a sötét éjszakában. Sötét éjszakában. Mondunk ilyet ugyebár, de nem mondunk olyat, hogy sötét nappalban, de még olyat se, hogy világos nappalban. Az éjszakának a mélyén van az ember, a nappalnak meg a felszínén? Rajta? Vele?

Sötét nappalban érkezünk tehát Oslo repterére, délután négy órakor. Az út kényelmes volt és fenyőillatú. Kizárólag zakós negyvenesekkel volt tele a járat, akik ugyanolyan formájú és méretű bőröndöket pakoltak fel a beszálláskor a csomagtartóba, ugyanúgy. Jenő talált egy nőt, amikor a vécére ment, de az is zakóban volt. Mindenki csendben mered maga elé, még azok is, akik nem egyedül utaznak. Mindenkin vékony keretes szemüveg van. Az elmúlt négy napban mindenki volt fodrásznál minimum kétszer. Ott ugyanazt a frizurát csináltatták, még a nők is. Ugyanazt a szendvicset eszik és ugyanúgy. Ügyelnek rá, hogy a nyakkendőre hulló morzsát összeszedjék, és a tálcájukra pergessék. Néznek ki az ablakon, de az arcukról semmit sem lehet leolvasni. Illetve egy valamit: a semmit. Érkezésünkkor ugyanabban a pillanatban kapcsolják be a telefonjaikat, ugyanabban a pillanatban állnak fel, ugyanúgy veszik le a bőröndöket, és ugyanolyan türelmes pofával várják a sor indulását. A rendnek ára van, és ez az ár: a rend.

Rohanunk, hogy elszívjunk egy cigarettát végre, és közben hívjuk unokatestvérünket, Olét. Hozzá igyekszünk. Ole most huszonöt éves. Régebben – amíg a szülei támogatták – minden évben láttuk, de mióta magát kéne eltartania, azóta ritkábban. Trondheim, a város, ahol él Oslótól röpke négy-ötszáz kilométerre fekszik, északra. Légvonalban. Budapesten még úgy terveztük, hogy vonattal közelítjük meg, de meggondoljuk magunkat. Nincs kedvünk átvonatozni fél Norvégián, a világ talán legszebb országán vaksötétben. Semmi értelme, ráadásul a vonatjegy ugyanannyiba kerül, mint a repülőjegy. Így aztán repülünk, amivel nem is lenne gond, ha Ole is tudna róla. Ha tudott volna róla korábban. Így viszont csak most értesül erről, és ahogy a hangjából ki tudom venni, ez kissé zavarja. Talált már nekünk szállást egy „very cheap” rosenborgi hostelben. Olyan büszkén mondja, hogy csak tizenhétezer forint egy éjszakára, hogy majdnem elsírom magam én is. Ilyenek ezek az északi rokonok. Éveken át nálad alszanak nyaranta, eszik a pörköltödet, isszák a sörödet, kihúzzák a hagymádat a földből, darabokra törik a biciklidet részegen, és vonatjegyet vetetnek veled a Balatonra, de te be nem teheted a házukba a lábadat. Sebaj! A világnak van egy rendje, és ezt a rendet azok szokták diktálni, akik csak kapni szeretnek, adni nem.

Ole a buszmegállóban ül. Este van, kellemes mínusz 7. Már messziről felismerem az alakját, mert senki más nincs a buszmegállóban. Az utcákon sem nagyon. Lehorgasztott fejjel ül, és a lábával egy jégdarabot toszigál.

– Odanézz, de vár minket – mondom Jenőnek. A busz megáll, az ajtó nyílik. Ole csak akkor néz fel. Vigyorog, feláll. Igyekszik valami hangot is adni ennek az örömnek.

– Áóóáá, éóóéé!

Biztosítjuk egymást afelől, hogy jól érezzük magunkat, aztán Ole indul.

– Let’s go!

És akkor megyünk. Előttünk sétál, ő most a falkavezér, nagy, hosszú léptekkel. A földet bámulja. Egy szót sem szól, csak cigizik.

– Ennek meg mi baja? – kérdezem Jenőt.

– Norvég.

– De azon kívül?

– Be van szívva, mint a szemét!

– Igen?

– Igen!

– Az nem jó hír.

– Az nagyon nem. Azt hitte, reggel jövünk, különben nem szívott volna – mondja Jenő, és igaza van. Ole az a típus, aki csak egyedül szereti végezni ezt a tevékenységet, mert ilyenkor nehezen viseli el az emberek társaságát. Ez nem is lenne baj, ha a társaság, jelen esetben, ugye, két fő, nem viselné ugyanilyen nehezen őt. Hárman vagyunk tehát. Vezetőnk egy mély depresszióban vergődő, beszívott óriáskamasz, aki a hagyományosan életvidám ösztönöket hordozó norvég gének mellé még – igen sajnálatosnak mondhatóan – magyar génekkel is rendelkezik.

Megérkezünk a hostelhez. Hófehérre festett faház. Két emelet. A szoba úgy nyolc négyzetméter. Az ágy is két emelet, azon a párna és a takaró hófehér. Egy apró kis ablak, alatta egy nevetséges méretű elektromos fűtőtest. Leguggolok, hogy bekapcsoljam, de Jenő elránt onnan. Szerinte van ennél fontosabb dolgunk is, amiért nyúlni kell. Jenő nyúl. A vodkásüveg megindul felfelé a hátizsák mélyéről. Ole szeme felcsillan. Ez idáig zavartan ült a szoba egyetlen székén sapkában, sálban. Most letekeri nyakáról a sálat, mert tisztában van vele, hogy hamarosan felmelegszik. Északi fény csillan egy északi szemében. A tekintete megtelik az élet burgonyaszín vágyával. Gyönyörű látvány ez. Finom jelenlét. Ugyanez a Balkánon másképp történik. Oroszországban is, vagy Kentuckyban. Kurjantások, kurvaanyázások, sejehuják kíséretében. Itt meg csak ez a visszafogott öröm, ez a félénk pirkadat.

– Igyunk az eltévedt spermákra, a déli szélre és a paradicsomos maklérakonzervre!

– Egészségünkre – felelem Jenőnek, és átnyújtom az üveget Olénak.

– Egesegedre – húzza ki magát a kuzin hirtelen, majd szépen lassan, csak aminthogy a gazdátlan gémeskút súlyos rúdja billen az ég felé, a homloka fölé emeli az üveget, és csorgatni kezdi a vodkát magába.

Amíg ő iszik, mi lepakolunk, hugyozunk, szarunk, választunk ágyat, és tanulmányozzuk a fűtőtestet.

– Biztos, hogy ez az? – kérdezi Jenő. A doboz úgy huszonöt centi széles és tizenöt magas. Oléhoz fordulunk, aki bólogat, és ettől a bólogatástól egy kis vodka folyik mellé az üvegből és terjed sűrű szakállán. Találok egy kis tekerőt a jobb oldalán. Akkora, mint egy CD-lejátszó hangerő-szabályozója. Feltekerem a kisujjammal. A kis doboz öt perc alatt kihozza magából a maximumot. 15 Celsius. Ennél nem lesz melegebb. Ole vetkőzni kezd.

 

 

A vodka hírére megjelenik Ole barátnője is, és immáron négyesben haladunk a város egyetemisták látogatta kocsmája, a Nagymama Kocsmája felé, csak előtte még beugrunk Ole albérletébe. Utazásunk előtt alaposan felkészültem. Vettem hótaposót, sídzsekit, bélelt, vízálló nadrágot, sapkát, kesztyűt és egy három méter hosszú sálat. Ezzel a felszereléssel csúszkálok a jégen. Ole és a nője magabiztosan lépked. Járnak a fagyott vízen. Az autók is ugyanolyan magabiztosan száguldoznak az ugyanolyan fagyott főutakon.

Ole huszonöt négyzetméteres, koleszszobára emlékeztető albérletében az alábbi tárgyak találhatóak: íróasztal, rajta egy ócska hifi, füzetek, csikkekkel teli hamutál, magnókazetták, egy nescafés bögre. Egy ócska tévé, antennával a tetején. Egy asztal, rajta csikkekkel teli hamutál, egy nescafés bögre, magnókazetták, mosatlan poharak és üres dahlsos üvegek. Egy kanapé, rajta csikkekkel teli hamutál, büdös zokni, büdös ágynemű, büdös párna és magnókazetták. Ole teker egyet magának, aztán elmegy a vécére. Jenő visít a nevetéstől.

– Borsod-szag van – mondom.

– Norvégiában.

– Ott.

– Itt.

– Ja itt, igen. Európa leggazdagabb országában, fent a büdös picsában.

A Borsod-szag eléréséhez a fentebb felsorolt tárgyakon túl egyfajta nihilista elhivatottság szükséges. A zokninkat legalább három napig hordjuk, és utána legalább egy hétig ne mossuk ki. Lehetőleg tartsuk az ágyunkon, a párna mellett. Szívjunk rossz minőségű cigarettát, legalább másfél dobozzal. Ablakot ne nyissunk, az elszívott cigarettákat nyitott tálakban hagyjuk állni legalább négy napig. Fogyasszunk sok krumplit és zsíros kolbászt, a maradékot hagyjuk állni legalább egy hétig. Az étkezés során képződött szerves hulladékokat ne a szemetesben, hanem egy kevéske zsíros mosogatóvízben tároljuk. A dobozos sör alján mindig hagyjunk egy kevéske sört párologtatás céljára. A közösülések alkalmával termelődött testnedveket hagyjuk megszáradni az ágyon, széken, asztalon. Üljünk sokat a lakásban, és nézzünk elkeseredetten magunk elé.

 

 

Nagy örömünkre szolgál, hogy megtudjuk, idefent a szülők nem támogatják a gyermeküket tizennyolc éves koruk után. Magukat kell eltartsák, aminek azért örülünk ily nagyon, mert Ole nem tartja el magát, következésképpen mi fogjuk őt eltartani. Egy olyan országban, ahol a sitten kettőszázhatvanezer a havi költőpénz, ahol a mi kis unokatestvérünk nevelőapja olajmérnök, és jelenleg Texasban tárgyal a Statoil képviseletében, hogy havi kétszázmillió forint helyett kettőszázhúszat szeretne most már végre keresni, egy olyan országban, na! Majd mi ott szépen meghívjuk a mi szegény puritán nevelést kapott unokatestvérünket, aki azért ahhoz nem puritán, hogy legurítson tizenöt sört és ugyanennyi vodkát. Mindenki addig nyújtózkodik, amíg betakargatják. Megyünk tehát a kocsmába, ahol óránként változik a csapolt Dahls ára. Délután drága, aztán elkezd olcsósodni, aztán megint drágul, mert itt aztán minden ki van találva. Nehogy túl korán vagy túl későn igyon sokat az ember. Tulajdonképpen jó ötlet, és aki azt meri mondani, hogy ez szemétség, az nincs tisztában vele, hogy az ember viselkedését túlnyomó többségben elfojtások vezérlik és formálják. Hol kevesebb, hol több szükséges belőlük. Hol belátják ezt, hol nem. Különben ehetnénk a földet, a füvet, vagy egymást.

A Nagymama Kocsmájában tudomásunkra jut, hogy Ole egy óvodát takarít, de ma nem volt dolgozni, mert lélekben a mi eljövetelünkre készült. Teljesen letörten dohányzik a kocsma belső udvarában e célra kialakított sátor alatt. Jenő egy hölgy kézfejét tartja a markában, aki örül ennek. A hölgy egy szál felsőben van, és úgy üldögél ott, mintha koktélt kortyolgatna egy trópusi hotel medencéjénél. Később megtudom, hogy Traine az északi sarkkörön túlról jött, ahol most mínusz 32 van, vagyis Traine délen van, és örül, hogy az idő ily kellemes. Jenő elszívja a cigijét, és visszamegy az emeletre, ahol Ole barátaival üldögélünk. Én kint maradok Oléval, aki nagyot sóhajt, majd azt mondja nekem:

– Lali, I’m going down!

Én is nagyot sóhajtok. Értem én, ha valaki rosszul van, meg is értem, tudom, hogy van a léleknek olyan sivár, halál közeli állapota, ahol nem terem tartás, erő és akarat, de hát hosszú utat tettem meg, részeg vagyok, a körülményekhez képest vagy éppen annak köszönhetően boldog, vagy legalábbis lelkes, szóval a válaszom nem kimondottan kedves.

– I’m going up!

Otthagyom hát, és felmegyek. Egy hónapja tudja, hogy jövünk. Büdös zoknikkal várt és a lehetőséggel, hogy meghívhatjuk inni a saját városában. Mi, a balkáni rokonok. És ez így megy majd egy hétig, hiába játssza majd el mindennap, hogy ma sem utalták el a pénzét, hiába állunk majd ott a bank előtt, és nevetünk kínunkban.

Meglátogatunk még pár helyet. Útközben a fiatalok beszívnak nyolcszor, és kivégzik a második üveg vodkánkat is, amit felelőtlenül magunkkal hoztunk a városba. Talán ennek köszönhető, hogy egyikük meghív minket egy sörre. Hozza, leteszi.

– Hm – mondom Jenőnek –, ezt nem hittem volna.

– Köszönjük, Ivar! – kiált fel Jenő.

– Nincs mit, majd Ole átutalja nekem holnap.

Oléra nézünk, aki rázza a fejét.

– Nem tudom holnap, majd hétfőn.

– Akkor hétfőn.

– De kérhetnénk még egy kanyart?

A fiú elmegy, szól a pincérnek, szöszmötöl ott valamit egy tollal és egy cetlivel, majd visszatér, és leteszi Ole elé a cetlit, amin az összeg szerepel. Mivel a bankszámlaszámát nem írja rá, feltételezzük Jenővel, hogy Ole annak már birtokában van.

– Te, Lali – szól Jenő. – Az a két kevert, amit a Rákóczin ittunk kilencvenhétben…

– Igen?

– Azt mikó’ fogod átutalni?

Nincs kétség afelől, hogy a legfurcsább emberek a periférián élnek. Azoknak furcsák ők, akik nem a periférián élnek, vagyis nekünk furcsák. Szegényesen szerény tapasztalataimra hagyatkozva elmondhatom, hogy sokkal több közös vonásom van egy kubai paraszttal vagy egy tunéziai taxissal, mint ezekkel a norvégokkal. Mindez az eltérés, furcsaság vagy másság persze megfogalmazhatatlan. Vagy csak lusta vagyok átgondolni. Ahogy ültem ott ezekkel az emberekkel a kocsmákban, úgy éreztem, hogy egy másik bolygón vagyok. Más időben. Más szerepben. Az érzelmek, a reakciók, a tempó, a ritmus, minden gyökeresen eltér. Rengeteg a feszültség, a szorongás, a görcs, de leginkább a paranoia. A pszichotikus részegség, az önértékelési zavar. Gondjuk van önmagukkal, de nincs gondjuk azzal, ha meg kell inni két liter vodkát. Hogy ne legyen gondjuk. De aztán mégsem bírják, átesnek a ló másik oldalára, és ugyanoda jutnak, ahonnan indultak, csak most már beszélnek is róla. És jön a paranoia. Minden szóban sértést vél, minden mozdulatban támadást. Az a rengeteg komplexus, rettegés. Önmagától. Hogy egy szerencsétlen. Egy vesztes.

Ezzel a gondolattal ülök a trében. 3B. Lassan végünk van. Nagyon nehezen megy már a beszéd, ráadásul meg kell érteni öt részeg frusztrált norvégot, pedig öt részeg frusztráltat megérteni otthon sem könnyű. Ettünk egy hamburgert idefele egy lakókocsisnál. Hatalmas marhahúspogácsa volt benne és rengeteg zöldség. Ole nem kért, mi pedig nem kérdeztük. Elkészült a hamburger. A kezembe fogtam, és megkóstoltam.

– Ez igen – mondtam Jenőnek. Eközben Ole mellém osont, és anélkül, hogy megmozdulhattam volna, lehajolt, és kiharapott egy nagy darabot a hamburgeremből. A hasam magasságánál tartottam a burgert. Odáig lehajolt. Mint egy rossz kutya. Ezek után kénytelen voltam megkérdezni, hogy fogyasztana-e egy bucit, mire természetesen igennel felelt, így aztán a hamburgerestől 12 600 forint ellenében 2000 kalória bevitelével távoztunk. Siratjuk hát a háromszázezer forintunkat a trében. A pincében sorokba rendeződnek a norvég bikák, és viking dalokat énekelnek kórusban, három szólamban. Megpróbáljuk kiszámolni, hogy mégis mire költöttük el a pénzt.

– Nem is voltunk étteremben – mondom.

– Nem hát. De voltunk a vegyesboltban, Lalikám!

– És ott mennyit fizettél?

– Úgy húszezret!

Kezdem megérteni. Olyan ez, mint amikor azon töröm a diómat otthon, hogy mire költöttem el harmincezer forintot egy nap alatt. Nem nagy ügy. A vegyesboltban vettünk kolbászt, sajtot, pékárut, füstölt heringet, kagylót és sört. Cigarettánk ugyebár van, bár itt a trében éppenséggel kellett vennem egyet, mert a norvégok elszívták a miénket. 1500 volt. Tízszálas.

 

 

Fél négy körül fekszünk. Hideg van. Letusoltam a kis kabinban, aztán újra felöltöztem az alváshoz. Húztam zoknit is, mert az a takaró kevésnek tűnik. Nincs is huzat rajta. Nem szövet, de nem is műanyag. Bebújok alá. Nem telik el tíz másodperc, és a testemet forróság járja át. Hagyom, hadd járkáljon, és közben azon gondolkodom, hogyan lophatnám el ezt a takarót. Lenyűgöz ez a visszafogott precizitás. Lenyűgöz és egyben taszít is, ahogyan ez az egész szoba. Egyetlen felesleges tárgy sincsen, ami van, az a lehető legegyszerűbb és a lehető legtökéletesebben funkcionál. Ez a világ eleddig ismeretlen volt nekem. Láttam ugyan már ilyesmit Ausztriában meg Japánban, de ott volt hozzá díszítés, büszkeség, egy csipetnyi dicsekvés, ez viszont, ez az egész Norvégia olyan, mint a Hold. Tiszta, egyszerű, szép, üres, megbízható, és kurva messze van.

Reggel, jobban mondva délután kettőkor kopognak az ajtón. Ole az. Kinézek az ablakon, már sötétedik. Még negyven percünk van naplementéig. Ennyink marad mára a világosságból, ha ezt a ködös szürkületet egyáltalán annak lehet nevezni. Ole bejön, és szó nélkül felnyit egy sört. Jenő kinyitja a szemét, és ő is felnyit egy sört.

– Irány a hütte! – mondom.

– Áőőő, üőőőő, iőőő – ilyesmiket válaszol. Depressziója stagnál. Nem akarja elhagyni a várost. Nem meri. Márpedig mi látni akarjuk azt a hüttét, amiről a nagybácsikánk annyit mesélt. Két órára van Trondheimtől, déli irányban, fent egy hegy oldalában. A fjordokra néz, és moha nő a tetején. Ole azt mondja, megpróbálja megbeszélni az anyjával. Két napig próbálgatja. Addig járjuk a kocsmákat. Jenő egyre nehezebben bírja, hogy nem gyújthat rá. Én már nemcsak megszoktam a tilalmat, hanem szeretem is. Szeretek felöltözni és kiállni a friss és üde levegőre a kocsmák elé elszívni egy cigit. Ez a levegő minden levegők legtisztábbika. Északról érkezik, a jeges víz és a vizes jég tájairól, ahol a fagy megöl mindent, ami az útjába kerül. Ez a szél cipeli hátán az áttetsző gyilkost, ez a szél maga az a gyilkos. Tiszta, erős, kegyetlen, örök. Mint azok az ásványvizek, amikről azt mondják a tulajdonosok által megbízott reklámosok, hogy több ezer méter mélyről bugyognak felfele, és évmilliók mosták őket tisztára, pedig csak az ügyvédeik meg a könyvelőik voltak.

Szeretem, hogy odabent is van levegő. Hiába vagyok dohányos, sohasem bírtam a füstös helyeket. Otthon is kimegyek az erkélyre dohányozni, amikor van erkély. Jenő viszont egyre nehezebben bírja. Láncon van, a dohányzás láncán.

– Biztos nincsen egy hely sem? – kérdezi.

– Hát, egy hely van – felel Ole.

– Azonnal indulunk!

– De az veszélyes.

Képzelem! Még első este megkérdeztem Ole valamelyik visszamaradott barátját, hogy milyen itt a közbiztonság, mire felkiáltott, hogy úúúú, két hónappal ezelőtt is mi volt, egy asszonynak ellopták a táskáját!

– Komolyan?

– Bizony – mondja egy másik, és akkor odagyűlnek még hárman, és egymás szavába vágva mesélik a rettenetes történet részleteit.

Szóval megyünk a trondheimi késdobálóba. Pince. Söntés. Otthon, édes otthon. A kivénhedt piás tulaj ad egy kis kávéspoharat a sörökhöz, amibe fél deci vizet önt. Ha jön a hatóság, abba kell bedobni, majd az asztal alá rejteni a csikket. Itt mindenki kócos és szakállas és piás. Mindenkinél van kés, és mindenki ordít. Van nyerőgép, focimeccs a tévében, alvó és kötekedő és filozofáló alkoholista. De valami mégis más. Minden férfinak itt van a felesége is! És ha már itt van, veri az urát. Mindegyik. Aztán ölelkeznek, nyelveznek. Aztán megint lecsapják őket. Egyetlen piás magányos csupán. Háttal áll a bejáratnak. A kabátján egy felirat: UN Bosnian Peacekeeper. Jó kis hely ez. Ole szorong is rendesen.

 

 

Indulásunk reggelén is szorong. Szorong és szív. Az anyja nem szívesen adja oda neki a ház kulcsát, és bár még soha nem voltam norvég anya, mégis úgy érzem, hogy megértem őt. Ülünk a Borsod-szagú szobájában, és egyre reménytelenebbnek érezzük a helyzetet, elsősorban Ole helyzetét, aki nem volt mindig ilyen. Kimondottan jó eszű fiú volt, tele tervekkel. Művészi érzékenység, filozofikus alkat. Egészséges düh és akarat, ami idővel – ha az ember nem találja meg az irányt, vagy a járművet, vagy a jogosítványt a járműhöz – önmaga ellen fordul. Nem sajnálom már azokat, akik nem tudnak mit kezdeni az életükkel és a tehetségükkel, mert lényegében mindenki ilyen, és mindenkit nem sajnálhatok. Elég magamat sajnálnom. Ami tágul, az nem lehet végtelen, vagyis kell legyen csúcspontja. Ami viszont zsugorodni kezd, annak végtelenül messzire kerül a csúcspont felé tágulás álma.

– Na, azt hiszem, elmegyek a hivatalba – szólal meg hirtelen Ole, és távozik. Később el is mondja, hogy hova ment. Ha igazolja, hogy az elmúlt két hétben nem érkezett pénz a hitelkártyájára, kap valamennyi hozzájárulást az államtól, hogy befizesse a számláit. Öt napig ült ott némán a depressziójában fuldokolva, mígnem elszánta magát erre az igen megterhelő lépésre. Vagy azt várta, hogy leteljen a két hét.

Valamivel felszabadultabban áll a buszmegállóban, de ez sem tart sokáig. Kiderül, hogy fogalma sincs a buszok menetrendjéről, nem is jön erre az a busz (csak ő, akinek fogalma sincs semmiről), vagy talán majd csak két óra múlva. Leülök. Mindkét kezemben zacskók, tele sörökkel. Bőrönd, táskák. Úgy érzem, egy hajszál választ el attól, hogy felrobbanjak, és vörösre fessem a fjordok vizét és a hegyek fenyveseit. Úgy placcsannék szét dühömben, mint egy virsli a mikrosütőben. Jenő sem bírja már sokkal jobban. Leül mellém, és nagyot sóhajt.

– Tudod, Lalikám, nem az a baj… szóval nem a norvégokkal van a baj.

– Hanem?

– Azokkal a magyarokkal, akik feljönnek ide a szalámis szendvicseikkel sátorozni a hegyekbe, és nem használnak kotont. Akik elpotyogtatják itt az istenverte írmagjaikat!

Ole meg csak áll. Gondolkodik. Mintegy tíz percbe telik, hogy feltalálja magát: felmegy az anyjához, aki két perc sétára lakik tőle, hogy megnézze az interneten a buszmenetrendet. Én közben azon gondolkodom, hogy nem jól van ez így.

– Azt hittem, okosabb leszek.

– Mi? Mitől?

– Hát a norvégoktól. Végtére is itt már több száz éve demokrácia van, vagy legalábbis béke és nyugalom, ez itt a fejlett Nyugatnál is fejlettebb Észak, ahol minden levegővétellel közelebb kerülhetünk a praktikus megoldások hercegségéhez, ahonnan olyan bizsergő és tiszta elmével térünk haza, mint egy albán paraszt a holland ibolyaföldekről, és ehelyett mi van?

– Money problems!

– A szakadék szélén.

– Ott!

Ezt is mondta Ole a napokban. Hogy a szakadék szélén áll. Nem vettem túl komolyan, mert itt minden négyzetkilométerre háromezer szakadék jut, norvég meg csak tizenegy. Mindenki a szakadék szélén áll, és ez így van rendjén. Mi is ott fogunk állni, de csak hat órával később, mert busz az csak később jön, ráadásul a csatlakozást is lekéssük, így aztán taxiznunk kell majd a hüttéig.

Az utakat jég borítja, tíz-húsz centi vastag jég, ezek meg olyan természetességgel száguldoznak rajta, mint a kis Pötsch a téli olimpia jegén. Nyolcvannal süvít a busz a vaksötét nappalban. Egy kihalt főúton tesz ki minket valami kis falu közelében. Soha nem fogom elfelejteni azt a látványt. Olyan színe volt a hóborította utaknak az utcai lámpák fényében, mint a méznek. A távolból egy autó közeledett, egy szakadt régi Volvo. Helyi fiatalok zúztak el benne mellettünk. Az autó ide-oda csúszott a fagyott mézen, cigarettafüst dőlt ki az utastérből, amikor befarolt előttünk a faluba bevezető útra. Ole elkérte a telefonomat, mert ő nem tudott telefonálni az övéről. Taxit hívott, aztán az egész utat egyetlen szó nélkül ülte végig. Semmit sem láttam, amikor kiszálltunk. Felsétáltunk a hegyre, és kinyitottuk a kis faházat. Megcsodáltuk a berendezést. Még a törülköző is fából készült, amit nyilván ésszerűbb állítani, mint felsorolni az összes fából készült tárgyat. Jenő letelepedett a kályha mellé, és kezébe fogta a kisbaltát. Megérkezett. Nekem, erről a kirándulós hangulatról és az óvodaszagról a Waldorf Iskola jutott eszembe, meg a bordó hosszú szoknyák, úgyhogy inkább felnyitottam egy sört. Találtam vodkát, meg whiskyt is, de Ole nem engedte, hogy beleigyunk. Félt, hogy a szülők észreveszik, és akkor mit mondana nekik? Hogy a huszonkilenc meg huszonöt éves unokatestvéreik isznak? A máséból? Tulajdonképpen, ha nem lennénk ilyen jól neveltek, mindent meg kellett volna innunk az utolsó kortyig. Össze kellett volna hánynunk a vécét, ahogy Ole tette ezelőtt tíz évvel nálunk, és kölcsön kellett volna kérnünk vagy négyszázezer forintot, ahogy Ole tette korábban nálunk. Ehelyett szívunk.

Ole is. Bambul maga elé, és szív. Elkérjük tőle, és szippantunk mi is párat. Örül neki, mert arra számít, hogy így majd megértjük egymást. Jenő fel is pörög, nevetgélünk. Hirtelen fogja Ole maréknyi füvét és bevágja a kályhába. Ole pupillája kitágul, rémülten néz a parázsló gaz után.

– Miért, talán baj, drága kuzinom? – kiáltja Jenő, és jól hátba vágja.

– Nem, igazad van, szerintem ez a legjobb megoldás.

– Ugye-ugye? Most pedig mutass a vizek felé.

Ole kimutat az ablakon a vaksötét tájra.

– Arra!

– És vannak ott halak?

– Vannak.

– Akkor holnap lemegyünk horgászni?

– Lemehetünk.

– Nem, nem! Lemegyünk!

– Jó, lemegyünk – felel Ole, és közben kinyitja a kályha ajtaját. Az arcát világítja a tűz, és mint egy romantikus hős, egy ággal félretolva a hamut az elégett fű után kapargat.

 

 

Előfordult már velem, hogy úgy ébredtem, hogy nem tudtam, hol vagyok. Az is előfordult, hogy úgy ébredtem, hogy nem akartam tudni, hol vagyok. Ez utóbbi persze gyakrabban, mert Magyarországon élek. De olyan még nem fordult velem elő, hogy felébredek a világ legszebb helyén, és egyáltalán nincs emlékem arról, hogy hogyan is kerültem oda, lévén hogy az oda vezető út alatt nem láttam semmit. Így érkezhet az ember a mennyországba. Vagy az űrbe. Vagy az űrből haza. Vagy a világra az anyaméhből.

Állok a hütte előtt, és dörzsölöm a szememet. Az ég szürke. Előttem a fjord tükörsima vize, a hegyek, az erdők. Sehol egy ház, pedig jó messzire látok. Megesz a féltékenység. Minden norvég családnak jut egy ilyen. Egy saját táj. Saját fjord, hegyek, horizont. Azt mondják a kanadai pszichológusok, hogy a kanadaiak azért olyan nyitottak, mert az országuk olyan tág és hatalmas és gyönyörű, hogy az kihat a kanadai lelkükre. A tudat, hogy ezer kilométert autózhatnak a saját kertjükben, attól olyan nyitottak ők is. Szép gondolat, de Olét és az ittenieket elnézve óriási baromság. Annyi itt a hegy, hogy minden európai polgárra jutna kettő. Wass Albertnek akár három is. Mégis boldogtalanok, ami önmagában még nem lenne baj. Lehet azt stílusosan csinálni, mint a finnek, vagy az ukránok, vagy a kutyák, vagy a halak.

Megyünk horgászni, méghozzá makrélára. Ott úsznak előttünk, látjuk őket egytől egyig. Dobálgatjuk eléjük a csalit, hátha bekapják, de nem kapják be. Ole tíz perc alatt összegubancol mindent, a damil körbetekeredik az egész felsőtestén, de még a fején is, és annyi csomóban áll össze egyetlen hálóvá, mint Ole agytekervényeiben a problémagócok. Áll ott szerencsétlen a stég végében, és minden bizonnyal elégedett a látvánnyal. Azt kapta, amit megérdemelt. Pontosan úgy horgászott, ahogyan érzi magát. Jenőt annyira felidegesíti a látvány, hogy inkább elindul a boltba sörért, ahonnan őrjöngve lép ki egy perc múlva.

– Miért nem mondtad – támadja le Olét, aki a csomókkal bajlódik.

– Mit?

– Hogy vasárnap nem lehet sört kapni.

– Ja, hát persze hogy nem lehet.

– Perszeeee? Lajos! Beszéld meg velük, nem érdekel, hogyan, de szedd ki a sört abból a közértből!

– Nem gondolod komolyan!

– Akkor megisszuk azt a kurva whiskyt, aztán jól feltöltjük húggyal – mondja, és üvöltve elindul vissza a hüttébe.

– Kurva norvégok! Felgyújtom ezt az egész tetves fjordot!

Jenő elindul, hogy megigya az összes whiskyt és felgyújtsa a fjordot. Ole öszszeráncolt homlokkal néz utána, és bólogat.

– Kurvá, asz jó nekem!

 

 

Kapcsolódó írások:

Gerlóczy Márton: Prága Egy nehéz éjszaka hajnalán történt a Prágából kivezető sztrádán. Lassan...

Gerlóczy Márton: Los Angeles – Sorolj át, Mangalica, most! Nem látod? – Mit? –...

Gerlóczy Márton: Racha Yai A helyzet, tetszik, nem tetszik, a környezeten múlik, mindazon, amit...

Gerlóczy Márton – Váczi Borbála: Túlélem 1 Tornász szerettem volna lenni, cirkuszos. Csüngtem mindenről, rengeteget...

Győrffy Iván: Főzőcske, de… (Mokka, 2006. február 9., csütörtök Tv2 6.55. Műsorvezető Liptai Claudia, Havas Henrik. Reggeli – Süss fel nap!, 2006. február 7., kedd RTL Klub 6.00. Műsorvezető Stohl András, Szily Nóra. ) Győrffy Iván Főzőcske, de… Bár reggeltől kora délutánig magasan...

 

 

Cimkék: Gerlóczy Márton