A Mozgó Világ internetes változata. 2011 március. Harminchetedik évfolyam, harmadik szám

«Vissza

Fáy Miklós: Felső középszer (Tündöklő középszer. Szkéné Színház, Pintér Béla és Társulata előadása. Író-rendező Pintér Béla, jelmez Benedek Mari, zene Kéménczy Antal.)

Tudom, mire készülök. Pintér Bélára és társulatára. Pintér Béla és társulatára. Egyáltalán nincs kedvem odatekerni a Szkénébe a mínuszban, és előre élvezem, mennyire gúnyolhatom majd lusta önmagamat, micsoda hülyeség volt, hogy ezt az élményt szerettem volna megtakarítani, nem vagyok normális. Olyan lesz, mint körbefutni a Margitszigetet, előtte senkinek sincs nagy kedve hozzá, utána mindenki örül, hogy megtette.

Jó a közönség. Először is azért, mert sokan vannak, hosszú sort kell állni, színészek, színháziak jönnek inspirációért vagy csak megerősítésért, hogy nem vagyunk egyedül, tessék, ott a Pintér Béla, akármi a helyzet, anyagilag, társadalmilag, világilag, ők megmaradnak társulatnak, saját darabbal, társulatvezetői név alatt, felsorakoznak egy ember mögé, és akár egy sufniban is megváltják a világot. Ha nekik megy, akkor nekünk is. A nem színházi közönség derűs, komor fekete ruhák, vidám színesek, bozontok és ritkuló hajak, egység a sokféleségben, mindenki valamilyen. Mindenki tudja, hogy jót fog kapni, nyilván mindenki ilyesmire vágyik, aki a színpadon áll, a nézőtéri készségre, hogy nevessenek, megijedjenek, felhördüljenek, folyamatosan igazolják, hogy a világ rendben van, ők szórakoztatnak, mi szórakozunk, ők játszanak, mi nézzük.

Az is lehet, hogy mindez kibírhatatlan. Folyton azt kell érezni, hogy a gurucentrikus magyar színházi világban én vagyok az egyik guru, nekem mindig zseniálisnak kell lennem. Hogy a kellemes alternatív játszóhelyből szentély lett, ahová beavatandók zarándokolnak, akik megtisztulást várnak, hogy köreikben kétféle ember van: aki már látta az új darabot, és aki még nem jutott be, és közben jönnek ezek a körön kívüli kételkedő idióták is, akik alig várják, hogy kimutassák: na-na, óvatosabban azokkal a felsőfokokkal.

Mindenesetre egy kicsit nyugtalanul kezdődik az este. Rögtön érzem, hogy ezzel be is kerültem a második kategóriába, ha szeretnék is a felszabadultan szórakozókhoz tartozni, akkor is zavar, hogy túl készségesen nevetgélnek körülöttem a Frédi-Béni-rímekkel előadott történetkezdeményen. Hanem azért nézni jó.

A színpad nem bonyolult: fehér alap, fehér háttér. A rajta lévő párhuzamos, sínszerű vájatokon be lehet tolni a különböző alapzatokat, amelyeken a színész-szoborcsoportok a színpadra érkeznek. Először egy kínai kislány, Turandot-nak öltöztetett, selyemkrinolin alatt megbújó nagylány, egészen döbbenetes jelenség, mert a vonásai, persze, nem kislányosak és nem is keletiek. Egy sánta, kitekeredett főhadnagy, többé-kevésbé egyenruhában, de ing nélkül, ő maga a társulatvezető, és Herczenik Anna az Operából, gyöngyösbokrétában. Aztán csatlakoznak a többiek is, egy nő tollas kalapban, mint amilyet a rezervátumi indiánok hordtak, két bocskaiba öltözött politikus, az egyiknek fríg törpesapka a fején. A történet arról szól, hogy egy félkínai kislányt (apja maffiózó, anyja hajléktalan, nagynénje kurva) a gyámhatóság nem akar visszaadni a családnak, inkább megszöktetnék, és hazavinnék a folyókon és tengereken át Sanghajba. Nem nagyon tetszik a körvonalazódó sztori, és nem nagyon tetszik az sem, ahogy elakadnak annál, hogy a gyámügyes nő (ő Herczenik Anna az Operából) rossz helyre teszi a hosszú ű-t a beszűkült szóban, mindig ez történik, ha ilyen erőltetett fonetikai küszködés van a színházban, mikor már azt hisszük, jól fogja mondani, akkor rosszul mondja, kezdődik az egész elölről. Nevetnek mellettem, de azért ez óvoda.

Csakhogy ez már a fordulat a történetben, most kezdődik az igazi darab, ez eddig csak az előjáték volt. A kínai kislányos darabot egy társulat próbálja, a katonaruhás a társulat vezetője, Géza – persze ez is Frédi-Béni-rím arra, hogy Béla –, orrunknál fogva vezettek át abba a történetbe, amit mondani akartak. Azon lehet vitatkozni, hogy mennyire szép dolog, ha a színház a színházzal foglalkozik, nem valami eszehagyott nagyképűség-e arról írni darabot, hogy próbálunk egy darabot, és megyünk az előadás felé, de a formula meglehetősen bevált. Nem is csinálnak titkot abból, hogy tudják, csak egy kész fotelbe ülnek ők is bele, a meghajlás előtt eljátsszák a meghajlást háttal is, akinek még ekkor sem jut eszébe az Ugyanaz hátulról, az nyilván nem látta azt a darabot.

Ha szükséges állást foglalni a színház a színházban kérdéskört illetően, akkor a magam részéről bólogatok: a színház egyfelől kitűnő társadalmi modell, különböző korú, értelmi szintű és lelkiállapotú embereknek kell együttműködni valami közös cél elérése érdekében, mindig van vezető, akihez viszonyulni kell alázattal, kétkedéssel, belenyugvással, és akit le lehet taszajtani a piedesztálról. Tolsztoj is sokat el tudott mondani a világról, pedig többnyire hercegek és grófok szerepeltek nála. Miért ne beszélhetne a színház arról, amit a legjobban ismer: saját magáról? Különösen úgy, hogy a színházat nézők hajlamosak arra, hogy csodálják is azt, amit néznek, hogy megemelt életformának tekintsék a színházi életet, érdekelje őket akár az, hogy miből maradnak ki, akár az, hogy ők is csak emberek.

A kérdés, hogy miért ne foglalkozna a színház magával, persze költői, hiszen éppen ez történik, színházi élet, társulati viszonyok, egy rideg, de van szíve darabíró-rendező-társulatigazgató vezérletével. Van a helyi zseni, néhány tépett asszony, helyezkedő közkatonák, és van Juci, aki Herczenik Anna az Operából. Abban a pillanatban, hogy valaki tudja, Herczenik Anna énekesnő, körülbelül tisztázódik is, hogy mi lesz a történet, nem is tudom eldönteni, hogy azzal játszanak: talán kevesen járnak az Operába és a Szkénébe is, vagy a történet magában mégsem lényeges, csak ráadás, ha a tehetségtelenként eltanácsolt igyekvő amatőr színészről kiderül, hogy született operai tehetség. Számomra mindenesetre csak az első lehetőség maradt, meglepetés helyett csak a színházi kavarások megfigyelése, hogyan veszi át a vezető szerepet valaki a közösségben, és valóságos vezetői kvalitások nélkül hogyan veszíti el, az utolsó jelenetben az énekesnő már megint a kávét hozza be, és a Toscát énekli, míg a többiek hajlonganak a színpadi közönségnek, nekünk háttal. Ha nagyon bornírt vagyok, azt is mondhatom: ezzel az erővel akár a Való világot is nézhetném, az sem szól másról. Ami azt illeti, itt is van gatyaletolás, Thuróczy Szabolcs a szerencsés, akinek pucéron kell társulati amorózóként csábítani a nőket.

Csak Pintér Béláék sokkal szórakoztatóbbak a tévénél. Tömörebbek is, bár úgy érzem, kicsit kicsúszott a kezükből a történet második fele, a sikeres énekesnő megbuktatása nehézkesebb, mint a fölemelkedése, de azért megy a maga útján a darab, és a síneken becsúszó jelenetváltozásoknak köszönhetően könynyed az egész. Egymásra játszatják a szerepeket és a szereplőket, a hajléktalant játszó színésznő, Roszik Hella színésznőként is hajléktalanruhát visel és alkoholista, már csak az kellene, hogy kiderüljön, Roszik Hellaként is ő lakik a Lánchíd alatt. A legjobb Pintér Béla Társulat-előadásokban teljes a harmónia, a darab ugyanolyan jó, mint az előadás, a Parasztopera azóta már önállósította is magát, Pécsett is játsszák. A Tündöklő középszert aligha fogják elkérni más társulatok, ahhoz túlságosan vézna a történet, de úgy is viszik a színpadra, mint vézna történetet megoldó vézna történetet, amit csak a régi színházi bölcsesség menthet meg: ha annyira ostoba valami, hogy nem lehet elmondani, akkor eléneklik.

Ha nagyon nyavalyoghatnékja van a kívülálló nézőnek, mondhatja, hogy az egész előadás a darab renyheségét akarja leplezni, de voltaképpen nem hiszek a színházi izomcsoportok szétválasztásában, olyan, mintha azt mondanánk, a Varázsfuvola zenéje a librettó következetlenségeit akarja leplezni. Egy előadás van, és ha nem is Mozart a zenéje, hanem Puccini, Bizet, egy alkalommal a Zarathustra napfelkeltéjére is alkalmaznak szöveget, muszáj röhögni. Könnyű átlépni azon, hogy a címmel ellentétben nem a középszer tündöklik, hanem a teljes tehetségtelenségről derül ki, hogy teljes tehetség egy másik formában. Furcsa módon ez a logikátlanság már a szórólapra kitett monológban is észrevehető: van a Stradivari, és van a középszerű hegedű, de te nem középszerű vagy, hanem tehetségtelen, mondja a társulatvezető, amitől az egész Stradivari-eszmefuttatás értelmetlenné válik, de annyi baj legyen. A cím így jobb, mint ha Tündöklő tehetségtelenség volna, a darab meg roszszabb, mint az Othello, de most pont azt teszem, amit nem akarok. Nyilván van valami halvány elégedetlenség és csalódottság, többet kellett volna Pintér Bélára járnom, és megérteném, hogy nem kell állandóan zseniálisnak lenni. Elég a jó, ha az a cél.

 

 

 

 

 

 

Tündöklő középszer. Szkéné Színház, Pintér Béla és Társulata előadása. Író-rendező Pintér Béla, jelmez Benedek Mari, zene Kéménczy Antal.

 

Kapcsolódó írások:

Fáy Miklós: Ahol a tirpák fölmászik a fára (Onder Csaba–Antal Balázs: Tirpákia, tündérkert. A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház előadása. Rendező Lendvai Zoltán.) Nem kellett hozzá öt perc, hogy már azon kelljen gondolkodni:...

Molnár Gál Péter: Outlet-Lear (Shakespeare: Lear király. Tragikus játék az élettel két részben. Nemzeti Színház, 2007. február 7. Fordította Vörösmarty Mihály-Mészöly Dezső. Rendező Bocsárdi László. Díszlet Bartha József. Jelmez Dobre-Kóthay Judit. Zene Könczei Árpád. Szereplők: Blaskó Péter, Varga Mária, Söptei Andrea, Vass Teréz, Jordán Tamás, László Zsolt, Stohl András, Bodrogi Gyula, Törőcsik Mari, Spindler Béla, Gazsó György, Hevér Gábor, Orosz Róbert, Újvári Zoltán, Vida Péter, Cmarits Gábor, Ficzere Béla, Előd Álmos, Kassai László, Fadgyas Ábel. ) Molnár Gál Péter Outlet-Lear Kezdetben lett volna Törőcsik mint...

Fáy Miklós: Inkább a szakadó esőben (Claudel: A selyemcipő. Rendezte Zsótér Sándor. Díszlet Ambrus Mária. Jelmez Benedek Mari. Dramaturg Ungár Júlia.) Hát ezt kifogták, gondolom magamban, de csak azért, mert már...

Fáy Miklós: Több seb többet lát (George Bernard Shaw: Pygmalion. Fordította Nádasdy Ádám. A szombathelyi Weöres Sándor Színház előadása. Díszlet Árvai György, jelmez Szűcs Edit, rendező Keszég László.) Értem, mit csinálnak, azt is, hogy miért, mégsem tetszik. Jönnek...

Molnár Gál Péter: Hát bizony, Csongor (Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde. Mesejáték három részben (de azért kettőben adják). Rendező Valló Péter. Díszlet Antal Csaba. Jelmez Szakács Györgyi. Zene Melis László. Koreográfia Gergye Krisztián. Film M. Nagy Richárd. Világítástervező Mórai Ernő. Csongor, ifjú hős: Kulka János, Kalmár: Gazsó György, Fejedelem: Spindler Béla, Tudós: Blaskó Péter, Balga: Szarvas József, Tünde: Sipos Vera, Kurrah: Schmied Zoltán, Berreh: Marton Róbert, Duzzog: Nagy Cili, Ilma: Schell Judit, Mirígy: Almási Éva m. v. Ledér: Nemes Wanda, Éj: Molnár Piroska. Bemutató: 2006. november 17. Nemzeti Színház. ) Molnár Gál Péter Hát bizony, Csongor Karinthy-Kosztolányi kedves ifjúkori...

 

 

Cimkék: Fáy Miklós

 

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2011 | Tervezte a PEJK