Dalos György: Húsvét előtt

Berlin, 2011. március 9.

Hirtelen ébredvén, hajnal felé eszembe jutott: elfelejtettem rákérdezni valamire. E lapban (2010/7) idéztem Szőcs Géza tavaly nyári nyilatkozatát: „És itt van Tamás Gáspár Miklós is, akivel lehet egyetérteni vagy egyet nem érteni – én többnyire nem értek vele egyet. De hát ő nemcsak és nem elsősorban publicista, hanem kivételes képességű és műveltségű gondolkodó (is, de – D. Gy.), nem sikerült ennek megfelelő feladatot találni számára, ami még akkor is vállalhatatlan, ha ő maga mindent el is szokott követni azért, hogy összevesszen munkaadóival. Ami engem illet, nem szeretném, ha arról a kormányról, amelyben hasznos szeretnék lenni, azt jegyezné fel az utókor, hogy ennek működése alatt fordult fel, pusztult éhen, bolondult meg vagy vándorolt ki Tamás Gáspár Miklós.”

Időközben, mint tudjuk, TGM-et többedmagával elbocsátották a Filozófiai Intézetből. No már most, gondoltam, micsoda nagyszerű alkalom ez arra, hogy Szőcs Géza bebizonyítsa: földijét, egykori kenyeres pajtását nem hagyja cserben, legalábbis megcáfolja a nyugdíjba küldés egyik indokát, miszerint a filozófusnak nincs nyelvtudását igazoló vizsgája. Itt kellene Szőcsnek kivernie a huppot, hiszen ha valaki, akkor ő tudja, hogy TGM, ha vizsgázott, ha nem, már Romániában ragyogóan beszélt angolul, franciául, a németet pedig adott esetben én is igazolhatnám.

Csakhogy aligha fog államtitkárunk ez ügyben lépni, mint ahogy más ügyekben is inkább sasszézik. Egy terjedelmes interjúban például így „védi meg” a Magyar Nemzet által csalással megvádoltakat: „Nem jó, ha tisztességben megőszült filozófusok esetleges tévedései összemosódnak a politikai gengszterek által valóban elkövetett tudatos rablásokkal. Nem jó, ha az emberek azt gondolják, a moszkvai ingatlanpanamában is csak annyi az igazság, mint – mondjuk – a Steiger Kornél filozófusprofeszszor úrral kapcsolatos vádakban.” Az elszámoltatási kormánybiztosról nyílt iróniával mondja: „Budai Gyula személyében új »kultúrpolitikai« [idézőjel Szőcstől – D. Gy.] szereplő jelent meg. Fellépésével a kultúra történései újszerű kontextusba kerülnek.” Arra a kérdésre, mit gondol konkrétan Budairól, ezt a választ adja: „Nem tudom igazán megítélni a tevékenységét.” S végül, amikor az újságíró azt firtatja, nem volna-e tanácsos a filozófusok ügyében kapcsolatba lépnie az elszámoltatási biztossal, ekként vágja ki magát: „Mostanában bennem is megfordult: szükséges lenne vele beszélgetnem.”

Megvallom: eláll a lélegzetem, nem találok szavakat Szőcs Géza jellemzésére. Még szerencse, hogy Molière időben megírta a Tartuffe-öt.

 

 

Január végén a könyvesboltokba került Gorbacsov-életrajzom – a müncheni kiadó bölcsen március 2-ra, a szovjet exelnök nyolcvanadik születésnapjára időzítette. Nem dicsekvésként, de nem is panaszként mesélem, hogy a nagy nap körül egész sor rádióadó és újság jelentkezett nálam, majdnem annyi, mint a médiatörvény körüli viszontagságok idején. Szakmányban adtam interjúkat. Itt csak a legkülönösebb felkérést említeném. Egy keleti, szóval volt NDK-s újságíró – nevét mellőzném – időpontot javasló levelében a következőket bocsátotta előre: „Még egy szót a személyemről. Már három éve dolgoztam rovatvezetőként a lapnál, amikor felbukkant a Stasi-aktám, amelyből kiderült, hogy 1976-ban, diákkoromban a felderítési főosztály beszervezett, és nyolc hónapig dolgoztam nekik, mígnem politikai megbízhatatlanságom miatt ők zárták le az együttműködést. Az ügyet megvizsgálta egy becsületbíróság (…) és úgy döntött, hogy tovább dolgozhatom. Lehet, hogy Ön már olvasott erről, a hír annak idején bejárta a médiát. Semmiképpen se szeretném azonban, ha a dolog homályban maradna Ön előtt, és remélem, nem jelent akadályt az interjú útjában.”

Az interjú elkészült és megjelent, a pettyes múlt nem került szóba köztünk. Pedig emlékeztem a három évvel ezelőtti botrányra, amelyben, mint az lenni szokott, igazság és hamisság keveredett. Akadt, aki a szerkesztőt támadva az újságon akart ütni egyet, és olyan is, aki mögé állva a régi szép NDK-s időket szerette volna újrafényezni. Maga az érintett nem tagadta a besúgás tényét, mindössze azt hozta fel mentségként, hogy félrelépéséről már a rendszerváltás előtt beszélt ellenzéki barátaival – egy közülük ezt olvasói levélben erősítette meg –, és a laphoz kerülve a főszerkesztőnek is elmondta, hogy annak idején beszervezték. Magam részéről úgy éreztem: nem lehetek bírája annak a diákgyereknek, akivel mindez harmincöt esztendővel ezelőtt megtörtént. Az ötvenöt év körüli férfi pedig azzal, hogy figyelmeztetett, legalábbis velem szemben teljesítette erkölcsi kötelességét, vagyis, tehetném hozzá kissé bizonytalanul a fogalom erejében, rendes embernek mutatkozott.

 

 

Semmi kétség, „viktoriánus” éra előtt állunk, s bár nekem van némi tapasztalatom ératúlélésben, most elég tanácstalannak érzem magam. Nemcsak azért, mert nehéz megmondani, hogy az a valami, aminek az elején vagyunk, milyen hosszú lesz, hanem a tartalma is jószerivel követhetetlen. Annyi biztos, hogy amit a politika akar, azt a történelem meg szokta kontrázni, különösen ha olyan egzotikus képződmény lebeg a szemük előtt, mint, teszem azt, egy internettel megspékelt bethleni konszolidáció vagy egy EU-csereszabatos keresztény-nemzeti kurzus. Ilyen dolgok nincsenek, az van, ami helyükbe lép: a pénz hatalma és a hatalom pénze végtelen variációkban. S persze a meglepetések, amikor húsz évvel később a silány menzakoszt kiviszi az utcára a diákokat, a parlament fellázad, és a már ritkuló hajú kormány- vagy államfő nemzeti lobogónk árnyékában könnyes szemmel, dadogva kér bocsánatot a nemzettől – hogy miért, még nem tudni.

Mindez lehetséges, hanem a gyűlölet már ma elviselhetetlen. Mintha háború lenne, s csak arra várnánk így húsvét előtt, „ki először mondja ki azt a szót, / ki először el meri mondani, / kiáltani, bátor, bátor, / azt a varázsszót, százezerek / várta, lélekzetadó, szent, / embermegváltó, visszaadó, / nemzetmegmentő, kapunyitó, / szabadító drága szót, / hogy elég! hogy elég! elég volt! // hogy béke! béke! / béke! béke már! / Legyen vége már!” Miben nem hitt szegény Babits, akinek Összegyűjtött verseit Könczöl Csaba barátom eladott könyvtárából vásároltam vissza a Mártírok útjai antikváriumban! Nem csoda, hogy ifjúkorom magyaróráinak utolérhetetlen bornírtsága azok közé sorolta, akik „látták koruk hibáit, de nem találták a kivezető utat”.

 

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Dalos György: Vulkánok és választások Berlin, 2010. május 6. Eyjafjallajökull – alig tudom elképzelni, hogy...

Dalos György: Névváltoztatások és egyéb szörnyűségek Berlin, 2010. november 3. Most kicsit megint rólam lesz szó,...

Dalos György: Gépi és kézi fordítások Bécs–Berlin–Frankfurt, 2009. október 4. „Miklos Tamas Gaspar schützt Jobbikot”, olvasom...

Dalos György: Szvatopluk és vidéke Dalos György Szvatopluk és vidéke Berlin, 2008. január 14....

Dalos György: Sztrájkközi ejnyebejnye Dalos György Sztrájkközi ejnyebejnye Manapság annak, aki akár családi okból...

 

 

Cimkék: Dalos György