Gáti Júlia: Itt az idő, hogy megmentsük… – A Fidesz–KDNP egy éve az egészségügyben

Három évvel ezelőtt, 2008 márciusában a népszavazás után az MSZP feladta az egészségügy reformját, sőt az ágazatot irányító SZDSZ-szel való koalíciós együttműködésnek is véget vetett. Bár a Fidesz formálisan csak a vizitdíj és a kórházi napidíj (no és a tandíj) ellen mozgósított, és nyert meg magának több mint hárommillió szövetségest, végeredményben blokkolta az alig egy évvel korábban megkezdett átalakítást. Szűk két évvel később a Fidesz választási programja a részben általa is előidézett helyzetet a következőképpen jellemezte: „a korábban kialakult és hagyományosan megbízhatóan működő egészségügy infrastruktúrát a szocialista–szabad demokrata kormányzat szétverte”. Ezzel szemben saját magát az ágazat megmentőjeként, olykor megváltójaként tüntette fel.

A félbemaradt reform valóban súlyos örökséget jelent, ezt kár lenne tagadni. A 2006 őszén Brüsszelnek benyújtott konvergenciaprogram a nagy ellátórendszerekből – köztük az egészségügyből – tekintélyes forráskivonást irányzott elő, ami a szabad demokrata Molnár Lajos, majd Horváth Ágnes minisztersége idején meg is történt. Mindehhez a kórházi kapacitások csökkentése, összevonása, szándékolt, de nem mindenütt sikeres ésszerűsítése társult. Csakhogy a kivont állami forrásokat – kisebb részben a koalíciós partnerek közti vita, nagyobb részben a Fidesz által szított, az ágazat tekintélyes részére kiterjedő ellenállás miatt – nem pótolta sem a magántőke, sem a páciensek valamiféle részleges költségtérítése. A magántőke számára egyebek mellett a gyakorta változó politikai széljárás tette túlságosan kockázatossá a befektetéseket. Elég, ha a kórházműködtetésre szakosodott Hospinvest esetét idézzük fel: a cég az egri Markhot Ferenc Kórház átvétele körül kialakult politikai ütközetben olyan súlyos gazdasági sebeket kapott, hogy menthetetlenül elvérzett. Az uniós forrásokat pedig kórházak, rendelők működtetésére nem lehetett igénybe venni, csak új beruházásokra.

Azért, hogy a beszűkült finanszírozási keretek tarthatók legyenek, az egészségügyi ellátórendszer teljesítményét szigorú volumentkorlátok közé szorították. A „rendszerirányítói” funkcióra az SZDSZ a magánbiztosítókat szemelte ki, ám a több-biztosítós modell támogatásában erősen megosztott MSZP a vesztett népszavazás után végképp kihátrált ebből a konstrukcióból. Az átmeneti jelleg tükröződött a gyógyszerkassza működtetésében is: egyrészt a patikalibero vitt némi pezsgést a piacra, másrészt az állami forráskivonás következtében a gyártókat és forgalmazókat extra elvonások, befizetési kötelezettségek sújtották. A támogatási kulcsok csökkenése miatt megugrottak a térítési díjak – vagyis nőtt a lakosság gyógyszerszámlája –, ráadásul az Országos Egészségbiztosítási Pénztár sem siette el az új, drága készítmények bevonását a támogatott medicinák közé. A népszavazás után a szocialista kormányok már csupán a helyzet stabilizálására, a totális pénzügyi összeomlás elkerülésére törekedtek. Az egészségügyben sokan azt gondolták, ennél már csak jobb jöhet. Az elmúlt egy év történései azonban erre látványosan rácáfoltak. A második Orbán-kormány ugyanis egy egész évet elvesztegetett, és mint az a következő esemény- vagy inkább álesemény-krónikából kitetszik, egyetlen területen sem ért el érdemi változást.

Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy amikor Szócska Miklós, a Semmelweis Egyetem menedzserképző igazgatója a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium egészségügyért felelős államtitkára lett, véletlenül (?) fordítva ült fel a lóra. A jószág farka felé kínálgatja a kockacukrot, és azt várja, hogy hátramenetben induljon el. A lovaglópálcát még csak suhogtatja, de látható elszántsága nem hagy kétséget afelől, hogy amint szükségesnek látja, használni is fogja. Az a kérdés, tud-e a ló tartósan rükvercben üzemelni, vagy csak a port veri fel nagy igyekezetében.

 

 

Hitegetésből halogatás

 

 

Az elmúlt egy évben tapasztalt halogatás oka a közelmúltban keresendő: a Fidesz az elmúlt nyolc évben elődje törekvéseinek szisztematikus tagadására épített, erre szövetkezett össze a szakmai szervezetekkel és az egészségügyi ágazat fő lobbistáival. Tiltakozott a privatizáció, az ellátás „ingyenességének” feladása, a kórházi ágyak számának csökkentése és a több-biztosítós modell bevezetése ellen, közreműködött a neki nem tetsző magánvállalkozások egészségügyi szerepvállalásának ellehetetlenítésében (miközben a barátiak fölött szemet hunyt, némelyiket kifejezetten bátorította). Támadta a közpénzekkel való elszámolást és ellenőrzést szolgáló kormányzati intézkedéseket, például a számlaadást a kezelt pácienseknek – vagyis a „túlzott adminisztrációt” –, károsnak és veszélyesnek állította be a patikaliberót, bizalmatlanságot szított az influenza-oltóanyag gyártójával, rövid ideig még az oltóanyaggal szemben is. Ugyanakkor azt az illúziót keltette, hogy kormányra kerülve véget vet a pénzszűkének, viszszaállítja a vele szövetséges kamarák korábbi jogkörét, kiváltságos helyzetbe hozza ágazati szövetségeseit.

Mindez nem párosult saját egészségpolitikai program kidolgozásával. A Fidesz választásinak csúfolt programjának egészségügyi fejezete – amelyet Pesti Imre írt, netán csak aláírt – még annyi fogódzót sem nyújtott a választóknak, mit kezdene kormányon a Fidesz az egészségüggyel, mint a többi négy. Hacsak az nem számít annak, hogy megmentené… Igaz, a többi fejezet szerzői vitték valamire: Navracsics Tiborból miniszterelnök-helyettes, Matolcsy Györgyből miniszter, Lázár Jánosból frakcióvezető, a kereszténydemokrata Soltész Miklósból szociális államtitkár lett. Ám Pesti Imre – aki Tarlós István főpolgármester egyik helyettese volt – még a fővárosi kórházcsatákat is elveszítette.

Beszédes, hogy az ágazat a nem kevésbé „zűrös” szociális, oktatási és kulturális területtel alkot egy minisztériumot, és hogy a költségvetés legnagyobb alrendszerét, az 1500 milliárdot (újra)elosztó egészségügyet csupán államtitkár felügyeli. „A közvetlen betegellátásból megközelítőleg 250 milliárd forintot, az Egészségbiztosítási Alapból pedig majdnem 400 milliárd forintot vettek el” – utal elődei bűneire a Fidesz programja, ám a sokat kárhoztatott alulfinanszírozottság megszüntetése érdekében a párt választási győzelme óta semmi sem történt: a 2011-es költségvetés nominálisan mindössze egyetlen százalékkal szán többet az Egészségbiztosítási Alapra, mint amennyiből tavaly gazdálkodhatott, vagyis a források reálértéken tovább csökkennek. A pénzügyi hiányokat kormányzati körökben lázas átszervezések előkészületeivel igyekeznek leplezni. Ezekből egyre világosabban körvonalazódik, hogy a megoldást az „integrációnak” nevezett erős központosításban és ezzel párhuzamosan az intézmények államosításában látják – ami kétségkívül ellentmond az elődje által alkalmazott, külső erőforrások bátortalan bevonására irányuló politikának.

Az érdekellentétek, a szanaszét húzás ellenszere tehát az lesz, hogy a mindent megoldani képes állam a kezébe veszi az intézmények irányítását – ahogyan a betegutak megszervezésével a páciensekét is. Az államnak vitathatatlanul van, vagy inkább lenne szerepe az irány meghatározásában, amihez átgondolt jogszabályokra, elfogadható érdekeltségi rendszerre lenne szükség, ám ilyet a rendszerváltás óta nem sikerült összehozni. A helyi és az országos politika minduntalan felülírja a gazdasági és orvosszakmai racionalitást – gondoljunk csak Lovasberényre, ahol 2007. február elején a szabad demokrata minisztert, Molnár Lajost is megpuccsolta a két kormánypárti frakció, amelynek tagjai a tervezett ágyszámcsökkentést saját választókörzeteik érdekei szerint szabták át. Az egészségügyi ellátórendszert voltaképpen a paraszolvencia, a gyógyszer- és orvosiberendezés-gyártók érdekei terelik hol erre, hol arra.

A megfigyelőnek az a benyomása, voltaképpen ők működtetik.

 

 

Tervszerű cselekvéshiány

 

 

Ha az adott feladat ellátásához nem jut elegendő pénz a rendszerbe (miközben papírforma szerint mindenki jogosult a legmagasabb szintű ellátásra), vagy a biztosítottaknak járó szolgáltatást kell csökkenteni, vagy azok egy részét fizetőssé tenni, netán tudomásul venni, hogy a szürke és fekete zónából bekerülő többletpénz tulajdonosai „rendelik a nótát”. A statisztikai adatok is azt mutatják, hogy nemcsak nominálisan, hanem arányaiban is jóval kevesebbet fordít Magyarország az egészségügyre, mint a nyugat-európai országok. Itthon az egészségügy állami támogatására a GDP kevesebb mint 5 százaléka jut, miközben az uniós tagországokban a közfinanszírozott arány a 7-10 százalékot is eléri. Viszont nálunk a legmagasabb, 30 százalék körüli az egyéni hozzájárulás aránya, ebben benne van az orvosok-nővérek részére borítékban kifejezett hála, a gyógyszerért fizetendő térítési díj, a gyógyászati segédeszközök önrésze, a fogorvos, fogtechnikus igénybevétele, a szemüveg elkészíttetése – és egyre több magánorvosi szolgáltatás.

A krónikus forráshiány miatt a formálisan ingyenes állami ellátás tendenciájában egyre drágább lesz (például drágulnak a támogatott gyógy- és másmilyen szerek), és egyre több helyen váltja fel a még költségesebb magánkezelés. Sőt a magánvizsgálat, hiszen a legkorszerűbb, ám legdrágább eljárásoknak csak a töredéke ingyenes, vagy csak korlátozott mennyiséget finanszíroz belőlük az állam. Némelyiket sehogy.

A növekvő munkanélküliséggel apad a társadalombiztosítási járulékot fizetők száma, ebből adódóan a befolyó öszszeg is. Ráadásul a Bajnai-kormány öt százalékponttal csökkentette a járulékot, amire a gazdaság versenyképességének növelése érdekében szükség volt, ám az Egészségbiztosítási Alap tartós és fenntartható finanszírozását nem oldotta meg. Mindeközben változatlanul tízmillióan tartanak igényt a legmagasabb színvonalú és azonnal elérhető ellátásra – lehetőleg mindenütt. A kassza hiánya az elmúlt évek megszorításai dacára egyre nő: a központi költségvetés 2006 és 2009 között minden évben 300 milliárd forintot meghaladó adóbevételt irányított át az Egészségbiztosítási Alapba a járulékbevételek kiegészítésére, 2010-ben ez a summa már 617 milliárdra ugrott, az idei tervezet pedig 640 milliárd fölött van, és az Alap tervezett deficitje ezen felül 88 milliárd forint.

Egy hiteles könyvvizsgáló már rég lehúzta volna a rolót.

Bár a Fidesz választási programjából nem derül ki, hogy kormányzati körökben tisztában lennének a helyzet drámaiságával, a feszültségeket az egészségügyi államtitkárság világosan látja. Erre utal, hogy a tavaly november elejére öszszehozott, a hangzatos „Újraélesztett egészségügy – Gyógyuló Magyarország, Semmelweis Terv az egészségügy megmentésére, Szakmai konzultáció – vitairat” címeket egyszerre viselő iromány nagy vonalakban valamennyi problémát felsorolja. Szót ejt a forráshiányról, a torz jövedelmi viszonyokról, a területi és szakmai egyenlőtlenségekről és így tovább.

A jelen gondjainak egyik, múltban gyökerező okát – mily mulatságos – például így taglalja: „A centralizált irányítás több szempontból is csődöt mondott, és torz ellátási struktúra kialakulásához vezetett. Egyrészt a rendszer érzéketlen (sőt bizonyos esetekben ellenséges) volt az igénybevevői szintről érkező kritikákra. Másrészt a rendszer felerősítette a lobbiérdekek befolyásoló hatását. Ennek megfelelően az erőforrás-allokációs döntések nem a deklarált módon, azaz a szükségletekkel összhangban születtek meg, hanem az egyes szolgáltatók érdekérvényesítési erejének megfelelően. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy a túlcentralizált rendszer nem volt képes adekvát választ adni a betegségstruktúra átalakulása és a költségrobbanás kihívására. A szükséges minőségi igazodás helyett, a változó szükségletekre, a viszonylag olcsóbb, mennyiségi fejlesztéssel reagált (ágyszám, szakorvosi órák növelése). Ez nem azt jelenti, hogy nem lehet jó ellátáshoz jutni, csak azt, hogy az ellátás nem egyforma, nem szolgáltatótól független.”

A kormányzati törekvések ugyanakkor minden korábbinál erőteljesebb centralizáció irányába mutatnak.

A fenti diagnózisból semmiképpen sem az következne, ami az elmúlt fél évben történt. Csak két példa. Az előző kormány által létrehozott, szerepét lassan-lassan megtaláló Egészségbiztosítási Felügyelet és a Csehák Judit elnökletével működő Betegjogi, Ellátottjogi és Gyermekjogi Közalapítvány megszüntetése éppenséggel nem erősíti az „igénybevevői szintről érkező kritikát” (utóbbi működését egyébként uniós források is segítették). Ráadásul az előző ciklus végére elkészült, a szolgáltatók részére új minimumfeltételeket meghatározó jogszabályok életbeléptetésének elnapolása – netán végleges lesöprése – biztosan nem segíti, hogy az igénybevétel helyétől függetlenül jó eséllyel lehessen színvonalas ellátáshoz jutni.

 

 

Ellenállhatatlanul

 

 

Bár a Semmelweis-terv saját magát vitairatként minősíti, a jelek szerint a benne foglalt cselekvési tervekkel reménytelen vitába szállni.

Az első vereséget a hálózatot építő gyógyszerkereskedők és vállalkozók szenvedték el. Hiába tömörültek külön szervezetbe, hiába érveltek azzal, hogy az Orbán-kormány által elhatározott antilibero semmi jót nem hozhat, mert nem lesz olcsóbb a gyógyszer, nem lesz több patika és állami adóbevétel, a foglalkoztatás pedig csökkenni fog. A magyarázat egyszerű: a Fidesz elkötelezte magát az egyéni vállalkozói érdekeket védő Magyar Gyógyszerész Kamara mellett, és vele vállvetve olyan jogszabályokat fogadtatott el az Országgyűléssel, amelyek a mostani, nem szakmabeli tulajdonosokat arra kényszerítik, hogy fokozatosan engedjék át az általuk tulajdonolt, működtetett gyógyszertárakat a végzett patikusoknak.

Hasonló forgatókönyv szerint folyik a betegszállítók ellehetetlenítése is, jóllehet hazai kis- és középvállalat valamennyi, vagyis a Fidesz által preferálandónak tekintett csoportba tartozik. De nem az egészségügyben, mert ott minden a Semmelweis-terv mentési, sürgősségi betegellátási fejezetében leírtak szerint zajlik, valóságos szakmai vitának nincs helye. A szakkíséret nélküli betegszállítást és a sürgősségi mentési feladatokat 2008-ban választották szét, s bár finanszírozási és szervezési gondok azóta is adódnak, a rendszer kezdett bejáratódni. Most viszont a kormányzat elhatározta a betegszállítás visszaszervezését az Országos Mentőszolgálatba. Első lépésként az új nyomkövetési-irányítási rendszert – 800 millió forint közpénzből – úgy építenék ki, hogy a magánfuvarozókat is onnan dirigálnák.

A kórházak most kerülnek sorra.

A meglehetősen elnagyolt Semmelweis-terv itt is szakít a múlt terhes örökségével: megszűnnek a súlyponti kórházak, amelyek a közvéleményt Molnár Lajos ténykedésére emlékeztetnék, helyettük a progresszivitás csúcsát jelentő nagytérségi központok jönnek létre. Ha ugyan létrejönnek, mert az újjászervezés úgyszólván kivitelezhetetlen logisztikai feladatot jelent. A Semmelweis-terv az országot kilenc, egyenként nagyjából 1,1 millió lakosú nagytérségre bontja, amelyek nem követik a hagyományos közigazgatási rendszert, sem a megyék, sem a régiók határait. Az egyenlő lakosságszámhoz egyenlő ellátás társul, vélik az új szisztéma megálmodói. Csakhogy az egyes szakterületek felszereltségének, méretének mai eloszlása messze nem egyenlő – nem szólva a szaktudásról. Ezért aztán az egy-egy nagytérségből hiányzó kapacitásokat vagy egy másik nagytérségből, vagy az országos ellátási kapacitásokból hasítanák ki – hogy hogyan, azt a terv nem fejti ki részletesen.

Az átalakítás után alighanem szakmánként eltérő, egymást keresztező, metsző vagy átfedő egészségipari kapacitástérképek rajzolódnak ki, a beutaló orvosok és a mentőszolgálatok nagyobb bánatára. Három nagytérség esetében Budapest lenne a központ, amelynek alapja a főváros és a tőle elválaszthatatlan Pest megye; ehhez csatolódik Fejér és Komárom-Esztergom, Nógrád és Heves, illetve Jász-Nagykun-Szolnok és Bács-Kiskun megye területének egy-egy része. Emellett Debrecen, Miskolc, Szeged, Győr, Zalaegerszeg és Pécs válna ellátási centrummá.

A Fidesz a Molnár Lajos-féle súlypontképzést és átszervezést kaotikusnak tüntette fel. Most láthatóan arra hajt, hogy meghaladja azt.

 

 

Véres kard és zöld kereszt

 

 

A sejthetően radikális átalakítást megelőzve Szócska államtitkár véres kardként hordozta körbe magát az országban, hadba szólítva híveit. Turnéja az összetartozást, az összefogást, legalábbis az orvostársadalom megnyugtatását volt hivatott szolgálni. Az államtitkári fórumokon azonban Szócska nem fejtette ki a Semmelweis-terv alapelgondolásait, nem adagolt újabb részleteket, inkább átadta a szót vendéglátóinak, akik beérték egy ideig a kibeszélőshow-val. Legalábbis a budapesti nagyaktíváig, mert azon Szócskának már nyílt zúgolódással kellett szembesülnie.

„Valójában nincs is mivel vitatkozni – véli egy megyei kórház főigazgatója –, az államtitkárság elgondolása annyira nem tartalmaz konkrétumokat. A fontos dolgok úgyis legkorábban ősszel dőlnek el, miután az Országgyűlés elfogadja az új önkormányzati törvényt.” A kevésbé fontos ügyekben azonban igyekezett az államtitkár valamiféle eredmények látszatát felmutatni.

A miskolci fórumon például hasznosnak titulálta a rezidensek, vagyis az egyetem után a szakorvosképzésben részt vevő doktorok remek és életszerű ötletét. Az évekig valóban csekély öszszeget, havi nettó 85-95 ezer forintot kereső rezidensek azzal álltak elő, hogy ha a jelenlegi bérük dupláját kapnák meg, nem fogadnának el hálapénzt, és ezt a ruhájukon zöld kereszttel jeleznék. A javaslat – amelyet egyébiránt a Magyar Orvosi Kamara elnöke, Éger István is ellenez – teljes képtelenség, egyebek mellett azért, mert megoldhatatlan bérfeszültséggel járna, és megválaszolhatatlan etikai kérdéseket vetne fel. Viszont jól el lehet rágódni rajta. Ám mivel oly korban élünk, amelyben – Örkénnyel szólva – legmerészebb álmaink is valóra válnak, a kereszténydemokrata Nagy Kálmán felvetette, hogy a rezidensek jövedelme öt évig legyen adómentes, feltéve, hogy nem hagyják el az országot. Ami még nagyobb badarság, mint a zöld kereszt.

Az orvosok és szakdolgozók itthon tartására amúgy eddig semmiféle épkézláb terv nem született, jövedelmük emelésére nincs fedezet, amit Szócska nem is vitat: jobb híján továbbra is megmaradnak az „informális pénzmozgások” (értsd: a hálapénz és a gyártói megvesztegetések), mert ha ezeket kiiktatnák, hiányuk súlyos működési zavarokat okozna a rendszerben.

A rezidensek pedig már tömeges felmondással fenyegetőznek.

Eredmények máris vannak – dicsekedett tovább az államtitkár –, hiszen az otthon szülés szabályozása és a transzplantáció ügye, lám, sínre került. Igaz, az előbbi még évi kétszáz szülést sem érint a 97 ezerből. A szervátültetések évente közel 350 beteg életkilátásait javítják, ám e téren mindössze annyi történt, hogy Magyarország sokévi vajúdás után belép az Eurotransplant szervcsere-szervezetbe.

De azt, hogy a nagytérségi rendszerben hogyan kell megszervezni a betegutakat, ésszerűsíteni az ellátást, még szakmán belül sem nagyon értik. Akik mégis, azoknak nincs túl jó véleményük róla. „Az elképzelt nagytérségi ellátásszervező igazgatóságok kialakítása, amelyek majd kijelölik az optimális betegutakat, kicsit olyan, mintha az eltévedt turistákat helikopterről és megafonnal irányítanánk a kacskaringós belvárosban, tudva azt, hogy nem juthat el mindenki egyszerre a városnéző buszig, arra ugyanis nem férnének fel valamennyien. A valós megoldás persze a turisták térképpel való ellátása, útmutató táblák kihelyezése és elegendő városnéző busz beállítása volna, ekkor viszont nincs szükség helikopteres turistairányításra” – jellemezte az elgondolást egy onkológus. Optimális betegutak kialakítására – vagy valami hasonlóra – amúgy történt már kísérlet korábban is, csak akkor irányított betegellátásnak nevezték. Mivel az ötlet akkor elvetélt, most föltámadhat.

Az állam és titkára nagy reményeket fűz a kórházak közti együttműködésben rejlő megtakarítási lehetőségekhez, például a nagy tételes beszerzésekhez. Szócska az integrációt tartja üdvözítő megoldásnak – sajátos megszorításokkal. Egy interjúban kifejtette, az állam nem afféle szemétlerakó, ahol a rosszul működő kórházakat el lehet helyezni, míg másutt arról értekezett, hogy a „romintézményeket” az állam nem kívánja százmilliós befektetésekkel egyensúlyba hozni.

De mi legyen a főváros romintézményeivel?

 

 

Középdöntőben

 

 

Pontosabban: nem az egyes fővárosi intézmények romosak (bár olyanok is akadnak közöttük), hanem az egész rendszer.

A fővárosi egészségügyi intézmények az államtitkárság közlése szerint hét különböző fenntartóval 90 telephelyen működnek, csaknem 500 épülettel, több mint 10 ezer ággyal és 14 ezer munkavállalóval. Ez a beépített veszteségeket úgyszólván kódolja. Ezen a terepen fejeződött be az államtitkár országjárása március elsején a már említett budapesti nagyaktívával. Erről a hivatalos közlemény a következőképpen tudósított: „a budapesti megbeszélés békés hangulatban zajlott, noha látszott, hogy súlyos problémákkal küzdenek a fővárosi ellátás terén, ami abból adódhat, hogy az itt lévő intézményeket összesen 9 fenntartó működteti. A fővárosban gyors, a tulajdonosi réteget is érintő változásra van szükség, annak érdekében, hogy a rendszerben lévő tartalékokat minél gyorsabban vissza lehessen forgatni.” A valóságban ez a találkozó korántsem volt békés, amit mindazok tanúsíthatják, akik ott voltak a Semmelweis Egyetem Nagyvárad téri épületében. Szócska számtalan kérdést azzal hárított el, hogy a még munkafázisban lévő ügyekről nem kíván szólni, miközben a résztvevők az ország lenullázásáról beszéltek, kimondva, hogy elegük van, betelt a pohár.

Meglehet, a Fővárosi Önkormányzat tulajdonában lévő kórházak sorsa sok mindent eldönt. Akár a személyi harcokat is. Az előző kormányzati ciklusban a szocialista Horváth Csaba főpolgármester-helyettes és szakértői csapata azt az elképzelést nyomta, hogy a főváros 12 fekvőbeteg-gyógyintézménye kapjon közös gazdasági irányítást, szerveződjön holdingba. Az átalakításba fektetett néhány százmillió forint – például a közös beszerzés, informatika létrehozása – hamar megtérülne, az egész rendszer működtetése a jelenleginél olcsóbb lenne, sőt még értékesíthető telkek is felszabadulnának. A tervet sem az SZDSZ, sem a Fidesz fővárosi képviselői nem támogatták, megvalósítását igyekeztek lassítani, akadályozni. Az önkormányzati választások után, 2010 októberében azonban fordult a kocka: Pesti Imre új javaslattal áll elő. A régivel.

Pesti a Fidesz korábbi vélekedésére rácáfolva azt mondta, elengedhetetlen, hogy a fővárosi kórházakat holdingba szervezzék. Csakhogy a holdingtervezet akkor már nyilvánvalóan szembement az egészségügyi államtitkárság elképzelésével, amely szerint a fővárosi ellátórendszert három részre kellene osztani, a betegútszervezést pedig a járóbeteg-ellátókhoz kell rendelni; ráadásul utóbbiak többnyire nem is fővárosi, hanem kerületi tulajdonban vannak. Vagyis egymásnak feszült az Orbán bizalmát élvező, pártszervező Pesti és az ugyancsak miniszterelnöki felhatalmazással államtitkároskodó Szócska. Bár a jelek szerint a miniszterelnök a koncepció(k)ról nem döntött, Pestit eltávolította a fővárosi önkormányzatból, és főispánnak – hivatalosan a Budapest Főváros Kormányhivatala vezetőjének – nevezte ki.

Egy harcedzett egészségpolitikus nem éri be ennyivel.

A megüresedett főpolgármester-helyettesi posztra Tarlós kénytelen volt Pesti emberét, Szentes Tamást kinevezni. A pályáját sebészként kezdő Szentes tavaly lett önkormányzati képviselő és az egészségügyi bizottság vezetője. Neve azzal vált egy csapásra ismertté, hogy februárban fél nap alatt valamennyi fővárosi kórház vezetőjét magához kérette, s csaknem mindenkit kirúgott. Az akkor külföldön tárgyaló Tarlós az akciót leállíttatta, helyettesét másnap saját akarat nélküli bábnak nevezte, és megerősítette, neki más elképzelése van a fővárosi kórházak sorsáról, mint Pestinek. Valamennyit átadná az államnak, amit Szócska örömmel fogadott.

A szándékot Tarlós a főváros katasztrofális anyagi helyzetével indokolta. Ez az érvelés sajna kissé sántít, mivel a fővárosi kórházak zöme nem halmozott fel veszteséget, szemben az önkormányzattal, amely az elmúlt évtizedekben – szükséges, olykor elkerülhetetlen felújításokat, beruházásokat megtakarítva – súlyos tízmilliárdokra rúgó adósságot hozott össze intézményeivel szemben. Tarlós mégis szabadulna a betegellátás terheitől, amiben az egészségügyi bizottságban Szentes helyére bekerült Velkey György személyében új támogatóra talált. Velkey a Magyarországi Református Egyház Bethesda Gyermekkórházának főigazgatója, egyúttal a Magyar Kórházszövetség megválasztott, soron következő elnöke, történetesen Szócska egykori tanítványa, jelenleg pedig tanácsadója.

Az első középdöntőben Szócskánál az előny.

Bár Tarlós Szentest nyilvánosan megszégyenítette, nem rúgta ki. Talán, mert nem tehette. Bizonyos értelemben ő is Szentes pályáján halad: négy fővárosi kórház vezetésére pályázatot írtak ki, s több még regnáló főigazgató ellen vizsgálatot kezdtek, nem egy esetben névtelen feljelentés alapján. A leváltósdi a kormányra is átterjedt: február végén az államtitkár csaknem valamennyi, minisztériumi fennhatóság alatt lévő országos intézmény vezetői állására pályázatot hirdetett meg. Mindez arra megy ki – élnek a gyanúperrel a szakmai kamarillapolitikában eligazodók –, hogy a Semmelweis Egyetem berkeiből jövő Szócska a fővárosi egészségügy irányítását az egyetemnek szeretné átjátszani.

A következő középdöntőben ez lehet a tét.

Itt az idő

 

 

Lassan egy új, elitista politika körvonalai rajzolódnak ki. Ebben a rendszerben a legrosszabb érdekérvényesítők azok lesznek, akik a lakóhelyükről mind távolabb kerülő kórházakba, szakrendelői centrumokba nem vagy csak nehezen jutnak el. A közösségi közlekedés támogatásának megnyirbálása, a rokkantnyugdíjak felülvizsgálata, esetleges megvonása, a táppénz összegének további csökkentése, a gyógyszerek térítési díjának növekedése, az egészségtelen, ámde még mindig viszonylag olcsó ételek különadója mind-mind a szegényeket sújtja. Épp a leginkább rászorulók kerülnek a legmesszebbre a kórháztól, szakorvosoktól, sem közlekedésre, sem gyógyszerekre nem lesz pénzük.

De hiszen ott van az alapellátás! Igaz, a szegény vidékeken már rég üresek a háziorvosi praxisok, vagy évek óta nyugdíjba készülnek a túlkoros doktorok. Holott az egészségügy „kapuőreinek” a Semmelweis-terv fontos szerepet szán, szeretné megoldani jövedelmi gondjaikat, könnyíteni adminisztrációs terheiken. Csakhogy amihez pénzre van szükség, az egyhamar nem fog megvalósulni, hiszen sokkal inkább az elvonások, semmint a többletfinanszírozás idejét éljük.

Szócskának most kellene a Semmelweis-tervből cselekvési programot faragnia, amit a kormány elé kell terjesztenie – természetesen konkrétumokkal. Feladatát megnehezíti, hogy március elsején Matolcsytól új és megoldhatatlannak ígérkező feladatot is kapott. Jövőre 83 milliárd forinttal, az azt követő évben 120 milliárddal kell megnyirbálnia az egészségbiztosítási kassza gyógyszerkiadásait. A 343 milliárdos támogatást ráadásul úgy kell leapasztania, hogy a medicinák ára ne emelkedjen. Ebből adódóan vagy a gyártókat kényszeríti az őket sújtó, még Molnár Lajos minisztersége idején kivetett különadókon felül újabb befizetésekre az Egészségbiztosítási Alapba, vagy az ártámogatás mértékét csökkenti tovább, ami áremelkedéssel jár. Netán a támogatott szerek körét szűkítik, ami szintén drágulást, rosszabb esetben hiányt okoz. Ennél finomabb szabályozással ekkora summa nem vonható ki a rendszerből. Nagyjából ugyanaz a dilemma, mint a gyógyító-megelőző kassza esetében: vagy a páciens fizet még többet, vagy a várólista növekszik, vagy magánpénz jön a rendszerbe. Ellenzékben a Fidesz mindhárom lehetőséget ellenezte.

Ideje lenne mondani valamit.

Orbán Viktor szerint az egészségügy megmentése és megújítása érdekében bátor lépésekre van szükség. „Ne a betegségből induljunk ki, hanem az egészségből” – hangsúlyozta. Az emberek egészsége ugyanolyan fontos személyes tőke, mint a lakás, a vagyon vagy az autó, „aki tehát elvesztegeti felelőtlen életmóddal ezt a tőkét, annak jobban hozzá is kell járulnia az egészség megőrzését célzó közös kiadásainkhoz” – mondta.

Ideje elkezdeni félni.

 

 

Kapcsolódó írások:

Farkas Zoltán: Mégis, kinek a programja? – A radikalizálódó Fidesz Nincs mókásabb, mint meg nem nevezett személyek nyilatkozatait idézőjelbe tenni....

Balogh Róbert – Kiss Orsolya – Török Zoltán – Gáll Attila – Hampuk Richárd: Valóságshow – A Fidesz kommunikációjáról A Fidesz nem állt készen. Ez jelenleg legalább annyira nyilvánvaló...

?”Nem azért hívtak, hogy tájékozódjanak, hanem hogy megalázzanak” – Takáts Józseffel beszélget Pikó András ?”Nem azért hívtak, hogy tájékozódjanak, hanem hogy megalázzanak” Takáts Józseffel...

Rainer M. János: A provokátor (Charles Gati: Vesztett illúziók. Moszkva, Washington, Budapest és az 1956-os forradalom. Budapest, 2006, Osiris. 254 oldal, 3200 forint. ) Rainer M. János A provokátor Az 1956-os magyar forradalom...

 

 

Cimkék: Gáti Júlia