Dalos György: Gorbacsov

 

 

Haraszti Miklósnak

A reménység embere

 

1985. március 15-én valamennyi szovjet újság részletesen beszámolt a Legfelsőbb Tanács választásáról, amelyen a se holt, se eleven Csernyenko remegő kezével dobta az urnába szavazólapját. A szovjet történelemnek ezen az utolsó egypárti választásán 185 289 464-en vettek részt, vagyis a szavazásra jogosult polgárok 99,98 százaléka. Ebből 99,93 százalék szavazott a „Kommunisták és Pártonkívüliek Blokkjának” egységlistájára, demonstrálva ezzel a szovjetek valódi népi jellegét, a Szovjetunió népeinek töretlen egységét és testvériségét. Senki nem hitte volna akkor, hogy ez lesz az utolsó efféle közlemény. Az igazi történelmi pillanatok gyakran alig észrevehetőek. Mint Anna Ahmatova írja: Mikor egy korszakot temetnek, / zsoltár nem zeng, pap nem beszél, / testére szirmok nem peregnek, / dísze csalán, ördögszekér. / Csak sírásók dolgoznak ott lenn / fürgén. A munka sürgető. / És csend van. Istenem, olyan csend: / hallani, hogy fut az idő. (Rab Zsuzsa fordítása)

 

 

Vitalij Vorotnyikov, Gorbacsovnak akkor még buzgó híve, idővel esküdt ellensége emlékszik rá, hogy március 10-én, Csernyenko halála után néhány órával Mihail Szergejevics felhívta telefonon, és a következőket közölte vele: 20.30-kor ültünk össze a Politikai Bizottságban, gyakorlatilag a temetés megszervezését vitattuk meg. Szétosztottuk a szükséges feladatokat. Jóval éjfél utánig maradtunk együtt (…) előkészítettük a megjelentetésre szánt dokumentumokat stb. Arra a kérdésére, hogy esett-e szó az utódlásról, Vorotnyikov a következő választ kapta: Hivatalosan nem vitatták meg a kérdést, de a PB néhány tagja fölhívott telefonon, és ama szándékának adott hangot, hogy ezt a terhet én vegyem magamra.

Amikor hajnali négykor hazaért, feleségének is visszafogottan nyilatkozott:

Holnap plénum. Lehet, hogy felvetik a kérdést, hogy én vezessem a pártot. Ezután kimentek a dácsa hóval borított kertjébe sétálni, s egyikük sem hunyta le szemét azon az éjszakán. Közös gondolataikat nem szívesen cserélték ki zárt térben, ahol a falnak is füle volt. Ha tényleg ajánlatot tesznek, nem fogom viszszautasítani, mondta Gorbacsov. Raisza Gorbacsova szavaival: A beszélgetés meglepetés volt számomra, bizonyos értelemben megrázkódtatás. Úgy láttam, hogy férjemnek is váratlanul jött. Azelőtt nem beszéltünk erről a témáról. Beszélni talán óvatosságból tényleg nem beszéltek, de hogy Gorbacsovék gondolatai az utolsó években főleg e téma körül forogtak, arra mérget vehetünk. És nyilván élete legboldogabb pillanata volt, amikor másnap a Politikai Bizottság tagjai között elsőnek lépett az ülésterembe a több mint négyszáz KB-tag üdvrivalgása közepette. Ő is tudta, hogy a szűnni nem akaró tapsvihar ezúttal nem begyakorolt rítus volt, hanem a megkönnyebbülés jele, amellyel a depresszió korszakától búcsút vettek.

„Hogy ezt a terhet én vegyem magamra”, mármint a szuperhatalom vezetését, fogalmazott Gorbacsov Vorotnyikovval beszélve. Ebben azért volt némi kacérság; még akkor is, ha a terhet, amelyet a Politikai Bizottság, Andrej Gromiko javaslatára fölkínált neki, alig lehet túlértékelni. Az „elviselhetetlen könnyűség”, amellyel az elaggott vezérkar hirtelen készen állt átadni hatalmát egy testileg és szellemileg erős kádernek, nem arról tanúskodott, hogy a fiatalembert bőkezű ajándékban kívánja részesíteni. A híresztelések ellenére Gorbacsov főtitkárrá való megválasztását még formális vita sem előzte meg. Egyszerűen nem volt más jelöltünk, erősítette meg utóbb Mihail Szolomencev, a brezsnyevi gárda 1913-ban született veteránja. Még a nyílt ellenfelek, Tyihonov és Grisin sem merték kétségbe vonni az utódlást. Gorbacsov mögött fontos regionális pártvezetők álltak, köztük Eduard Sevardnadze Tbilisziből, Jegor Ligacsov Tomszkból és Borisz Jelcin Szverdlovszkból, valamint magas rangú tisztségviselők, Nyikolaj Rizskov miniszterelnök-helyettes, Szergej Szokolov honvédelmi miniszter és nem utolsósorban Viktor Csebrikov KGB-elnök. A főtitkár egyhangú támogatásra talált a párt értelmiségi elitjénél, akiket Alekszander Jakovlev, a Világgazdaság és Nemzetközi Kapcsolatok moszkvai intézetének igazgatója képviselt, és akiben több szerző mai napig a peresztrojka spiritus rectorát látja. Márpedig Jakovlev körül gyülekeztek a tudósok és tanácsadók, akik immár évtizedek óta, igaz, csekély sikerrel, reformterveket kovácsoltak az egymást váltó főtitkárok számára.

A hívek tarka elegyében Gorbacsov három kategóriát tudott megkülönböztetni. Az elsőt azok a funkcionáriusok alkották, mint Jakovlev és Sevardnadze, akikkel már régebben megosztotta gondolatait, és akikkel számolt leendő csapatában. A második csoportba tartoztak azok az apparatcsikok, akik az elmúlt években fölismerték a változások szükségességét, még akkor is, ha céljuk csupán az Andropov által kezdeményezett „rendcsinálás” volt. Ide tartozott Jegor Ligacsov, aki elsőként szorgalmazta Jelcin bevonását a fontosabb döntésekbe, jóval azelőtt, hogy Gorbacsov Moszkvába hívatta volna. Végül az új pártvezető támogatókra talált a Politikai Bizottság többségét képező begyepesedett káderek között is, akik foggal-körömmel ragaszkodtak, ha máshoz nem, pozíciójukhoz. E frakciók mögött a szovjet társadalom különböző rétegei húzódtak meg, amelyek mind vérmes reményeket fűztek Gorbacsovhoz. A fegyvergyár igazgatója a korszerű fegyverekre akart több támogatást kapni, a filmrendező vagy író türelmesebb cenzorról ábrándozott, a vidéken élő zsidó értelmiségi vagy az egykor Kazahsztánba száműzött népi német a „történelmi hazába” való kivándorlási kérvénye gyorsabb elbírálását várta. Idős kommunisták, akiket a párt különböző időszakokban eltaszított magától és megfosztott privilégiumaiktól, rehabilitációs kérvényeket szerkesztgettek. A börtönök lakói amnesztiában reménykedtek, a középgeneráció tanárai, mérnökei, orvosai, tisztjei és állami hivatalnokai pedig gyorsabb előmenetelre vágytak. Mint minden trónutódlásnál, a köznép most is javulásra számított, mert hát új seprű jól seper. A rózsás előérzeteket rendszerint csasztuskákban, egyszerű melódiájú gúnyversekben énekelték meg, amelyekből a városi folklór sajátos történelemképe bontható ki. Az őrségváltásokhoz általában fogyasztói remények fűződtek. Így Sztalin halála után: „Berija, a gazember, / ő már senkinek sem kell. / Malenkovban bízhatunk: / vodkát és lepényt kapunk!” Hruscsov bukásakor pedig: „Eljő a nap nemsokára: / lejjebb megy a vodka ára. / Lesz hozzá olcsó saláta, / nyugdíjba ment Nyikitácska.”

Mint látjuk, a Szovjetunióban időnként még a nagyétkűeknek és a szesztestvéreknek is volt politikai víziójuk. Az utóbbiakat azonban Gorbacsov nagyon hamar kijózanította.

 

Békejelzések

 

Az alkoholtilalom egyik groteszk mellékhatása volt, hogy a szovjet külügyminisztérium az ország valamennyi nagykövetségét és kereskedelmi képviseletét fölszólította: épületeikben ne fogyasszanak alkoholt, és a vendégeknek se kínáljanak szeszes italt. A diplomatáknak a fogadásokon és koktélpartikon gyümölcslevet, kávét és ásványvizet kellett felszolgálni, s fennállt az a veszély, hogy e józanság és puritanizmus visszaveti a rendezvények látogatottságát. A szovjet diplomácia ezen a tavaszon enyhén szólva amúgy sem állt helyzete magaslatán. A kormánykörökben mindazonáltal úgy hírlett, hogy Mihail Gorbacsov elégedett a dolgok állásával. Az 1985. március 21-én megtartott PB-ülésen mindenesetre a következőket mondotta: A külpolitikán nem kell változtatni, a tekintély megvan, és most már csak aktivizálni kell. Furcsa szélcsend uralkodott, de néhány jel egyenesen arra utalt, hogy romlani fog a hangulat. Március 24-én Alekszander Rjabcev altiszt golyót eresztett Arthur Nicholson őrnagyba, a Potsdamban hivatalosan delegált amerikai összekötőtisztbe, aki éppen lencsevégre akart kapni egy szovjet katonai objektumot. Kezdetét vette a jegyzék- és ellenjegyzékváltás, az amerikai főtiszt földi maradványait hazaszállították, és alkalomhoz illő pompával helyezték örök nyugalomra az arlingtoni temetőben.

Csak néhány bennfentes tudhatta, hogy a megszokott propagandazsivaj közben változás történt a két szuperhatalom közötti kapcsolatban. A hangsúlyeltolódás középpontjában az új főtitkár személye állt. Bush elnökhelyettes, aki Reagan képviseletében vett részt Csernyenko temetésén, a helyszínről számjeltáviratban foglalta össze a Kreml új emberéről alkotott friss benyomásait:

Gorbacsov a Nyugattal szemben – hangsúlyozom – elődei közül mindegyiknél sokkal hatásosabban fogja képviselni a szovjet vonalat. Mosolya lebilincselő, tekintete meleg, és megvan az a képessége, hogy akkor is jó képet vágjon, amikor csúnya dolgokat mond. Közben ki is vonja magát a játékból, és igazi kapcsolatot alakít ki beszélgetőpartnerével.

Ez a viselkedésmód a gyakorlatban a következőképpen nézett ki: Bush feltett egy kínos kérdést a szovjetunióbeli emberi jogokról. Erre Gorbacsov azt mondta, hogy ezeket az Egyesült Államokban, történetesen a feketékkel szemben nem gyakorolják – eddig a tipikus propagandaszólamot hallatta. De Gorbacsov hozzátette: készek vagyunk megvizsgálni a kérdést, intézkedni fogok, hogy jelöljenek ki szakértőket, akikkel leülünk tanácskozni. A választ Bush bátorítónak találta, és George Shultz amerikai külügyminiszter még nála is rózsásabbnak látta a helyzetet. Amikor Bryan Malruni kanadai miniszterelnök a temetést követő fogadáson a Kremlben megkérdezte tőle, hogy mikortól lehet változásokra számítani Moszkvában, azt felelte: Mától!

Gorbacsovnak a szovjet külpolitikai folytonosságáról alkotott nézete nyilvánvalóan csak szóbeli engedmény volt a hivatalos retorikának. Mindenesetre Dobrinyinnal, a Szovjetunió washingtoni követével más hangot ütött meg, mint a politikai bizottsági tagokkal:

Először is: fegyverkezési versennyel az imperializmust nem lehet legyőzni, mi több, egyetlen belpolitikai feladatunkat sem tudjuk megoldani, amíg a fegyverkezéssel nem hagyunk fel. Másodszor: az Egyesült Államokkal szembeni konfrontáció területén elsőként azt kell elérni, hogy Washingtont visszaszorítsuk Nyugat-Európából. Hatásos módszerről akkor beszélhetünk, ha alábbhagy a nemzetközi feszültség, és bekövetkezik az amerikai és szovjet csapatok kölcsönös és lépcsőzetes visszavonása. Az amerikaiak ezzel az óceánon túlra kerülnének, mi pedig mindössze határainktól néhány száz kilométernyire vonnánk vissza haderőnket.

Noha e projektben az SS-20 rakétákról nem esett szó, a csapatvisszavonásokról folyó tárgyalások során mindenképpen érinteni kellett a témát. Áprilisban a szovjet fél fölvetette a középtávú rakéták eltávolítását a kontinensről, s ettől kezdve Moszkva a leszerelési tárgyalások újabb fordulóiban mindig kitért e kívánságára. Reagan elnök Gorbacsovot eredetileg már áprilisra meghívta Washingtonba, és a főtitkár elvben igent is mondott, de előtte néhány dolgot még tisztázni szeretett volna. Ebben benne foglaltatott Andrej Gromiko ellenjavaslata, amely szerint Reagant kellene Moszkvába meghívni 1985. május közepén, amikor az amerikai elnök Bécsbe készült.

Az ötlet közvetlenül Gorbacsovtól származott, jóllehet aligha gondolta komolyan. Az utolsó szovjet–amerikai csúcstalálkozóra 1979-ben, Bécsben került sor Leonyid Brezsnyev és Jimmy Carter között. A kapcsolatoknak utóbb különösen lehűlt szakaszában nem lehetett arra számítani, hogy Washington ténylegesen békülékeny gesztust tegyen a „gonosz birodalma” felé. Ült tehát a két külügyminiszter a bécsi tárgyalóteremben, 1985 tavaszán, és hat órán keresztül tárgyaltak mindenféléről. Oleg Grinyevszkij szarkasztikusan meg is jegyezte, hogy a két küldöttség munkatársai ezalatt többször is kimehettek a mosdóba, minisztereik meg csak vállukat vonogatták, és értetlenkedve nézték egymást. A legfeltűnőbb az volt, hogy az amerikai diplomata egy hanggal sem reagált Reagan moszkvai meghívására. Csak amikor Gromiko, már útban az osztrák kormány fogadására, rákérdezett a vizitre, akkor jelentette ki amerikai kollégája kategorikusan, hogy elnöke semmi szín alatt nem fog Moszkvába utazni. Ha esetleg sor kerülne csúcstalálkozóra, a helyszín csakis Washington lehet. Harmadik, semleges hely sem jöhet szóba, és más felhatalmazása nincs. Idős emberek gyakran önfejűek, és Reagan azon a tavaszon 74. születésnapját ünnepelte. Csak két évvel volt fiatalabb Gromikónál, aki közismerten mindenre nemet mondott. Persze lehet, hogy ekkor már sejtette: ez a bécsi misszió 28 éve tartó miniszterségének és 1946-ban beindult diplomatakarrierjének utolsó állomása lesz.

 

 

Gromiko Gorbacsov pártfőtitkárrá választásának támogatása fejében – valószínűleg informálisan kialkudott megegyezés szerint – méltó keretek között vehetett búcsút politikai pályafutásától: a főtitkár a Politikai Bizottság ülésén azt javasolta, hogy a leköszönő külügyminisztert tegyék meg a Legfelsőbb Tanács elnökének, azaz névlegesen államelnöknek. Ezek után formálisan megvitatták, hogy ki legyen Gromiko utódja a Külügyminisztériumban, a Szverdlov téri felhőkarcolóban. Gromiko meg is nevezett három diplomatát a holdudvarából, ám Gorbacsov saját jelöltjével, Eduard Sevardnadzéval, a Grúz Kommunista Párt első titkárával rukkolt elő. Választása azért esett rá, mert vele már sztavropoli párttitkársága idején jószomszédi kapcsolatokat ápolt, és sok mindenről tudott vele őszintén beszélni. A grúz vezető kicsit szabódott: De hát én nem is vagyok orosz! Mire Gorbacsov visszakontrázott: Viszont szovjetember vagy! Gromiko nyilván nem lelkesedett túlságosan az új jelöltért, akit ráadásul neki kellett a PB elé terjesztenie, de most is azt tette, amit mindig: követte a pártfegyelmet, és derék módon éppen ellenkezőjét állította annak, amit gondolt. A napirendi pont tárgyalása így rövidre és velősre sikeredett:

GROMIKO Sevardnadze elvtársat javaslom külügyminiszternek, mint a központ egyik vezető tagját. Ez fontos a kinevezés szempontjából.

[Sevardnadze akkoriban még nem foglalt helyet a párt egyetlen vezető grémiumában sem.]

GORBACSOV A Külügyminisztériummal úgy kell foglalkozni, ahogy azt megérdemli.

GROMIKO Lenin azt mondta, hogy a Külügyminisztérium a Központi Bizottság egyik osztálya.

[A Lenin-idézetek mindig jól jöttek, akkor is, ha helyben találták ki őket.]

PONOMARJOV (KB-titkár) A nemzetközi helyzet erős vezetőt követel meg.

GORBACSOV Meggyőződésem, hogy helyesen cselekszünk, ha Sevardnadze elvtársat javasoljuk külügyminiszternek.

LIGACSOV Támogatjuk a javaslatot.

 

 

A még mindig bizánci stílusú rituálé mögött kivehető volt Gorbacsov furfangja. Mielőtt még bevezette volna új külpolitikai irányvonalát, olyan embert kellett találnia, aki hozzá hasonlóan 1978 őszén, tehát viszonylag nemrég került be a közvetlen hatalmi csúcsapparátusba, és akinek feltétlen lojalitására támaszkodhatott. Ugyanakkor egy másik elvárásnak is eleget tett. A PB-ülés után néhány nappal a média szétkürtölte, hogy Gorbacsov és Reagan csúcstalálkozóját 1985. november 19-én és 20-án Genfben fogják megtartani. A sors úgy akarta, hogy e sikert már az új külügyminiszter neve fémjelezze, ami egyfelől taktikai, másfelől pedig stratégiai megfontolás volt. A Kreml héjái, akik felelősek voltak a pótfegyverkezésért, nem bújhattak bele egyszerűen a gerlék szerepébe. Ugyanígy furcsa lett volna, ha az az Andrej Gromiko, aki 1979-ben az afganisztáni beavatkozás egyik főszereplője volt, most egyszer csak béketeremtőként lépett volna fel a Hindukus völgyében. Márpedig az világos volt, hogy onnan ki kellett jönni. 1985. október 17-én a Politikai Bizottság ülésén Gorbacsov váratlanul beterjesztette javaslatát az Afganisztánban állomásozó haderők visszavonásának előkészítésére. 1986. január 15-én pedig közzétette programját, amely szerint 2000-ig teljesen meg kell semmisíteni a nukleáris fegyvereket. E két bejelentés közé esett a genfi csúcstalálkozó.

 

Genf

 

1985. március 11-től, amikor Robert McFarlane tanácsadó hajnali négy órakor Csernyenko halálhírével ébresztette főnökét, az utód személye került Reagan érdeklődésének középpontjába. A francia Svájc fővárosában tartandó találkozásuk előtt a Fehér Ház ura megpróbált hozzájutni minden lehetséges információhoz vendégéről és annak országáról. Konzultált elődeivel, Forddal és Nixonnal, valamint Zbigniew Brzezinski és Brent Scowcroft politológusokkal. Még az átállók értesülései sem hagyták hidegen: Arkagyij Sevcsenko disszidált ENSZ-diplomatát és Oleg Gorgyijevszkij volt KGB-ügynököt is bevonták az előkészítésbe. Mielőtt Svájcba indult volna, magához hívatta Jack Matlockot, a Nemzetbiztonsági Tanács munkatársát, és egyfajta főpróbát tartott vele a genfi tárgyalásokhoz. Matlocknak Gorbacsov stílusát, érvelési mechanizmusát és beszédmódját kellett imitálnia. A hitelesség kedvéért a szakértő oroszul beszélt, és szavait tolmács ültette át angolra.

Nem tudunk róla, hogy Gorbacsov megnézte-e Reagan alakításait például a Bombasiker (1940), A kor nem véd a szerelemtől (1950), vagy az Egy gyilkos halála (1964) című filmekben, hogy előre felkészülhessen tárgyalópartnere testbeszédéből – mindenesetre ilyen hírek keringtek Moszkvában. Gorbacsov mentora, Jurij Andropov az amerikai elnökben kizárólag a „színészt” látta, és csak az érdekelte, hogy ki írja neki a forgatókönyvet. Minden jel szerint alábecsülte Reagan képességeit, az amerikai államférfit sok más ellenfeléhez hasonlóan mindössze politikai cowboynak látta. Pedig Reagan kifejezetten taktikus is tudott lenni: nem sokkal az 1984 őszén lejátszódott botrányos jelenet után, amikor is mikrofonba mondta, hogy öt percen belül megkezdi Oroszország bombázását, az ENSZ közgyűlése előtt tartott beszédében egy árva szóval sem bírálta a Szovjetuniót. Amivel ugyancsak zavarba hozta a „grim Gromként” is becézett szovjet külügyminisztert.

Az amerikai elnök tisztában volt vele, hogy a genfi találkozó, amelytől egyik fél sem remélhette az áttörést – ehhez a pozíciók már túlságosan régóta megmerevedtek, és a bizalom törékeny volt –, nem politikai rendezvény, hanem sokkal inkább médiaesemény lesz. Abból indult ki, hogy a kulisszák előtti játék ezúttal ugyanolyan fontos, mint a színfalak mögötti. Gorbacsovnak ebben olyanfajta fórja volt, mint a hirtelen színpadon termő, magabiztos amatőr színésznek szokott lenni a szakmába kissé már belefásult öregedő sztárral szemben. A szovjet vezető ezenkívül nemcsak az amerikai elnökkel rivalizált, hanem saját elődeivel, Brezsnyevvel, Andropovval és Csernyenkóval szemben is újat kellett produkálnia. Ebben rejlett különleges esélye a kamerák előtt. A kőarcú, bizonytalan mozgású, szaturált apparatcsikok után feltűnt egy ember, akinek volt mimikája, tudott gesztikulálni, és homlokán ott égett az a bizonyos médiacsalogató tűzfolt, amelyet nem lehetett félreismerni: íme egy ember a Kremlből, akihez hozzá lehetett férkőzni. A Nyugat, különösen a rakétáktól fenyegetett Európa már régen vágyott valami kellemes meglepetésre.

 

 

Természetesen nemcsak külsődleges hatásokról volt szó, tartalmilag is fel kellett készülni a kihívásra. A Fehér Ház jelentéseket kért be a CIA-tól a szovjet állam dolgainak állásáról. A titkosszolgálat látásmódja a mából nézve meghökkentően optimista volt:

A legmodernebb szabványok szerint a Szovjetunió nagyon stabil ország. A következő öt évben és az előrelátható időszakban a társadalom nehézségei nem fogják kérdésessé tenni a politikai kontrollt, ezt szavatolja a Kreml vezetése, és a nehézségek nem fenyegetnek a gazdaság szétesésével. A Szovjetuniót ennek ellenére belső bajok tömkelege támadta meg, amelyek a hetvenes évek végén, a nyolcvanas elején súlyosbodtak. Ezek kezelése a legjelentősebb és legnehezebb kihívás, amellyel most Gorbacsovnak és embereinek kell szembenézniük.

A jelentésben különösen az a rész érdekes, amelyben azt találgatják, hogyan fog viselkedni a szovjet küldöttségvezető, illetőleg miként reagáljon az Egyesült Államok erre a magatartásra: Gorbacsovnak lélegzetvételnyi szünetre van szüksége. (…) A szovjetek egyelőre nem fognak abbéli szándékuknak hangot adni, hogy megfizessék az árat az enyhülésért, amely mindenekelőtt az Egyesült Államok biztonsága szempontjából fontos kérdésekben változtatná meg a magatartásukat. Gorbacsov leszállított áron szeretne leszereléshez jutni.

Ennek megfelelően Genfben nem is született megegyezés, csupán közös közleményt adtak ki, amely hemzsegett a semmire sem kötelező közhelyektől. A találkozó summája annyi volt, hogy meg lehetett vitatni mindazon kérdéseket, amelyekről ezen a szinten hat év óta nem esett szó, és mindkét államférfi tekintélyvesztés nélkül visszatérhetett hazájába. Ezenkívül megállapodtak a párbeszéd folytatásában.

 

 

Reykjavíkba és tovább

 

Reagan elnök a megfelelő CIA-jelentésből tudta, hogy egy a Szovjetunióval folytatandó nukleáris háborúnak 150 millió halálos áldozata lenne Amerikában – inkább elméleti becslés lehetett, ha belegondolunk, hogy egy ilyen támadás során a földrész nagy része hosszú időre lakhatatlanná vált volna. A Teller Ede által prezentált és messze nem minden katonai vezető által éljenzett „csillagháború” is csak húsz évvel későbbre helyezte kilátásba azt a bizonyos védőpajzsot. Ehhez viszont egy emberöltő rövid volt, és a választási ciklusok még annál is kurtábbak. Sürgős sikerre volt szükség! Gorbacsov sem táplált illúziókat az Egyesült Államokkal való konfrontáció eredményét illetően, főleg miután szakértői azzal a kétes bizonykodással álltak elő, hogy a korszerű szovjet elhárító rakéták legkésőbb Moszkva légterében le tudják lőni a Pershingeket. A tömegpusztító fegyverek létezése és műszaki tökéletessége messzemenőkig viszonylagossá tette az olyan fogalmakat, mint védekező vagy támadó hadviselés, valamint kizárta a merőben konvencionális összeütközés lehetőségét. A pótfegyverkezés abszurditása nyilvánvalóvá vált, de ezt a két félnek úgymond hivatalosan is be kellett látnia.

A helység, ahol ez a belátás szóba került, Reykjavík volt – kisvárosi metropolis Európa északi csücskében, akkoriban 87 ezer lakossal. Arról, hogy a két szuperhatalom következő csúcstalálkozóját éppen a sarkkör közeli kisállamban kívánja megrendezni, az izlandi kormány meglehetősen későn és úgyszólván véletlenül szerzett tudomást. Jevgenyij Koszarev szovjet nagykövet 1986. szeptember végén közölte Hermannsson Steingrímur izlandi kormányfővel, hogy Gorbacsov és Reagan két hét múlva tiszteletét teszi a városban. Oleg Grinyevszkij jelentésében olvassuk, hogy a hírre az elképedt miniszterelnök azonnal magához kérette az amerikai nagykövetet, aki azonban az égvilágon semmit sem tudott a tervezett eseményről. Felhívta a State Departmentet, és madárnyelven megérdeklődte, hogy valóban készülnek-e errefelé tárgyalási szándékkal üzletemberek. Erre nyílt szövegben közölték vele, hogy az előkészületben lévő csúcstalálkozó örömteljes eseményéről szovjet kollégájával együtt tájékoztassa az izlandi kormányt. Steingrímur biztosan örült az országát ért megtiszteltetésnek, noha a rendezvény a kis szigetköztársaságnak komoly infrastrukturális gondot okozott. Diplomaták, tudósítók ezreivel és egyszerű szemlélődők rajával lehetett számolni.

A több mint háromszáz tagú szovjet küldöttség – diplomaták, katonák és újságírók – a híres észt énekesről elnevezett Georg Ots hajón lakott, a valamivel karcsúbb amerikai delegáció a belvárosi Hotel Holtba kvártélyozta be magát. Alekszander Bovin, a jó tollú publicista, ám kevésbé szerencsés kezű Brezsnyev-tanácsadó már érkezése napján felfigyelt rá, hogy Reykjavíkban több gyümölcs, zöldség és virág kapható, mint egész Moszkvában. Emlékirataiban felidézi, hogy a látogatók szokatlanul magas aránya miatt az izlandi televízió, rádió és az újságok arra figyelmeztették a lakosokat: néhány napig esténként ne járjanak étterembe. S ez hatott. Három étteremben is jártam, de egy szál izlandival sem találkoztam. A sajtóközpontot a diáknegyedben, a Haskolabio filmszínházban rendezték be.

 

 

A tárgyalások az Atlanti-óceán partján fekvő Hofdi House-ban folytak, egyemeletes vendégházban, amely korábban a brit nagykövet rezidenciája volt. A britek az épületet állítólag 1952-ben eladták, mert éjszakánként szellemjárást tapasztaltak a folyosókon. Az amerikai félnek ez nem okozott gondot, ők csak a kommunizmus kísértetétől tartottak. A KGB-s szakértők is biztonságosnak találták a szinte minden oldalról tengermosta épületet. A földszinten tárgyalt a két főnök, tolmácsokkal és jegyzőkönyvvezetőivel, az emeleten pedig a delegációk foglaltak helyet, szovjet részről Sevardnadze külügyminiszter, Alekszander Jakovlev, Gorbacsov tanácsadója és Szergej Ahromejev marsall, vezérkari főnök – velük szemben George Shultz külügyminiszter, John Pointdexter tengernagy és a világ legrégibb leszerelési diplomatája, Paul Nitze. A szakértők dolgozták fel a földszintről kézhez kapott új instrukciókat, és vitatták meg egymás között ezek részleteit. A tárgyalási nap befejeztével Gorbacsov és kísérete visszatért a hajóra, Reagan pedig nagykövete rezidenciájában helyezkedett el.

Hogy egyáltalán és mennyire voltak sikeresek a reykjavíki tárgyalások, erről megoszlanak a vélemények. A szovjetek célja az volt, hogy megfelezzék az atompotenciált, s tíz éven belül megsemmisítsék az összes ballisztikus rakétát. Végül csak azért csúsztak le erről a „dupla nullás opcióról”, mert Gorbacsov feltételként szabta, hogy az amerikaiak mondjanak le a Strategic Defense Initiative-ról, a „csillagháborús programról”. Ugyanakkor a szovjet ajánlat csábítóbb volt, mint bármi, ami eddig valaha is a Kremlből jött, és ezt a körülményt az Egyesült Államok küldöttsége nem hagyhatta figyelmen kívül. Az első löncsszünetben, a követségi épület egyik melléktermében, amelyet, mint George Shultz kiemelte, nem lehetett lehallgatni, a külügyminiszter őszintén lelkendezett:

Ez ajándékokat szór a lábunk elé! Pontosabban a tárgyalóasztalra, egyik engedményt a másik után! Reagan szkeptikusnak mutatkozott: Attól tartok, hogy csak ki akarja nyírni az SDI-t. Majd egyetértettek abban: ha az oroszok ekkora engedményeket tesznek, akkor Gorbacsov nagyon rá lehet szorulva a megegyezésre. Szóval csak semmi sietség.

 

 

A délutáni ülésen az amerikai elnök kicsit bagatellizálni próbálta az SDI veszélyeit, és azt állította, hogy a „csillagháborút” egyáltalán nem a Szovjetunió ellen találták ki, hanem olyan „őrültek” támadásait akarják féken tartani, amilyen például Muamer Kadhafi líbiai vezető, és az Egyesült Államok készen áll rá, hogy az esetleges technológiák kidolgozásakor a kutatási eredményeket megossza a szovjetekkel. Erre Gorbacsov szarkasztikusan megjegyezte:

Bocsánat, elnök úr, de nem vehetem komolyan azt az ötletét, hogy meg akarja osztani velünk az SDI-t. Ön még egy kőolajüzem felállításáról vagy egy tejgazdaság felszereléséről sem akar információt cserélni velünk. Ha az SDI-t osztaná meg velünk, az felérne egy második amerikai forradalommal. Maradjunk meg realistának és pragmatikusnak, így biztosabb.

 

 

A Georg Ots szalonjában a szovjet tárgyalóküldöttség tagjai azon törték fejüket, valójában mennyire veszélyes az SDI. Jevgenyij Primakov, Jakovlev utódja a Világgazdaság és Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének élén azzal érvelt: a stratégiai támadófegyverek csökkentése már most realitás, míg az SDI még csak rémálom. Ez esetben érvényes a másik analógia is: jobb ma egy túzok, mint holnap egy veréb. Ahromejev marsall, aki stratégiai számolóképességével az amerikaiak elismerését is kivívta, hevesen tiltakozott. Azon a véleményen volt, és némi hezitálás után Gorbacsov is vele értett egyet, hogy éppen az SDI kérdésében nem szabad engedni az eredeti elképzelésekből. A szovjet pártvezető a második tárgyalási napon még több kompromisszumhajlandóságot mutatott: készen állt arra, hogy szovjet közepes hatótávolságú rakétákból többet vonjon ki az arzenálból, mint amennyit tárgyalópartnere elvárt tőle. Reagan kötötte az ebet a karóhoz, de közben aggódó tekintettel kérdezte: Megint üres kézzel fogunk távozni, nemde? Erre Gorbacsov így felelt: Gyakorlatilag igen. Olyan patthelyzet alakult ki, amelyet egyikőjük sem akart. Reagan a maga módján tréfával próbálta elütni a dolgot: El tudom képzelni, hogy egyszer majd megint találkozunk Izlandon, hogy ünnepi hangulatban elpusztítsuk az utolsó amerikai és szovjet rakétát. Akkor én már olyan öreg leszek, hogy ön nem is fog rám ismerni. És csodálkozva fogja kérdezni: „Ron, te lennél ez? Ugyan, mit keresel itt?” De akkor bizony nagy dínomdánomot csapunk. Gorbacsov ironikus melankóliával felelt: Nem tudom, megérem-e azt a pillanatot. A búcsúzáskor megjelent Raisza Gorbacsova, aki napközben, mint egyedül jelen lévő First Lady, a gejzírekben gyönyörködött, és most kicsit oldotta a borús hangulatot.

 

 

A reykjavíki fiaskó mégis más volt, mit a genfi. A svájci városban a felek csak megpróbáltak a fegyverkezési őrület több évtizedes zsákutcájából kiutat találni, az izlandi fővárosban viszont tettek is néhány lépést ezen az úton. Gorbacsov a mulasztásokat washingtoni útján pótolta, 1987 decemberében. Ezúttal lemondott vesszőparipájáról, hogy lebeszélje az amerikaiakat az SDI-ról. Így jött létre a megegyezés az európai rakéták visszavonásáról, ami Reagannek azt jelentette, hogy méltóságteljes békeszerzőként adhatta tovább elnöki hivatalát utódjának. A nevezetes eseményt annak rendje és módja szerint ünnepelték. A Fehér Házban megtartott esti fogadáson – olvassuk Ivan Gracsovnál – a zongoránál Van Cliburn, az 1958-as moszkvai Csajkovszkij-verseny győztese ült. Amikor a Maestro rázendített a Moszkva-parti estékre, a közönség vele dúdolta: Elrepült az éj, látod, virrad már. / Nálatok is kék lesz az ég. / Csak meg ne tagadd, / őrizd ezt a dalt, / S ilyen nyárestünk sok lesz még. Gorbacsov meleg baritonja a több mint negyven évig tartó fegyverkezési versenynek igazi hollywoodi felhangú záróakkordot kölcsönzött. Legalábbis az egyik szuperhatalom kilépett a játszmából.

 

 

(Fordította Dunai Andrea)

 

 

Kapcsolódó írások:

Rainer M. János: De hová lett India? (Dalos György: Gorbacsov – ember és hatalom. Politikai életrajz. Budapest, 2011, Napvilág.) A Kolumbusz-hasonlatot, ha talán nem is közhelyként, Mihail Gorbacsovval kapcsolatban...

Dalos György: Polgári boldogtalanság – Spiró György regényeiről 1 „Csodálkoztam, amikor az Ikszeket befejeztem – mondja Spiró György...

Dalos György: Szomorú karnevál Berlin, 2010. augusztus 2. Németországban még mindig a duisburgi Loveparade-ról...

Grendel Lajos: Acerbi és Gorbacsov Grendel Lajos Acerbi és Gorbacsov Rosszkedvem naplója, 2006. március...

Dalos György: A történelem csapdái Berlin, 2011. szeptember 5. Nem szabad bízni a forrásokban. Lám,...

 

 

Cimkék: Dalos György