Niedermüller Péter: A „Nemzeti Hitvallás” alkotmánya

A Fidesz–KDNP a legutóbbi országgyűlési választásokon elért kétharmados győzelmét követően kész és átgondolt kommunikációs stratégiával látott hozzá politikai céljai megvalósításához. Akkor még sokan azt gondolták, hogy a hatalom új birtokosainak kiérlelt programjuk van – nem kevesen ezért szavaztak rájuk. Ma már tudjuk, hogy ez nincs így. De pontosan ennek hiányát hivatott pótolni a kormányzati kommunikáció négy legfontosabb eleme. Egyrészt a kormánypárt és a kormány választási győzelmét kiemelte a demokráciák szokásos értelmezési keretéből, s olyan történelmi eseményként értékelte, ami alapvető változást jelent, döntő fordulatot hoz az elmúlt két, sőt az elmúlt hat évtized történetében. Noha a Fidesz aktív alakítója, résztvevője volt az elmúlt két évtized politikájának, történetének, a párt mégis megkérdőjelezte a rendszerváltás óta eltelt évtizedek legitimitását, és úgy jelenítette meg magát, mint az erkölcsi és politikai értelemben vett „új világ” képviselőjét. Ezt a célt szolgálták a különböző ünnepélyes nyilatkozatok, amelyek azonban nem a társadalom egységéhez, hanem sokkal inkább annak további megosztásához járultak hozzá. Másrészt a kormány és a kormánypárt az első pillanattól kezdve folyamatosan és tudatosan mellébeszélt, azaz különböző intézkedéseivel kapcsolatban a társadalom, a nyilvánosság számára csupán jól hangzó általánosságokat mondott, a konkrétumokról, részletekről pedig csak a kiválasztottak szűk körét – és esetenként az Európai Közösséget – tájékoztatta. Ily módon egyszerűen meg lehetett akadályozni (vagy legalábbis sokak számára meg lehetett nehezíteni) az összefüggések felfedezését, a következmények mérlegelését, belátását. A Széll Kálmán-terv felvezetése és bemutatása iskolapéldája ennek az eljárásnak. Harmadrészt a Fidesz–KDNP folytatta a történelem, a múlt átírásának a korábbi jobboldali kormányok által is annyira kedvelt gyakorlatát. A kormányzati kommunikációt beborítja, mélyen áthatja egy olyan avíttas, nemzetieskedő pátosz, amely az érzelmi kötődésen és az elképzelt kulturális azonosságon alapuló nemzetet tekinti politikai közösségnek. Végül pedig a kormány hozzálátott az ország „újjászervezéséhez”, ami a napi politikai gyakorlatban a liberális demokrácia legfontosabb intézményeinek a kiiktatását, vagy legalábbis erőteljes korlátozását, a liberális demokrácia alapvető eszméinek és eszményeinek a megkérdőjelezését, megcsúfolását jelenti. A kormánypárt ugyanis pontosan tudja, a demokrácia egyik lényege, hogy a politikai hatalom váltógazdálkodáson alapul, azaz csupán idő kérdése, hogy mikor fordul meg a politikai hangulat, mikor szorul megint ellenzékbe a Fidesz–KDNP pártszövetség. Éppen ezért most, amikor hatalmon vannak, olyan „új világot” akarnak felépíteni, amely fennmarad akkor is, ha elveszítik a politikai hatalmat, s amely megnehezíti az utánuk következő kormányzat munkáját, a liberális demokrácia helyreállítását. Ezért törekednek a „megfelelő” törvényi környezet, illetve történeti, kulturális kontextus megteremtésére.

Mindezt azért kellett röviden vázolni, mert az új alkotmány ötlete, készítése csak ebben az összefüggésben értelmezhető. Lehet összevissza beszélni, azt mondani, hogy a kétharmad mindenre felhatalmazást ad, amit a kormány éppen kitalál, lehet a legostobább magyarázatokkal előhozakodni,1 de ez nem változtat azon a tényen, hogy nincs alkotmányozási kényszer. A jelenlegi alkotmányt lehet ugyan részeiben javításra, pontosításra, kiegészítésre szorulónak tekinteni, de nem lehet kétségbe vonni politikai legitimitását, demokratikus jellegét, azt a tényt, hogy összhangban áll az európai liberális demokráciák szellemiségével. Ami azonban talán ennél is lényegesebb, a kétharmados többség nem ad eredendő felhatalmazást az alkotmányozásra – legfeljebb csak akkor, ha az alkotmányozás társadalmi egyetértésen alapszik. Az alkotmányjogászok már évekkel ezelőtt is figyelmeztettek arra, hogy a magyar politikai berendezkedés legnagyobb hiányossága az alkotmányozási folyamat szabályozatlansága. Sőt azt is hangsúlyozták, az alkotmánymódosítást el kellene zárni a kétharmados többség elől is.2 Ha mindennek ellenére a kormánypárt mégis úgy gondolja, hogy a kétharmados többség feljogosítja őt új alkotmány megalkotására, akkor be kellett volna látnia, hogy az alkotmánynak a politikai közösség egészének az értékeit kell képviselnie. Akkor meg kellett volna értenie, hogy a demokrácia lényege a konszenzus; hogy nincs olyan parlamenti többség, amely a demokrácia alapjait érintő ügyekben – és az alkotmányozás biztosan ilyen – figyelmen kívül hagyhatná a kisebbségek véleményét, felfogását. A kormánypárt frakciójának alkotmánytervezete azonban nem erről tanúskodik. Hanem sokkal inkább arról – és ez az, ami a demokráciát veszélyezteti –, hogy a politikai közösség egy részének az értékeit és normáit az egész társadalomra ki akarja terjeszteni. A kormánypártnak eszébe sem jut, hogy a politikai közösség egészével jusson megegyezésre. Sőt ezt nem is akarja. Ez az alkotmánytervezet arra irányuló kísérlet, hogy a kormánypárt ideológiailag és kulturálisan gyarmatosítsa a magyar társadalmat, hogy a történelmi tudatba, a kollektív emlékezetbe, a mindennapi élet legintimebb szféráiba behatolva ráerőltesse saját világképét a társadalomra és az egyes emberre. Az alkotmánytervezet ennyiben „logikus” következménye a „centrális politikai erőtér” elméletének. De ugyanakkor annak kifejeződése is – és erre az előbbiekben már utaltam –, hogy a hatalom jelenlegi birtokosai szimbolikusan és politikai értelemben is megtagadják az elmúlt két évtized történetét, azt tudatosan, pillanatnyi érdekeinek megfelelően félreértelmezik, miközben a baloldalt, annak politikai és intellektuális hagyományait minden erővel igyekeznek kirekeszteni a nemzetből. S nem véletlen, hogy itt a nemzet, s nem a társadalom szót használom. Ez az alkotmánytervezet ugyanis nem a magyar társadalom, hanem a jobboldal által elképzelt nemzet számára készült. Ez az alkotmánytervezet nem a köztársaság, a demokrácia, a szabadság alkotmányát célozza, nem az 1789-es Emberi és polgári jogok nyilatkozatának máig érvényes szellemét követi, hanem a történelem, a múlt hazai jobboldal által elképzelt vízióját, az abban gyökerező kulturális hagyományokat, értékeket és társadalomképet jeleníti meg.

A kormánypárti frakció alkotmánytervezetét nyilvánosságra kerülése óta sokan bírálták. Rámutattak, milyen álságos az ország hivatalos elnevezésének megváltoztatása, a „Magyarország köztársaság” megfogalmazás; hogy az alapjogi fejezet nincs összhangban az Európai Unió Alapjogi Chartájával; hogy a tervezet durva módon korlátozza az alkotmányossági vizsgálat kezdeményezésének lehetőségét;3 hogy a gyermekeknek járó szavazati jogon keresztül sérül az általános, egyenlő, közvetlen és titkos választójog elve; hogy a magzati élet védelmének az alkotmányban való szerepeltetése az abortusz tiltását fogja maga után vonni (amit ugyan ma még tagad a kormány, de a kettős állampolgársággal járó szavazati jog körüli ködösítések és hazudozások után senki sem gondolhatja komolyan, hogy bármiféle érvénye is van ezeknek a kijelentéseknek); hogy a független állami intézmények élére kinevezett, a mostani hatalomhoz hű vezetők egy kormányváltást követően is mozgósíthatók, bevethetők lesznek az új kormánnyal szemben;4 hogy igazságtalan az állampolgárok szexuális identitás alapján való megkülönböztetése, valóságidegen és kirekesztő a család és a házasság tervezetben szereplő meghatározása; hogy hiányzik a kisebbségek parlamenti képviselethez való jogának a kinyilvánítása – és így tovább.

Az alkotmánytervezet azonban nemcsak ilyen, sokak számára valószínűleg érdektelen, száraz jogi nyelven megfogalmazott, ugyanakkor jövőbeli életünket, a mindennapi élet szabadságát ugyancsak meghatározó paragrafusokból áll. Hanem a „Nemzeti Hitvallásból” is, amely kifejezés már önmagában is elgondolkoztató egy olyan alkotmánytervezetben, amely – legalábbis a hangzatos, de nem sok értelemmel bíró kijelentéseket kedvelő kormánypárti frakcióvezető szerint – Európa leginkább jövőorientált tervezete. Hogy ezzel a jövőorientáltsággal miképpen, hogyan függ össze a „nemzeti hitvallás” 19. századot idéző szókapcsolata – ezt a kérdést most ne tegyük fel. Hadd emlékeztessek azonban arra, hogy amióta Orbán Viktor 2009 őszén azt nyilatkozta, az alkotmánynak „egy nemzet lelkületét is tükröznie kell”, a kormánypárti politikusok és a Fidesz intellektuális holdudvara folyamatosan arról panaszkodott, „hiányzik annak megnevezése, hogy kik vagyunk, mik a céljaink, és mitől tekintjük közösségnek magunkat”.5 A „Nemzeti Hitvallás” ezt a hiányt hivatott pótolni, azokat az értékeket kívánta megfogalmazni, amelyeket a nemzet a magáénak tekint. A szándék lehet(ett) nemes, az eredmény azonban elrettentő. Elrettentő, mert a szöveg annak tanúbizonysága, hogy az alkotmányozó többség kizárólagosan önmagát tekinti nemzetnek. Elrettentő, mert a „Nemzeti Hitvallás” olyan koncepciókat, ideológiailag motivált elképzeléseket, olyan nemzet- és társadalomképet fogalmaz meg, amelyek a magyar történelem és politika legvitatottabb, legellentmondásosabb és sok tekintetben legrosszabb hagyományait keltik életre, s illesztik bele a társadalom jövőképébe. Olyan értékrendszert és világképet közvetít, s igyekszik hegemón pozícióba juttatni, amely szemben áll a modernizáció, a modern társadalom, a demokrácia európai hagyományaival és szokásaival, s amelynek meghaladása a rendszerváltás egyik lényegbevágó feladata és eredménye volt.

A „Nemzeti Hitvallás” egyik pillére – amint arra a szöveg elnevezése is utal – a kereszténység, illetve a kereszténységgel azonosnak, egynek tekintett vallásosság. Ezzel kapcsolatban az alkotmányozók szívesen emlegetik az európai példákat, elhallgatva, hogy a keresztény gyökereket csupán az ír és lengyel alkotmány preambuluma említi meg. De valójában nem ez a lényeg. Ennél sokkal fontosabb szimbolikus üzenetet tartalmaz az az anakronisztikus és dagályos nyelv, amely nemcsak az alkotmány, hanem általában a politikai nyilvánosság nyelvének szakralizálására törekszik. Ennek a törekvésnek az eszköze a nyelv moralizálása és emocionalizálása is: „büszkék vagyunk”, „ígérjük”, „vállaljuk”, „hisszük”, „valljuk”, „bízunk”, „tiszteletben tartjuk”. Ez a nyelv úgy jeleníti meg a társadalmi cselekvést, mint a kereszténységben gyökerező erkölcsi parancsot, nem pedig mint szabad polgárok közös megegyezésen alapuló, a közjót szolgáló tevékenységét. Ugyanez a szándék már korábban is megfigyelhető volt a nemzeti együttműködésről és a nemzeti összetartozásról szóló nyilatkozatokban. Másként fogalmazva, a kereszténység nem Istenbe vetett hitként jelenik meg a szövegben, hanem mint államszervező elv. Amikor az előszó Magyarországot a „keresztény Európa” részeként láttatja; amikor a más vallásokkal szembeni tisztelet mellett hangsúlyosan kiemeli a „kereszténység nemzetmegtartó szerepét”, akkor nyilvánvalóan nem hitbéli, hanem politikai kérdésről, a keresztény állam eszméjéről van szó. Hogy ez mennyire így van, azt mi sem mutatja jobban, mint a jelenlegi kormány oktatáspolitikája, amely minden lehetséges (és lehetetlen) eszközzel a világnézetileg semleges oktatás felszámolására törekszik. De ugyanebben az összefüggésben utalhatok az alkotmánytervezet VI. cikkének 2. pontjára is, amely szerint „az állam a közösségi célok érdekében az egyházakkal együttműködik”. Ez a homályos és pontatlan megfogalmazás ugyanis végső soron a keresztény egyházak állami szerepvállalásának alkotmányos lehetőségét teremti meg, háttérbe szorítva a szekuláris állam eszméjét.

A „hitvallás” másik pillére a nemzet esszencialista felfogása (amely persze szorosan összefügg a keresztény állam eszméjével). Ez a megközelítés a nemzetet valamiféle eredendő adottságnak, „sorsközösségnek” tekinti, amelyet etnikai összetartozás és kulturális azonosságtudat jellemez. Az így értelmezett nemzet a leszármazáson, azaz a vér szerinti összetartozáson alapszik, ennek minden politikai következményével együtt – pontosan úgy, ahogyan azt a kettős állampolgársággal kapcsolatos törvény megfogalmazta. Amikor az alkotmánytervezet a részekre szakadt nemzet „szellemi és lelki egységét” emlegeti, amikor „egységes magyar nemzetről” beszél, akkor ugyanezt az elvet követi. De itt nemcsak értelmetlen és felesleges pátoszról van szó, hanem súlyos politikai konfliktusok lehetőségéről is. A kettős állampolgársággal kapcsolatos törvény értelmében ugyanis a magyar állampolgárság a leszármazás, azaz az etnikai hovatartozás kérdése, függetlenül attól, hogy valaki hol él. Ugyanakkor az alkotmánytervezet G. cikkének 2. pontja kimondja: „Magyarország védelmezi állampolgárait”. Értelemszerűen azokat is, akik Szabadkán, Kassán, Csíkszeredán, vagy bárhol máshol élnek, és egyidejűleg egy másik ország állampolgárai is. Nem kell különösebb képzelőerő, hogy elgondoljuk, milyen következményei lehetnek adott esetben ennek a nemzetfelfogásnak. De térjünk vissza az „egységes magyar nemzet” és a kulturális azonosságtudat kérdéséhez, már csak azért is, mert az utóbbi időben egyre gyakrabban és egyre határozottabban fogalmazódik meg a kulturális nemzet filozófiája, amely alapjaiban hatja át az alkotmánytervezetet, annak preambulumát. Ennek lényege a nemzet „nyelvi, történelmi és kulturális közössége”,6 valamint az így értelmezett nemzethez való emocionális kötődés. A „közösség” kifejezést persze sokféleképpen lehet értelmezni, de ebben az összefüggésben egységet és azonosságot jelent, a „létezés magyar minőségét” jelzi. Olyan etnikai egységet és kulturális azonosságot, amely a premodern társadalmak sajátja, s amely szöges ellentétben áll a modern társadalmak szerveződésével, rétegzettségével. Nincs ez másképpen Magyarország esetében sem. A magyar társadalomnak, de még inkább általában a különböző államokban élő, ott szocializálódott magyarságnak nagyon eltérőek, gyakran egymásnak ellentmondóak a történelmi tapasztalatai, eltérő, differenciált az emlékezete, és eltérő a kultúrája is. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a magyar társadalomnak, illetve a magyarságnak ne lennének közösen birtokolt tapasztalatai, emlékei. A közösen birtokolt azonban nem egyenlő az egyformasággal, az azonossággal, a homogenitással. Ha a történeti tapasztalatoknak ezeket a különbségeit, az azokból levont eltérő tanulságokat figyelmen kívül hagyjuk, s általában beszélünk a magyarságról, annak egységéről, akkor nem a nemzeti egységet állítjuk helyre, hanem a történelem lényegét, annak pluralitását sértjük meg.

Hasonló a helyzet a közös kultúra mítoszával is. Kérdés ebben a tekintetben, hogy milyen értelemben beszélünk kultúráról. A jelenlegi diskurzusban jól megfigyelhetően három összefüggésben van szó kultúráról. Egyrészt a magyar, a nemzeti kultúra a magas kultúrát jelenti – irodalmat, zenét, képzőművészetet, esetleg tudományt. Ezen a téren azonban jószerivel semmiféle egységről sem beszélhetünk, folyamatosan dúl a harc a különböző hagyományok, irányzatok, esztétikák és ideológiák között – különösen az irodalom területén. Másrészt a magyar, a nemzeti kultúra bizonyos kulturális, történelmi hagyományok kiválogatását, stilizálását jelenti – elsősorban a népi kultúra idealizálását. Végül van egy harmadik szint is, a kultúra antropológiai fogalma, amely a mindennapi élet kulturális gyakorlatát, „a magyar gasztronómiától a köszönés sajátosan magyar gesztusrendszeréig sok mindent”7 tartalmaz. Akármelyik szintről van is szó, mindegyiket a sokféleség, a tagoltság, a rétegzettség jellemzi. De pontosan ez az az ok, ami miatt az alkotmánytervezet minden erővel valamiféle egységes, értsd, homogén magyar kultúrát igyekszik megteremteni, ahogyan újraírja a történelmet, mítoszokat, narratívákat, rítusokat gyárt, amelyek legfőbb célja a mesterséges kulturális azonosságtudat megteremtése, az ideologizált nemzeti kultúra hegemón helyzetbe való juttatása. Mégpedig azért, mert az alkotmánytervezet készítői számára a kulturális egyneműség és az ezzel a kultúrával való érzelmi azonosulása jelenti a nemzet mint politikai közösség alapját. Így aztán aligha tekinthető véletlennek, hogy a tervezetben nem találni utalást az itt élő nemzetiségekre, a magyar társadalmat velük összekötő közös történelemre. Pedig ma már társadalomtudományi közhely, fájdalmas politikai tapasztalat, hogy érzelmi és/vagy etnikai összetartozásra, annak ideológiailag megalapozott tudatára nem lehet modern politikai közösséget építeni. Elsősorban azért, mert a modern nemzetállam éppen az etnikainak tartott, illetve egyes csoportokat jellemző kulturális sajátosságok meghaladásával jött létre. A modern társadalom kulturálisan sokféle, differenciált territoriális politikai közösség, nem pedig etnikai közösség. Ezt a territoriális közösséget az együtt élés, az abból fakadó konfliktusok, az abban gyökerező közös tapasztalatok és élmények, a közös jogok és kötelességek, a közös jövőkép, a közös alapértékek és normák tartják össze,8 nem pedig valamiféle imaginárius kulturális, etnikai azonosság. A vér szerinti származás elve, a kulturális homogenitás és azonosság elképzelése s ezeknek az eszméknek a politikai közösségre való alkalmazása soha nem fog semmiféle nemzeti egységet eredményezni, hanem csak tovább fogja növelni a magyar társadalom belső megosztottságát, fragmentálódását.

A „Nemzeti Hitvallás” harmadik alappillérét a történeti kontinuitás újraalkotása jelenti. Az alkotmánytervezet írói szerint a történeti jogfolytonosság 1944. március 19. és 1990. május 2. között szünetelt. Azaz a történeti kontinuitás kiterjed a Tanácsköztársaságra, a fehérterrorra, a Don-kanyarra, a zsidótörvényekre, a bécsi döntésekre, de nem foglalja magában 1956-ot, noha a preambulum szerint „mai szabadságunk a világkommunizmust halálra sebző 1956-os forradalmunkból és szabadságharcunkból sarjadt ki”. Persze talán nem érdemes komolyan venni ezeket a következetlenségeket, hiszen nyilvánvaló, az alkotmánytervezet ezen a ponton is a politikai harc, az aktualitások, az irracionális ellenségeskedés áldozatává, a baloldal nemzetből való kiszorításának silány eszközévé vált. Ugyanakkor ne menjünk el szó nélkül e jogfolytonosság szimbóluma, a Szent Korona mellett. Lakner Zoltán világosan megfogalmazta,9 a korona semmiféle összefüggésben sem áll a köztársaság eszméjével, a Szent Korona Magyarországa „kevesek jogait biztosította”. Éppen ezért nem véletlen, hogy ennyire hangsúlyos szerepet játszik az alkotmánytervezetben és általában a kormányzati kommunikációban. A készülő alkotmány ugyanis kevesek alkotmánya lesz, kevesek jogait fogja biztosítani, s ennyiben logikus betetőzése a kormány eddigi politikájának. Ez az alkotmánytervezet csorbítja mindazok jogait, akik elkötelezettek a liberális demokrácia, a jog- és esélyegyenlőség, a mindennapi élet szabadsága mellett; akik nem valamely történeti egyház keretében gyakorolják vallásukat; akik nem a magyar etnikumhoz tartoznak; akik gyermektelenek; akik melegek; akik egyedül élnek; akik szegények és képtelenek a politikai érdekérvényesítésre – és folytathatnám a sort. A kormánypárt olyan alkotmánytervezetet készített, amely elfogadása esetén konzerválja a társadalmi igazságtalanságokat, intézményesíti az egyenlőtlenségeket, s a magyar társadalom jövőjét visszaviszi az egyszer már meghaladott múltba. A következő kormánynak az lesz a megbízatása, hogy ebből a múltból a jövőbe vezesse át az országot. Nem lesz egyszerű feladat.

 

 

Jegyzetek

 

 

1 „A szocialistáknak továbbra is megfelelő az az alaptörvény, amelynek eredeti mintáját még cirill betűkkel írták”. http://galamus.hu/index.php?option=com_content&view=article
&id=58378:alkotmanyozas-kdnp-a-szocialistak-szerint-az-1949-es-alkotmany-a-legmegfelelbb-az-orszag-szamara&catid=76:hazai-vonatkozasu-hirek&Itemid=113

2 M. László Ferenc, Fékek és egyensúlyok a hazai politikában – A mérleg jegyében, Magyar Narancs, 2008. május 8.

3 Nem jogállami az új alkotmány tervezete, http://index.hu/belfold/2011/03/15/nem_jogallami_es_megoszto_az_uj_alkotmany_tervezete/

4 http://republikon.blog.hu/2011/03/10/nem_az_ispanozas_a_fo_baj_az_alkotmannyal

5 http://alkotmany.postr.hu/interju-lanczi-andrassal

6 http://fidesz.hu/index.php?Cikk=143394

7 http://www.nagyitas.hu/common/main.php?cikk_id=568&pgid=cikk

8 http://galamus.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=37138:nemzetfeltes&catid=47:cslendvailferenc&Itemid=75

9 http://www.fn.hu/belfold/20110315/alkotmanyozas_magyar_modra/

 

 

Kapcsolódó írások:

Niedermüller Péter: A mindennapok gyarmatosítása Ahhoz, hogy válaszolni tudjunk a kérdésre, mi maradt a demokráciából,...

Niedermüller Péter: A jövő társadalma? Az elmúlt másfél évben számos cikk, publicisztikai írás, elemző tanulmány...

Niedermüller Péter: A progresszív baloldal: esélyek és alternatívák Az elmúlt évtized talán legfontosabb politikai történése, hogy feltartóztathatatlanul csúszik...

Niedermüller Péter: Esztergom a távolból… Meggyes Tamás 1999-ben lett ügyvezető polgármestere Esztergomnak. Az akkor 32...

Niedermüller Péter: 2013. január 1-jén Victor Turner, a világhírű amerikai antropológus egész társadalom- és kultúraelméletet...

 

 

Cimkék: Niedermüller Péter