Sipos Pál: A vég kezdete (II. rész)

4

A szocialista sajtóirányítás és ellenőrzés alól fokozatosan felszabaduló média munkatársai – „szolgálatkészek” és „kevésbé szolgálatkészek” – egyaránt tették a dolgukat. Természetesen nem hibátlanul. Az újságírók egy része, akik addig is „kritikusabbak” voltak a fennálló rendszerrel, viszonylag merészen tudósítottak az új politikai elképzelésekről. Akik pedig „hithűbbek” voltak, értetlenül, némiképp megrettenve álltak az események láttán. És időnként mindkét csoport szereptévesztésbe esett. Hiszen az újságírók jelentős része maga is értelmiségi volt, valaha együtt járt főiskolára, egyetemre az állampártot belülről megreformálni akaró vagy a rendszert ellenzékiként, egészében átalakítani készülő csoportok tagjaival. Régi ismerősök voltak, akik egyszer csak azt vették észre, hogy az átalakuló politika színházában újraosztják a szerepeket. Az új előadás résztvevői az utcáról, a nézőtérről, a páholyokból és a színfalak mögül sétáltak be a színpadra. Volt, aki határozottabb léptekkel, mások tétován imbolyogva. Volt, akit hívtak, volt, aki maga jelentkezett. Volt, aki hosszú utat tett meg a bejárattól, és volt, aki a függönyök mögül sündörgött elő. És voltak sokan, akik nem léptek színre, hanem a színfalak mögül suttogtak, vagy a nézőtérről figyelték az eseményeket tartózkodó csendben vagy hangosan bekiabálva. Lényegében az úgynevezett értelmiségi elit minden tagja ott volt a színházban, és nagyon komoly szellemi integritásra és erkölcsi tartásra volt szükség ahhoz, hogy a bizonytalanul körvonalazódó előadás során valaki ne tévessze el, hogy hol áll (ül), és mi a szerepe. A szellemi integritás és az erkölcsi tartás ügyében azonban – nem új keletű módon – súlyos deficit mutatkozott. Ráadásul a politikusok egy jó része se szellemi integritásra, se erkölcsi tartásra nem tartott igényt a sajtó munkatársai részéről.

A pártatlan tájékoztatás kérdése azonban foglalkoztatta – a pártokat. A korszak és tulajdonképpen az azóta eltelt húsz év egyik legnagyobb paradoxona, hogy a pártok a saját hatáskörükbe vonták a pártatlan tájékoztatás ügyét. Abban, hogy ez így alakult, bizonnyal szerepe volt annak, hogy a rendszerváltók jelentős része a szocialista sajtóirányítás gyakorlatán nőtt fel, más modellt nem ismert, ráadásul a saját szempontjából is ez tűnt a leghatékonyabbnak. (Lényegében ennek az ellenzéki pártokra – feltehetően elsősorban az MDF-re – hangszerelt változata volt a februári Csurka-javaslat is.) Sokat rontott a helyzeten, hogy az eredeti, az MSZMP kontra rendszerváltó pártok szembenállás mellett viszonylag hamar kialakult a rendszerváltó pártok egymás közti rivalizálása, amely a választások közeledtével fokozatosan egyfajta politikai paranoiába fordult, és ami azóta is meghatározza a szervezett politikai erők egymás közti viszonyát.

Színezte a helyzetet mindaz, amit fentebb írtunk a politikusok és a nyilvánosság kapcsolatáról, illetve a sajtó munkatársairól. Ne gondolja senki, hogy például az MDF politikusai nem voltak tökéletesen tisztában a hozzájuk szegődött újságírók képességeivel, morális állapotával! Hogy Antall József, Kulin Ferenc, Csoóri Sándor vagy akár Csurka István ne látta volna kristálytisztán, hogy Baló György, Mester Ákos, Győrffy Miklós, Kóthy Judit, Rózsa Péter tehetségesebb és tisztességesebb szakember, mint a körülöttük felsorakozók. És mindez csak tovább növelte a frusztráltságukat.

Abban is biztosak lehetünk, hogy az MDF-fel egyre inkább szimpatizáló újságírók, rádiósok, tévések a saját jól felfogott érdekükben a háttérből tüzelték „új gazdáikat” a függetlenebbek, vagy ahogy ők érezhették, a másik oldal „szekértolói” ellen. Olyan légkört kellett teremteniük, amelyben – az alapvető szakmai szabályokat átlépve ugyan, de – a politikusok nélkülözhetetlen segítőtársaivá válhatnak. Legfontosabb feladatuk egy világos ellenségkép létrehozása volt, annak az elhitetése, hogy létezik a jól szervezett másik oldal, amely mögött valójában az SZDSZ és a Fidesz áll. (Ebben komoly támogatást kaptak az egyre agresszívabbá váló politikustól, Csurka Istvántól.) Lényegében, megdöbbentő módon, sikerült megosztaniuk az egész magyar írott és elektronikus sajtót. És persze nem ideológiai, hanem pusztán egzisztenciális okokból. Az azóta is unos-untalan hangoztatott, a kommunikációs, sőt egy idő után politikai kudarcok magyarázataként is emlegetett balliberális „médiatúlsúly” fogalma (nem a valósága!) ekkor, ezekben a hónapokban, és ennek a csoportnak a hathatós segítségével alakult ki. És még valamiben vállaltak jelentős szerepet. Abban, hogy a politika, immáron az új, a rendszerváltást is képviselői politikai erők főszerepet kapjanak a nyilvánosság ellenőrzésében.

Láttuk, hogy az EKA sajtó albizottsága a pártok által javasolt öt független értelmiségi – mondhatnánk úgy is, hogy valami módon a szakma képviselői – kezébe helyezte volna a pártatlan tájékoztatás feletti őrködés ügyét. Mivel azonban szeptember közepén az EKA plenáris ülésén a személyekben végül nem sikerült megállapodniuk, a kérdés nyitva maradt. A négyigenes népszavazás előtt alig egy héttel, 1989. november 20-án a minisztertanács határozatot hozott a Magyar Televízióról és a Magyar Rádióról. Az erről szóló közleményben volt olvasható, hogy megszűnik az államminiszter (Pozsgay Imre) sajtót és tájékoztatást felügyelő feladata, amit egy a pártok, társadalmi szervezetek, az egyházak, a tudomány és a szellemi élet képviselőiből kinevezett Felügyelő Bizottság vesz át. A kormányszóvivői tájékoztató szerint: „A Felügyelő Bizottság feladata a két legfontosabb nemzeti tömegközlési eszköz munkájának általános felügyelete, szervezetüknek a nemzeti közlési követelmények szerinti alakítása és az első számú vezető kinevezése. Fő cél: az állampolgárok hiteles, független tájékoztatása.”

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy mekkora különbség van a szeptemberi javaslat és a novemberi döntés között. Az előbbi a pártatlan tájékoztatás ügyét a pártok által jelölt, de (feltehetően) függetlenségükre, szellemi integritásukra nagyon is kényes és sokat adó, ismert és elismert szakemberekre (Babus, Benda, Hankiss, Kosáry, Schiffer) bízta volna. Feladatuk a nemzeti tömegkommunikációs intézmények munkájának figyelemmel kísérése, a pártatlan tájékoztatás felügyelete. A minisztertanácsi döntés viszont a két meghatározó fontosságú elektronikus médium felügyeletét és „alakítását” bízta a pártok, társadalmi szervezetek, egyházak, a tudomány és a szellemi élet képviselőire. A kerekasztal albizottságának javaslata nem kívánt beavatkozni a Magyar Televízió és a Magyar Rádió szervezetébe, a kormányhatározat azonban még az első számú vezető kinevezésének a jogát is (!) a Felügyelő Bizottság hatáskörébe utalta. Ráadásul a szeptemberi öt jelölt nevéhez – már az addigra is megkérdőjelezhetetlen életművük okán – még ma, több mint húsz év távolából se szükséges különösebb indoklás. A Felügyelő Bizottság névsorát olvasva azonban többek esetében elbizonytalanodunk: Bálint Attila, Bihari Mihály, Bogár László, Domonkos István, Fábián János, Karcsay Sándor, Kósa Ferenc, Kőhalmi Ferenc, Molnár Tamás, Szeredi Pál, Timkó Iván, Zelnik József. Vajon ki közülük a pártok, ki a társadalmi szervezetek, ki az egyházak, ki a tudomány, ki a szellemi élet képviselője, és milyen alapon?

A hétfői hivatalos közlemény a névsort nem tartalmazta, arra még napokig várni kellett. A bizottságot vezető Kőhalmi Ferenc a sajtó kitartó érdeklődése ellenére sem nevezte meg a tagokat, csak annyit árult el, hogy ő már ismeri a testületben részt vevőket. Az SZDSZ és a Fidesz ugyanis nem értett egyet azzal, hogy a pártatlan tájékoztatás örve alatt a két intézmény – kikerülve az MSZMP-MSZP irányítása alól – rögtön újabb, lényegében politikai felügyelet alá kerüljön. A szabad demokraták nevében megnyilatkozó Tamás Gáspár Miklós szerint „a kuratóriumban a szakma képviselőinek kellene részt venniök, és ennek a parlament felügyelete alatt kellene működnie. Azt, hogy a pártpolitikai harcokat bevigyük a rádióba és a tévébe, miután a párttörvény kivonta a pártokat a munkahelyekről, azt abszurdumnak, logikai ellentmondásnak tekintjük, az egész konstrukciót elhibázottnak tartjuk…” (Kossuth rádió, Déli krónika, 1989. november 22.)

Míg a nyilvánosság legnagyobb dicsőségére a színfalak mögött zajlottak a megkésettnek tűnő egyeztetések és tárgyalások, addig november 21-én, kedden este 8 óra körül a Magyar Rádió Hívja a 138-83-78-as telefonszámot! című műsorának Pozsgay Imre a vendége, ő válaszolt a hallgatók és a műsorvezető, Wisinger István kérdéseire. Az a Pozsgay Imre, aki a Németh-kormány államminisztere (hangsúlyozottan ebben a minőségében volt jelen a stúdióban is), de aki egyben a január elejére meghirdetett köztársaságielnök-választáson az MSZP jelöltje is volt. Akinek a legfőbb közjogi méltósággal kapcsolatos ambícióiról az öt nappal később megtartandó népszavazás volt hivatott dönteni. Volt valami diszkrét bája annak, hogy a pártatlanság és az esélyegyenlőség jegyében egyórányi nyilvánosságot kapott pont ekkor a Magyar Rádiótól!

A beszélgetés nem különösebben izgalmas, de két pontja a magyar nyilvánosság és azon belül is a rádiózás és a televíziózás története szempontjából kulcsfontosságú. Az egyik Pozsgay személyes megjegyzése és éles kritikája, amelynek az igazi jelentőségét a későbbi történések adják meg. Részlet a rádióműsorból: „Eszembe jut, hogy két héttel ezelőtt én a Fehér Házban, az amerikai elnöknél voltam. Méghozzá kivételesen figyelmes fogadtatásba részesülve, hiszen az alelnök, a nemzetbiztonsági főtanácsadó, a külügyi államtitkár és még sokan ott, együtt ültünk és folytattunk eszmecserét a magyarországi helyzetről, nem tudok elképzelni Európában egyetlen olyan állami, nemzeti televíziót, amelyikben ez ne az első és az egész nemzetet érintő mivoltánál fogva legfontosabb hír lett volna. Azon a napon banális ügyek sorozata előzte meg a Magyar Televízióban ezt a hírt, és hatodik hírként a tévé Híradójába jött ki. Nos, ez nekem nem különösebben fájdalmas dolog, mert én ennél sokkal keservesebb dolgokat megéltem meg túléltem, és vidáman túllépek az ilyen kocsmán. Az országnak lett volna fontos, és nem tudom, mibe nézik a nézőt.”

Igen, az államminiszter – ahogy a műsorban ő maga is mondja – panaszkodik a sajtóra, azon belül is a Magyar Televízióra. (Ugyanúgy, ahogy a következő több mint húsz évben oly sok politikus teszi majd…) A szövegből világosan kitetszik: nagyon meg van sértődve. (Ahogy a következő húsz évben politikusok hosszú sora sértődik meg nagyon…) Ez egyrészről érthető. Találkozója az amerikai elnökkel valóban jelentős esemény Pozsgay politikai karrierjében és a két ország kapcsolatában egyaránt (az Egyesült Államok ráadásul épp ekkor adta meg a legnagyobb kereskedelmi kedvezményt Magyarországnak). A napilapok és a Magyar Rádió nagy terjedelemben foglalkozott az államminiszter több országot (Nagy-Britannia, Kanada, Egyesült Államok, Finnország) érintő útjával – ezt újságcikkek és a műsorleírások bizonyítják. Hogy a Magyar Televízió Híradójában mi szerepelt, az hozzáférhető források hiányában jelenleg megállapíthatatlan. De egy biztos: a Washingtonban vendégeskedő államminiszter akkor nem láthatta, mi megy Budapesten a tévében, mások közléseire kellett tehát hagyatkoznia. Ismereteit feltehetően budapesti „jóakarók” révén szerezte, ráadásul szakmabeliektől, erre utal a hírsorrendre való nagyon is szakszerűnek látszó utalás. Ahhoz sem kell nagy képzelőerő, hogy kik lehettek a hírvivők.

Hogy november 2-án este ki és hogyan döntött arról, hogy az esti Híradóban milyen formában, mekkora terjedelemben és hányadik hírként szerepeljen Pozsgay amerikai látogatása, nem tudjuk. Van azonban néhány dolog, amit ma, a 21. századból visszanézve mindenképpen le kell szögeznünk: 1. Az államminisztert, mint az a november 7-i keltezésű MTI-hírből kiderül, útjára az MTI és a Magyar Hírlap újságírója kísérte el. (Hogy a Magyar Televízió stábja miért nem utazott, arról egyrészt maga Pozsgay, másrészt az MTV akkori vezetői, többek közt a külpolitikai főszerkesztő, Chrudinák Alajos vagy a Híradó és A Hét főszerkesztője, Aczél Endre adhatna számot.) 2. Akkor még nem volt könnyen megszervezhető műholdas kapcsolat az Egyesült Államokkal, tehát a felvételeket filmen, szalagon és repülővel juttathatták volna csak Budapestre, minimum másfél napos késéssel. (Éppen ezért készültek a nyolcvanas években az ilyen utakról összefoglaló riport-dokumentumfilmek.) 3. Kevéssé valószínű, hogy a műholdon sugárzó és akkor már hazánkban is elérhető CNN jelen lett volna az eseményen. 4. Ráadásul maga a találkozó magyar idő szerint este fél 8-kor kezdődött a Fehér Házban, tehát pont a Híradó adásidejében.

Még a Kossuth rádió is csak az este 10 órakor kezdődő Hírvilág című műsorban tudósít az eseményről, igaz, első anyagként sugározza Bolgár György helyszíni tudósítását és benne – a találkozót követően készített – interjúját a magyar politikussal. A fél 8-as Híradóban tehát csak arról szólhattak volna, hogy épp ezekben a percekben kezdődik a Bush–Pozsgay-találkozó, de lássuk be, ez így és ekkor, a vizualitásra is építő tévéműsorban nem lehetett vezető hír. Amiről aznap tudósíthattak, az maximum a politikusnak a szenátus külügyi bizottsága tagjaival elfogyasztott munkareggelije lett volna, vagy előző napi kanadai tárgyalása, ami viszont szintén nem bír olyan komoly hírértékkel, hogy első legyen az aznapi híradásban, de a hatodik helyen nagyjából a helyén szerepelhetett. Másnap (november 3-a) estére pedig a Bush–Pozsgay-találkozó már több mint egynapos hír, amiről a napilapok és a rádió addigra minden bőrt lehúztak. Hogy ebben az összefüggésrendszerben a hatodik hely a hírsorrendben megfelelő-e, ezen vitatkozzanak a szakemberek.

Még valami: Pozsgay a rádióműsorban azt mondja, hogy „banális ügyek sorozata” előzte meg a hírt. November 2-án ilyen „banális ügy” volt pl. a kormány ülése, amelyet az Esti Magazin műsorvezetője e szavakkal vezetett fel: „Igazán most mindenkit az érdekel, miről is döntött mai ülésén a kormány.” A köztársaság kikiáltását követően először ülésező Németh-kormány ugyanis aznap bejelentette, hogy független nemzeti intézménynek tekinti magát (azaz különállónak a Magyar Szocialista Párttól), közleményt adott ki a belpolitikai helyzetről, amelyet a kormányszóvivő teljes terjedelemben ismertetett a rádió hírműsorában, valamint gazdasági szükségintézkedéseket vezetett be, például a turista-valutaellátmány felfüggesztéséről. Nem tévedünk nagyot, ha kijelentjük, hogy ezek akkor távolról sem voltak banális ügyek, és minden bizonnyal a Magyar Televízió Híradója is ezekkel foglalkozott nagyobb terjedelemben. Ha mindezeket a tényeket egymás mellé helyezzük, olyan kép bontakozik ki, mintha az államminiszter elvesztette volna a realitásérzékét, vagy pedig hogy valaki, valakik – mai szóhasználattal élve – tudatosan „megvezették”.

Pozsgay az őt ért méltánytalanságot az esélyegyenlőtlenség példájaként hozza fel, és utóbb arra a következtetésre jut, hogy a „nemzeti média már annyira fél attól, hogy nehogy megvádolják az esélyegyenlőség megsértésével, hogy a nemzet szempontjából nagy jelentőségű hírt is valaha, Isten tudja, hova dug, nehogy valami személyes összefüggéseket véljenek benne felfedezni”.

Ha a leírt élőbeszéd pongyolaságából kihámozzuk az államminiszter mondanivalóját, világosan kiderül, hogy Pozsgay úgy véli, a személye miatt sikkadt el az amerikai elnökkel való találkozójáról szóló híradás. Az a Pozsgay, aki 1988-ban és 1989 elején a rendszerváltás motorja volt az MSZMP részéről, ekkorra már súlyosan sértett emberré vált. Érthető: az eredetileg eltervezett, szépen végiggondolt és az MDF-fel végigtárgyalt politikai túlélési folyamatnak gátat vetett a két makacskodó párt, a Fidesz és az SZDSZ népszavazási kezdeményezése. Pedig egy közvetlen elnökválasztáson Pozsgay magabiztos győztesnek érezhette magát, ismertsége, elfogadottsága minden más elnökjelöltet háttérbe szorított. De szeptember második felére az MDF-en belül is meggyengültek a Pozsgayval való együttműködés hívei, valószínűleg ez is közrejátszott legfőbb támogatója, az addigi elnök, Bíró Zoltán októberi lemondásában. A helyébe lépő Antall József pedig már korántsem volt olyan lelkes híve a reformkommunista politikussal való együttműködésnek. A november végi népszavazás közeledtével pedig Pozsgay reményei, annak ellenére, hogy a parlament már a közvetlen köztársaságielnök-választás napját is kitűzte 1990. január elejére, egyre távolabbinak tűntek.

Pozsgay tehát alig pár hónap alatt reálpolitikusból sértett politikussá vált. A sértettség pedig „módosult tudatállapot”, amelyben az ember elveszíti a realitásérzékét. Alig pár nappal az amerikai útja után, november 9-én Dunaújvárosban találkozott a helyi tévék képviselőivel. Beszélt arról, hogy előkészületben van a sajtószabadságról szóló új tájékoztatási törvény, amelyet a tervek szerint még a jelenlegi Országgyűlés fogadhat el, illetve szólt a „nemzeti médiák” felügyeletéről. Részlet az MTI tudósításából: „Úgy vélem – hangoztatta Pozsgay Imre –, hogy az átmeneti időszakban a kormányzat és a mellé csatolt felügyelő bizottság feladata lehetne az ország stabilitásáért is felelősséget viselő nagyhatású tömegkommunikációs eszközök ellenőrzése. A vita most azon van, hogy a felügyelő bizottságot a kormány szervezze meg a pártok és a társadalmi szervezetek képviselőiből, vagy az független és függetlenekből álló testület legyen.”

A nyilvánosság kontrolljáról tehát politikusok vitatkoztak – ha vitatkoztak egyáltalán – lényegében a nyilvánosság és a szakmai szervezetek teljes kizárásával. A színfalak mögött ugyanis – a végeredményből visszakövetkeztetve ez világosan látszik – gyakorlatilag „paktum” született a kormányt és az MSZP-t egyszerre képviselő államminiszter, valamint az MDF egy jól körülírható köre között, amelyhez a többi párt és szervezet, ha akart, asszisztálhatott. Hogy a megegyezésnek volt-e bármi köze az MDF november 14-én közreadott, a népszavazás bojkottjára felhívó nyilatkozatához, azt majd történészek kikutatják. Mint már említettük, november 20-án a két meghatározó nemzeti médium (Magyar Rádió, Magyar Televízió) fölé Felügyelő Bizottságot nevezett ki a minisztertanács. És bár hiába hangsúlyozza a kormány közleménye, hogy a Felügyelő Bizottság megalakulásával a köztársaságielnök-jelölt Pozsgay nyilvánossággal kapcsolatos feladatai megszűnnek, az új testületet irányító Kőhalmi Ferenc (aki ekkoriban nemcsak filmfőigazgató, hanem az MSZP Reformköreinek, valamint a Magyar–Szovjet Baráti Társaság elnökségének is tagja) és a Bizottság titkárságát vezető, ekkoriban éppen az államminiszter titkárságán dolgozó Szilvásy György révén az informális irányítás minden bizonnyal Pozsgaynál és a körülötte felsorakozóknál maradt.

Külön érdekes a bizottság személyi összetétele, amit az érdeklődők és az érdekeltek is csak többnapos várakozás után ismerhettek meg. Elvileg a pártok, társadalmi szervezetek, egyházak, valamint a kevésbé pontosan „darabszámosítható” tudományos és szellemi élet egy-egy képviselője kerülhetett a testületbe. A HVG 1989. december 2-i számában közölt lista szerint Bálint Attila újságíró a SZOT, Bihari Mihály politológus a kormány, Bogár László HNF-titkár, közgazdász a Hazafias Népfront, Domonkos István nyugdíjas a Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaság, Fábián János kanonok a Katolikus Egyház, Karcsay Sándor jogász a Kereszténydemokrata Néppárt, Kőhalmi Ferenc filmfőigazgató a kormány, Kósa Ferenc filmrendező az MSZP, Molnár Tamás újságíró a Kisgazdapárt, Szeredi Pál történész a Magyar Néppárt, Timkó Iván jogász az MDF, Zelnik József bölcsész a Kulturális Kamara jelöltje volt. A tizenkét fős Felügyelő Bizottságban a papírforma szerint egyenlők voltak az esélyek. A valóság azonban mást mutatott. A már említett Kőhalmi Ferencen kívül, még ha más és más szervezet jelöltje is, de minden bizonnyal megbízható Pozsgay–Csoóri-káder volt Bihari Mihály, Bogár László, Kósa Ferenc, Timkó Iván, Zelnik József és talán Szeredi Pál, azaz összességében a testület több mint fele. Timkó és Zelnik személyében olyan, eddig Csoóri Sándor mögött megbúvó szürke eminenciások is a reflektorfénybe kerültek egy rövid időre, akikről joggal feltételezhetjük, hogy már jó ideje részt vettek a tájékoztatás- és kultúrpolitikáról szóló, a színfalak mögött folytatott megbeszéléseken, sőt valószínűleg messze érdemeiken és képességeiken felüli befolyásra is szert tehettek. Szinte biztos, hogy szerepük volt a Magyar Televízió ellen indított, a Filmszemle nyilvánossága előtt Csurka–Pálfy G.–Lugossy nevéhez fűződő támadás előkészítésében, valamint az elkövetkező időszak egy sor, a médiát érintő lépésében.

A HVG újságírója, Jakus Ibolya írásában a következőket jegyzi meg: „Ha a jelöltek személyes tisztességét nem is, a bizottság szakmai kompetenciáját annál többen kérdőjelezik meg. Sérelmezik, hogy a tagok között csak egyetlen – s nem is igazán neves – újságíró van, ráadásul néhányan saját, „civil” szakmájukban sem ismert személyiségek, s olyan is akad, akinek a nevét mind az ellenzék, mind a szakmabeliek most hallották először. Egyetlen mentségük, hogy újsütetű tisztségüket mellékállásban töltik be, s ezért csupán szerény – havi (bruttó) 20 ezer forintos – javadalmazást kapnak.” Ebben az időszakban egy „jó” középiskolai tanári fizetés alig haladta meg a (bruttó) hatezer forintot…

A Felügyelő Bizottság személyi összetételének ismeretében különösen álságosnak és egyben árulkodónak tűnnek Pozsgay – a korábban hivatkozott rádióműsorban elhangzott – szavai: A pártok egy része bejelentette, hogy más módon képzeli el a nyilvánosság, benne a rádió és tévé felügyeletét, ezért nem delegált képviselőket a Felügyelő Bizottságba. (…) Nem értem az észrevételeik logikáját, mert bár világosan, félreérthetetlenül kimondták, hogy független személyiségekből álljon a Felügyelő Bizottság, én ezt nem tudom, mit jelent: független személyiség. Eszembe jut, hogy független személyiségként kellett volna indítani az Alkotmánybíróság tagjaira a javaslatokat, és öt percen belül pártparitási elvvé vált. Akkor nem nyíltabb és tisztességesebb dolog-e elismerni egy felügyelőbizottságban is (a) többpárt rendszert, legalább annyira, amennyire a törvényhozás azt elismeri. Hát a törvényhozásban azért küzdött itt minden tárgyalóasztalnál ülő erő, vagy a legtöbb, na így mondom, a legtöbb tárgyalóasztalnál ülő erő, hogy a többpártrendszer legyen a törvényhozásban a népakarat kifejezője. Ha konzekvensek vagyunk, akkor ez a többpártrendszer arra jó, hogy a legmagasabb rendű jogszabályokat keresztülvigye a törvényhozáson. Arra nem jó, hogy a nyilvánosság ellenőrzésébe működőképes legyen. Én ezen meditáltam, tépelődöm most is. De én azt hiszem, hogy a Felügyelő Bizottság majd a kormánnyal együttműködve megoldja majd ezt a most rajtam kívül esett gondot…”

Kevés elszomorítóbb dokumentuma van a magyar médiatörténetnek, mint a fenti szöveg. Ebben a pár sorban, ebben az alig néhány percnyi szövegben minden benne van: a politikusi képmutatás, a nyilvánvaló hazugság, a szakmaiság semmibevétele, az egyéni érdek közérdek fölé helyezése, és a dolgok szándékos félreértése. A nyilvánosság és annak ellenőrzése ekkor, 1989 késő őszén válik a mai napig tartóan a többpártiság túszává, egy hazug érvelés eredményeképp. Hisz ki tudhatta volna Pozsgaynál jobban, hogy a Felügyelő Bizottságban a többpártiság csak látszat, a „többpárti” testületi tagok ugyanabból a szellemi akolból kerülnek ki? És ki tudhatta volna nála jobban, hogy „a gond” továbbra sem esik „rajta kívül”, hiszen ő maga mindent megtett azért, hogy a személyes kapcsolatok révén a jövőben is ellenőrzése alatt tartsa a rádiót és a televíziót. Ahogy erősen kételkedhetünk abban is, hogy épp az államminiszter ne tudta volna pontosan, hogy ki nevezhető „független személyiségnek”. Hisz pont ezt elkerülendő választott a testületbe autonómnak egyáltalán nem mondható, hozzá (vagy Csoórihoz) kötődő, tőle függő, az adott kereteken belül saját érdekeiket (is) szem előtt tartó, de az ő érdekeit minden körülmények között kiszolgáló vazallusokat. Az MDF-es politikusokkal együtt abban is biztosak lehettek, hogy egy ilyen Felügyelő Bizottságba se a Fidesz, se az SZDSZ nem fog tagot delegálni.

 

 

 

 

 

(Befejező rész a következő számunkban.)

 

 

Kapcsolódó írások:

Sipos Pál: A vég kezdete (III. rész) 5 A rádiót és televíziót felügyelő testület létrehozása egybeesett a...

Sipos Pál: A vég kezdete (I. rész) (Békés Pál emlékének) 2010 tavaszán, amikor Békés Pál...

Vitányi Iván: Egy önéletrajz kezdete és vége Vitányi Iván Egy önéletrajz kezdete és vége A Pauz-Westermann...

Sándor Erzsi: Én vagyok a szomszédom (Szomszédok sorozat, ismétlés 1–331. rész az m1-en, naponta. Rendező Horváth Ádám.) Megértem Horváth Ádámot, amiért 2005-ben nem engedte a Szomszédok magyarázatokkal...

 

 

Cimkék: Sipos Pál