Spiró György – Tischdamen

A vasútállomáson vár, a hátizsákomat betesszük a csomagmegőrzőbe, és nekivágunk a hegyoldalnak.

A szakállasok asztalánál ismertem meg a Hungáriában. Minden csütörtök este ott ücsörögtünk; az kötött össze minket, hogy szakállat hordtunk, csupa tétékás meg én. Feltűnt a nagy fejével, a hajlott hátával, a hiányos fogazatával; körülményesen fogalmazott, alig lehetett kivárni, amíg kiböki, amire gondol; nevetgélt, jelentőségteljesen grimaszolt és bólogatott, mint aki előre egyetért önmagával; kivártuk, hátha mond valamit, és végül nem is mondott badarságokat. Biológia-földrajz szakos létére az égvilágon mindenbe belekapott. Indultunk az első táncdalfesztiválon, a zenét szerezte ő. Előre megmondta, a nagy fejét búsan lógatva és ingatva, hogy az abszurd szövegeimet egyszerűbbekre és érthetőbbekre kellene cserélni, szóval giccset kéne produkálnom, de én ragaszkodtam az ötleteimhez, ki is estünk az első rostán. Kisfilmeket is csinált, az egyiknek elmesélte az ötletét, nem értettem, mit akar, úgyhogy nem voltam képes megírni a forgatókönyvet. Ennek ellenére meghívott a forgatásra, rendező és operatőr volt egy személyben, bámultam egy napig, ahogyan mély meggyőződéssel instruál, nekem nem lett volna bátorságom másokat utasítgatni, és továbbra sem értettem, miről szól a film. Végül nem vágta össze. Egyetem után nemes felbuzdulásból osztatlan tanyasi iskolában tanított az isten háta mögött, és valahányszor feljött Pestre, és találkoztunk a Hungáriában, panaszkodott a sárra meg a helybeliek csököttségére. Megnősült, lakást kellett előteremtenie, letette hát a B-vizsgát zongorából, és kiment az NSZK-ba pénzt keresni. A felesége, alacsony, vézna kislány, itthon maradt. Néhány hónapja volt kint, amikor azt írta, küld meghívólevelet, kérjek útlevelet meg vízumokat, csaknem mindennap más városban zenélnek, láthatnék sok mindent, szállást biztosít. Cseresznyepálinkát mindenképpen vigyek, minél többet, annál jobb, nagyon szeretik. Vettem három üveggel.

Sétálunk a csinos házak között a hegyoldalban, süt a szeptemberi nap. Tiszta utcák, zöldre mázolt kerítések, nyírott gyep, formásra vágott fák, rozsdabarna levelek, házőrző ebek, éles levegő, minden kertben legalább egy kerti törpe. Ilyen hát az a bizonyos Nyugat, állapítom meg: csöndes, békés, tiszta, civilizált. Végig mesél, rég nem beszélhetett magyarul. Semmit sem értek, egyszerre zúdítja rám hosszú hónapok tapasztalatait, zsongító a szövegelése, különben is álmos vagyok, hosszú volt a vonatút.

Este vesszük ki a hátizsákot a megőrzőből, megyünk a szállásra. Valami hátsó bejárat, első emelet, hiányosan berendezett szoba, ágy például nincs, csak matracok a földön; kipakolok. Kevesli a három üveg pálinkát, a többi városba is kellett volna legalább egy-egy, de megbékél, így is örülni fognak. Bemutat a szomszéd szobácskában a két olasznak, az egyik a dobos, a másik a gitáros; velük mászkál hónapok óta. Kiderül, hogy olasz nevet adtak neki, Giulio, és maguk közt is így szólítják. Előnyös, ha a trió olaszként szerepel, magyarázza, mert a vegyes vagy nem olasz zenekarokat errefelé nem kedvelik igazán. A gitáros kapja az egyik üveget, ő a trió vezetője, nagyon örül. Valami főnök is előkerül, bemutatásomkor öcsként szerepelek. A főnök biccent, nem kérdezi meg, mi az olasz nevem, és azt mondja, hogy majd üljek le egy asztalhoz, kapok sört ingyen, és szól a lányoknak, hogy engem hagyjanak békén.

Kerítenek egy kölcsönzakót meg egy nyakkendőt, mert csak úgy lehet beülni. Szívesebben aludnék, de hát annyira örül nekem, hogy engedelmesen felkötöm a nyakkendőt.

Az egyik jobb oldali páholyba vezetnek, és megint biztosítanak, hogy nem fog bejönni senki. Leülök. A teremben szépen terített asztalok, körülöttük székek, szemben a színpad, azon a zongora, a dobfelszerelés meg a gitárosnak a mikrofon. Körben kétoldalt a magasföldszinten a páholyok. Sötétvörös tapéta. Félhomály. Bejön a páholyomba egy fehér blúzos, fekete miniszoknyás lány, hoz egy sört, és mond valamit, amit nem értek; rám mosolyog, visszamosolygok.

A színpadon megjelenik az olasz trió szmokingban. Csuda elegánsak. A gitáros felém int, még mindig örül a cseresznyepálinkának. Elámulok: jó sokat kereshet, annyi piát vesz magának, amennyit csak akar, mégis örül a potyának. Vagy minden keresetét hazaküldi?

Lassan telik meg a terem, öltönyös, középkorú, többnyire kövér férfiak magányosan, és elvétve néhány középkorú és idős pár. A felszolgálólányok, van belőlük vagy két tucat, mind fekete miniszoknyában, a helyükre kísérik őket. A páholyokba is kerülnek férfiak, némelyik páholy függönyét azonnal behúzzák. Függönyöm nekem is van, akár be is húzhatnám. Megkísért, hogy megtegyem, de észrevennék a színpadról.

A férfiak isznak, némelyek esznek valamit, a páholyból nemigen látni, mit. A zenészek rázendítenek. Nem dzsesszt játszanak, hanem mindenféle tánczenét meg filmzenét, régit és újat, lehetőleg nyúlósat.

Sokáig nem történik semmi. Megkapom a második kis üveg sörömet is, a lány megint rám mosolyog. Köszönöm hálásan. A vöröslő félhomályban alig látszik az arca.

Tíz óra után lép a színpadra az első nő. Szőrmebundát visel, a haja feketére festve, vonaglik egy darabig, aztán kezd megszabadulni a ruháitól. Nem teljesen formátlan, csak drabális. Fokozatosan, nagyon lassan végleg megszabadul az alsóneműitől, meztelenül néhányszor körbetáncolja a gitárost. Lehever, korbáccsal veregeti magát félig fekve, nem túl nagy elánnal, a korbácsot a combjain meg a mellein vonogatja, jó sokáig ezt műveli, majd hirtelen, mint aki elszégyellte magát, felugrik, eldobja a korbácsot és kiszalad a színpadról. Taps. A ruháit meg a korbácsot utána viszik.

A felszolgálólányok lelkesen itatják a palikat, van, aki már a második palack borát rendeli. Szünetet jelent be a gitáros, a zenészek kimennek a színpadról. Én is kimegyek.

– A lány, aki vetkőzött, a gitáros srácé – világosít fel a haver a nagy fejét ingatva –, helyes csaj.

Bólogatok.

– Azok a pincérlányok asztaloznak. Az a nevük, hogy Tischdamen. Itatják a palikat. Van felíró, aki feljegyzi, hogy mennyi italt vittek ki, ennek megfelelően kapják a pénzüket, öt százalékot minden üveg után. Úgyhogy ne lepődj meg, amikor belehúznak. A palik próbálják itatni őket, de hiába, a lányok nem isznak, figyeld meg, csak úgy tesznek.

A szünet után az asztalozó lányok ténykedését figyelem. A palik közül némelyik már részeg. A csajok közel ülnek hozzájuk, még közelebb ülnek, szinte rájuk tekerednek, nyomják a kezükbe a poharat, töltenek, töltenek, és ni csak, az asztal alatt a palik combja közé nyúlnak. Jé, ki is veszik nekik. A palik önfeledten, pucér farokkal isznak tovább.

A színpadon újabb nagydarab, ezúttal hordóhasú, szőkére festett nő jelenik meg, szintén szőrmében. Ő kevesebb ruhadarabtól szabadul meg, mint az előző, mert kevesebb volt rajta, a szőrme alatt csak az alsónemű. Ott vonaglik a színpad szélén sokáig, benyúl magának kézzel, aztán egy gyertyát adnak a kezébe, egy darabig szopogatja, majd feldugja magának jó magasra. Taps. Adnak a kezébe egy borosflaskát, némi magakelletés után azt is feldugja. Nem hiszek a szememnek: nem csak az üveg nyakát dugja fel. Sajogni kezd a hasam belülről, borzasztó. Nagy taps. A zenekar tust húz. A nő flegmán kihúzza az üveget, és kimegy a színpadról.

A palik odalent az asztalra borulnak, a lányok töltik beléjük a piát, és a farkukat masszírozzák. A maradék páholyok függönyét is behúzzák. Meg vagyok döbbenve. Ez a Nyugat? A zenekar operett-egyveleget játszik. Fejezzék már be, hogy lefekhessek végre!

Jóval éjfél után állunk a lépcsőfeljáróban, szédelgek, mennék fel a szobába, de jön az olasz gitáros a fekete vetkőző nővel, aki ruhában van, és hálálkodik a pálinkáért. Aztán jön a második nő, az, aki a borosüveget tolta fel.

– A másik üveget ő kapta – súgja a haver az utolsó pillanatban, mielőtt a nő nekem esik, és hálásan arcon csókol.

Elhúzódom, valamit morgok.

A nő is mond valamit németül.

– Nyugodtan menj el vele – tanácsolja a haver.

Megrémülök.

– Dehogy megyek!

– Fáradt az öcsém – szabadkozik búsan. – Ma érkezett.

A nő tovább erősködik, én széttárom a karomat, schlafen möchte ich, schlafen, schlafen, a nő végre elkotródik.

– Ő is örült a pálinkának – mondja a barátom. – Mondtam, hogy sokat hozzál. Giessen el van intézve, de Siegenbe csak egy üveg jut. És akkor hol van még Düsseldorf!

A reggelit helyben kapjuk. A teremben takarítanak, a páholyokban habos vízzel mossák a falakat.

– Muszáj naponta lemosni – mondja –, nem maradhatnak nyomok a falon, ellenőrzik. Mindenütt mosható a tapéta. Kéthavonta újratapétáznak.

Szalonnás rántottát hoznak barna kenyérrel. Némelyik asztalnál nők esznek, csúnyák, lomposak, festetlen arcuk barázdált, némelyiké himlőhelyes, öregek. Ők asztaloztak tegnap, mondja. Hivatalosan nem fekhetnek le a vendégekkel, a bár az nem kupleráj, de itatni őket muszáj, és hát ez többnyire azzal jár, hogy kiverik nekik. De csak a kezükkel, mert szájjal tilos. Hogy aztán elmennek-e velük később, az a magánügyük.

A vetkőző lányok is utaznak a zenekarral. Az olasz gitárosé a feketére festett, a másiknak, akinek az az óriási pinája van, nincs palija.

– Elmehettél volna vele az este – morfondírozik bánatosan. – Rendes nő. Csalódott bennünk. Többet várt.

Megborzongok.

A kisvárosokban két-három napot töltenek így együtt, meséli, aztán továbbállnak. A helyükbe mások lépnek: más zenészek, más nők, azok is együtt utaznak, együtt veszik meg őket, egyedül reménytelen. A helybéli családapák jönnek szórakozni azokból a takaros kis házakból, amelyek kertjében a törpéket láttuk, a kispolgárok. Itt így bírnak szórakozni. Még mindig olcsóbb, mint a kupleráj.

– Meglesz a lakás – biztosít, vagy inkább saját magát biztosítja. – Még másfél évig nyomom, és meglesz.

Siegen pont olyan, mint Giessen. A megmaradt üveget a főnök kapja, mert egy-két hónap múlva ismét odaérnek.

Düsseldorfban öt napig lehet maradni, nagy élet van, rengeteg bár meg kupleráj. Ott már a magam ura vagyok, nem kell végigülnöm a programot. A főnököt nem látom. Járom az utcákat, az üzletek jó része éjjel nyitva, sőt Kölnbe és Duisburgba is elvetődöm, és vissza is tudok jutni.

Az éjszaka közepén indul a vonatom. Kitalálok egyedül, biztosítom a barátomat, aki szomorú, hogy már elmegyek.

– Még másfél év – mondja –, és összejön a lakás. Csak az olaszok ki ne rúgjanak.

Sokáig tartott, amíg rájuk talált, előzőleg rémes helyeken, borzalmas figurákkal kellett játszania, ez így most már sokkal kulturáltabb.

Állok a kör alakú pultnál a pályaudvaron, éjjel fél kettő, kolbászt lehet kapni és sört. Velem szemben egy fiatal amerikai katona dülöngél, körülöttünk civil németek. Az amerikai rangjelzéseket nem ismerem, de valószínűleg sorkatona. El-elhomályosuló szemmel, le-lecsukló fejjel szidalmazza Németországot, amelyet megszállva tart. Az elfajzott amerikai kiejtéséből csak annyit veszek ki, hogy Germany is a shit. A németek – férfiak és nők, fiatalok és középkorúak – fegyelmezetten, megjegyzés nélkül hallgatják, pedig ha én értek valamit a szövegéből, akkor ők sokkal többet értenek. A részeg amerikai mondja, mondja, a németek laposan rám pillantanak némán, a honfitársuknak vélnek; süt belőlük a gyűlölet.

 

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Dalos György: Polgári boldogtalanság – Spiró György regényeiről 1 „Csodálkoztam, amikor az Ikszeket befejeztem – mondja Spiró György...

Spiró György: Kocsiút éjjel Spiró György Kocsiút éjjel Vacsora után anyám azt mondja:...

Spiró György: Nagy fekete madár Spiró György Nagy fekete madár Reggel hétre jött értem...

Spiró György: Édes Otthon (komédia) SUNYI Itt tessenek várakozni. Jolika mindjárt jön. FELESÉG Nem Marikának...

Spiró György: Mitől jó egy novella? (Tóth Krisztináról) Mitől jó egy novella? Csapjon fejbe, amikor olvasom, aztán maradjon...

 

 

Cimkék: Spiró György