A Mozgó Világ internetes változata. 2011 március. Harminchetedik évfolyam, harmadik szám

«Vissza

Győrffy Iván: Beszédek beszéde (A király beszéde. Színes, feliratos angol filmdráma, 118 perc, 2010. Rendező Tom Hooper.)

Pár évvel ezelőtt A királynő ásott az angol uralkodó família intimitásainak és a közelmúlt világpolitikai eseményeinek mélyére, most A király beszéde próbálkozik lejjebb hatolni a kollektív emlékezetben. Az előbbi film II. Erzsébet királynő és a frissen megválasztott Tony Blair miniszterelnök kétarcú viszonyát, a Diana-affér hatását elemezte kitűnő arányérzékkel és páratlan eleganciával, az utóbbi II. Erzsébet apjának, a dadogós VI. Györgynek a kielégítő közszereplésért való keserves megküzdését eleveníti meg. Mindkét filmalkotás előnye a hihető korrajz, az emberi viszonyok bensőségesen megértő szemléje egy szélsőségesen korlátozó szerepelvárásokkal és az uralkodói tradíciók nyomasztó súlyával terhelt mikroközösségben, amelynek helytállásán az egész birodalom, sőt akár a világ jövője múlik. Míg azonban Stephen Frears méltán díjesővel jutalmazott és Helen Mirren bámulatra méltó színészi alakításával aláhúzott játékfilmje – túlzott szimbolizmusától eltekintve – hűségesebben bánt a fikcióval kevert történelmi tényekkel, Tom Hooper újdonsült alkotása már – talán a történelmi távlat emberöltőnyi messzesége vagy az ön- és világmegváltó heroizmus bemutatásának kényszere miatt – szabadabban kezeli nyersanyagát, s szinte kizárólag az emberi tényezőre koncentrál.

Mintha mindaz, amit a király felolvas, egy fabatkát sem érne, nem állna mögötte szövegírók, politikusok és páncélozott hadosztályok egész serege, mintha a király megküzdése eredendő fogyatékosságával – saját hangjának engedetlenségével – nagyobb fegyvertény lenne a beszédre a rádiókészülékek előtt feszülten figyelő és a Buckingham-palota előtti téren ünneplő tömeg számára, mint valódi mondandója: a Németország elleni hadba lépés bejelentése, egy borzalmas háború nyitánya. És valóban – VI. György saját hangjával hitelesíti a papírra vetett, máskülönben semmitmondó szavakat (bevezetőjük épp a személyes kontaktust ígéri a tömegmédián keresztül), és amikor megértést, lemondást és áldozatokat kér, sötét jövőt fest a Brit Birodalom polgárai elé, saját önmegtagadásának példáját állítja eléjük (a királyi család Londonban maradt a bombázások alatt is, és szükségleteivel ugyanúgy takarékoskodni kényszerült). A film tehát elsőrangú drámai érzékkel fűzi fel egyetlen csúcspontra, az 1939. szeptember 3-i élő rádióbeszédre a megelőző évtizedek kálváriáját, és érzékelteti a cseppet sem rózsás jövendőt – jóllehet egyszerűsítései sokszor indokolhatatlanok. Az itt is páratlan színészi alakítások, a szokatlanul merész kamerakezelés, a jelmez- és látványparádé nélkül viszont megütköznénk a forgatókönyv dadogásain. Így csak megértően szemléljük itt-ott mesterkélt hatásszüneteit, majd váratlan iramodásait, amelyekből valóban cizellált produktum keletkezik; ugyanúgy, ahogy a királynak a kínlódás és a rutin határán evickélő beszédéből.

A történet fonala a yorki herceg legendásan kínos fellépésétől, a birodalmi kiállítás 1925. október 31-i záróünnepségétől gombolyodik elő. A közönség zavartan leszegi a fejét, látva az aktuális trónöröklési rendben a dobogó középső fokán álló herceg szerencsétlenkedését a pódiumon, akit felesége bizakodó, később szánakozó tekintete sem képes pozitívan ösztönözni a fellépés abszolválásában. Csaknem egy évtizedet ugrunk az élettörténetben, hogy szemügyre vegyük a kezelőorvosok kissé szadista, ám cserébe durván megalázó módszereit, amelyeket tetéz a bősz atya, V. György király haragja másodszülött fia fizikai alkalmatlansága miatt. Végül a hercegné elégeli meg a hatástalannak bizonyuló és felettébb frusztráló módszereket: egy névtelen terapeutához fordul, aki a Harley Street csóró környékén bérel sötét burkolatokkal és lepattogzott vakolattal bélelt rendelőt. Lionel Logue, egy ausztrál közember feleségével és gyerekeivel nem sokkal korábban költözött Londonba, hogy kiteljesítse autodidakta módon megszerzett beszédjavító képességeit, és kielégítse amatőr színészi vágyait. A történetvezetés innentől kiszámítható: az arisztokrata és a plebejus, a páciens és kezelője, a szélsőségesen bezárkózó és intimitásokra csak szűk családi körben hajlamos középkorú férfi és másfél évtizeddel idősebb, szókimondó és teljes egyenlőséget követelő partnere verbális összeütközéseit, közös erőfeszítéseit, sértéseit és sértődéseit, megnyílását és baráti gesztusait, majd kettejük végső diadalának lassú kibontakozását kísérhetjük figyelemmel a csaknem kétórás játékidőben. Állandó kísérőjük a színen Erzsébet, a herceg aggódó, szerető felesége, aki hol csipkelődve, hol ellentmondást nem tűrően, hol pedig lágyan és kedvesen bírja rá férjét, vegye komolyan a ráháruló közfeladatokhoz nélkülözhetetlen elokvenciát. A napi egy óra otthoni gyakorlást és az izomlazítást mélylélektannal kombináló terápiát.

Az eleddig főként tévéjátékok és -sorozatok rendezésével – többek között az I. Erzsébet királynőről éppen Helen Mirren főszereplésével készített monumentális életrajzi drámával – nevet szerző rendező és David Seidler forgatókönyvíró keze alatt A király beszéde mintha képpel gazdagon illusztrált zenedarabbá változna. Nyugodt és lassú taktusokból durva bacchanáliába csapó, skandalumoktól és érzelmes táncbetétektől sem mentes zenekari művé. Csakúgy, mint annak idején Beethoven 7. szimfóniája, amelyet a zeneértő kritika hol egekbe emelt (Wagner: a tánc apoteózisa), hol pokolba taszított (Carl Maria von Weber: a szerző megérett a bolondokházára), épp csodálatos ütemérzékkel vegyes, nonkonform virtuozitása miatt. Nem véletlen a párhuzam: a film zenei repertoárja az agyonfoglalkoztatott, rutinos Alexandre Desplat hangszerelésében a Figaro házasságától (a terápia első momentuma) a 7. szimfóniáig terjed, mely utóbbi az ominózus háborús beszédet veszi körül. S bár A király beszéde mindent megad a konzervatív ízlésű nézőknek – fülbemászó muzsikát, szép és jó színészeket, az 1920-as, 1930-as évek hangulatos tárgyi kultúráját, remekbe szabott érzelmeket és giccsmentes érzelmességet, szeretetre méltó arisztokratákat és gerinces közembereket stb. –, az ’f’ betű nehézkes kiejtése miatt a ’fuck’ kezdetű trágár szóösszetételek sűrű, szinte orgiába hajló ismétlése egyes forgalmazók megütközését is kiváltja; a producerek ezért a nagyobb közönségsiker – és a 12 Oscar-jelölés minél nagyobb arányú beváltása – érdekében a film egyes jeleneteinek kasztrálását fontolgatják, ami (valljuk be) súlyos csapásként érné a nyelvi zsonglőrködés és a gondosan kimunkált jellemábrázolás szerelmeseit.

Márpedig az utóbbi elnagyolását véletlenül sem lehet az alkotók szemére vetni. Helena Bonham Carter lenyűgözően kelti életre a néhány éve elhunyt anyakirálynő fiatalkori mását, Elizabeth Bowes-Lyon skót nemesasszonyt, aki valódi társa volt VI. Györgynek. Arcjátéka, gesztusai, fensőbbségesen hideg gőgje és kifinomult iróniája önmagában is megállná a helyét, mellékszerepe igazi – továbbgondolásra érdemes – főszereppé változik. A kamera kegyeltjei azonban kétségkívül „azok a csodálatos férfiak”: a rádió aranykorának számkivetettjéből (jó értelemben vett) konjunktúralovaggá változó trónvárományos, akit fivére, VIII. Edward lemondása után koronáznak meg, valamint a fokozatosan a leendő király közszerepléseinek állandó kísérőjévé és életre szóló barátjává váló „idegen”. Colin Firth az idétlen, ám szeretetre méltó romantikus figurák bánatos kutyaszemekkel átlelkesített szerepei után – említett pillantását azért itt sem hanyagolva – végre olyan főszerepet kapott, amelyben teljes skáláján megmutathatja drámai kvalitásait. A valóban dadogással küzdő forgatókönyvíróval szemben a színésznek minden beleérző képességére szüksége volt, hogy magára öltse, majd iszonyatos erővel kordába szorítsa a yorki herceg beszédhibáját – nyilatkozataiban nem is felejti megemlíteni, milyen jelentős fizikai kínokat és pszichoszomatikus tüneteket kellett kiállnia a szerep kedvéért. Kimérten arisztokratikus stílus és lassan oldódó, olykor robbanásig sűrűsödő feszültség, felszíni ridegség és mélyen megbúvó kedvesség, előítélet és elfogadás kettősségei jellemzik a Firth formálta hőst, akinek valamennyi generált jellemvonását kiválóan vezeti elő a színész. (Bő másfél évtizede Nigel Hawthorne bújt egy másik György király, a porfíriában szenvedő s ezért őrültnek tartott III. György bőrébe Nicholas Hytner filmjében, amely szintén orvos és királyi betege kapcsolatát állította fókuszba – igazán élménydús módon.) Hasonlóan kiemelkedő az egykori gyarmatkontinensen született Geoffrey Rush szereplése: kortól és gondoktól barázdált arcán mindig ott bujkál a derű, akár a herceget akarja kihozni sodrából, akár gonosz Shakespeare-figurát alakít; szakmai önérzetének jelei és republikánus kiszólásai élményszámba mennek, a trónra aspiráló herceggel és saját családtagjaival szemben is mindig más-más oldalát mutatja ügyesen felépített jellemének. Mivel hármójuk egymás közötti viszonyaira fokuszál, A király beszéde tulajdonképpen egy történelmi tablóba illesztett kamaradarab, amely bőven elférne szűkösebb játéktérben is.

A helyigény pazarló kihasználása mellett a filmnek akadnak egyéb fogyatékosságai, amelyek jótékonyan noszogatják hőseinket a végkifejlet felé, de a hitelességet olykor kikezdik. Ilyen például a yorki és a walesi herceg, a későbbi VI. György és fivére, a kétszeresen elvált amerikai nővel házasságot kötő s ezért a trónról lemondó VIII. Edward viszonya, amelyet a film a ténylegesnél sötétebbnek fest le. Alig foglalkozik a forgatókönyv Edward állítólagos „náciszimpátiájával”, amely miatt a lemondott uralkodót később a Bahamákra „száműzik”; nem említi, hogy Hitlerrel szembeni engedékenységgel éppen az újdonsült uralkodó pár is vádolható lenne, tekintve, hogy támogatták és szokatlan módon a palota erkélyén is ünnepeltették azt a Chamberlaint, aki 1938-ban miniszterelnökként a Führerrel egyetértésben szignálta a Csehszlovákia felosztását eredményező müncheni egyezményt. Úgyszintén felnagyítja a film Churchill szerepét a trón körüli harcokban. Churchill később valóban az új király jobbkeze lett, így a győztes háború végén ő is kiállhatott arra a bizonyos erkélyre (amelyre Logue a filmben csak a szoba mélyéről vethetett szomorú pillantást). A terápia időtartama és gyors eredményessége is áldozatul esett a csúcspontra kihegyezett dramaturgiának: a yorki herceg valójában már 1927-ben, azaz 12 évvel az említett rádióbeszéd előtt sikeresen abszolvált egy sor megnyitó beszédet és felszólalást ausztráliai és csendes-óceáni körútja során. Míg A királynő mindvégig ügyesen lavírozott a tények és a vélemények között, A király beszéde olyannyira meg akarja nyerni a nézők szimpátiáját a háborús évekbe szó szerint belerokkanó, 1952-ben elhunyt VI. György iránt, és annyira belelovalja magát az edzőtermi sémába, hogy enyhén át is billen a hátas állat túlsó oldalára.

Furcsaság, de A király beszéde fordított adaptáció: éppen a film ihlette a beszédterapeuta unokáját, hogy könyvben állítson emléket annak az embernek, aki – az alcím szerint – „megmentette a brit monarchiát”. Mindenképpen inspiráló, ám nem különösebben felkavaró alkotásról beszélünk tehát; aki kifogástalan historikus portréra, autentikus múltidézésre számít, annak kihagyható, aki azonban szenzitív és kiváló ritmusú filmre vágyik, annak kötelező darab.

 

 

 

 

 

A király beszéde. Színes, feliratos angol filmdráma, 118 perc, 2010. Rendező Tom Hooper; forgatókönyvíró David Seidler; zeneszerző Alexandre Desplat; operatőr Danny Cohen; jelmeztervező Jenny Beavan; producer Iain Canning, Emile Sherman, Gareth Unwin; vágó Tariq Anwar; szereplők Colin Firth (VI. György király), Helena Bonham Carter (Elizabeth királyné), Geoffrey Rush (Lionel Logue), Guy Pearce (VIII. Edward király), Derek Jacobi (Cosmo Lang érsek).

 

 

Kapcsolódó írások:

Győrffy Iván: A fehér néger (Szellemíró (The Ghost Writer). Színes, feliratos francia–német–angol filmdráma, 128 perc, 2010. Rendező-forgatókönyvíró Roman Polanski.) „Ha azt hinném, hogy az emberi szellem sugallásai vezetnek –...

Győrffy Iván: Hattyúdal (Fekete hattyú (Black Swan). Színes, feliratos amerikai filmdráma, 108 perc, 2010. Rendező Darren Aronofsky) Vörös és fekete, fény és árnyék, orom és szakadék, bezárkózás...

Győrffy Iván: Legenda újraírva (Robin Hood. Színes, feliratos amerikai–angol kalandfilm, 148 perc, 2010. Rendező-producer Ridley Scott;) Nagy művészet egy agyonhasznált legendáról újat mondani, de Ridley Scottnak...

Győrffy Iván: Még egy Leigh (Még egy év (Another Year). Színes, feliratos angol vígjáték, 129 perc, 2010. Rendező-forgatókönyvíró Mike Leigh.) Mike Leigh a semmiségek angol nagymestere. Legújabb filmje, a Még...

Győrffy Iván: Esztelenek és holtak (Harry Brown. Színes, feliratos angol krimi, 98 perc, 2009. Rendező Daniel Barber.) Elsőre generációk harcaként is szemlélhetjük. A fiatalok robogóra pattannak, bedrogoznak,...

 

 

Cimkék: Györffy Iván

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2011 | Tervezte a PEJK