A Mozgó Világ internetes változata. 2011 március. Harminchetedik évfolyam, harmadik szám

«Vissza

Csengery Kristóf: Soha kétszer ugyanúgy (Vladimir Horowitz: Complete Recordings on Deutsche Grammophon. Deutsche Grammophon, 7 CD.)

Egy esztendeje itt, a Mozgó Világ hasábjain kritikát írtam egy lemezalbumról, amely hasonlít a mostanihoz. Akkor is, most is olyan gyűjteményről volt, illetve van szó, amely egy muzsikus hangfelvétel-készítő tevékenységének egy fejezetét tartalmazza. A tavalyi cikk a Budapest Music Center és a Magyar Rádió közös vállalkozásáról: a Richter in Hungary című lemezalbumról szólt, amely Szvjatoszlav Richter összes magyarországi (koncert)felvételét gyűjtötte egybe 14 CD-n. A mostani penzum ennek a mennyiségnek a fele: 7 lemez egy dobozban. Vladimir Horowitz kései felvételei – az összes olyan lemez, amely a Deutsche Grammophonnal együttműködésben készült. A DG ezeket annak idején külön-külön publikálta, legutóbb (három éve) a sokáig lappangott, majd előkerült utolsó, hamburgi fellépés dokumentumát (Horowitz in Hamburg – the last concert). Most azonban, nyolc évvel a centenárium után (Horowitz 1903-tól 1989-ig élt) úgy döntöttek, jelenjen meg a hétlemeznyi anyag együtt, képet adva a pálya befejező szakaszáról.

Mert ha valakinél, Horowitz esetében valóban szakaszokra oszlik a pálya: a művész visszavonulásai, majd újrakezdései látványosan tagolják az életrajzot. Egy korábbi, róla szóló kritikámban megkockáztattam egy félmondatot, miszerint a körülrajongott zongoravirtuóz a sors kegyeltje volt. Most megragadom az alkalmat, hogy kijavítsam magam: Horowitz olyan művész, aki a külső szemlélő számára a sors kegyeltjének látszik. Hogy aztán pályáján miből volt több, gyötrődésből vagy sikerből – azt ma már valószínűleg senki sem mondhatja meg. Mert vajon a sors kegyeltjének tartsuk-e azt a zongoraművészt, aki tehetős ukrajnai asszimilált zsidó családból származván szép karrier elé néz Oroszországban, ám családját a proletárforradalom minden vagyontól megfosztja, s a húszas évek elején kenyérért, vajért és más élelmiszerekért kénytelen koncertezni? Sors kegyeltje-e az, aki úgy hagyja el hazáját, hogy az új élet megkezdéséhez, az első külföldi koncertek megszervezéséhez szükséges pár dollárt és angol fontot a cipőjében elrejtve kénytelen átcsempészni az orosz határon? Sors kegyeltje-e, aki egész életét lobogás és depresszió váltakozásában éli, lelke mélyén szüntelenül kételkedve önmagában, eljutva az ideg-összeroppanásig is; aki többször visszavonul a nyilvánosságtól, aki feleségét (Arturo Toscanini lányát, Wandát) először elveszi, majd elválik tőle, végül néhány év múltán ismét elveszi (Wanda úgy nyilatkozott a két nagy muzsikusról: apám neurotikussá tett, férjem megőrjített); akinek el kell temetnie negyvenéves lányát, egyetlen gyermekét, soha nem tudván meg, hogy véletlen gyógyszer-túladagolás vagy öngyilkosság okozta a halálát?

Horowitz a külső szemlélő számára a gondtalan világfi benyomását keltette, miközben pályáját válságok és fellángolások, visszavonulások és visszatérések fejezetei tagolták. A hullámvasút dátumai: a felívelés, a kiharcolt világhír útja először a húszas évek berlini koncertjeitől az 1936-ban bekövetkezett idegösszeomlásig és visszavonulásig tart. 1936 és 1938 között Horowitz nem lép fel, majd 1939-től 1953-ig ismét a pódiumon találjuk: ez életének második fényes időszaka, az érett, középkorú művész sikereinek periódusa. 1953-ban ismét visszavonul, ám ezúttal a koncertéletből való önkéntes emigráció nem két, hanem tizenkét évig tart: egészen a szenzációt keltő, 1965-ös Carnegie Hall-beli „great comeback”-ig. Ezután rövidebb aktív és paszszív szakaszok váltják egymást, egészen a minket foglalkoztató periódusig, a nyolcvanas évek közepén kezdődött befejező pályaszakaszig, amely napfényes öregkori ráadásnak, az élet végén megtett utolsó diadalútnak látszik. Ennek fejezete az is, hogy Horowitz hatvanévi távollét után hazatér, és szenzációnak számító koncertet ad Moszkvában (ez az album egyik lemeze: Horowitz in Moscow). Ezt az időszakot jellemzi a Deutsche Grammophonnal való együttműködés, amely a most megjelent hétlemeznyi anyagot eredményezte (a felvételek 1985 és 1987 között készültek).

Hét lemez, hétórányi zene nem kevés, érdemes tehát feltenni a kérdést: mennyiben képviseli a CD-k tartalma Horowitz repertoárját? A zongoraművészt a nagyközönség egyfelől az orosz zongorairodalom nagy tolmácsának, Csajkovszkij, de különösen Rahmanyinov és Szkrjabin elhivatott interpretátorának tartotta, másfelől természetesen a nyugat-európai romantikus iskola alkotói, Schumann, de mindenekelőtt Chopin és Liszt nevét említi mindenki, aki Horowitz alkati vonzódásairól és otthonos területeiről beszél. A teljes spektrum persze ennél sokkal gazdagabb: Horowitz játszott Bachot és Scarlattit, Haydnt, Clementit és Beethovent, Mendelssohnt és Brahmsot, Faurét, Debussyt és Poulencet, az oroszok közül pedig az említetteken túl Muszorgszkijt és Balakirevet, sőt Prokofjevet, Medtnert, Kabalevszkijt is. A mi hét lemezünk e nevek fényében valóban hitelesnek mondható: az említettek közül sok minden felbukkan, mennyiségileg persze változó arányban. De ráadást is kapunk.

A legfontosabb ráadás Mozart. Horowitzot, akire sokféle címkét ragasztottak, többek közt „az utolsó romantikusnak” titulálták, aligha tartotta bárki is mértékadó Mozart-játékosnak. A sztereotip bírálat szerint stílustalanul játssza Mozartot, olyan frazeálási, hangsúlyozási, tempóvételbeli és egyéb ötleteket erőltetve rá erre a zenére, amelyek idegenek Wolfgang Amadeus szellemétől. Nos, ebben az albumban minduntalan beleütközünk a nagy bécsi klasszikusba – hét lemez közül hat műsorán szerepelnek a művei –, s az összbenyomás hallatlanul vonzó. Semmi 19. századi túlsúly, semmi romanticizmus, ehelyett kristályos billentés, áttetsző hangzás, a gyors tételekben könnyed, csevegő hang, a lassúkban bölcs melankólia és filozofikusan beszédes hangszerjáték. Mindez együtt korok és stílusok fölötti, hiteles értelmezése egy szerző műveinek, teljes affinitással és a reveláció rangján. Ez az élmény jellemzi az album gyakorlatilag összes Mozart-bejátszását: a C-dúr szonátát (K. 330), az A-dúr zongoraversenyt (a Milánói Scala Zenekarát Carlo Maria Giulini vezényli), a két B-dúr szonátát (K. 333 és K. 281), a h-moll Adagiót (K. 540), a D-dúr Rondót (K. 485) és az a-moll Rondót (K. 511).

Egy másik hasonló ráadás Schubert. A hét lemezen kétféle műtípust játszik tőle Horowitz. Egyrészt olyan kisebb darabokat hallunk, mint az Asz-dúr impromptu (D 899; op. 90, no. 4), a B-dúr impromptu (D 935, op. 142, no. 3), az f-moll moment musical (D 780, op. 94, no. 3), valamint Liszt Schubert-átdolgozásai közül megszólal a Ständchen és a Soirées de Vienne Valse-caprice-aiból kettő (a no. 6-os és a no. 7-es), sőt még Carl Tausigtól is szerepel egy Schubert-feldolgozás, a D-dúr katonainduló (D 733). Másrészt viszont ott van egy nagy mű, az utolsó, B-dúr szonáta (D 960) a maga búcsúhangjával, vándorút- és halálköltészetével. Horowitz mindkét műtípust a konvenciótól eltérően értelmezi: a rövidebb darabokat nem a romantika felé mutatva adja elő, hanem a biedermeier kedélyt és dekorativitást hangsúlyozza bennük, a nagy szonátából pedig száműz minden transzcendenciát, és a „tárgyilagos olvasat” atmoszféráját teremti meg. Teljesen más Schubert-kép ez, mint amihez hozzászoktunk, de friss, izgalmas, felvillanyozó – még ha sejthető is, hogy nem egy új, hanem egy régi iskola esztétikája ez.

És persze jelen van a hétlemezes gyűjteményben Horowitz saját, rá jellemző repertoárja is. Liszttől a Desz-dúr consolation álmodó békével és finoman elmosódott pasztellharmóniákkal szólal meg, a Fisz-dúr impromptu sok leheletpianója, arpeggiója és a darab modulációinak fénye is a kifinomult játékost állítják elénk. Az 1. elfelejtett keringőben viszont a tétel hajlamaihoz illőn a pillanat inspirációjának hódoló művészre csodálkozhatunk rá, arra a muzsikusra, aki úgy zongorázik, mintha azt akarná elhitetni velünk, hogy rögtönöz. És szerencsére akad itt elmélyült darab is, a töprengő-tépelődő Liszt képviseletében: Horowitz a zenéhez méltó súllyal és jelentős emocionális felhajtóerővel játssza a 104. petrarca-szonettet a Zarándokévek 2., itáliai kötetéből. Joggal kérdezheti az olvasó, hogy vajon hallatszanak-e az évtizedek Horowitz technikáján – végtére is 82-84 évesen készített felvételekről van szó, s ez valószínűtlenül magas kor bármilyen hangszeres előadói teljesítményhez. Amit hallunk, természeti csoda: alig akad darab, amely emlékeztetne a test gyarlóságára. Kétségkívül ilyen Chopintől a h-moll scherzo (op. 20) darabos, akadozó kivitelezésű, ám csodálatosan tüzes és lendületes megfogalmazása. Chopintől azonban többnyire bölcsen mazurkákat választ a művész (a-moll, op. 17, no. 4; cisz-moll, op. 30, no. 4; f-moll, op. 7, no. 3; h-moll, op. 33, no. 4). No meg itt az utolsó koncert műsoráról a 84 évesen is szenvedéllyel tolmácsolt Asz-dúr polonéz (op. 53), amely a mű legfontosabb tulajdonságát, a nemesi büszkeséget állítja elénk teljes hitellel. Schumann F-dúr novellettjében (op. 21, no. 1) a tömörség és a határozottság ragad meg, ami azonban igazán lebilincselő, az a nyolcvanon túli muzsikus affinitása a Kinderszenen (op. 15) kis világának aprólékos-empatikus gyermeklélek-ábrázolása iránt. Részletgazdag, színes költészet és Schumann legmélyebb megértése, amit ezekben a miniatűrökben Horowitz elénk tár. „Háziszerzői”, Rahmanyinov (prelűdök: gisz-moll, op. 32, no 12; G-dúr, op. 32, no. 5) és Szkrjabin (etűdök: cisz-moll, op. 2, no. 1; disz-moll, op. 8, no. 12) színgazdagságukkal, hangzásvolumenükkel és széles gesztusaikkal egy Horowitzcal kapcsolatban emlegetett szlogent juttatnak eszünkbe: a művész, aki zenekarrá változtatta a zongorát.

Öregkori stílus ez? Ha az időskor az előadó-művészetben szikárságot, befelé fordulást, az eszköztár beszűkülését jelenti, semmiképpen. Ha viszont az öregkori stílus közlékenységet, felszabadultságot, személyességet, nagyvonalúságot, humort, eleganciát, kreativitást, játékosságot jelent, akkor ez a hét lemez mindenképpen Horowitz „öregkori” előadói stílusát reprezentálja – egy stílust, amely olyan művészé, aki bizonyos értelemben „túl van mindenen”, s ezért megengedheti magának, hogy szabad legyen. A szabadság: ez az idős Horowitz játékának legfontosabb tulajdonsága. Nem szabadosság és nem is kiszámíthatatlanság, hanem a szellem függetlensége. Soha semmit nem játszom kétszer ugyanúgy – mondta állítólag. Ez persze kérkedésként hangzik, de művészi krédó is, amely ellenszegül a begyepesedésnek és a hamis konvencióknak. A hét lemez gyűjtők csemegéje, mert a darabok Mozarttól Schumannon át Szkrjabinig és Rahmanyinovig sokszor tűnnek fel két különböző korongon is, két változatban, s megfigyelhetjük, hogy a hangsúlyok, a frazeálás, a tempóvételek, a színek, a dinamikák terén valóban módosul az előadás. Ez az igazi Horowitz: a művész, aki hitt a pillanat ihlető varázsában, s nem mereven rögzített programot adott elő, hanem a zenélést arra használta, hogy társalogjon a közönséggel.

 

 

 

 

 

Vladimir Horowitz: Complete Recordings on Deutsche Grammophon. Deutsche Grammophon, 7 CD.

 

Kapcsolódó írások:

Csengery Kristóf: Egy félreértett mester (Rahmanyinov: Rapszódia egy Paganini-témára, 2. zongoraverseny. Gustav Mahler Kamarazenekar, Yuja Wang (zongora), vezényel Claudio Abbado. Deutsche Grammophon, CD, 2011.) Rahmanyinov. Vele mindig baj van. Pontosabban nem vele van a...

Csengery Kristóf: Gusztáv, a dinamó (Shakespeare és Csajkovszkij – három zenekari fantázia a Simón Bolivar Szimfonikus Zenekar előadásában, Gustavo Dudamel vezényletével. CD, Deutsche Grammophon.) Shakespeare és a zene: ez a kapcsolat nem folyóiratcikk, inkább...

Fáy Miklós: A mű alól a szőnyeg (Haydn: Die Schöpfung The Monteverdi Choir, English Barock Soloists, John Eliot Gardiner, Deutsche Grammophon, 1996; Wiener Singverein, Wiener Philharmoniker, Herbert von Karajan, Deutsche Grammophon, 2004. ) Fáy Miklós A mű alól a szőnyeg A mű...

Csengery Kristóf: Liszt Ferenc, a jövő zenésze (Liszt: Complete Symphonic Poems. London Philharmonic Orchestra, Bernard Haitink. 4 CD. Decca 2010.) Ha megkockáztatjuk azt az állítást, mely szerint a 18. századi...

Csengery Kristóf: Kétféle Brahms (Brahms: Német requiem. A Forradalom és Romantika Zenekara, Monteverdi Kórus, Charlotte Margiono, Rodney Gilfry, vezényel John Eliot Gardiner. Decca – The Originals; Brahms: Szerelmi dalkeringők, Új szerelmi dalkeringők, Három kvartett. Edith Mathis, Brigitte Fassbaender, Peter Schreier, Dietrich Fischer-Dieskau, zongorán közreműködik Karl Engel és Wolfgang Sawallisch. Deutsche Grammophon – The Originals.) A közelmúltban nagyjából egyszerre jelent meg két régi felvétel új...

 

 

Cimkék: Csengery Kristóf, Vladimir Horowitz

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2011 | Tervezte a PEJK