A Mozgó Világ internetes változata. 2011 március. Harminchetedik évfolyam, harmadik szám

«Vissza

Takács Ferenc: Josef K., szocreálban (Spiró György: Tavaszi Tárlat. Budapest, 2010, Magvető.)

Élénken emlékszem az 1957-es Tavaszi Tárlatra. Nemrég múltam kilencéves, három évvel korábban keletkezett óvodai jellemzésem szerint „mozgékony, önálló gyermek” voltam, aki „szellemileg korát túlhaladta”, és akinek „értelmi képessége az átlagon felül van”. Talán ezért figyeltem fel a Műcsarnok előtt elsétálva a Műjégpálya felőli oldal gyepes részén felállított szoborfélékre: kőből-fémből készült azonosíthatatlan formákra, felismerhetetlenségig torznak látszó emberi alakokra. Furcsa és érthetetlen volt az egész. Akkoriban a formalista és dekadens modern képzőművészetet hivatalból ostorozták, de az átlagosan művelt családokban is gyakran szóba került, leginkább a furcsálkodás hangján, Picasso meg a többi „absztrakt”. A Lúdas Matyiban rendszeresen élcelődtek rajtuk, s még egy cirkuszi bohóctréfára is emlékszem, amelyben a dummeraugust egy ilyen „modern” festőt alakított: nadrágja ülepére kente a festéket, s a fenekét a vászonba törölve vitte fel a színeket és formákat. Nemhiába volt papírom átlagon felüli értelmi képességemről, mert rövid töprengés után arra a következtetésre jutottam, hogy itt a gyepen alighanem ilyen „absztraktok” láthatók. De mivel úgy tudtam, hogy az „absztrakt” az valami helytelen és tilalmas dolog, nemigen értettem, hogy lehetnek ezek a dolgok – nyilván hatósági jóváhagyással – közszemlére téve. (Hogy odabent, a Műcsarnokban mi látható, arra nézvést nincsenek emlékeim: nem mentem be a kiállításra.)

Spiró György új regényének, a Tavaszi Tárlatnak a cselekménye ennek a kiállításnak a történetével együtt bomlik ki (vagy gubancolódik össze vele). Nyilván ő is jól emlékszik erre a képzőművészeti eseményre – még nálam is jobban, hiszen ő már tizenegy éves volt 1957 tavaszán (hogy az ő óvodai jellemzésében, ha volt neki egyáltalán, mi állt, persze nem tudom). Valóban esemény volt: 1949 óta először láthatott nyilvános kiállításon „absztrakt” és „szürrealista” munkákat a közönség, megmutathatták magukat a hosszú időre félretolt európai iskolások, míg a „szocreál” közelmúlt leginkább kompromittálódott képviselői közül néhányat kizsűriztek, illetve csupán politikailag semlegesebb alkotásokkal szerepeltették őket a tőlük megszokott otrombán propagandisztikus munkák helyett. Utólag látszik, hogy a kígyózó sorokat, tömeges érdeklődést kiváltó kiállítás valamiféle politikai deklaráció jelképiségére tett szert. Csupán azt nem lehetett tudni, mit van hivatva sugallani ez a jelképiség: néhány hónappal az „októberi vihar” (Berkesi András regénycíme) után az új kezdet, a szabadság és sokféleség őszinte meghirdetése mindez, vagy ravasz manipuláció, ámítás és csapda, dörzsölt sakkhúzás, Kádárék ügyes önlegitimációs manővere. (Már ha egyáltalán törődtek avval, hogy mi van kiaggatva a Műcsarnokban – voltak ennél fontosabb és égetőbb teendőik is, legalábbis egyelőre.)

Spiró története hősének, Fátray Gyula mérnöknek a felesége – lévén a Képzőművészeti Alapnál alkalmazásban – tevőlegesen, bár szerény szerepkörben (titkárnősködik, gépír, jegyzőkönyvet vezet) maga is részt vesz a kiállítás megszervezésében és lebonyolításában. Sőt ha úgy vesszük, egyik áldozata lesz a kiállítás körüli művészetpolitikai machinációknak. Ő fogalmazza és gépeli a Tárlatról kihagyottak – az elvhű szocreálok, akik nagyobbrészt jó magyar emberek is egyben – petícióját, ezért aztán távoznia kell az Alaptól. Bár ha úgy vesszük, bukása kellemes fordulat: áthelyezik az Artexhez, ahol az lesz a dolga, hogy személyesen szállítsa ki a bécsi viszonteladóknak a magyar képzőművészek (absztraktok, szürreálok, római iskolások, szocreálok) által szakmányban, jó pénzért és a legteljesebb titoktartás mellett előállított giccses mázolmányokat, amelyekből milliós (dollár)haszna van a népi demokráciának. Nyugatra fog járni rendszeresen, ami valóságos csoda – igaz, cserébe majd jelentéseket kell írnia a szállítmányozók és a vevők (emigráns magyar fezőrök) viselt dolgairól.

Férje, Fátray Gyula negyvenhat éves mérnök, egy óbudai üzem alkalmazottja. Tulajdonképpen ugyanaz történik vele, mint feleségével: váratlanul és érthetetlen módon reménytelennek látszó helyzetbe kerül, majd sorsa – ugyanolyan váratlanul és érthetetlen módon – visszazökken a régi és rendes kerékvágásba. Igaz, életveszélyes kiadásban történik meg vele mindez. Egy napon a Magyar Ifjúság (a Kommunista Ifjúsági Szövetség hetilapja) egyik cikkében pillantja meg a „Fátray” nevet, egy leleplezett ellenforradalmi összeesküvés szenynyesét kiteregető beszámolóban. Meghűl körülötte a légkör, a gyárból kitiltják, ismerősei nem ismerik meg. Hiába bizonygatja, hogy a cikkben inkriminált időszakban, október 17. és november 8. között ő a Rókusban feküdt, ahol aranyérrel operálták, majd a kórházban kapott tüdőgyulladáson átesve otthon lábadozott, nem hisznek neki. Tanúkat keres – nem talál. Igazolást kér a kórháztól – nem kap. Telefonon próbálja utolérni a Magyar Ifjúság-beli cikk szerzőjét – nem kapcsolják. Helyzetét nehezíti, hogy alighanem ő az egyetlen Fátray nevű ember az országban – eredetileg Kleinnek hívták, zsidó kispolgári család sarja, új, egyszerre irredenta sugallatú és arisztokrata hangzású nevét egy fatális elírásnak köszönheti: a névmagyarosítási tanúsítvány kiállítása során „Tátrai” helyett véletlenül „Fátray”-t írt a hivatalnok.

Kafka Josef K.-jának története ismétlődik meg Fátrayval ezen a tavaszi tárlatos tavaszon: bárhol próbálkozik, ellenséges közöny áthatolhatatlan falába ütközik. Végül ügyvéd barátja felvilágosítja: tanúkat-igazolásokat szerző igyekezete hiábavaló, ha egyszer beleírták az összeesküvésbe, mindez nem számít. Egyet tehet, talál valakit, egy befolyásos személyt, aki kiszedeti az összeesküvésből, azaz törölteti a nevét.

És láss csodát, akad ilyen személy. Fátray egy régi barátjába botlik, bizonyos Kalán Gézába (őt is Kleinnek hívták eredetileg, még a háború előtt, az Ötös Ifiknél barátkoztak össze). Elpanaszolja neki, hogy mi történik vele. Kalán a fejét csóválja, majd ő beszél valakivel. Másnap telefonál, hogy Fátray hétfőn menjen csak be a gyárba, minden rendben van.

És tényleg minden rendben van, mindenki úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Fátrayt is beleértve: gyorsan túlteszi magát a dolgon. Május elsején kimegy a felvonulásra, amely idén kivételesen nagygyűlés formáját ölti a Hősök terén, meghallgatja Marosánt és Kádárt, elámul a százezres tömeg láttán. Felkavart lelke megnyugszik, megrendült baloldali elvhűsége helyreáll. Ha ilyen tömegesen támogatják a rendszert, akkor a vezetők soha többé nem követhetik el azokat a tragikus hibákat. Szép, hogy ennyi ember tett ma hitet a szocializmus mellett. Ezzel a bizalommal, ezzel a tőkével élni kell – gondolja vezércikk-modorban, s bizakodva, derék homo kádárensisként újjászületve vág neki a következő negyven évnek (sejthetőleg már felesége nélkül, akit, reméli, lecserél egy huszonöt éves ifjú hölgyre a könyvelésről).

Spiró György ezúttal is történelmi regényt írt, mégpedig voltaképpen igen hagyományosat: a Lukács György által képletbe foglalt Walter Scott-i mintát követte. Egyrészt fiktív hőst (és hősnőt), átlagosat és középszerűt, helyezett el a tárgyalt korszak valóságos, élő, azaz „történelmi” szereplői között – pontosabban az ilyen szereplőkre tett s az olvasó által referenciális funkciójukban veendő utalások között. Másrészt – ismét csak a Walter Scott-i módszer példájára – szorgosan felgyűjtötte az időszak szövegemlékeit: rengeteg nyelvi talált tárgyat dolgozott bele szövegébe, a sajtótudósításoktól a rémhírekig terjedő skálán, s valóságos folkloristaként, a tárgyalt időszak emlékeit őrző oral history kutatójaként faggatta az ismerős és ismeretlen adatközlőket az akkori mindennapi élet legkülönbözőbb vonatkozásairól. Sőt Fátray alakját és viszontagságainak a történetét is – utal erre a fülszövegben a szerző – egy 1957 tavaszán olvasott „különös újságcikk” ihlette, azaz a központi fikciós mozzanatnak is van – ismét a fülszöveget idézem – „epikai hitele”. Körülötte – és Kati, a feleség körül – ott nyüzsög az időszak minden szereplője, utalás formájában vagy saját személyében lépve fel a színpadra: Makrisz Agamemnontól Pátzay Pálig, Oelmacher Annától Aradi Nóráig, Dénes Zsófiától Darvas Ivánig, Fock Jenőtől Kiss Károlyig.

Mindezt egy – talán szándékoltan és tudatosan – henye elbeszéléstechnika közvetíti: Spiró mintha a tárgyalt korszakban szokásos regényírói módszereket utánozná ezúttal, mintegy pastiche-szerűen. A narráció szemszöge szocreálos nemtörődömséggel vált ide-oda a főhős tudata és a mindentudó – s mindentudását gyakran közvetlen ismeretterjesztő formában is velünk megosztó – elbeszélői tudat között, publicisztikus kitérőket szatirikus betétek követnek, s van, ahol a főhős valójában írói szócső csupán, alkalom a közvetlen és személyes megszólalásra, például a 243–247. oldalakon elhangzó fájdalmas kitörésre és döbbenetes tirádára Magyarország és népe ügyében. Mint ahogy inkább ügyes és szellemes, mintsem epikailag igazán hiteles az ellenforradalmi összeesküvés és a Tavaszi Tárlat „családi” összekapcsolása, Fátray és Kati révén.

Amelyről – a családról, a házaspárról, és történetük szomorú tanulságairól: a történelembe való beletörődésről, az örök magyar alkuról és megalkuvásról, a rossz megszokásáról – egyébként is el-elvonják figyelmünket az életből vett és töményen adagolt korhű adalékok. Ezek a ráismerés örömével szórakoztatják el az olvasót, félig-meddig elfelejtett embereket és történeteket citálnak vissza az emlékezés világosságába: jé, tényleg, a Pátzay, aki aztán a Lenin-szobrot csinálta a Felvonulási térre, igen, a Darvas, az nagy eset volt, amikor rabomobilban ingázott a Gerolsteini kaland forgatása és a börtön között. Ez persze a kellőképpen öreg olvasók esetében működik igazán – huszonöt-harminc évesek számára alighanem glosszárium szükségeltetnék, hogy értsék ezeket az utalásokat (ugyan ki emlékszik már a regényben felbukkanó Vályi Péterre, a későbbi miniszterelnök-helyettesre, aki 700 fokos acélöntő-kokillák közé zuhanva lelte halálát 1973-ban egy diósgyőri gyárlátogatás során?). És hát a glosszárium is félmegoldás: a vicc, amit magyarázni kell, nem igazán vicc, az utalás, amire fel kell hívni az olvasó figyelmét, nem talál célba.

Az élet – Magyar Ifjúság-cikk ide, Tavaszi Tárlat oda – a közhiedelemmel ellentétben nem jó regényíró. Társszerzőként persze nélkülözhetetlen, de a munka nagyobbik részét nem ártott volna – nem árt a jövőben sem – hozzáértőre bízni. Például olyan kiváló szakemberre, mint Spiró György.

 

 

 

 

 

Spiró György: Tavaszi Tárlat. Budapest, 2010, Magvető. 286 oldal, 2990 forint.

 

 

Kapcsolódó írások:

Takács Ferenc: Vér-baj (György Péter: Apám helyett. Budapest, 2010, Magvető.) György Péter nem először rugaszkodik neki a Kádár-korszaknak; hirtelenjében az...

Takács Ferenc: Idill és gyehenna (Szabó T. Anna: Villany. Budapest, 2010, Magvető. 136 oldal, 2290 forint.) Szabó T. Anna új verseskönyve, Villany címen, négy év múltán...

Takács Ferenc: “A nemlét ragyogása” (Szabó T. Anna: Elhagy. Budapest, 2006, Magvető. 128 oldal, 1990 forint. ) Takács Ferenc “A nemlét ragyogása” Szabó T. Anna új...

Takács Ferenc: Maradt (Ferdinandy György: Egy sima, egy fordított. Budapest, 2010, Magyar Napló, 192 oldal, 1890 forint.) Ferdinandy György egy ideje tulajdonképpen ugyanazt a könyvet írja meg...

Takács Ferenc: Biztos pontok (Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz. Budapest, 2011, Magvető.) Grecsó Krisztián új könyve, a Mellettem elférsz belső címlapján a...

 

 

Cimkék: Spiró György, Takács Ferenc

 

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2011 | Tervezte a PEJK