Végel László: Európai toalettek

Jót tett az utazás és a pár hónapos svájci tartózkodás. Csendben, egy kisvárosban meghúzódva befejeztem a Bűnhődés című regényemet, s munka közben valahogy meg is feledkeztem Magyarországról és Szerbiáról is. A végén pedig kiderült, hogy mégis arról a térségről írok, ahonnan jöttem, holott eredetileg Berlinről akartam írni. Ahogy sorjáztak a mondataim, beláttam, hogy Európát mégiscsak alulnézetből szemléltem, ami a peremvidéki látásmódom, plebejusi kozmopolitizmusom természetes velejárója.

Ezért lett regénybeli európai útvezetőm a gastarbeitereket szállító balkáni autóbusz kalauza, aki elmondja, hogyan lett európai utas. Dante, illetve Vergilius kísértett, csakhogy ez az utazás nem a pokolba vitt, hanem máshova. Hogy hová, abban immár korántsem vagyok olyan biztos. A kalauz fiatal korától Európát akarta látni, ezért lett jegykezelő. Azokban az időkben, a hatvanas évek elején Jugoszlávia éppen nyitott Nyugat felé. Én is, akárcsak nemzedéktársaim, az éjszakai vonattal Triesztbe utaztunk, hogy farmernadrágot és divatos olasz trikót vásároljunk. Vörös útlevéllel a fél ország Triesztbe rohant, ahol a jugoszláv szocializmus kacérkodott a kapitalizmussal. A trieszti Ponte Rossón váltunk naiv és ártatlan titóistákká. Megnyíltak a határok, beindultak a nemzetközi járatok, s az én kalauzom felismerte, hogy jegykezelőként talán látni fogja Európát.

A külföldi járatokon azonban jegykezelő csak párttag lehetett, így hát habozás nélkül beiratkozott a Kommunista Szövetségbe, vagyis nem hazudott, amikor a Berlinig tartó mintegy 16 órás utazás közben Európa nagyságát ecsetelve bevallotta, hogy ő tulajdonképpen Európa miatt lett kommunista.

Manapság már senki sem érti ezt a regénybeli kalauzt, saját fia sem, aki szerint az apjának bűnhődnie kell. Ő viszont azt tervezi, hogy a fiából banktisztviselőt farag, mert manapság csak a pénz a fontos. Nem kell többé se kommunizmus, se Európa.

A kalauz azonban régimódi idealistaként továbbra is Európa országútjain barangol, és közben rádöbben, miért kellett Jugoszláviának széthullania. Akkora különbségek voltak a szerbiai és a szlovéniai autóút menti toalettek között, hogy ez az ország nem maradhatott egyben. Csakhogy az EU-ban is tapasztalhatók akkora különbségek a toalettek között, mint az egykori Jugoszláviában. Szerbiában piszkosak az út menti toalettek, rendben van, Szerbia még nem tagja az uniónak. Magyarország tagja, a toalett-tisztasággal mégis gondok vannak. Bezzeg Berlinben az út menti illemhelyek illatosak, és halk zene mellett végzi el a dolgát az ember. Előfordulhat tiszta toalett persze Belgrádban is, Újvidéken is, Budapesten is, de akkor meg a szagelszívókkal van a gond. Ezekre a helyekre csak az új urak járnak, akik még nem tanulták meg, hogy milyen fontosak a szagelszívók.

Ilyen a keleti expresszkapitalizmus: rosszak a szagelszívók. A szagelszívókban a dánok és a hollandok verhetetlenek, állapítja meg a plebejusi Európám regényhőse.

Szent meggyőződésem, hogy a kalauznak igaza van. Ha az új tulajdonosnak van tőkéje, amihez persze megfelelő kapcsolati tőke is kell, akkor márvány burkolólapot, minőségi olasz porcelánszanitert, csaptelepet vásárol. Minden csillog-villog, hiszen a keleti kapitalizmus szeret csillogni-villogni, de a szagelszívó már másfajta kultúrát kíván. A tökéletes toaletthez nem elegendő az expresszkapitalista kultúra, amelyben élünk, ha egyáltalán maradt pénz a kultúrára. Miközben azt is szem előtt kellene tartani, hogy nem az úri toalettek a fontosak, hanem azok, amelyekbe a köznép jár.

Ez a legnagyobb gond. Tulajdonképpen a mai Európai Uniónak az a legnagyobb gondja, mint az egykori Jugoszláviának.

Európát másként éli meg a plebsz Európa egyik felén, és másként a másikon.

Ez járt a fejemben, amikor a svájciak arról faggattak, hogy mi történik ma Magyarországon. Nem a napi politika érdekelte őket, nem az, hogy mit akar ez vagy az a párt, és mekkora a súlya, hanem a mögöttük meghúzódó szellemi, közösségi háttér, hiszen a politikai vonatkozásokkal, újságolvasók lévén, tisztában voltak. Néhányan a magyar irodalomban is járatosak voltak, amelynek még ma is rangja van, s meglepődve tapasztalták, hogy a kortárs művekből ez a szellemi háttér nem kiolvasható. Az irodalom ugyanis manapság arról szól, hogy Magyarország bájos ország, tele szép, szellemes történettel, bravúros szójátékkal. Európa legszellemesebb és legironikusabb szupermarketje. A Magyar Szöveg mögött kedves, ironikus Tündérország ragyog. A mai német irodalom sokkal kíméletlenebb és kritikusabb a német valósággal szemben, mint a magyar. Valahogy így morfondíroztak az ismerőseim, és hozzátették, hogy egykor, mármint a Kádár-korszakban, kritikus hangvételű modern irodalom tárta fel a rossz magyar közérzetet.

Ez volt a Kádár-korszak purgatóriuma.

De miért maradt el a rendszerváltás purgatóriuma?

Annak örömére, hogy befejeztem a Bűnhődést, nagyobb lendülettel írom a Neoplanta avagy az Ígéret Földjét. Persze, időközben látnom kellett, hogy Zentai Péter Lászlónak mennyire igaza van, amikor a magyarországi könyvkiadás nagy válságáról beszél. A könyvkiadók padlón vannak, már-már nem is merem felkínálni a könyvet valamelyik kiadónak, amelynek szerkesztőit ismerem, nehogy kellemetlen helyzetbe hozzam őket. Ahogy látom, az idei megjelenésre már alig van esély, minden helyt megtelt, de az sem biztos, hogy az elfogadott, idei tervekbe besorolt könyvek megjelennek. Nem is értem. Hogyan beszélhetünk nemzeti érdekről, esetleges megújhodásról átfogó, sokrétű és sokszínű kulturális fellendülés nélkül? Annál is inkább, mert a magyar világban mindig a kultúra oldaláról jöttek a jó impulzusok. A történelem számos példát szolgáltat erre, de inkább szólok a személyes tapasztalatomról. Az egykori Jugoszláviában létezett egy kéthetente megjelenő irodalmi és kulturális újság, a Knyizsevna recs, amelynek ma már legendája van. A legjobb ellenzéki újság volt, az is maradt, amíg Szlobodan Milosevics emberei szélnek nem eresztették a szerkesztőit.

1983-ban „magyar számot” szerkesztettem, amelyben szerepelt Konrád Györgytől Csoóri Sándorig mindenki. A sors úgy hozta, hogy a szerzők java része a demokratikus ellenzék sorából kerül ki. Külön erre a számra készültek Danilo Kis Petri-fordításai, vagy húsz-huszonöt vers. Mellette még Vickó Árpád, Szentgyörgyi Klára, Sonja Licht fordította szerbre a mintegy másfél folyóiratszámot kitevő szövegeket. A magyar szám ellen tiltakozott a belgrádi magyar nagykövetség és a magyar kormány, mondván, hogy hamis képet fest Magyarországról. Rontja a jószomszédi viszonyokat. A jugoszláv hatóságok is morgolódtak, mert azt hitték, emigráns írókról van szó. Nekik pedig elegük volt az emigránsokból. Gojko Tesics főszerkesztő elmagyarázta nekik, hogy nem emigráns írók, hanem ellenzékiek. Amire azt válaszolták, hogy jó, jó, de hivatalos magyar írókat is közölni kellett volna, legalább a jószomszédi viszony kedvéért. Ezzel lezárult az ügy, amelynek a folytatása a legérdekesebb.

A magyar számot elolvasta Kocsa Popovics, Tito legendás partizántábornoka, később külügyminisztere, aki a harmincas években a párizsi szürrealisták táborába tartozott. A hetvenes években azonban összekülönbözött Titóval, aki abban az időben bekeményített, márpedig Kocsa Popovics nagy demokratikus ugrást szeretett volna előkészíteni. Amikor látta, hogy szándékát nem tudja megvalósítani, bejelentette Titónak, hogy nem kíván többé politizálni. Mihez kezdesz, kérdezte Tito. Teniszezni fogok, válaszolta. Ettől kezdve a sajtóban nem írták le a nevét. Kocsa Popovics tenisznadrágot öltött, és Belgrádban, később Dubrovnikban teniszezett. A Knyizsevna recs számát olvasgatva közölte Gojko Tesics főszerkesztővel, hogy Magyarországon nagyon fontos változások lesznek, mert az az ország, amelyiknek ilyen kiváló értelmiségi elitje van, jobb sorsot érdemel. És ez az értelmiség kiharcolja ezt.

Nem hittem a fülemnek. 1983-ban álmodni sem mertem magyar rendszerváltásról. 1989-ben viszont sokat gondoltam a teniszező Kocsa Popovicsra. Az egykori szürrealista elméletíró pontosan tudta, hogy Kelet-Európában a kultúra oldaláról érkeznek a változások.

 

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Végel László: Közép-európai eszkimók Végel László Közép-európai eszkimók A Savigny platzi S-Bahn peronján...

Végel László: Levelek Szerbiából – balkáni és közép-európai paradigmák Elérkezett Szerbiába is a sztrájkhullám. Sztrájkolnak a rendőrök, a...

Végel László: Közép-európai pályaudvarok Végel László Közép-európai pályaudvarok Az utóbbi időben a szokásosnál...

Végel László: A Magyar Nárcisz Végel László A Magyar Nárcisz Angolul jelent meg a...

Végel László: Túl a pártpolitikán Unalmas újvidéki késő őszre számítottam, de minden másképpen történt. A...

 

 

Cimkék: Végel László