Jizchak Katzenelson: Ének a kiirtott zsidó népről (részletek)
Jizchak Katzenelson három évet töltött a varsói gettóban: földalatti gimnáziumban tanított, színjátszó csoportot szervezett, munkatársa volt az eseményeket dokumentáló Ringelblum-archívumnak, sok-sok verset, színművet írt. Az 1942-es nyári deportálások során elvesztette feleségét, két gyermekét, testvérét, barátait. 1943 májusában hondurasi papírok segítségével franciaországi internálótáborba került – ott íródott az alábbi poéma –, 1944. április végén Auschwitzba vitték, és azonnal meg is ölték.
A kézirat sorsa kalandos. A költő hat tisztázatot készített, egy példányt bőröndfogantyúba varrva csempészett ki egy fogolycserére kijelölt palesztinai lány, a többit elásták. Amikor a tábor felszabadult, a kiásott kéziratok egyikét Párizsba vitték. Ott jelent meg először – még a háború vége előtt – az 1943–44 fordulóján írt, tizenöt énekből álló, jiddis nyelvű poéma, az Ének a kiirtott zsidó népről (dosz lid funm ojszgehargetn jidisn folk). Azóta valamennyi jelentősebb nyelvre lefordították. A magyar fordítás Halasi Zoltán társszövegével 2011 őszén jelenik meg a Kalligram Kiadónál.
Jizchak Katzenelson
Ének a kiirtott zsidó népről
(részletek)
Már megint itt vannak a vagonok
1
Ó, iszonyat. Rám tör a félelem. Torkon ragad megint a rettegés.
Már megint itt vannak a vagonok. Csak tegnap este mentek el,
és itt vannak megint. Már ott állnak az Umschlagon, ott állnak és
kitátják szájukat, hogy lásd: gyomrukban iszonyú sok a hely.
2
Még falnának. Nem laktak jól. Több kell nekik. Nem volt elég.
Már ott állnak megint és várnak. Zsidókra várnak. Lesz-e ráadás.
Zsidókra éheznek. De úgy, mintha nem nyeltek volna el egyet se még.
Degeszre tömték magukat. Na és? Jöjjön a többi. A folytatás.
3
Jöjjön csak még. Még! Mint a terített asztal, várják a lakomát.
Zabálni készen. Ide nekik, ami befér! Még több zsidót oda!
A gyönge hús, a friss, az ősi népből. Ez kell nekik. Az ifjuság.
Az új hajtás az évezredes tőről. És kell hozzá a vének óbora.
4
Több kell, zsidóból, még több! Vagonok?! Emberfaló gyilkosok!
Csak követelnek! Akármennyit zabálnak, meg nem elégszenek.
Ott állnak már az Umschlagon és várnak. Tátott pofával vár a sok
barom szerelvény. Miránk, megint. Üres vagonok. Rengeteg.
5
Pedig nem oly rég tele voltak, zsidókkal zsúfolásig tömve mind.
Halottak álltak ott élők közé szorulva. Se levegő, se tér.
Aki a tolongásban megfulladt, még összecsuklani se bírt.
És persze nem lehetett tudni, melyikük halott, és ki az, aki él.
6
A halott zsidók feje, mintha élne, úgy himbálózott egész éjszaka.
Az élőkből a halál verítéke ömlött, azt ontották a jeges pórusok.
Egy kisfiú halott anyját nyaggatta: vizet kérek! Egy korty vizet, mama!
Majd arcon csapta többször: Melegem van, érted? Szomjas vagyok!
7
És ott egy kisgyerek apja karjában. Egy csöppség. Az apa már halott.
Hiába vézna és erőtlen, a gyermektest, úgy látszik, jobban ellenáll.
Nagy, erős apja nem bírta tovább. Vagy a szíve, vagy megfulladhatott.
A kicsi nem tudja, és egyre kérleli: Vigyél ki, apa, menjünk ki már!
8
Jóval odébb, a vagon túlfelén, az átellenes sarokban pedig
valami történt, valami esemény, de erre még senki sem tudja, mi.
Sokan egymásra néznek, mosolyognak és egymást bökdösik:
valaki kiugrott…! És máris a puskaropogást hallani!
9
Valaki kiugrott… Az eseményre hangtalan nevetés: mosoly felel.
Ó, kincseim, ó szentjeim, zsidók, kiket a világ megtagad:
minek örültök? Nem halljátok? Az ukrán fent a tetőről tüzel. –
Valaki kijutott! Kiszabadult! Valaki kint van már. Szabad!
10
A golyó megváltást jelent. Itt a vagonban erre vágynak mindannyian.
Hiszen előbb-utóbb … S nem jobb-e, ha az a golyó a szabadban talál,
mint ha… hol is? Hová is visznek minket? A viddujt ki mondja hangosan?
Ó, mondjátok utána mind! Mert hőségre úgyis hideg jön. Gödör. Tömeghalál.
11
Kiürült vagonok, kik nemrég még degeszre tömtétek magatok:
hová tettétek őket, a zsidókat, mondjátok, hová tűntek ők?
Tízezren, leszámolva, leplombálva – és máris megfordultatok?
Hol voltatok, mondjátok, vagonok? Ti átkozott emberevők!
12
Mind onnan jöttök, jól tudom, és nem lehet túl messze az a hely.
Csak este mentetek, teli, és lám, már itt vagytok megint. Mitől
ilyen sürgős, ó vagonok? Mi ez a sietség? Hogy folyton menni kell?!
Megvénültök, mint én, és hamar megrokkantok. A hajsza összetör.
13
Végignézni, végighallgatni, látni az egészet –már ez borzalom!
Bár deszkából vagytok és öntöttvasból, akkor is: hogy bírjátok ezt?
Ó, vas, téged a föld rejtett: még a rideg ércnek is jutott oltalom!
És, deszka, büszke szálfát, téged szintén a földanya növeszt!
14
És most? Vagonok vagytok. Iszonyú terhet visztek, iszonyu bajt,
iszonyatos gyötrelmet. És mindezt végignézitek. Hallgatag tanúk.
Mondjátok hát, ti lezárt vagonok, mi lesz azzal a sosem sokallt
teherrel, a zsidó néppel, hová viszitek – halálba visz az út?
15
Nem vagytok bűnösök. Titeket teletömnek, s azt mondják: indulás!
Útra küldenek megrakottan, visszairányítanak üresen.
Ti, akik onnan jöttök, vagonok, ahonnan nem tér vissza senki más,
mondjatok valamit, kezdjétek el… És én: könnyeimet majd visszanyelem.
(1943. X. 26.)
Emlékszel?
1
Jó volt kimondani a nevedet: Hana! Szerettelek a neveden szólítani.
Megosztani veled, amit lehet. Mióta népemmel együtt elhurcoltak, Hanele,
ragyogó szemed, bánatosan jóságos mosolyod: életem ajándékai
csak halványulnak. Magányomban ki máshoz fordulhatnék: Emlékszel-e?
2
Ki mástól kérdezhetném még: emlékszel? Ó, Hanele, jöjj hozzám közelebb!
Hajtsd a vállamra szépséges fejed, középütt már ősz, fekete hajad.
Dajkálj egy kicsit, önts lelket belém! Látod, nyugalmadból felvertelek.
Ne nyugodj, Hanele. Ne forrjon be a seb. Tudom, hogy felejteni nem szabad.
3
Ülj ide mellém. Nagyon szeretlek. Hallod? Hatalmasan! Hanele, hitvesem,
boldogságom a bajban, hallgass rám! Mivel nem éljük túl e nagy tragédiát,
most megtermékenyítelek, a vád magvát örök időkre méhedbe ültetem.
Hordd ki, ahogy kihordtad fiaimat. És terjeszd. Ismerje meg a bűnös nagyvilág.
4
Mert ennél szörnyűbb, mint ami velünk, nem történt soha, ennél iszonyúbb.
Emlékszel? Hogyne emlékeznél! Örök időkig emlékezni fogsz, te és a gyerekek,
népetek könyörtelen legyilkolására. Én is azon leszek, maradjon mindig eleven a múlt.
És rettegek, mikor jön el az óra, hogy elfelejtem. Azt akarom, hogy
megfizessenek!
5
Jobban bíztam tebenned, mint magamban. Amire te biztattál, az volt a helyes.
Mintha a médiumod volnék, megtettem, amit kértél. Te voltál az én sugallatom.
Sok reszketés, még több öröm: vittem a nehéz terhet. Hagytam, hogy vezess.
Szerettem szétszórt népemet. Remény, rettenet idején: csak neki szólt dalom.
6
Emlékszel arra az árvaházra? A Twardán, a kis gettóban. Volt ötven gyerekük.
Ötven épkézláb, egyszerű kölyök. Emlékszel? Írtam nekik egy darabot
Szeretnék csavarogni! címmel. Sokat játszották, közben egyre nőttek, s velük
együtt a darab is. Több érzést adtak bele, mint én. Több élettapasztalatot.
7
Emlékszel, mikor megtudtuk: már őket is…? És velük együtt a két hű tanitót,
Dombrowskit és feleségét is… a barátaimat? A szörnyű hír szíven ütött.
Elindultam, nem mondtam meg, hová. Amint a Chlodna fölötti hídra feljutok,
látom: a kis gettóban már csak kutyák, macskák. A nap zavartalan sütött.
8
Zsidókkal nem találkoztam a kis gettó felé menet. Egy árny suhant el valahol,
zsák imbolygott a hátán. A zsákból rájöttem: zsidó. Fura volt az a nagy iram:
inkább a terhe vitte, mint a lába. Az Eisngassén, aztán a Grzybowskán sehol
egy árva lélek. A Waliców, a Twarda is üres. Késő vásár! Mindennek vége van.
9
A Ciepla felől érkeztem. Ott van mindjárt balra a Twarda 7. Mint a nyíl,
repültem be a házba, fel a lépcsőn, a másodikra: az ajtó nyitva állt.
Ott megtorpantam. Mentem volna, mégis, mint aki mozdulni se bír,
csak álltam ott sokáig, képtelen voltam átlépni a küszöböt, a bénító határt.
10
Zajt hallottam. A kapuban? A lépcsőn? Ki lehet az? Tolvaj, besurranó?
Vagy egy német netán? Végigmentem a folyosón, kitárva mind a termeket.
Sugárkévék estek a folyosóra, betűzött a nap. Vakító fényesség, kápráztató!
Nincs benne számítás, nincs célja sem. Hogy ez hogy összekuszálta a lelkemet!
11
A folyosón felragyogtak a kis kabátkák. Megismertem egyiket-másikat.
És meg is fogtam: Abale! Ő játszotta az ószerest, aki az udvarra bemegy,
felnéz az ablakokra és hadonászva kántál. Egy rigmust mondogat:
„Ószeres, használt ruhát, cipőt, rongyot, mindent veszeeek!”
12
Az a kabátka Areké. Ő ejti át az énektanárt, mondván, „Beteg az anyukám,
haza szeretnék menni.” Ő a főszereplő, aki ellóg a Szeretnék csavarogni!-ban.
Hívja a barátját: „Gyere, te énekelsz, én majd a dobot verem a házak udvarán.”
Aztán visszarohan az osztályba, és hallja: az anyukája beteg csakugyan!
13
És ez a kis felöltő? A kicsi Pinhaszt melegítette, a költő Hersele fiát.
Hersele egy évvel azelőtt halt éhen. Elárvult fia játszotta a darabban az éhező
kisgyermeket. Aki kosárból elcsakliz egy zsemlét, befalja sebesen, saját
vérével együtt nyeli el, és könnyeivel küszködve mondja: ő nem tud semmiről.
14
Bemegyek az egyik terembe, majd rémülten ki, az ebédlőbe. Most hova…?
Davidék, Dombrowskiék szobájába. Üresen tátong minden, mint a sír.
Akárcsak Korczak és Wilczynska, elmentek ők is az árvákkal, elmentek oda,
hová szülők nem kísérhették őket… A földön szanaszét egy nagy halom papír.
15
Kotorni kezdtem, keresgélni… Ó, inkább vessétek tűzre összes művemet,
csak egyet mentsetek meg az ötven árvából! Ugye, emlékszel, Hanele,
mit hoztam akkor a Twarda utcáról haza? Nem gyermek volt, csak egy füzet.
A Szeretnék csavarogni! középső része. Egy csonk, egy torzó. Se lába. Se feje.
(1943. XII. 14–16.)
Fordította Halasi Zoltán
Kapcsolódó írások:
Kéri László: Szóljon az ének… Kéri László: Szóljon az ének… Április 4. Április negyedike,...
Ionesco: Makbett – részletek Ionesco: „Vágyni a hatalomra és mindent megtenni érte: ehhez paranoia...
Váli Dezső: NAGYNAPEZAMAI www.deske.hu / VÁLINEWS 2006, részletek NAGYNAPEZAMAI www.deske.hu / VÁLINEWS 2006, részletek Első számú olvasómnak...
Cimkék: Jizchak Katzenelson