Parászka Boróka: A kórus támadása

Mindig tudtam, hogy egyszer ki fogom húzni a gyufát, ennek mikéntjéről azonban eddig voltak illúzióim. (Hátha fennkölt gyufakihúzás lesz, forradalmi hévvel és lánggal – abban reménykedtem, hogy nem vagyok hiába való.) És márciusban szembesültem a rideg ténnyel, és büntetésül enkezemmel jól le is leplezem magam. A hőst, aki a kis világánál nagyobbra vágyott.

Kettős (hármas-négyes) életet élek: ezt már próbáltam többször bevallani (sohasem elég bátran és hangosan). Játszótérre, szülői értekezletre járó négygyermekes anyaként rendszeresen teszek úgy nyűgös hétköznapokon, hogy – mint minden rendes családanyának – fogalmam sincs a világ folyásáról, az engem elvből sem érdekel. Hosszan kell edzeni ahhoz, hogy tekintetünkből a világ érthetetlensége és érdemtelensége tükröződjön vissza: önvédelem. Fapofával szoktam hallgatni, ahogy a szülőtársak politizálnak, vitatkoznak, és ha megkérdezik, mivel foglalkozom, akkor sünnyögök, nehogy állásfoglalásra kényszerítsenek.

Nem azért, mert nem tartanám fontosnak a dolgok végiggondolását és végigmondását, csak én ezt rejtett másodállásomban naponta többször megteszem a magam sajátos, nem játszótér-kompatibilis módján. Pontosan tudom, hogy ha elmondanám a marosvásárhelyi magyar anyáknak, hogy mit gondolok, mondjuk, a kettős állampolgárságról vagy a gyermekek után járó választójogról, akkor a hinták megállnának a levegőben, és megmeredne a farsangi fánkon a porcukor. Különös erők lendítik itt a hintát és édesítik a fánkot. Márpedig nagyon fontos, hogy a hinták nyugvópontra térjenek, nekem is szükségem van a fánkbékére, ezért legszűkebb környezetemben, „civilben” csendben surranok a kertek alatt. Tudom, hogy ilyen beszélgetésekben nem kell megszólalni, hanem egészen mélyről, tüdőből búgó hangot kell hallatni, nem mélyebbet és nem magasabbat annál, mint amit mások hallatnak. Bele kell kapaszkodni a kórusba, dőlni erre-arra, fejet ingatni. Mint a nád a szélben.

Bosszúból, amikor épp nem iskolai farsangi bálokon teljesítek szolgálatot vagy hintát lendítek főállásban, jól meg szoktam írni mindent, amit szűkebb környezetemmel nem osztok meg. Artikulálom a mélyről búgó hangot. Mr. Hyde dr. Jekyll elé lép. Reggelente, amikor iskolába kocogunk a gyerekekkel mákos kiflikkel felszerelkezve, vagy délben iskolatejes poharakat zörgetve átfut rajtam a rémület, hogy valaki felismer (á, szóval maga írja azokat a rémes cikkeket?), de ez a nevemen nevezés eddig csak kevésszer következett be. (Ezt a pár alkalmat viszont nem kívánom senkinek. Hahaha.)

Persze nem ilyen egyszerű különbékét kötni, átlépni a hétköz- és vásárnapok határait. Nem lehet olyan könnyen reggel fánksütő, este pedig kritikuskodó az ember. A „jól meg szoktam írni” fennhéjázó kifejezés, és jellemző többszörös rejtőzködő életmódomra. Nem, nem arról van szó, hogy én mint éles elméjű és hegyes tollú újságíró vívom a szabad sajtó háborúját az ostrom alatt álló erdélyi szerkesztőségek rejtett bunkereiben. Ha ilyennek látszom vagy akarok látszani, akkor ez csak mimikri. Neeem, nincsenek okos, szókimondó szerkesztőségek Erdélyben (sem). A történelmet itt sem a nyilvánosság első, szakmailag felépített, ellenőrzött vonala írja és vívja. Viszont vannak zugportálok, blogok, folyamatos háttérzümmögés, és én ilyen háttérzümmögő műhelyekben vagyok alkalmazásban mint dolgozó. Gyalogzümmögőként. Ez van, tessék, kész, kimondtam. Mentségemre szolgáljon, a zümmögés mellett néha kísérletet teszek a szúrásra is.

Ezekben a műhelyekben a következő szabályok vannak: naponta meg kell írni legalább egy vagy két anyagot, megadott témára (rendszerint az a téma, amit a keresőmotorok témaként feldobnak), lehetőleg minél rövidebben, és „kattintásbarát” módon. (Cím, alcím, szövegközi cím, ki- és beajánló stb.) A szerkesztők kifejezetten rühellik a hosszabb, érvelős szövegeket, a ráérős írásmódot. Egyetlen dolog vezérli tollunk (klaviatúrához hozzátapadt izzadt, sajtómunkás ujjbegyeinket): a kattintás. Négy gyermek mellett naponta (gyorsan fejszámolok) legalább 15-20 ezer ütést kell mérni a billentyűzetre. Kemény, mi? Az évek alatt több klaviatúrát is elnyűttem, és miközben folyamatosan szövegnek látszó, szelleminek nem nevezhető termékeket gyártok, mint jó írástudó vakond, túrom a sorokat, regények és tanulmányok, kiforrott munkák vetélnek el bennem. (Fejbenírás, kitűnő szórakozás.)

Nagyon fontos tanulási folyamat ez: szembesített az olvasóval, akit régen (még a könyvérában) hajlamosak voltak a szerzők túlbecsülni. Pedig ő sem más, mint kritikátlan, de jól ingerelhető, röfögő-kommentelő linkzabáló állat. Leleplezte ez a helyzet őt és a szövegfétist is: a francba a regényekkel, a tanulmányokkal; hány szöveg rengette meg (de legalábbis tartotta meg) a magyar szellemi életet az utóbbi egy évtizedben? Kettő? Három? Fél tucatnál nem több, az biztos. Majd ha jönnie kell, jönni fog az én képernyőmre is ilyen, addig pedig enni kell. Legalábbis a négy pujának. Úgyhogy ide nekem a reggeli posztot, alcímmel, felcímmel, szövegközi kiemeléssel együtt. És végül, valamint utolsósorban, le- és elszámoltam mostanában magamban a szerzőkkel is, ha már itt tartunk, bejelenteném (módfelett eredeti módon) a halálukat. Nem létező térben nem létező olvasók nem létező figyelmét keresni: micsoda szereptévesztés. Az egyetlen hiteles ellenállási forma: a hallgatás.

Összegezzük: a világ működőképessége érdekében – ideértve a hinták megfelelő ívű lengését – nem lehetek az, aminek látszom, továbbá annak kell látszanom, ami nem vagyok. Ennek folyományaként minden úgy történik, hogy nem történik semmi. Ez pedig nem egyszemélyes abszurd. Közösségi játék.

A kollektív hülyeségnek nagyon szigorú szabályai vannak. Márciusban például (megint) Marosvásárhelyre látogatott a Jobbik: a párt itt tartotta kihelyezett elnökségi ülését. Nem mellesleg „lakossági fórum” is szerepelt a programban, az eredeti tervek szerint a katolikus egyház közösségi házában ismerkedtek volna a magyar szélsőjobb emberei és a Maros-parti derék polgárok. Belőlük nevelne a párt saját szavazótábort Erdélyben. Helyi civil szervezeteknek jutott eszébe rákérdezni a marosvásárhelyi esperesnél: hogy is van ez a katolikus pártpropaganda? Az esperes először elismerte, hogy kiadta a termet a Jobbiknak, de tagadta, hogy tudná: kinek. (“Valami Árpád-sávos zászlók lesznek a rendezvényen, de nem tudtam, kikről van szó” – nyilatkozta Oláh Dénes.) Egy nap sem kellett ahhoz, hogy azt tagadja (önmagának ellentmondva), hogy valaha megállapodás született: a katolikus egyház megint (és itt is) rájött, mindennél fontosabb a látszat. A háttéralkukat könnyebb elhallgatni, mint beismerni.

A Jobbik persze nem hátrált meg, a lakossági fórum elmaradt ugyan, de volt elnökségi ülés, egyezkedés a Tőkés- és Markó-ellenes Magyar Polgári Párttal (a politikai konccal, amelynek megszerzésében még reménykedhetnek), valamint sajtótájékoztató a párt erdélyi kirendeltségénél. Mert van ilyen. Milyen jelentős fegyvertény ez az iroda Budapesten, Szegedi Csanád jobbikos EP-képviselő így vesz elégtételt az „elszakított nemzetrészek” miatt: előretolt helyőrséggel, erdélyi képviselői irodával. Egészen közelről, Marosvásárhelyről nézve a székely rovásírásos cégérrel ellátott aprócska, emeleti, rosszul szellőző szoba tulajdonképpen csak egy sötét és reménytelen lyuk. Ám innen Budapestre nemzeti fény árad. Úgy kell neki.

Ebben a lyukban összegezték, hogyan folytak a tárgyalások „stratégiai partnerükkel”, az MPP-vel (melynek vezetője, Szász Jenő, el sem ment az egyeztetésre), itt vázolták a tájékoztatásra éhes román sajtónak, hogyan képzeli el a román magyar „történelmi” megbékélést a Jobbik. Nem lehet csak úgy mélyen a magyar nacionalista köd mögül előbukkanó románok szemébe belemondani, hogy menjenek a fenébe, élesben, a helyszínen előttük is mutatkozni kell valamilyennek. Ilyen környezetben az otthon harcias Jobbik is meglengeti a megbékélés-zászlót.

Valamennyire készült a vállt vállnak vetve sajtót tájékoztató Balczó, Vona és Szegedi arra, hogy hús-vér románokkal találják szembe magukat. A vezérek tolmácsot is hoztak magukkal (a helyi irodavezetőt), de nem számoltak azzal, hogy még a magyarról magyarra fordítás is nehézkes, a magyarról románra tolmácsolás pedig egyenesen lehetetlen. Az erdélyi magyar jobbikos természetesen nem beszéli jól a (területrabló, nemzetszaggató) állam nyelvét. Ezért a marosvásárhelyi dialógus az „izé, hogy is mondják”, „itt van a nyelvemen, na” szófordulatok görcsös ismételgetésére szorítkozott, kínos hallgatásokba és vihogós félreértésekbe fulladt. Közel álltam az izzadó tenyerű, ijedt szemű nemzetvédőhöz, időnként tőlem kért segítséget a nyelvi hídveréshez. (Ő sem tudta, ki vagyok, természetesen álcáztam magam.) Én pedig azon merengtem: a reggeli fánksütő és nappali cikkíró szerepe mellett mi vár még rám? Még a végén én vezetem be Erdélybe Vonát. És majdnem így is lett. Izé, hogy is mondják.

Orbán Viktornak már nem volt ilyen szerencséje (velem), mert az ő márciusi üzenetét a bukaresti magyar nagykövet felesége tolmácsolta – néhány nappal a Jobbik fellépése után – Marosvásárhelyen. A magát „alföldi lányként” felkonferáló Bajtai Erzsébet – dacára a magára vállalt diplomáciai szerepnek – szintén egy kukkot nem beszélt románul, így megint alkalmi fordító közvetítette a magyar miniszterelnök szövegét a helyi és országos sajtónak és rajtuk keresztül a románoknak Marosvásárhelyen. (Mert hogy ne felejtsük el, itt élnek románok. Ha Orbán Viktor Erdélybe üzen, a románoknak is üzen. Ezt a nemzetegyesítés lázában nem árt néha elismételni.) Tolmács a tolmácsnak kivájja a szemét, ez a logikája a végtelen meg nem értések vígjátékának. Orbán szavaihoz hozzábiggyesztette a magáét Bajtai (huncut kis áthallásos, „legyen úgy, mint régen volt” sóhajokat), és mindezt úgy fordította – a románul rosszul beszélő erdélyi magyar fordító –, hogy a miniszterelnök azt üzente, vissza mindent. A románok persze a még ki nem mondott szóból is értenek, rögtön diplomáciai botrány lett az ügyből. Az Orbán-kormány úgy lőtt öngólt, hogy a labdához sem ért. Bajtai – a nagykövet-feleség – és az őt delegálók nem tudták, hogy a játszótéren illik megtartani a játékszabályokat.

A legkevésbé szerencsés azonban, dacára fánksütős, hintalengetős tapasztalataimnak, én voltam. Mert március 15-i napi penzumomban úgy döntöttem, most odaszúrok. Kicselezem a regulát. Már belefáradtam a nyilvánvaló hülyeségek leleplezésébe, a közhelyeket pufogtatók pufogtatásába. Az önmagam előli bujkálásba. Elvesztettem érdeklődésemet a pártelnökök, a miniszterelnöki üzenetek és a nagykövet-feleségek iránt. Reménytelen emberek, reménytelen helyzetek. Úgy döntöttem, szembenézek azokkal, akikkel naponta kerülgetjük egymást. Akik mellett eddig eloldalogtam. És most megmondom, amit elhallgattam a játszótereken és a szülői értekezleteken. Azt, ami leginkább érint. Vettem egy mély lélegzetet, és a helyi zümmögő rovatomba megírtam, hogy a marosvásárhelyi református kollégium kórusa meg nem bocsátható módon a magyar himnusz előtt énekelte el azt az izét, amit a (buta, tohonya, alulművelt) köztudat székely himnuszként ismer. Ráadásul: falsul. És ebből – a falsból – nagyobb botrány tört ki, mintha azt írtam volna, hogy a kettős állampolgárság, a mindent elárasztó nemzeti rizsa hülyeség. Mintha nyilvánosan fityiszt mutattam volna Vonának vagy az Orbán köpenyében pompázó nagykövetnének.

Cikkem megjelenése után sértett szülők és kóristák rohamozták meg (virtuálisan) a szerkesztőséget, a szerző fejét követelve. És olyanokat kiabáltak, öklüket rázva, hogy a kritika nemzetárulás, a magyar ember pedig akkor is énekel, ha botfüle van. Meg hogy az ilyen cikkeinkkel megrontjuk a magyar ifjúságot. Eláruljuk (fals) értékeinket. Főszerkesztőm napok óta rejteget. Abban bízott, hogy az ünnepi műsorról szóló beszámolóban nem lesz semmi politika, nem érinti majd a szöveg a tekintélyes felszólalókat, és akkor béke lesz. Tévedett.

A (nemzeti) tekintély mélyen gyökerezik – derült ki most. Ott van a játszótereken, a farsangi fánkokban, az iskolai kórusokban is. Az egyéni hiúságokban és ambíciókban. Onnan szökik szárba. És nincs olyan, hogy most beszélek, máskor meg hallgatok. Az egyenruhába bújtatott kóristák szemében tükröződő tekintély kollektív tisztelete irányít mindent.

A magyar sajtószabadság idei ünnepén egy falsul éneklő iskolai kórus leleplezésére futotta nekem. Azért kell most bűnhődnöm, mert kimondtam: nincs fülünk a hallásra. Bárki bármilyen céllal jöhet ide, nevelhet magának saját képére a saját hangjába szerelmes kórus tagjaiból szavazót, főszereplőnek nevezett statisztát. Bőrünket bocsátottuk áruba saját hiúságunk vásárán.

 

 

Kapcsolódó írások:

Parászka Boróka: (…) Az emberek általában nem használnak pontot. Mondta Krasznahorkai László október...

Parászka Boróka: Magyarvallás Októberben népszámlálási kampány volt, rosszul sikerült. Sokáig próbáltam úgy tenni,...

Parászka Boróka: Szivárgás Éppen kiszivárog az MSZP választási programja, amikor ezeket a...

Parászka Boróka: Ripacsok Mondanám, hogy szórakoztató módon lebukott a Jobbik szóvivője, a teljes...

Parászka Boróka: Túlélők A magyar sajtóban reneszánsza van az apokalipszisirodalomnak. Egyre-másra jelennek meg...

 

 

Cimkék: Parászka Boróka