A Mozgó Világ internetes változata. 2011 március. Harminchetedik évfolyam, harmadik szám

«Vissza

Almási Miklós: A végtelenített romantika (Rüdiger Safranski: Romantika. Egy német affér. Fordította Horváth Géza. Budapest, 2010, Európa.)

A posztmodern fedezte fel, hogy a romantika izgi sötétszoba, és nem poros irodalomtörténeti kabinet. Amikor ugyanis elkezdtek ironikus mondatokat, fura szerkezetű regény- és filmkompozíciókat gyártani, rájöttek, hogy ezt már egyszer kitalálták. Igen, 1800 körül, a német romantikában, Friedrich Schlegel et Co. ebben utazott – onnan terjedt viharsebesen a kettős fenekű irodalmi szöveg, az a szerkezet, ami állítva tagadás, nem gúnyol, csak épp (láthatatlan) kérdőjelet rak melléd, vagy a történetet teszi idézőjelbe, vagy játszik veled, és te mégse bosszankodsz. Ők jöttek rá, hogy a Nagy Komolyság (a Kanttól Hegelig tartó klasszikus német filozófia) kicsit már unalmas (hm, a jelzővel csak marhulok ám!), és vezettek be valami kamaszos anarchiát, szeleburdi zsenialitást, a tanító bácsik kiröhögését. Eközben lerakták az irónia elméletét. Aztán jöttek a profik – ugyancsak németek –, mondjuk E. T. A. Hoffmann, vagy más műfajban Kleist meg Novalis (komolyban ismét). Sokan voltak egyszerre, 1790-től alig telt el két évtized, és legalább húsz fajsúlyos szerző rohant ezen a versenypályán. Én még úgy tanultam, hogy a dolog kifulladt, mígnem jött a PM (posztmodern), és újra cool lett ez a hang, narratív mód. Mire menne e hagyomány nélkül Tarantino vagy (hogy mondjak egy nagyot) Thomas Pynchon (Gravity’s Rainbow, rossz magyar címen: Súlyszivárvány), netán a Nagy Regény most mindent taroló amerikai sztárja, Jonathan Franzen (Freedom c. vaskos könyvével)? És mire ment volna e hagyomány nélkül Rorty (Contingency, Irony, and Solidarity c. opusával)? Mert a romantika az egyenes vonalú cselekményvezetés narratív hagyományát is felrúgta, kitalálta az esszéregényt (Lucinde), az elbeszélői identitás váltását (E. T. A. Hoffmann), vagyis számos 20. századi elbeszélői (retorikai) elemet hozott be az irodalomba.

Zsenik voltak, folytatóik meg jó írók. A romantika mégis sokáig volt rossz gyerek a filozófiában, az irodalomban, sőt a köznapi habitusban is (a romantika egyet jelentett a „ködevéssel”, a „holdbéliséggel”, világonkívüliséggel, álmodozással. (Az iskolában – a másik folyosón – pl. azt tanították, hogy a romantika reakciós válasz a francia forradalomra…) A 20. század pedig beszólt nekik: hé, itt a Realitás, tessen felébredni. Mondjuk, amikor a realizmus volt a menő (én is szerettem-szeretem, bocs), akkor a romantika legfeljebb só lehetett a lecsóban. Pedig világot rengetett meg.

Sorolom a romantika Safranski által kiemelt kulcsszavait: irónia, univerzalitás, az álmok világa egyenrangú a tények világával, a groteszk felfedezése, az őrület mágiája, a művészetvallás feltalálása. És persze a halálvágy, a múlt apoteózisa (a mitologikus, a történelmi, történelem előtti – mindegy…), de ebben a katalógusban szerepel a népmese reneszánsza (Grimm testvérek), sőt itt csírázik a „népi” überhaupt, a nemzet és nyelv egysége mint éltető manna. Persze mindenki másképp keverte ki magának e találmányok savát-borsát: Tieck unalmasan, Novalis máig ható mélységgel, Kleist hátborzongató zsenialitással – ki-ki akár a Safranski-lista félretolásával. És Schillert még nem is említettem.

Itt megállnék, hiszen a könyvben vele kezdődik ez a tánc, nekem meg eszembe nem jutott volna (más dobozrendszerben nőttem fel, Fichtét inkább el tudtam volna képzelni a startvonalon…). Nem, itt Schillerrel indul gyorsvonat. Talán joggal. Hiszen Schiller írta azt a halhatatlan sort, miszerint az ember csak akkor teljes, ha játszhat – vagyis hogy a játék, a játékosság az emberlét központja, elérhetetlen utópiája, de költészetben realizálható (kvázi)életprogram. (Ahogy a Levelek az esztétikai nevelésről c. híres esszéjében írta – „az ember csak akkor igazán ember, ha játszik”.) Nagy gondolat, mit mondjak, évszázados belátás az embervilág igazi titkaiba. A játék nem a „Doom” vagy a póker, hanem pl. a distancia a komoly dolgokban, a játék a politikában (ellenfelekkel, partnerekkel – ami cinikus foglalatosság ugyan, nem mondom, de mégiscsak játék; és persze itt van tere a szerelmi játékok számos variánsának a flörttől az udvarias leégetésig…). Sorolhatnám még, de csak sóhajtok: miért nem élünk vele többet? Miért vagyunk ilyen betokosodott kretének? A játék mint emberi lényeg tiszta formájában soha nem valósulhatott meg, ám ezért is maradt fenn életvalóság és utópia kevercseként mind a mai napig.

Ez mind Schiller. Csak hát ilyen sitty-sutty módon egyszerűen besorolni őt a romantikába? Van ilyen irodalomtörténeti hagyomány, hápersze hogy van. Csak nekem kicsit fura. Aztán kisült, hogy Safranskinál szinte minden romantika, ami német irodalom vagy filozófia: Thomas Mann Doktor Faustusa éppúgy romantikus, mint ahogy az volt Nietzsche, Heidegger éppúgy, mint Schopenhauer. (Kierkegaard megúszta, mert dán volt…) Gondolhattam volna, hiszen a könyv alcíme már felvezeti ezt a radikalizált romantikafelfogást: „egy német affér”. Szóval így fest ez a bizonyos affér: másutt nincs annyira romantika (Victor Hugo forog párat a sírjában), Shelley nem is tudom, mit gondoljon. Viszont minden német romantikus.

Hát ez egy kicsit feltúrta az agyam. Nem nagyon, hiszen az igazi – filozófiai-irodalmi romantikus szerzők elemzése – kitűnő munka, méltó a szerző Nietzsche- és Heidegger-könyvéhez, hát most egy kicsit eleresztette magát, és a monográfia második felében átment lektűrbe: megteheti, neki még el is lehet hinni. (Ad lectorem: A kötet első fele a romantikus korszak korrekt, alapos története, a második rész – „A romantikus jelleg” – már kalandozás.)

Persze ebben az imént emlegetett Thomas Mann-i romantizálásban mégiscsak van valami. Arra gondolok, hogy már Nádasnak is feltűnt a személyes élettény brutális realitása (Mann Naplóiban leírt kegyetlenül direkt passzusok és az erre alapozott „higher literature”-ként megjelent szöveg közti különbség. (A homoszexuális élmények valós és poetizált leírására utal.) De hogy ez romantizálás lenne, abban nem vagyok biztos: Mann nem volt sültrealista, az tény, és az „elemelés”, a „lebegtetés” technikája – mondjuk az, ami az Egy szélhámos vallomásaiban olyan varázslatos – mégiscsak a romantikus diskurzus részeként született… Nincs semmi baj, csak az embert elsőre pofán csapja a generálszósz, miszerint minden német író-gondolkodó ebben a kosárba van (lehet) – és meghökken.

„Ha német, akkor romantika” tézisében kikerülhetetlen az NS-Connection. És tényleg: külön fejezet szól a nácik és a romantika viszonyáról. Röviden: kisajátították, találtak benne néhány használható elemet: a völkischt, a demokratikus politikai szféra elutasítását, a mitologikus múlt és a dicső jövő rövidzárlatát. Mégis Safranski el akar szakadni attól a filtört hagyománytól, ami a romantikában keresi a hitleráj katasztrófájának gyökereit. Hogy nem így van, arra Goebbelst hozza tanúnak. A propagandafőnök legfeljebb kulturális hagyományként engedte be náci ideológiájába, merthogy a klasszikus romantikából hiányzott a vezéreszme, a biológiai rasszizmus és főleg az „acélromantika”. Ez utóbbi az ipari államot, az autobahnt és a háború férfiromantikáját, az „acélok csatájának” laudációját jelentette számára: ezek a fogalmak hiányoztak az eredeti – akár wagneri, nietzschei, heideggeri – romantikából. Goebbels számára a romantika nyálas, álomkóros nyafogás volt. Vagyis – ha úgy akarom – a romantikus habitus és az NS-korszak között nincs közvetlen ok-okozati viszony. Ezért Safranski Isaiah Berlin, Helmuth Plessner, Lukács György és Eric Voegelin ellenében védelmezi ezt a „német affért”. Ám becsületére legyen mondva, nem tudja és nem is akarja tisztára mosni ezt a hagyományt: a romantika felvilágosodásellenes alapállása, mitologizálása, hát mit mondjak, ott áll a bábák között, ha nem is a legelső sorban. Így aztán a könyvnek ama kérdése, hogy vajon a romantika bűnös vagy nem bűnös a náci katasztrófa ideológiai felvezetésében, kétértelmű marad. Ami nem megalkuvás: feketére-fehérre ezt a trendet sem lehet osztani. A posztmodern óta így látszanak a dolgok.

A „minden német romantikus” tézis azonban még sincs végtelenítve. Mondjuk, Grass Bádogdobja – ez az abszurd történelemkönyv – már nem került be ebbe a dobozba. Nem került, mert Safranski azért visszafogta magát: valahol a háború végével lezárul a romantizálás mint eszmetörténet és mint affér egyaránt.

Kicsit mérgelődtem a könyv általánosításain, pedig látom ám, hogy Safranski nemcsak komoly monográfiát írt, de olykor valóban mélyre tud nyúlni. Az egyik csiszolatlan gyémánt, amit az ilyen mélyfúrásban talál, a romantika politikai vaksága. Ennek az áramlatnak nem volt politikai filozófiája, sőt dicsőítette a politikaellenességet – van a nép, meg a Messiás. „A politika az igazi élet értékeinek elárulását jelenti… A politikaellenes indulat nem tudott beletörődni, hogy sokféle ember létezik, a nagy egységet kereste: a németet, a népet, a munkást, a szellemet” – jellemzi Safranski a romantika vakságát és az újabb kori német transzba esést, Cipolla könnyű győzelmét. Ez a politikai analfabetizmus segítette a hitleri mágia terjedését: a politikai szféra öntisztulása helyett jött valaki, aki majd csodát tesz. (Egyszerűsítek, persze…) Itt fizet nagy árat a romantika a Kanttal (a felvilágosodás morálfilozófiájával) való szembefordulásért: „a lelkiismeret zsidó találmány” – mondja a összefoglalásképp a hitleri bon mot. Szavak, melyeket se Novalis, se Wagner, se Heidegger nem vett volna szájára – és mégis…

A könyv másik csiszolatlan gyémántja a romantika káoszfogalma, egyáltalán a káosszal való birkózása. A romantizálók sejtették, hogy a káosz kiküszöbölhetetlen világunkból, Novalis a vallás fátylát borítja rá, hogy az majd mintegy koordinátákba rendezi az amúgy félelmetest és felfoghatatlant. Másutt a művészet építkezik a káosz fenyegetéséből. Safranski nem erőlteti ezt a gondolatot, de tudjuk, hogy mögötte ott van a posztmodern ötlettömbje: a káoszelmélet, ami a rendezetlen – kontingens – véletlenszerűben ígért metaeligazítást vagy mit. Hát ez nem jött be: bár megpróbálták alkalmazni pl. a közgazdaságtanban, nem jutottak vele sokra. A káosz mégis itt van velünk, ezzel kelünk-fekszünk, bár nem akarunk róla tudni. Ezt is ők sejtették meg, piros pont Safranskinak. Akkor is, ha egyelőre lufi ez is, mint a totalizált esztétika.

 

 

 

Rüdiger Safranski: Romantika. Egy német affér. Fordította Horváth Géza. Budapest, 2010, Európa, 572 oldal, 3900 forint.

 

 

Kapcsolódó írások:

Almási Miklós: A „másik társadalom” költője (Nico Naldini: Pasolini élete. Fordította Gál Judit, Pasolini verseit fordította Barna Imre, utószót írta Kelemen János. Budapest, 2010, Európa.) Nem cifrázom: a proliké. Akikhez rövid élete végéig hű maradt....

 

Almási Miklós: A félkezű és a pofozkodós (Alexander Waugh: A Wittgensteinek. Egy békétlen család. Fordította Sipos Katalin. Budapest, 2010, Európa Könyvkiadó.) Nem a filozófus, Ludwig Wittgenstein, a 20. sz. klasszikusa izgatott...

Almási Miklós: Szófukar ember ötszáz oldalon: Woody Allen (Woody Allenről. Beszélgetések Stig Björkmannal. Fordította Hungler Tímea. Budapest, 2010, Európa.) Mindig azt hittem, hogy filmjei nagy hányadának modellje saját maga,...

Almási Miklós: A resztli bája (Umberto Eco: Ellenséget alkotni és más alkalmi írások. Fordította Sajó Tamás. Budapest, 2011, Európa Könyvkiadó.) Hát persze hogy lecsaptam a címadóra, mintha tegnap írták volna....

Almási Miklós: Shoppinggal a iszlám ellen (Norbert Bolz: Konzumista kiáltvány, Elmegyakorlat sorozat Nr. 05. Fordította Nagy Edina. Budapest, 2010, Műcsarnok Nonprofit Kft.) Nem új tézis, hogy a modern fogyasztói beállítódás fegyver lehet...

 

 

Cimkék: Almási Miklós, Rüdiger Safranski

 

 

 

© Mozgó Világ 2011 | Tervezte a PEJK