Kürti Emese: Szüts Miklós képeiről

Van valami egészen abszurd abban, hogy valaki a huszonegyedik században ugyanúgy fest, mintha a huszadikban élne. A posztmodern és a nyugtalan lelkek számára egészen kétségbeejtő. Mert képzeljük el, azóta ecset helyett van laptop, telefon helyett iPad, modernizmus helyett posztkolonializmus, államkapitalizmus helyett neoliberális piacgazdaság, vagyis nemcsak a kultúra teljes eszköztára, hanem a környezete változott meg. Mégis vannak művészek, akik a valóságnak, legyen az imaginárius vagy tapasztalati, olyan képét adják vissza, amely tökéletesen alkalmatlan arra, hogy akár nyomokban magán viselje a külső körülményeknek az átalakulását, ellenben kizárólag a saját belső fejlődése foglalkoztatja. A nyugati civilizáció kulturális folytonosságának éppenséggel ez az attitűd volt a feltétele: úgy is hívják, hogy polgári értékrend. Ebben az értékrendben a művészet a legalapvetőbb életmechanizmusokkal áll ugyan összefüggésben, de alakja hozzá van rendelve az élet kifinomult követelményrendszeréhez, hogy úgy mondjam, az esztétizált élethez, amelybe a fenekestül felforgatás bizony nem fér bele.

Ez a szilárdságra és stabilitásra épülő kultúrafelfogás egyszerre irigylésre méltó és provokatív. Mert milyen magabiztosság és előrelátás kell ahhoz, hogy valaki ugyanabban a kevés színt lehetővé tevő fekete-fehér tartományban fessen évtizedeken keresztül? Kevesen engedhetik ezt meg maguknak. Ha Szüts Miklós hirtelen elkezdene színes, popos figuratív képeket festeni, azon nem kevesen lepődnének meg. A Bartók 32 galériában kiállított legutóbbi sorozata formailag (technikailag, tónusban és atmoszférában) szintén nem különbözik az előzőktől, a fekete különböző árnyalataiba kevés színt, főként sárgákat beengedő képek a tőle megszokott tájképi melankóliában fogantak. Elegáns melankólia, elegáns ecsetkezelés.

Szüts Miklóst azért mégis mintha utolérte volna a történelem. Sorozatának hőse W. G. Sebald, a 2001-ben autóbalesetben, tehát utazás közben (a sorozat esetében ennek a ténynek kiemelt jelentősége van) elhunyt német-angol író, akit egész életében a nácizmus utáni Németország jelene és jövője foglalkoztatott. Sebald könyvei, melyeket sűrűn illusztrált fekete-fehér fényképekkel, személyes érintettsége miatt is az emlékezés, a száműzetés és az elutazás tapasztalataira épültek. Apja a Wehrmacht katonájaként szolgált, és amikor iskolás korában először látott képeket a holokausztról, senkitől nem kapott kielégítő magyarázatot arra, ami történt. Sebald neve azóta összekapcsolódott Európa második világháborús történelmi tényeivel, illetve az elbeszélésnek azzal a módozatával, amely a tér és az idő dimenzióinak újraélésén alapszik, változó földrajzi és kulturális körülmények között.

Amikor tehát Szüts Sebald utazásait teszi meg akvarelljei fikciós témájává, nem pedig, mondjuk, Goethét, aki neki szintén kedves, akkor tudnia kell, hogy milyen metaforát alkalmaz látszólag semleges képeire. Képcímek nélkül nézve az akvarelleket azt gondolhatnánk, annak lényegi demonstrációjáról van szó, hogy a művész milyen remekül tud atmoszférát festeni. Hát persze hogy remekül. A nap vége olyan, hogy tényleg rászakad az emberre az ég; abból a felhőből nem eső jön, hanem füst és korom állt össze betonnál is nehezebb anyaggá; Isten tudja, mi tartja a magasban. A folyóparton a köd csípős, szúrós füsttel keveredik, a kanyaron túl már nem is látni. Legjobban akkor megy, amikor nem történik semmi, legszívesebben még a lámpaoszlopot is elhessenteném a képből, hogy ne zavarja a magányosság és az absztrakció prioritását. Ha fölbukkan itt-ott egy elhagyott ház vagy beúszik egy hajóorr, az már egyenesen a realizmusnak tett engedménynek tűnik, és csak abban a narratívában nyernek értelmet, amelyet a képcímek biztosítanak számukra: Sebald hajóúton, Sebald nyári viharban, Sebald régi fényképet talált.

Nem nehéz kitalálni, mi zavarja ezt a művelt és finom liberális értelmiségit, aki Sebald metaforikus alakját helyezi maga elé. A magam részéről azt várom, mikor rendez kiállítást azokból a nagyszerű fotókból, amelyeket úgy mellékesen készít, és – szemben a festményekkel – senki sem gyűjti őket. Addig marad a blog, ahol azok a fényképek is megnézhetők, amelyek Gyöngyöspatán készültek illegális szélsőjobboldali szervezetek megbilincselt tagjairól, az általuk megfélemlített emberekről, valamint a túlélés megmagyarázhatatlan ösztönéről. Nincsen bennük semmi fölösleges realizmus.

 

 

Szüts Miklós honlapja

 

 

Kapcsolódó írások:

Kürti Emese: Visnyei Ilona képeiről Látszólag ide nem illő epizód: fiának visszaemlékezése szerint Erdély Miklós,...

Kürti Emese: Szabó Dezső képeiről A magyarországi fotóművészet intézményi és finanszírozási háttere kicsit sincs összhangban...

Szüts Miklós: deske.hu Szüts Miklós: deske.hu Aulich Art Galéria kiállítása, 2007. november...

Kürti Emese: Gőbölyös Luca műveiről Gőbölyös Luca műveiről Gőbölyös Luca legújabb munkája egy főzőműsor. A...

Kürti Emese: A nagy faktúraművész Kevés magyar művész tudna olyan imponáló történeteket mesélni az...

 

 

Cimkék: Kürti Emese