„De megesik, hogy a sárkány sár formájában jelenik meg” – Szőcs Gézával beszélget Nagy József

– Azt nyilatkozta még augusztusban, hogy napló készül államtitkári munkájáról. Írja?

– Persze.

– Mennyi időt szán rá?

– Heti kétszer fél órát, ez pont elég összefoglalni azt, amit föl szeretnék jegyezni.

– „Kedves Naplóm, Viktornak ma jó napja volt, sikerült egy mosolygós kormányülést tartanunk.” Gondolom, nem pont így.

– Nem. Nem ez a stílusom.

– Regény lesz belőle?

– Nem tervezek a politika világában játszódó fikciós regényt. Az viszont kétségtelen, hogy igencsak gazdagítja írói munkásságomat a magyar kormány tagjaként szerzett élmény- és ismeretanyag. Hiszen olyan szintekre jutok el, olyan ajtók mögé léphetek be, ahová a legtöbb író kolléga sohasem, olyan kasztot ismerek meg, amelyet eddig csak távolról figyelhettem. Későbbi műveimben, regényeimben, filmjeimben, drámáimban biztos lesz egy-egy figura, motívum ebből a korszakomból. Nem én vagyok az első írópolitikus, vannak nem is kevesen, gondoljunk csak Eötvös Józsefre, Mikszáth Kálmánra vagy Göncz Árpádra.

– Úgy tudom, azt is rögzíti naplójában, mit gondol egyes politikusokról.

– Kíméletlenül.

– Kormánypártiról is ír rosszat, vagy a lojalitás azért tompítja a független írói attitűdöt?

– A legtöbb súrlódásom a sajátjaimmal adódik. Amint felröppent, hogy én vagyok a kultuszminiszteri poszt várományosa, azonnal elkezdődött a gyűlölködés, a torzsalkodás, a mocskolódás, a gáncs, az ármány. Ami nem a túloldalról indult, hisz riválisaim a Fideszben keresendők. Nem csoda, hogy olykor óhatatlanul is indulattal írok némelyikről.

– Nagyon bánthatják ezek az ármányok. Úgy állt velük elő, hogy még nem is kérdeztem a belső konfliktusairól.

– Nem a bántás zaklat föl, hanem hogy lassítanak, lehetetlenné tesznek, akadályoznak fontos ügyeket. Rengeteg érdekelt szeretne kulturális államtitkár lenni, talán úgy látják, nagy pénz van, vagy legalábbis nagy pénz lesz egyszer a pozíció mögött.

– Egy interjújában említette: sokan melegítenek az ön helyére a partvonal mellett, de nem edzői utasításra, hanem önjelöltként.

– Ilyenek is vannak. De még több gondom van olyanokkal, akik nem is rosszindulatból, hanem veleszületett paralízisből akadályoznak. Nem azért, mert esküdt ellenségei Szőcs Gézának. Tíz hónapja végzem ezt a munkát. Ha mérleget vonok, hogy hoztam-e nagyon elhibázott döntést, tettem-e javaslatot nagyon nem helyénvaló intézkedésre, a válaszom az: hellyel-közzel ugyanúgy tennék mindent. De ha a következő kérdés az, hogy ezek szerint elégedett vagyok-e a teljesítményemmel, a válasz határozott nem. Aminek fő oka az apparátus, amely olyan örökölt tehetetlenséget, lomhaságot, kockázatkerülőnek mondott, kispályás, szűk mentalitást hordoz magában, hogy azzal lehetetlenség megbékülni. Pazar ötleteket és kezdeményezéseket sikerült kiérlelnünk és elindítanunk, de ezek kilenc tizede elnyelődik és elformátlanodik az apparátus visszahúzó és lehúzó erején. Ez elég egy magas vérnyomásos tünetegyütteshez.

– Az államtitkárság fölvitte a vérnyomását?

– Föl, méghozzá tartósan, én pedig a legegyszerűbb módszerhez folyamodtam: gyógyszert kezdtem szedni. Ennek mi a következménye? Időnként súlyos álmosság vesz erőt rajtam, megesett, hogy nyílt színen elaludtam, ha csak másodpercekre is. Kajánul szóvá is tették, hogy Szőcs önnön felszólalása közben alszik.

– Hol történt a malőr? Csak nem kormányülésen?

– Nem, nem. Valami kiállításmegnyitón.

– Állva bebólintott?

– Igen. Ami részben a még meg nem szokott gyógyszer következménye, részben azé, hogy kizsigerel a feladat. Először a családomtól, a magánéletemtől és a saját munkámtól vettem el szinte minden időt, aztán csak az éjszaka maradt. Ezek után nem meglepő, hogy felettébb haragos tudok lenni, ha mások lajhársága vagy rosszindulata miatt elakadnak az ügyek. Jobb szeretem a nyílt ellenfelet, a nyílt helyzetet, a nyílt konfrontációt, ahol az győz, akinek jobbak az érvei, vagy az, aki erősebb. Ehelyett mi történik? Kiadok egy feladatot, amire azt mondják, megcsináljuk. Eltelik egy hét, kérdezem, megcsináltátok-e, hát nem, miért nem, hát ezért meg azért, jó, holnapra legyen meg. Rendben. Másnap megint kérdem, megint nincs meg. És így megy heteken keresztül. Ezer ilyennel küszködöm.

– Házon belül?

– Házon belül és kívül is. Nincsenek szeparált felségterületek, egy minisztérium képtelen a többitől függetlenül létezni.

– Ön az úr, cserélje le a személyzetet.

– Hová gondol? Ez az államigazgatás, itt nekem nincs lehetőségem eltávolítani, leváltani senkit. Ráadásul olykor miniszterektől kellene megszabadulni.

– Kitől?

– Hagyjuk a nevét, bár megérdemelné, hogy megnevezzem. A minap átküldök neki egy fontos anyagot, ráírom, hogy sürgős, huszonnégy órán belül kérjük vissza. Eltelik pár nap, utánakérdezünk, nem is látták a dokumentumot. Végül megkerül, de csak a fedőlap, belülről hiányzik az akta. Pótoljuk a papírokat, mire két nap múlva megírják, hogy nem is ők az illetékesek, és továbbküldik egy másik osztályra, onnan egy harmadikra kerül, így folyik a csocsózás, hogy egy teljes hónap múltán ugyanott álljunk, ahonnét indultunk: a semmiben a semminél. Nem tudom leváltani azt a minisztert.

– De az a miniszter, szegény, benne van a naplóban.

– Abban biztos lehet.

– Orbán tud a Szőcs-naplóról?

– Tud.

– Szokta olvasni?

– Még nem látta.

– Miért nem adja a kezébe?

– Majd ha kéri, odaadom. Egyelőre nem kérte.

– Kínálja föl neki.

– Majd szól. Egyébként az, hogy beleolvasson, belekommentáljon, csak oly módon lehetséges, hogy ezt az eseményt is rögzítem.

– Mondjuk, minél több a szerencsétlenkedés, annál gazdagabb az írói élményanyag, annál több és izgalmasabb dráma, regény születhet az ön politikusléte után.

– Nem a személyek a lényegesek. Hatvan-hetven év múlva, ha már meghalt az összes szereplő, attól lesz izgalmas az olvasmány, hogy kiderül, az én időmben honnan hová jutott ez a kormány.

– A mai politika különb, mint a mikszáthi világ?

– Hát, azt hiszem, nem. Vannak őstípusok a politikában.

– Az apparátus tunyaságán elvérző pazar ötletekről szólt az előbb. Soroljon, kérem, párat abból a kilencvenszázalékos kálóból.

– Legnagyobb szívfájdalmam a magyar nemzeti digitális archívum, a MANDA és a hozzá tartozó kulturális GPS csúszása. Minden feltétel adott ahhoz, hogy elkezdjük az érdemi munkát: nagyszerű, felkészült emberek gondolkodnak a feladatokon, gyűjtik az ismereteket, tapossák a virtuális ösvényeket. Mégis helyben járunk, ugyanis közjogi értelemben nem létezik a MANDA, sem mint önálló jogi személy, sem mint a kormányzat által jóváhagyott program. Eltelt tíz hónap úgy, hogy csupán bürokratikus harcok zajlottak miniszterekkel, államtitkárokkal, apparátusokkal.

– Ki mondott nemet a MANDÁ-ra?

– Hát ez az! Senki nem mond nemet, sőt mindenki igent mond, mégsem halad az ügy. Ez itt a rejtély. Hadd hozzak még egy példát. Már a kormány megalakulása előtt pályázatot akartam kiírni az európai eszme történetének olvasmányos összefoglalására. Megmagyarázom. Minden nagy birodalom egy-egy szellemi alapműre épült: a Koránra, a római jogra, a Kommunista kiáltványra – az agyakba és a lelkekbe plántált, olykor manipulált értékekre. A világban Európai Unió néven érvényesülni kívánó birodalomnak viszont nincs jól megírt bibliája, nincs ilyen kohéziós műve. Egyelőre csak egy gazdasági tér. Így az unió legtöbb polgára nem érti, mi köze a másikhoz, mi köze az észtnek a máltaihoz, a portugálnak a litvánhoz.

– És majd a magyar kulturális államtitkárság megíratja a birodalom bibliáját? Nem éppen ambícióhiányos elképzelés.

– Egy szellemesen megírt mű képes lehet közérthetően elmagyarázni, miért jött létre az unió, miért érdekünk a fennmaradása, miért nevezhetjük közös hazánknak. Úgy képzeltem, az EU összes országában szívesen forgatnák a fiatalok. Még a mi elnökségünk alatt megjelenne a kötet, és legkésőbb 2011 júniusában ajándékként átadhatnánk az uniós vezetőknek… Babits Mihály és Szerb Antal országában vagyunk.

– Reprezentációnak biztos jó lenne. A bibliaságán tamáskodom.

– Elképzelésemet, ma sem értem, miért, tüntető morgással fogadta az apparátus. Kiderítették, hogy ilyen célra nekem nincsenek is forrásaim. Hagymázas őrültségek, bürokratikus rémálmok halmazával fogták vissza az ötletet, amely végül ellehetetlenült. Mire tavaly ősszel kiírtuk a pályázatot, olyan kevés idő maradt az alkotásra, hogy a tervezett határidőre nem születhet értékelhető pályamű. Ráadásul talán csak a minisztérium honlapján jelent meg a felhívás. Mindenestül elmeszelték.

– A birodalom bibliája 2011 júniusa után is a birodalom bibliája. Amúgy meg, ha ennyire a szívéhez nőtt egy ötlete, miért nem csönget be Orbánékhoz? Tudni, hogy baráti a viszonyuk. A miniszterelnök Erdélyt járva többször megszállt Szőcséknél, sőt önt az a tisztesség érte, hogy előszót írhatott Lévai Anikó szakácskönyvébe, méghozzá az összes fogás végigkóstolása után. Miért nem szól, hogy Viktor, ezek hülyét csinálnak belőlem, segíts már?

– Amikor a sárkánynak megszámlálható és beazonosítható fejei vannak, azok levághatók. De megesik, hogy a sárkány sár formájában jelenik meg, a sárnak pedig lehetetlen levágni a fejét, és ütközni sem lehet vele, mert nem lenyeli, hanem elnyeli az embert.

– Ez már Harry Potter.

– Ne menjünk olyan messzire. Nemrégiben lefordítottam egy román író, Mircea Cartarescu művét, a Sárkányok enciklopédiáját – tán ezért ugrott be ez a kép a sárkánnyal –, most lesz bemutatója a tavaszi könyvfesztiválon, érdekes, szórakoztató olvasmány, ajánlom mindenki figyelmébe.

– Szóval miért nem kéri a miniszterelnök segítségét a sársárkány elleni küzdelemben?

– Az államadósság, az államháztartás helyzete, az adórendszer és a nyugdíj érthetően nagyobb súllyal van jelen a tudatában, mint az, hogy megszületik-e, mondjuk, egy ilyen könyv. Pedig az ilyen kis ügyekből áll össze a sikeres kultúrpolitika.

– A naplótól kanyarodtunk el. Ír ellenzékiekről is?

– Azokról írok, akikről van markáns mondanivalóm. Arról a politikai elitről, amely a kezében tartja a nemzet sorsát egy olyan történelmi pillanatban, amikor a világ példátlan kihívások, veszélyek, fenyegetések közepette rendeződik át. Magyarország az elmúlt száz évben két katasztrofális döntést hozott – a két világháborúba való belépésre gondolok. Ezekkel elherdáltuk mindazt, amit a nemzet sok évszázad alatt halmozott föl tőkében, esélyben, vagyonban, történelmi feladatok megoldására való alkalmasságban, és kiszolgáltattuk magunkat különféle történelmi erők kénye-kedvének. Harmadszor nem hibázhatunk. Most nincs egy gazdag ország, amit el lehetne herdálni, hogy maradjon helyette egy kis, kifosztott, megcsonkított országocska. Most eleve egy kicsi, sokszorosan kifosztott országocska van. Ha ezt is elherdáljuk, nem marad semmi. Föl kell vértezni magunkat az ostobaság, a bornírtság ellen. Olyan politikusgarnitúrát kell felnevelnünk, amely képes megfelelni a kihívásoknak. Ebben rengeteg feladat és hatalmas felelősség hárul a kultúrára és oktatásra. Lényegében ezért vállaltam az államtitkári megbízatást. Sose vágytam politikai karrierre.

– Sose? A rendszerváltás utáni Romániában szenátor volt, 1992-ig az RMDSZ főtitkára, alelnöke, igaz, aztán kiszorult a vezetésből, és megfogadta: soha többé politika.

– Az a soha a bukaresti és az erdélyi politizálásnak szólt. Jól éreztem magam az irodalomban, a kényelmet kerestem, olvastam, megírtam tervezett műveimet… Nagyon nem hiányzott ez az államtitkárság, de azt gondoltam, képes vagyok a közösség hasznára lenni abban, hogy az ország a legműveltebb nemzetek közé emelkedjen, és európai tudásközponttá váljon. Ez önmagában garancia lehet az állami szintű ostobaságok ellen.

– Kibontaná ezt a gondolatot?

– Ahhoz kevés egy interjú. De négy év talán elég lesz megpróbálni.

– Első hivatalos útja Kazahsztánba vezetett, utóbb többször járt Kínában, most márciusban is ott töltött egy hetet, és úgy általában is, ha teheti, Keleten tárgyal. Orbán Viktor beszédeiből pedig azt tudni, hogy változóban a világrend, nekünk is Kelet felé kell fordulnunk. Na de mostanáig azért kapartunk, hogy a Nyugat befogadjon bennünket.

– Öngyilkos politika lenne a szemétre vetni a nyugati demokráciát. Önmagunkhoz csak akkor maradhatunk hűek, ha ragaszkodunk az Európai Unióhoz. Hogy emellett a Kelet felértékelődik számunkra, nem relativizálja, csupán kiegészíti uniós elkötelezettségünket.

– Mire kell nekünk a Kelet? És mire kellünk mi a Keletnek? Onnan nézve Magyarország egy falu. Van kínai város, aminek kétszer-háromszor annyi lakosa van, mint a Kárpát-medencének.

– Különleges adottságunk, hogy Keleten testvérként, az unión belüli első számú partnerként tekintenek ránk. A kazahsztáni repülőtér a világ azon kevés pontjainak egyike, ahol ha az ember kiejti a száján, hogy magyar vagyok, széles mosollyal sietnek a segítségére.

– Mit számít a személyes szimpátia a politikai döntésekben?

– A szimpátia tőke. Ami az államközi kapcsolatrendszerben is jelentős tényező. Kínában a Ludas Matyi című régi magyar játékfilm bemutatója után másfél millió gyereket neveztek el Matyinak. A „Szabadság, szerelem! E kettő kell nekem” pedig kötelező tananyag az iskolákban. Az összes kínai gyerek egy életre megtanulja e két nevet: Petőfi és magyar. Kínában kevés szobor van, azon belül is kevés a modern, és elenyésző számú a nem kínait ábrázoló köztéri alkotás. Petőfinek mégis szobra van Sanghajban. Ami mutatja, milyen kiszámíthatatlan kisugárzással bír a kultúra, és micsoda hatalmas tőke is egyben.

– Arra játszik kormányunk, hogy abban a világelsőségre törő másfél milliárdos országban, ahonnan nézve Magyarország kerekítési hibahatár gazdaságban, népességben, mindenben, ott valaki a pekingi központi bizottság felső fórumain azzal áll elő: együk meg Európát, és legyen ehhez a trambulin, mondjuk, Magyarország?

– Megevésről nincs szó, de trambulinról talán van. Ha elérjük, hogy Magyarország hídfőként, átrakodóként jelenik meg a belső-ázsiai és a távol-keleti országok tudatában, az számunkra mérhetetlen gyarapodást jelent anyagiakban és szellemiekben egyaránt. Hongkong mekkora Kína mellett? Nagyítóval alig találni meg a térképen. Mégis annyi évtizeden keresztül Kínával egyenrangú tényező volt a világkereskedelemben, sőt még ma is az, hiszen a kínai vezetésben volt annyi bölcsesség, hogy nem lerohanni akarta, miután visszaszerezte, hanem asszimilálni, integrálni. Hongkong jól kitalálta, miről akar szólni. Most nekünk is ki kell találnunk, Magyarország miről szóljon.

– Ezek szerint önök már kitalálták. De a megvalósításhoz kevésnek tűnik, hogy ön barátkozik Pekingben meg Asztanában, és hogy a sanghaji kisdiákok szabadságszerelmet szavalnak bronz-Petőfi előtt.

– Kitalálni kevés. Meg is kell csinálni. Ami jócskán túlnő a kultusztárca lehetőségein. De megéri foglalkozni a gondolattal, mert ha Magyarországból Hongkong lesz, az említett kockázatok és fenyegetések sokkal kezelhetőbbek lesznek számunkra.

– Legyünk Hongkong? Nincs tengeri kikötőnk, még tengerünk sincs. És Ferihegy 2-re is csak átszállással lehet kijutni a Nyugatiból.

– Hongkong ez esetben természetesen metafora. Egyébként Svájcnak sincs tengere. Talán jobb példa is számunkra az alpesi ország: kicsi, mégis meg tudott maradni átrakodóhelynek és semlegesnek.

– Mi NATO-tagok vagyunk.

– A NATO-n belül is különböző szerepek és attitűdök lehetségesek. Meggyőződésem, hogy hamarosan nagy világkonfrontációk bontakoznak ki, melyekben nem tudni, milyen szerepet játszik majd a NATO, és még abban sem vagyok biztos, egyáltalán fennmarad-e katonai szövetségként.

– Feloszlik a NATO?

– Én csak azt állítom – még ha ez közhely is –, hogy a jövő tele van bizonytalansági tényezőkkel. De afelől nincs kétségem, hogy a magyar külpolitikának lesz módja újrafogalmaznia önmagát.

– Háborúkról beszél?

– Az energiakrízis, a vízhiány, a népességvándorlás, az élelmiszerhiány vagy éppen a fundamentalizmus kapcsán éleződő ellentétek háborúkba torkollhatnak. A nyugati társadalmak elöregedtek, képtelenek belső tartalékaikból fönntartani azt a világrendet, amelynek irányítói és haszonélvezői voltak az elmúlt bő egy évszázadban. A Nyugatnak nincs esélye győzni egy esetleg kirobbanó világkonfrontációban, éppen ezért abban érdekelt, hogy békés megoldásokat találjon értékei továbbmentésére. Az optimista verzió szerint az Egyesült Államok és az Európai Unió csupán elveszíti jelenlegi megkerülhetetlen pozícióját, a pesszimista változat szerint viszont öszszeroppan a külső nyomás alatt.

– Ezek az ön vagy a kormány ideái?

– Azt mondom, amit gondolok, nem egyeztettem senkivel. De biztos vagyok benne, hogy minden felelős magyar és nem magyar politikus kalkulál ezekkel a forgatókönyvekkel. Hatalmas felelőtlenség napfényes mezőn zajló, veszedelmektől mentes sétalovaglásként elképzelni a nemzet jövőjét.

– Merésznek tűnik ez a nagy ívű vízió egy kulturális államtitkártól.

– Akkor maradjunk csak annyiban: a világ bizonyára fenekestül felfordul a következő évtizedekben.

– Eddig már Orbán is elmerészkedik a beszédeiben. Ön volt hatással a miniszterelnökre, vagy fordítva?

– Feltevéseim évtizedek alatt kristályosodtak ki bennem, és szerencsésen találkoztak azzal, amit Orbán Viktor gondol.

– Az Orbán-kormány Kelet felé fordulásának megnyilvánulása a sok vitát és iróniát kiváltó Julianus barát-program. Ön pár hete volt államtitkár, amikor bejelentette, hogy néhány fős genetikai kutatócsoport segítségével, DNS-vizsgálatokkal térképezi fel őseink eredetét. Mondván: anakronisztikusnak tartja, hogy kizárólagosan a finnugrista elmélet dogmái közé szorítja a tudomány a nemzeti tudatot. A mából visszanézve: jó ötlet volt a Julianus barát-program?

– Ami az ötlet tartalmát illeti: változatlanul úgy vélem, hogy megkerülhetetlen és teljesíthető feladat feltárni a magyarság eredetével kapcsolatos tényeket és ismereteket. Az ügy kommunikálását illetően viszont számolnom kellett volna azzal, hogy Magyarországon ez a téma hisztérikus reakciókat vált ki. Kritikusaim nem akarták, és talán nem is voltak képesek megérteni, hogy szigorúan tudományos kutatásról van szó. Olyan következtetéseket akartak beleerőszakolni a vizsgálatba, amelyek meg sem fordultak a fejemben, sőt szándékaimmal ellentétesek. Rám fogták, hogy rangsort kívánok fölállítani a magyar nemzet egyes közösségei vagy tagjai között, azt keresem, ki igazi magyar, ki nem igazi magyar, ki mélymagyar és ki hígmagyar. Ezen spekulációkról tömören annyit mondhatok, hogy baromságok.

– Géneket és ősmagyarságot emlegetni a politikában – valljuk be, ennek van némi történelmi stichje.

– Tudom, hogy a magyar közgondolkodás történetének bizonyos aberrációi és maguk a gyászos történelmi események érzékennyé tettek sokakat. Mégis azt gondoltam, evidencia, hogy a magyarság nem genetikai ügy, hanem – ha már feltesszük a kérdést – kulturális. Nem hittem, hogy ostobasággal és indulatossággal a fajelmélet felemlegetéséig juthatunk. Mindez ráadásul egy olyan országban, amelynek legnagyobb költője nem magyar, hanem szláv származású – Petőfiről beszélünk –, de ez nem akadályozta meg őt abban, hogy a nemzet legszimbolikusabb figurájává váljon. Legnemzetibb királyaink majdnem mind, vagy talán egytől egyig vegyes házasságokból születtek. Miről beszélünk?

– Szóval jó ötlet volt a Julianus barát-program?

– Bármely tény tudományos vizsgálata jó ötlet. Ugyanis része a civilizációs tevékenységnek, amelyet a legalapvetőbb emberi ösztön, a kíváncsiság hajt. Számos nemzet kutatta a genetikai értelemben vett legközelebbi rokonait, születtek várt és kevésbé várt, meglepő eredmények. Ezt nekünk is meg kell tenni. Nem azért, hogy a széttartó erőket erősítsünk, hanem mert többet akarunk tudni a múltunkról. Értelmetlenül sok energiát pazaroltunk el arra a spekulációra, hogy kik a rokonaink, kik nem, ennek véget kell vetni.

– Ön szerint nem stimmel a finnugor rokonság?

– Stimmel az, de biztosan nem olyan mértékben, mint az egyetemeken és ortodox tudósi körökben a nyelvészek és a kultúrantropológusok állítják.

– A magyarság eredetét már kutatta 2000 és 2008 között a Szegedi Biológiai Központ Genetikai Intézete és az akadémia Régészeti Intézete.

– Így van. Ha azzal nem volt baj, ez most miért szúrja egyesek szemét?

– Mert azt nem tűzte zászlajára egy frissen megválasztott jobboldali kormány kultuszminisztere. Amúgy az a vizsgálat arra jutott, hogy „a genetika segítségével sem fejthetjük meg a magyar eredetkérdést, és az nem is fejthető meg”.

– Szerintem pedig megfejthető, értem ezen, hogy pontosan feltárhatók a rokonsági viszonyok. Szerintem ha tudom, ki a harmad- vagy negyedfokú unokatestvérem, akkor azt is, honnan ered ez a rokonság. Ott vagyunk az eredetnél. Az a kutatás hozott eredményeket, de számos vitás kérdésre nem adott választ.

– A Julianus barát-program kiötlésekor volt tudomása a két évvel korábban zárult vizsgálatról?

– Természetesen. Sőt azt a kutatást kívántam megkoronázni egy olyan akcióval, amely a nyilvánosság számára is emészthető formában dolgozza fel és zárja le a magyarság eredetének kérdését.

– Mostanában nem hallani a programról.

– Mert lefulladt. De nem adtam fel. Máshogyan kell közelítenem a kérdéshez: nemzetközi kutatókat, szaktekintélyeket vonok be a munkába, akikkel kapcsolatban nem vetődhet fel sanda gyanú.

– Keleti kutatókat?

– Államtitkárként számos keleti országban megfordultam, és nem titok, hogy ezeken a helyeken előkészítettem a vizsgálat folytatását.

– Mennyibe került ez mostanáig?

– Semennyibe, leszámítva a telefon- és a levelezési költségeket.

– A keleti barátok mellett a magyar akadémia is segít?

– Szeretném az akadémiát is bevonni, noha tudom, ott sokan ellenérdekeltek. De én csak presztízsükben vitathatatlan szereplőkkel juthatok vitathatatlan eredményhez.

– Mennyi pénz kellene hozzá? Tízmillió? Száz?

– Valahol a kettő között félúton. A befektetett összeg busásan megtérül, hiszen nemcsak a magyar önismeretet, hanem a legszélesebb értelemben vett tudományt – a genetikát, a történelemtudományt és a nyelvészetet – is gazdagítja majd.

– Csakhogy nincs pénz kultúrára. Ön még a Szépművészeti Múzeum régóta tervezett bővítésétől is elvette az arra címkézett uniós milliókat.

– Az uniós pénz nem vész el, csak másra használjuk. Nevezetesen a Városligetig húzódó új kulturális tengely, az Andrássy negyed megtervezésére és az első lépések megtételére. Az említett területet a kulturális intézmények és építészeti értékek páratlan együttese jellemzi, átalakítása, egységes kezelése magasabb rendű érdek, mint az, hogy a Szépművészeti Múzeum kapjon egy mégoly fontos modernizációs kiegészítő teret. Első lépésben visszaadjuk eredeti funkciójának a ma az autóforgalom által a városról leszakított Hősök terét. Ehhez el kell terelni az Andrássy út forgalmát, az Ajtósi Dürer sor felől érkező járműveknek pedig alagutat szükséges építeni.

– Nyilatkozatai szerint ön nemcsak a múltba, valamint a Hősök teréhez kíván képletesen hidat verni, hanem magyar és magyar közé is. Határon túliak és határon inneniek közé éppúgy, mint a pártvitáktól megosztott magyarországi magyarok közé. Ehhez képest azzal, hogy – önt idézem – politikusként sem adja föl „szabadgondolkodói mivoltát”, és ha úgy tartja helyesnek, akár kormánytagoknak is beszól, saját pártján belül is árkokat robbantott.

– Bizonyára így is megközelíthető a közéleti szereplésem. Ahol megszállott árokásók működnek, ott nem tűnik sikeresnek az árokbetemető program. De ha létezik eszköz a gyilkos belső indulatok felszámolására, a kultúra az. Pár hete Tarr Béla filmje Berlinben megszerezte az Ezüst Medvét. És bár a rendezőnek a kormányt kritizáló nyilatkozata után a sajtó egy része hazafiatlan, hazaáruló, országát rágalmazó alaknak titulálta Tarr Bélát, azért az alkotást még a jobboldali közvélemény is úgy könyvelte el, hogy lám, a magyar művészet képes a legmagasabb nemzetközi elismerések elnyerésére. Miről is van szó? Még azok is, akik soha meg nem néznék A torinói ló című filmet, sőt egyetlen Tarr Béla-művet sem, büszkék a rendezőre, akit egyébként az általuk ásott árok túloldalán helyeznek el. Vagyis létezik egy perspektíva, a kultúra perspektívája, ahonnan nézve még a Demokrata olvasói is egyazon közösségbe, a magyarok közösségébe tartoznak Tarr Bélával. És ha ezt megérti mindenki, akkor talán már nem is kell egymást lemészárolnunk, érdemesebb összefognunk, és megkeresni a közös értékfelületeket. De mondok egy másik példát. Mi, magyarok rendkívül büszkék vagyunk arra, hogy miénk a világ legtöbb Nobel-díjasa, lélekszámra vetítve, persze. Nagy buzgóságunkban e sorba belevesszük azt az Elie Wieselt is – született Wiesel Lázárt –, akinek a családját magyar hatósági közreműködéssel pusztították el a második világháború idején. Csakhogy Elie Wiesel szerettei tragikus halálát nem tudja függetleníteni a magyar nemzettől, és kikéri magának, hogy őt magyar Nobel-díjasként tartsa számon bárki is. Számára a magyar bűnös nemzet, úgy, ahogy van.

– Amin nem lepődünk meg.

– Nem. Pedig nyilvánvaló, hogy nem vagyunk felelősek a nagyapáink tetteiért. Bár ha abban a kontinuitásban határozzuk meg magunkat, amit úgy neveznek, hogy magyar, akkor magyar emberek által elkövetett vétkekért, ha közvetlen felelősség nem terhel is bennünket, de az a kötelezettség igen, hogy igyekezzünk jóvátenni a bűnöket. Oda akartam kilyukadni, hogy az önbecsülés és önértékelés felmutatásának lendületében olyan neveket is dagadó kebellel sorolunk, akik az országot származásuk miatt voltak kénytelenek elhagyni. Teller, Szilárd Leó, Wigner Jenő, Neumann olyan közösségbe született, melynek tagjait a magyar politikai mező egy bizonyos szeletében a legszívesebben ma is kiszorítanák a nemzetből. Képtelenség.

– Mostanáig úgy hittem, a kulturális miniszternek az a feladata, hogy működjenek a színházak, a múzeumok, alkossanak remekműveket a művészek. Ön viszont szinte csupa ezeken túl eső területről beszélt mostanáig. Talán nem is kulturális miniszternek, hanem minimum kultuszminiszternek, pardon, kultuszállamtitkárnak kéne önt nevezni… Miért csóválja a fejét?

– Egyrészt egyetértek az okfejtésével. Másrészt tudom, mi a következő kérdése: egy csupán államtitkári eszközökkel bíró politikus mindebből mit tud megvalósítani?

– Ez a kérdés később jött volna, de vegyük előre.

– Tudomásul veszem, hogy jelenleg sem az ország állapota, sem az államigazgatás felkészültsége nem alkalmas arra, hogy kibontsam, és stratégiákká, konkrét programokká vetítsem le mindazt, amit gondolok és tenni akarok. De meggyőződésem, hogy rövid időn belül – ami jelenthet hónapokat, vagy egy-két évet is – bővülnek a források, lesz pénz építkezésre. Nekem pedig megnő az akciórádiuszom.

– Reméli, vagy ígérete is van erre?

– Orbán Viktor tökéletesen egyetért azzal, amit a következő történet rejt számunkra tanulságként. A háború alatt egy brit kormányülésen egy miniszter azzal állt elő, hogy a hadiállapotra tekintettel nullázzák le a kulturális kiadásokat, és a felszabaduló összeget fordítsák fegyverekre. Mire Churchill így válaszolt: „Rendben, de akkor miért is harcolunk?”

– Lenullázásról nálunk nincs szó, „mindössze” 5,3 milliárdot vesz el a kormány a kultúrától. Igaz, háború se dúl. Már elnézést, hogy lehúzom a sárba ezt a többértelmű párhuzamot.

– Csupán azt kívántam érzékeltetni, hogy a mi miniszterelnökünk ebben a vonatkozásban Churchill módjára gondolkodik. Ezért van bennem türelem kivárni a pillanatot, amikor végre kultuszminiszterként tevékenykedhetem. Na de ön mit is akart kihozni ebből a kultuszminiszterségből?

– Rögtön, csak még egy közbevetés. Az ön politikai súlyáról és jövőjéről ellentmondásos hírek keringenek. Mielőtt kinevezték volna, négy cölöpöt vert le leendő hivatalával kapcsolatban: nem államtitkárság, hanem minisztérium jár a kultúrának, Jankovics Marcell végleg távozik a Nemzeti Kulturális Alap éléről, a filmfinanszírozás az előzetes hírekkel ellentétben a tárcánál marad, csakúgy, mint a magyar kultúra határon túli terjesztéséért felelős Balassi Intézet. Az összes kérdésben vereséget szenvedett, emellett maga Csoóri Sándor fúrta, mégis meglett az államtitkárság. Nem értem. Miért kell ennyire pont ön Orbán Viktornak? Mert egy régi jó barát elviseli a kultúra térvesztését? Vagy mert jól mutat a katonás kormányban az a bizonyos szabadgondolkodó, aki a tőgypörköltről és a világ újrafelosztásáról is autentikus véleménnyel bír? Mi az ön valós súlya?

– A miniszterelnök irántam való bizalmát töretlennek gondolom. Tudja, mit akarok csinálni, és drukkol nekem. Ön azt kérdi, mi a súlyom? Úgy vélem, a kormányzat és a kormányzat mögött álló erőtér megkerülhetetlen figurájának számítok. De mint miniszter, mint államtitkár, nem tartozom az erős kormánytagok közé. Eszköztáram kicsiny, forrásaim szegényesek. A szó klasszikus államigazgatási értelmében a tárcám gyenge minisztérium, nem hasonlítható a három nagy kormányzati energiaközponthoz, de még az olyan kisebb hatalmi koncentrátumokhoz sem, mint a külügy-, vagy az agrár-, vagy a honvédelmi minisztérium. Tudomásul veszem, hogy a fontos politikai feladatok megvalósítása, az ezekhez kapcsolódó kérdések ma Fellegi, Navracsics és Pintér között dőlnek el. Szóval befolyásom, ha van, nem intézményes tényezőknek köszönhető.

– Hanem személyi tényezőnek.

– Ezt én nem mondom ki. És maga se mondja ki.

– Ön karriert és kultuszt épít, én csupán interjút írok. Naná, hogy kimondom. És most térek vissza az ön kultuszminiszteri mivoltához. Szimpatikus a már említett gondolat, miszerint hidat építene magyar és magyar, ha úgy tetszik, kormány és polgár közé. Csakhogy rettentően nehéz lehet ezt mézeskalácsszíves, árvalányhajas, porcelán szent koronás giccs nélkül megoldani. Ha lassan is, de fogy a levegő a kormány körül. Lecsengett a választások keltette optimista hangulat, egy darabig etethető még a nép az előző hatalom elszámoltatásával, filozófusbotrányokkal, alkotmányozással, de a megszorítás akkor is megszorítás, ha fideszes ma legföljebb széllkálmánozhat. És ha kenyérből nem jut vastagabb szelet, marad a cirkusz, ha úgy tetszik: a kultusz. Kapott megbízást kultuszépítésre?

– Először azt tisztázzuk, mit jelent az, hogy kultúra. Sokaknak, világszerte egyre többeknek semmit. Mások számára legalább jelent valamit. Igen ám, de mit? A bocskais, díszmagyaros, wassalbertes, ősturáni vonulatnak egész mást, mint a nyugatias, modern tartalmakban és eszközökben gazdag értékvilág híveinek. Az egyiknek a turult, a másiknak az avantgárdot. Én meg azt mondom, hogy a kettő nem feltétlenül inkompatibilis, és minden érték iránt nyitott vagyok. Az avantgárd jegyében lettem költő, de Wass Albertben is találok művészi értéket. És ebben az sem befolyásol, hogy tudom: akik zászlóra tűzték Wass nevét, nem esztétikai megfontolásokból tették ezt. Nekem amúgy a jól sikerült turulszobrokkal nincs bajom.

– A tizenkettedik kerületit lebontatná?

– Azzal éppen vannak fenntartásaim, de nem bontanám le. A világ számos pontján látni turulhoz hasonló szobrokat. Induljon el Erdélybe, rögtön a Királyhágó után a legelső faluban balra áll egy hatalmas turul, az van ráírva, román királyi sas. Engedtessék meg, hogy minden nemzetnek meglegyen a maga sasmadara, amihez olyan képzeteket társít, amilyeneket akar.

– A mi nemzetünk sokféle képzetet társít hozzá, egyebek mellett a vészkorszakét. De hagyjuk szállni ezt a madarat, nevezzék is bárhogyan. Érdekesebb most annál, hogy milyen az ön személyes ízlése. Azt már tudjuk, hogy Wass Albertben talál művészi értéket.

 

– Évről évre alakul, gazdagodik az ember ízlése. A legnagyobb hatással könyv rám Szentkuthy Miklós Prae című regénye volt. Korábban pedig Hamvas Bélának az életében megjelent egyetlen kötete, A láthatatlan történet című esszégyűjtemény. 1971-ben erdélyi kamaszgyerekként el is jöttem Budapestre, hogy megismerjem a két írót. Szentkuthyval baráti kapcsolatom alakult ki, leveleztünk sokáig, a legnagyobb magyar zsenik egyikeként tartom számon. Hamvas Bélához is becsengettem, az ajtóban megjelent egy néni, kérdezte, kit keresek, mondtam, Hamvas Bélát, mire azt válaszolta, hogy a férjem sajnos már három éve meghalt, de ha van kedve, jöjjön be, beszélgessünk. Büszke vagyok rá, hogy a legelsők között álltam ki Hamvas Béláért. Egy kolozsvári folyóiratban, a Korunkban szó szerint azt írtam: ő a magyar kultúra leggonoszabbul ignorált jelensége, ami tarthatatlan és tűrhetetlen. Nemzetközi botrány kerekedett belőle, az Életünk című folyóirat egyik tavalyi száma foglalkozott vele. És én voltam az, nem a most habzó szájjal lobogót lengetők, aki floridai otthonában felkereste Wass Albertet, hogy megismerje. És én voltam, aki meglátogatta Márai Sándort San Diegóban. És én voltam, aki sokat beszélgetett Határ Győzővel. És énnekem volt atyai barátom Faludy György. Mindegyikükkel jó viszonyt ápoltam, annak ellenére, hogy például Wass Albert és Faludy ki nem állhatta egymást. Az én világnézetembe és esztétikai horizontomba mindannyian beférnek egymás mellé. Néhányan azt is tudják rólam, hogy szenvedélyes kutatója vagyok a kiszorított, érvényesülni nem hagyott magyar kulturális értékeknek, íróknak, költőknek, festőknek, zeneszerzőknek. Sokukat segítettem, elfelejtett művészeket éppúgy, mint akkoriban kezdő, de ma már lírai nagyságnak számító költőket, akik sosem jutnak első kötethez, ha én magam ki nem adom őket. Milyen hát az ízlésem? Hankiss Elemér egykori könyvcímét idézve: a népdaltól az abszurd drámáig terjed. Egységes fenomenológia darabja számomra egyik is, másik is, köztük semmiféle ellentmondást nem érzékelek, inkább élvezem a minőség szerinti átjárást. Egyik este szívesen elmegyek a Kékszakállúra, másnap pedig egy operettre, mert Lehárban, Kálmánban és Hubayban is a magyar teremtő erő megnyilvánulását látom.

– Magánemberi nyitottságát át tudja, át akarja ültetni a miniszteri tevékenységébe is?

– Kötelességem. Sem nem helyes, sem nem lehetséges valamiféle kötelező esztétikai divat, beszédmód bevezetése.

– Pedig az ön nevével hozták összefüggésbe a 3F-et: finanszírozandó, felejthető, felejtendő.

– Valóban én használtam ezt a formulát, de nem a saját elveimet jellemeztem vele, hanem az általános, számomra elfogadhatatlan gyakorlatot. Nálam az nem fordulhat elő, hogy mától kezdve, teszem azt, csak operett kell, vagy éppen operettről szó sem lehet. Elfogadhatatlan, hogy bármely kormányzat mások rovására részesítsen előnyben bizonyos önkifejezési módokat. A monokultúra nem jó, abban hiszek, hogy virágozzék száz virág. A természet egyetlen négyzetméteren belül képes növeszteni számtalan különböző tulajdonságú növényt: az egyik piros, a másik kék, a harmadik jó ízű, a negyedik csípős, az ötödik illatos, a hatodik magasra nő. Ha fél pokrócnyi helyen elfér ekkora gazdagság, akkor mi azon a jóval nagyobb területen, ami a haza vagy akár a nagyvilág, miért ne tudnánk értékelni a lehető legkülönbözőbb illatokat, színeket, ízeket, formákat?

– A kultuszépítéstől kanyarodtunk el. Ön Bécsből hazahozatná a Bocskai-koronát.

– Mi a baj a Bocskai-koronával?

– A koronával semmi. Csinnadrattás hazahozatalát értékelnék sokan magyarkodásnak, a valós tettek hiányát, a gazdasági bajokat elfedő szimbolikus cselekedetnek. Kultuszépítészetnek. Giccsnek.

– Akkor lenne jogos a kritika, ha csupa ilyen szimbolikus üggyel foglalkoznék. Csakhogy én járom az országot, néhány kivételével az összes színházban voltam, rengeteg előadást megnéztem, koncertek sorát hallgattam végig. A helyszínen akarom megismerni a problémákat, személyesen látni a beomló színházépületet, a széteső társulatot. És közben persze a Bocskai-koronával is foglalkozom.

– Senki nem mondja önre, hogy nem dolgozik. De ettől még a szimbolikus tettek a leghangzatosabbak: a Bocskai-korona, a Ferihegyi repülőtér és a Szabó Ervin Könyvtár átnevezése, a Bánk bán színre állítása Los Angelesben.

– Nagy szükség van ezekre is. Ahogy már említettük, egyre többen közömbösek a kultúra iránt. Az ő figyelmüket akár a kultúra, akár a nemzeti identitás iránt rendkívül nehéz fölébreszteni, ám egy-egy olyan pótcselekvésnek tűnő gesztus, mint a Bocskai-korona hazahozatala, jótékonyan erősítheti a nemzeti tudathoz és értékvilághoz való kötődésünket. Az utcán megszólított emberek zöme nem tudna említeni három Liszt-művet, de talán még egyet sem. Ám ha a repülőterünket Liszt Ferencről nevezzük el, azzal nemcsak Nyugaton erősítjük, hogy ő a mi zeneszerzőnk – és most ne menjünk bele abba, hogy Liszt magyar-e igazából, mindenesetre tény, identitása jellegzetesen és briliánsan európai volt, benne egy erős magyar komponenssel –, hanem az itt élőkben is. Persze pusztán ettől senki nem veti rá magát a Liszt-CD-kre, nem fog rohanni a koncerttermekbe, de azért erősödik benne a magyar kulturális tudat. A koronával kapcsolatban pedig megtanulja, ki volt Bocskai. Ez nem pusztán politikai látványpékség. Amúgy a látványpékségekben készül is valami. Látványosan, nem baj az. Jó és finom. És még érdekes is. Ettől még a gondolkodás nem válik díszletszerűvé, a dekoráció nem a tartalom helyett, hanem mellette él.

– Bizonyos szimbolikus lépések viszszaüthetnek. Lisztről nevezni el a repteret aligha zavar bárkit is. De a Bocskai-koronát hazahozni akkor, amikor legalábbis az ellenzék szerint Orbán Viktor királynak képzeli magát, hát, lehet, hogy nem a legjobb ötlet.

– Évek óta mondom és írom, hogy annak a koronának nem a bécsi hadtörténeti múzeumban a helye.

– A kommunikáció szempontjából lényegtelen, hogy ön mióta foglalkozik a kérdéssel. Orbán most miniszterelnök, és a koronát is most akarják hazahozatni. Ez öngól lesz.

– Akkor lenne az, ha Orbán Viktor valóban királyi ambíciókat dédelgetne.

– Nem dédelget?

– Viccel?

– Persze. De hadd kérdezzem ismét: kapott megbízást magyarságkultusz építésére?

– Nem. Sokan jósolták, hogy amint megkapom az államtitkári posztot, más diktálja majd a lépéseimet. Voltak is próbálkozások, például az általam egyébként nagyra becsült Eperjes Károly és még néhányak részéről, hogy bizonyos szegmensekben saját kultúrpolitikát csináljanak, de én rendre visszaverem a befolyásolási kísérleteket és a voluntarizmust is. Szerencsémre a miniszterelnök teljes egészében rám bízta, mit teszek.

– Számos ügyben átnyúltak a feje felett, ön pedig némán tűrt.

– Nem akarok háborúkat kirobbantani. Még olyankor sem, ha kiderül, hogy a megkerülésemmel kész helyzetet teremtenek számomra, mint például Jankovics Marcell kinevezése esetében. Ezeket tudomásul veszem, jó képet vágok hozzájuk – ha már érdemben tenni nem tudok ellenük.

– Ferihegyből Budapest Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér lesz a kormány javaslatára. Miközben a tárcaközi földrajzinév-bizottság Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér, Budapest-Ferihegy elnevezést javasolt. Aztán jött a hír, hogy kormányrendelet készül, mely csökkenti a renitenskedő grémium létszámát, megnyirbálja jogkörét. Ilyenkor mit szól az önben lakozó szabadgondolkodó?

– Nem ismerem kellő mélységben a testület érveit, és nem ismerem a motivációikat.

– Mégiscsak ők a szakemberek.

– Nekem itt világos véleményem van. New Yorkban John F. Kennedy a repülőtér névadója, Varsóban Fryderyk Chopin, Veronában Gaius Valerius Catullus, Belgrádban Nikola Tesla, Rómában Leonardo Da Vinci, Párizsban Charles De Gaulle. Normális tudatú országokban ez nem probléma. Azzal keresett föl egy konzervatív, polgári, jobboldali család, hogy szerintük a Ferihegy történelmi név, és még kötődik is a családjukhoz, ezért kérik, maradjon a régi elnevezés. Ez figyelembe vehető szempont, de a dolog horderejét, üzenetértékét, súlyát tekintve elhanyagolható. Ilyen esetekben a saját véleményemre hallgatok, nem családtagokra és nem bizottságokra.

– Nem Liszt nevének szerepeltetésével van a baj, azt a bizottság is elfogadja, csupán azt kérik, maradhasson a Ferihegy is.

– Álláspontom határozott.

– Végül is mindegy, amint kikerül az új felirat, a népnyelv pár héten belül bizonyára lisztferihegynek nevezi majd a repteret.

– Igen, ez kézenfekvő toponímia.

– Önnek nem ez az első átnevezési ügye. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárat még tavaly szeptemberben Fővárosi Hamvas Béla Könyvtárrá keresztelte volna át, miután a Nemzeti Konzervatív Történetkutató Intézet kifogásolta, hogy egy úgymond kommunista ideológus nevét viseli Budapest könyvtárhálózata.

– Na, ez érdekes eset. Egy vasárnap délután felhívott az MTI vagy a Kossuth rádió riportere. Érdeklődött, mi a véleményem a Szabó Ervin Könyvtár névváltoztatásáról. Azt hittem, egy körkérdés keretében szólaltat meg néhány írót, költőt és könyvtárost a kollegina, így elmondtam a személyes véleményemet. A csapdát csak akkor észleltem, amikor kijött a hír, miszerint a kulturális államtitkár számára elfogadhatatlan Szabó Ervin, és kezdeményezi a cserét. Miközben nekem magamtól eszembe nem jutott volna változtatni.

– De ha már így alakult?

– Ha már így alakult, nem bánnám, ha minden az eredeti nevét viselné. Ha rajtam múlik, Kolozsvár legyen Kolozsvár, és ne Kolozsvár-Napoca, a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda legyen Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Dunapentele legyen Dunapentele, és ne Sztalinváros. A ma Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár néven ismert intézmény Fővárosi Könyvtárként lett fogalommá.

– Viselje minden az eredeti nevét?

– Igen.

– Melyiket? A születéskorit?

– Azt a nevét, amelyen nagykorúvá lett.

– És azt ki dönti el, hogy mikor vált nagykorúvá?

– A döntéshozó.

– Most éppen ön.

– Bizonyos kérdésekben most éppen én. De nem kell túlbonyolítani, ezek elég egyértelmű helyzetek.

– A könyvtár kapcsán mégis megneheztelt önre Tarlós István.

– Igen, úgy érezte, a kulturális tárca fővárosi ügyekbe akar avatkozni. Pedig dehogy akartam én beavatkozni. Egyetlen ártatlan mondatomon tört ki a botrány: az ellenzéki oldal berzenkedett és hőbörgött, hogy mi ez az újsütetű agresszivitás, mi ez az átnevezési őrület, a jobboldal meg lapított, eszébe nem jutott megvédeni azzal, hogy igen, ebbe mi ugrattuk be az államtitkár urat. Mindegy, semmit nem bánok, amit mondtam, vállalom.

– Fog változni a név?

– Ha igen, abban nem lesz szerepem, visszavonulót fújtam.

– Hamvas Bélát javasolta. Nagyobb könyvtáros volt ő, mint Szabó Ervin?

– Nagy író volt és nagy gondolkodó. De Hamvast sem érzem föltétlenül szerencsésnek. Habár van már ilyen néven könyvtár Százhalombattán, és nem omlott össze a helyi civil társadalom meg a battai gazdasági élet sem. Hamvas dolgozott abban a könyvtárban, állítólag nem ő volt a legjobb. De Széchényi Ferenc sem volt jeles könyvtáros. Persze Hamvas sem alapított intézményt, viszont kétségtelen, hogy a magyar könyvtárszakma történetében Szabó Ervin jelesebb figura volt nála.

– Szabó Ervin szervezte meg a népkönyvtárakat. Ez valami, még ha kommunista volt is a megboldogult.

– Viszont a magyar irodalomban és gondolkodástörténetben nem mérhető Hamvas Béláéhoz. Nem lesznek álmatlan éjszakáim akkor sem, ha a Szabó Ervin Könyvtár megtartja a nevét, de azért jól mutatna egy Hamvas Béla-szobor a lépcsőházban.

– Ön múzeumi felületként szeretné használni a minisztériuma belső tereit, sőt még a külső falát is. Abból mikor lesz valami?

– Ezt az ötletet is roncsolják a belső rezisztens erők. Azon vitáznak, helyes-e erre fordítani a forrásainkat. Én azt gondolom, igenis megéri áldozni rá, hiszen a kortárs magyar képzőművészet számára ekkora és ilyen föltűnő felület másutt a szóban forgó néhány millió tízszereséből sem állítható elő. Megcsinálom.

– Graffitiztetne?

– Dehogy. Olyan molinókat lógatnék fel, mint amilyenek megjelennek például a Szépművészeti Múzeum és a Nemzeti Galéria homlokzatán. Természetesen fényáteresztő anyagból, hogy ne tegyék lehetetlenné a munkát az irodákban. Tizenkét kortárs képzőművész műalkotásait választottam ki, tíz festményt és két grafikát, most zajlik a látványtervek véglegesítése.

– Ön válogatott?

– Igen. És felkészültem rá, hogy ismét támadásnak leszek kitéve. Már fel is vetette valaki, hogyan merészelem én egyedül kiemelni az alkotásokat. A válaszom: enyém a felelősség is. A válogatás fő szempontja nem az volt, hogy a legnagyobb élő képzőművészek szerepeljenek, hanem az, hogy a képek egymással párbeszédet folytatva üzenjenek és képezzenek egy érdekes, bonyolult felületet.

– Ki az a tizenkét szerencsés?

– Hadd említem Reigl Judit, Franciaországban élő idős magyar expresszionista képzőművész nevét, aki a minap Kossuth-díjat kapott.

– Reigl Judit tán az utolsók között kapta az elismerést. Hiszen ön már jövőre megszüntetné a Kossuth-díjat, a Széchenyi-díjjal együtt. Még egy átnevezés. Mi a baj Kossuthtal és Széchenyivel?

– Nem velük van baj, hanem a nevüket viselő díjjal. A Nobelen kívül nem is jut eszembe száz évnél régebben működő jelentős díj. Magyar biztos nincs ilyen, legföljebb valami eldugott szakmai elismerés.

– A kora is adja egy díj presztízsét, nem?

– Az legföljebb hozzájárulhat. Száz éve a Kisfaludy-díj volt a csúcs, aztán a Baumgarten jött. Új korok új díjat, új szempontokat, új elveket követelnek. A Kossuth-díj két szempontból is rosszul teljesített. Rosszallásunk egyik oka az, hogy sokan érdemtelenül részesültek e magas elismerésben, műveik nem bizonyultak maradandónak, sőt némelyikük ma már mosolyt csal az ajkakra. Ezzel szemben rengeteg arra érdemes személy nem vagy csak posztumusz kapott Kossuth-díjat. És ha valaki azzal érvel, hogy 2012-ben egész más szempontok alapján ítélünk, mint, mondjuk, 1952-ben, erre én azt mondom, igen, pontosan ezért van szükség mihamarabb új díjakra. Húzzunk egy vonalat, és jelentsük ki: a 21. század második évtizedére annyit változtak a társadalmi, politikai, kulturális értékrendek, megközelítések, filozófiák, hogy változás kell. Egyébként azt sem tartom kizártnak, hogy mostani nevén megőrizhető a Kossuth-díj, de nem a legjelentősebb állami elismerésként.

– Ki lesz Kossuth és Széchenyi utódja? Közismert személy? Vagy egy méltatlanul feledett Széll Kálmán?

– Egyelőre ez nyitott kérdés, sőt azt sem tudni, egyáltalán megvalósul-e, amit szeretnék. Az sem biztos, hogy szimbolikus név kell, szerintem az Állami Nagydíj remek elnevezés volna.

– Tényleg lehet, hogy már jövőre nyugdíjazzák Kossuthot és Széchenyit?

– Én szeretném, de kormányzati döntés nincs. Dolgozom a koncepción.

– Orbán dönt?

– Úgy fogalmaznék: az ő véleménye megkerülhetetlen.

– Miként abban is, hogy Alföldi Róbert maradhat-e a Nemzeti Színház élén. Ön ebben a kérdésben hozott is ajándékot, meg nem is. Alföldit remek színésznek, kiváló rendezőnek, jeles színidirektornak nevezte, aztán pedig kifejtette, ha ő marad a Nemzeti élén, azzal „polemikus, szenvedélyes gyűlölködő légkört tartanak fenn, ami nem jó sem az igazgatónak, sem a társulatnak, sem a közönségnek”.

– Amíg Alföldi ügye művészeti, színházi és kulturális kérdés, addig meg tudom védeni őt, de amint nagypolitikai, a kulturális mezőt meghaladó kérdéssé válik, elfogynak az eszközeim.

– Telt házasak az előadások. Mi kell ennél több egy színház esetében?

– A telt ház fontos szempont, de nem az egyetlen. Vegyünk csak egy esetet! Ha, teszem azt, a KDNP kijelenti, hogy Alföldi személye casus belli, koalíciós szakítópróba, nem mondhatom, hogy Alföldi marad, a KDNP meg tegyen, amit jónak lát.

– Ne adjon ötletet Semjénnek.

– Nem szorul rá. A KDNP-ben amúgy is elég nagy az ingerültség, egyre többen érzik úgy, hogy a Fidesz mellett statisztaszerepre kényszerülnek.

– A KDNP önállóan nem létező párt. Ha Semjén pattog, kap Orbántól egy Negrót, hogy Zsolti, ne kiabálj, mert berekedsz. Kötve hiszem, hogy ön a kereszténydemokratáktól tart. Sokkal inkább tűnik úgy, hogy Orbán a Jobbiktól „sajnálja” az Alföldi-témát. Vonáéknak mára szinte csak a cigányozás maradt, a többi témájukat lenyúlta a Fidesz. A Jobbiknál ön kihúzta a gyufát. A párt félhivatalos hírportálja, az egyik frakciótag által távszerkesztett kurucinfó a minap az alábbi sorokkal kezdte egy cikkét: „Ismét kibújt a zsidó a Nemzeti Erőforrás Minisztérium kulturális államtitkárából: Alföldi annyira kiváló művész szerinte, hogy ellenállna, ha el akarnák távolítani a színpadról, s oly nagyra tartja rendezői képességeit, hogy adna neki egy másik színházat, ha már távoznia kell a Nemzeti éléről.” Nem nyílt ki a bicska a zsebében?

– Ez a szint nem ér fel hozzám. A kormány nem azt fogja tenni, amit a Jobbik akar.

– Dehogynem. Ha menesztik Alföldit, a Jobbikot hozzák ki győztesként.

– Ez is egy lehetséges interpretáció.

– Komolyan engedni akarnak ennek a pártnak?

– Megint a nagypolitika mezején járunk. A Jobbik-probléma globális kezelése meghaladja tárcám kompetenciáját. Én megfogalmazom a szempontjaimat, de nem én döntök. Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy a Jobbik miatt fölösleges háborúkat folytassunk. Igyekszem a szakmai és emberi tisztesség keretei között keresni megoldást mindenre, miközben tudomásul veszem, hogy ezeket a szempontokat olykor felülírja a nagypolitika a maga átláthatatlan, olykor mocskos, de legalábbis homályos szabályaival.

– Homályt a Hegel-ügy kapcsán is emlegethetne. Tavaly decemberben a Hírszerző állt elő azzal, hogy a Fidesz egyik fontos háttérembere, a médiatörvény egyik kidolgozójaként és Fellegi Tamás jobbkezeként számon tartott Heltai Péter a rendszerváltás előtti Erdélyben Hegel fedőnéven a Securitate ügynöke volt. Sőt úgy lehetett tudni, önről is jelentett. Ön közvetlenül a hír nyilvánosságra kerülése után úgy nyilatkozott: végtelenül csalódott lenne, ha Heltaival azonosítanák Hegelt. Azóta Heltai elismerte, hogy ő Hegel. Ezek szerint ön most végtelenül szomorú és csalódott.

– Egyelőre nem vagyok az, hiszen nem került elém dokumentum, amely bizonyítaná, hogy Hegel jelentett volna rólam.

– Tudtommal ön kikérte a saját magára vonatkozó dokumentumokat Romániában.

– Így van, és Hegel ezekben periférikus módon jelenik meg.

– Hegel azt a megbízatást kapta, hogy jöjjön Magyarországra, majd figyelje meg önt és a szintén erdélyi Tamás Gáspár Miklóst.

– Hogy ezt a missziót kapta, abból nem következik, hogy jelentett is, és ha jelentett is, abból nem következik, hogy ártott is nekem. A jelentéseinek zömét, úgy tudni, nem ő írta, hanem operatív tisztek dolgozták fel a tőle származó, tisztázatlan körülmények között nyert információkat. Egy biztos: a Bukarestből megkapott dossziéimban problémás Hegel-jelentés nincs. De van itt egy érdekesebb aspektus. Magyarországon és Erdélyben is sok jeles emberről derült ki, hogy együttműködött a belbiztonsági szervekkel, ám az esetek kilencvenkilenc százalékában ezekből nem lett ügy. Szemernyi kétségem sincs afelől, hogy valakinek érdeke volt éppen most bedobni és példátlan módon feltupírozni a Hegel-ügyet. Nagy kérdés: ha nem tudhatjuk meg az igazságot mindenkiről, vajon szabad-e megtudnunk az igazságot kevesekről? Akarom tudni, mit tett Hegel, de akarom ezt tudni a többiekről is.

– Kinek az érdeke a Heltai-ügy?

– Nyilvánvaló, hogy rajta keresztül valaki Fellegi Tamáson akart ütni.

– Házon belül sejti az ellenfelet ez esetben is?

– Tényleg nem tudom. Bizonyára valaki olyan, aki képes súlyt biztosítani a médiában az ügynek. Ami komoly aggodalomra ad okot. Hiszen ha ekkora botrány kreálható egy súlyosan terhelő bizonyítékokat nem tartalmazó ügy kapcsán, ez azt jelenti, hogy bármelyikünk bármikor manipulációs stratégiák játékszere lehet.

– Kinek a játékszere?

– Nem tudom, Felleginek milyen ellenségei vannak.

– Fellegi jobboldali médiabirodalmat épít. Amiből egyetlen jelentős létezik. Komolyan kimondhatatlan annak az S betűs embernek a neve?

– Teljesen értem a gondolatmenetét, és még egyet is értek vele, amíg addig nem jutunk a történetben, hogy az ügy feldolgozásának zászlóshajói a Hír tévé és a Magyar Nemzet voltak. Csakhogy utóbb a baloldali Hírszerző és a 168 Óra is pont olyan kéjjel vetette rá magát az ügyre, mint a mondott birodalomhoz tartozó orgánumok.

– Tették a dolgukat: információhoz jutottak, és tisztességesen feldolgozták azt. Ettől még jogos kérdés az S betűs verzió.

– Maradjunk annyiban, hogy nem látok tisztán e témában.

– És a filozófusbotrányban tisztán lát? Miután Budai Gyula pellengérre állított jó néhány, a baloldalhoz köthető magyar társadalomtudóst, ön a profeszszorok védelmére kelt egyebek mellett a 168 Órában: „Ez az egész rendkívül méltánytalan olyan emberekkel szemben, akik világszerte elismerést szereztek a magyar kultúrának, s öregbítik társadalomtudományunk és filozófiai gondolkodásunk hírnevét. Ráadásul taktikusan, a hatalom szempontjából sem célravezető, ami zajlik: nem jó, ha tisztességben megőszült filozófusok esetleges tévedései összemosódnak a politikai gengszterek által valóban elkövetett tudatos rablásokkal.” Nem kímélte az elszámoltatási kormánybiztost sem: „Budai Gyula személyében új kultúrpolitikai szereplő jelent meg. Fellépésével a kultúra történései újszerű kontextusba kerülnek.” Pár nappal később Budai a Magyar Hírlapban visszaüzent önnek, mondván, jobb lesz, ha mindenki a maga munkájával foglalkozik, ő sem szólt bele, hogy Szőcs Géza kit nevezett ki a Műcsarnok élére.

– Amit ő tesz akár a filozófusok, akár a Műcsarnok új vezetője kapcsán, annak léteznek kultúrpolitikai konzekvenciái. Azért van kormány, azért van kormányülés, azért van kormányon belüli, tárcák közötti együttműködési kötelezettség, hogy minden döntés várható pozitív és negatív hatását előre feltérképezzük. A jelzett esetben Budai elmulasztotta az egyeztetést. A kormánybiztos úr vizsgálatai és az onnan származó információk kis híján lehetetlenné tették, hogy az általam javasolt vezető kinevezhető legyen a Műcsarnok élére.

– A filozófusbotrány kapcsán azt várta volna el Budai Gyulától, hogy mielőtt Heller Ágnesék torkának ugrik, egy kormányülésen vagy bárhol megkérdezze öntől: vajon tisztességesen használták-e fel az előző kormányok által ebben a körben elosztott pályázati pénzt?

– Helyesnek tartottam volna, ha közösen felmérjük a helyzetet, és együtt döntjük el, a vizsgálat mely fázisában váljanak publikussá a tények.

– Szabad egy államtitkárnak szembefutnia a szimbolikus politizálás bástyájának számító elszámoltatással?

– Az elszámoltatás iránt jogos társadalmi elvárás ébredt, hiszen a korábbi kormányok idején megmagyarázhatatlan módon tűntek el horribilis értékek, és bizonyultak veszteségesnek olyan tevékenységek, amelyek a világon mindenütt nyereségesek. A mértéktelen lopás demoralizálta a társadalmat. Helyeslem, hogy a kormány a saját igazságérzete és a társadalom elvárásának megfelelően le akarja folytatni a vizsgálatokat. Azt viszont nem helyeslem, ha a jogszerűségi, igazságtételi szándékba taktikai, pártpolitikai megfontolások keverednek. Bőven elég, ha leleplezett bűncselekmények bíróság elé állított elkövetői kerülnek a nyilvánosság kereszttüzébe. Sőt szerintem még csak azt sem kell minden esetben föltétlenül hangsúlyozni, hogy szocialisták és szabad demokraták loptak. Ugyanis ez oda vezet, hogy az emberek azt gondolják majd: nem a bűn, hanem a párthovatartozás miatt sújtott le rájuk az igazságszolgáltatás. Hiba lenne pártpolitikai szintre vinni egy társadalmi problémát.

– Miután ön annak idején lepattant a Balassi Intézet ügyéről, a következőt nyilatkozta az Indexnek: „Az első lecke volt, az első olyan tanulságokkal, hogy egy másik világban fogok a továbbiakban ténykedni, más törvények között, amelyek az autonómiát csak korlátozott formában engedik működni.” Utalt arra is, hogy Orbán Viktor felhívta a figyelmét: „Kis mozdulatokkal is lehet nagy bajt csinálni.” És hadd idézzek egy a Nagyításnak adott interjújából is: „Már az óvodában voltak barátaim és voltak ellenségeim. Senki másnak nem voltak ennyire erőteljes szimpátiái és antipátiái, ez végigkíséri az életemet.” Nem úgy tűnik, hogy sikerült volna politikusra cserélnie a költőt, simulékonyra a megosztó habitust.

– Goethe egyszer úgy fogalmazott egy barátjához, von Krebelhez írt levelében: általában különválasztja magában az udvari titkos tanácsost és a szellemi embert. És mégis, mondja, az a tény, hogy terveinek és szándékainak legbelsejében hűséges marad saját magához, ez összeköti politikai, erkölcsi és költői énjét egy rejtelmes és szoros csomóba.

 

 

Kapcsolódó írások:

Minél többet lop a politikus, annál biztosabb, hogy megússza – Bócz Endrével és Tóth Mihállyal beszélget Nagy József – Határozott hatalomváltás zajlik. Kétharmados, zömmel sokéves mandátummal a Fideszé...

James Bond Polgári Kör – Szigetvári Viktorral beszélget Nagy József – Újabban ismét Bajnainak dolgozik. Dolgozna Mesterházynak vagy Gyurcsánynak is?...

„A keksz olykor csodát tesz” – Rogán Antallal beszélget Nagy József – Megvan még a kantáros nadrágja? – Sosem volt nekem...

“Olykor én is értetlenül szemlélem a közoktatásban zajló eseményeket” – Pálinkás Józseffel beszélget Nagy József – Az imént elkapta önt a folyosón egy idős...

„Diktatórikus rezsimek akarnak mindent lerombolni” – Komoróczy Gézával beszélget Rádai Eszter – Nézegettem az interneten az ön publikációs jegyzékét és a...

 

 

Cimkék: Nagy József, Szőcs Géza