A Mozgó Világ internetes változata. 2011 március. Harminchetedik évfolyam, harmadik szám

«Vissza

P. Szűcs Julianna: Nagy bónuszok, kis máluszok (A Nyolcak. Centenáriumi kiállítás. Pécs, Janus Pannonius Múzeum 2010. december 10. – 2011. március 27.)

Három nagy erénye és három kis fogyatékossága van az Európa Kulturális Fővárosa címét ünneplő Pécs legreprezentatívabb kiállításának, a centenáriumi Nyolcaknak. A bónuszokat három T alá csoportosítottam, legyen valami ismerős a rendszerben. A máluszok betűjele S, de az arányok is jelzik majd, hogy a hibák a lényeg mellett eltörpülnek.

Bónusz 1. Történelmi tabudöntés. Genthon István telibe talált, amikor megírta a harmincas évek közepén megjelent összefoglaló művében, hogy „a harc, melyet a Nyolcak provokáltak megjelenésükkel, még ma is áll, csak változott eszközökkel vívják”. A magyar festészet genetikai kódját érintette: Haza vagy Haladás, Tradíció vagy Modernség, Ugar vagy Európa. Negyed századdal az „esemény” után már pontosan látni lehetett, hogy a századelőn pendített hangsúly vesztünkre – s azóta mindörökké – a vagyra esett. Ha elnézzük – szigorú ábécé szerint – Berény Róbert heves idilljeit, Czigány Dezső belülről izzó almáit, Czóbel Béla szőnyegszerű enteriőrjeit, Kernstok Károly pőrén nyargaló lovasait, Márffy Ödön prizmafényű aktjait, Orbán Dezső vörös virágágyait, Pór Bertalan patetikusan illetlen allegóriáit és Tihanyi Lajos geometriába tördelt portréit, világok választják el nemcsak a hivatalos Magyarország (például a Tisza István) által kedvezményezett teljesítményektől, Benczúr Gyula vagy László Fülöp festményeitől, hanem azoktól a „fontolva haladó” impresszionisztikus gyakorlatoktól is, amelyek még éppen belefértek a millenniumi reprezentáció keretei közé.

A Nyolcak volt a Kárpát-medence első olyan képzőművészeti vállalkozása, ha tetszik, szervezett szecessziója, melynek önazonosságát nem gyakorló festők alkották meg (mint például Réti István és Hollósy Simon Nagybányáról, Kőrösfői-Kriesch Aladár és Nagy Sándor Gödöllőről), hanem a szűk szakmán kívül helyezkedő szellemi erők. Például Bölöni György és Hatvany Lajos (mai szóhasználattal) kurátorként, például Ciaclan Virgil és Chorin Ferenc (megint egy anakronisztikus kifejezés) szponzorként, például Lukács György és Popper Leó ideológusként vagy mindenekfölött, -mellett, -előtt vezérlő csillagként Ady Endre és Bartók Béla. A fölsorolt és érintett tizennégy névből kilenc zsidó származású, továbbá egy román és egy pedig sváb ősöket mondhatott magáénak, továbbá egyikük zsidó tőkéseknél volt házitanító, másikuk pedig zsidó nővel élt héjanászt az avaron. (Egyedül Márffy volt hozzájuk képest kakukktojás.)

Ezt a kissé nürnbergi ízű statisztikát nem én állítottam össze, hanem a monumentális katalógus egyik fájóan szellemes és idegborzolóan tapintatlan tanulmányából, a Molnos Péteréből (A Nyolcak mögött. Az új magyar festészet társadalmi bázisában) állítottam össze. Ma már közhellyé vált tény (Horváth Zoltántól Hanák Péteren át Gyurgyák Jánosig rengetegen írtak erről), hogy civilizációs szintben, polgáriasult magatartásban, européer ízlésben a magyar társadalom rétegei egymástól elcsúsztak, a szétcsúszó rétegek között az elviselhetőnél érdesebb konkurenciaharc képződött, s hogy az egymástól szükségszerűen „elváló utak” (Lukács György) élménye – túl a gazdasági, politikai, ideológiai konfliktusokon – a művészetben gubancolódtak össze igazán. Az viszont már a magyar kultúra sajátos belső szerkezetéből, irodalom- és zenecentrikus karakteréből fakadt, hogy ezt a „statisztikát” sem a példaként tisztelt Nyugat folyóirat, sem a rokon törekvéseket ápoló Új Magyar Zene-Egyesület (UMZE) nem mutathatta volna föl.

A magyar képzőművészet közönsége saját lehetőségeihez képest is alulteljesített. Ultrakonzervatív, intoleráns, műveletlen volt és maradt. A nemzetközi irányokkal azsúrban induló magányos magyar nagyok osztályrésze gúny és megvetés lett. A Majálissal megbukó Szinyei-Merse példája intő jel volt valamennyi modernista pályakezdőnek tíz-húsz-harminc éven keresztül: eddig és ne tovább! De hát végtére is többségük mégsem vonulhatott vissza sértődötten jernyei birtokára… Többségük – ha tetszett, ha nem, ha lecsúszott dzsentri volt, ha nehéz sorból emelkedő, ambícióktól fűtött ifjú titán – alkalmazkodott. Aranyérmek és ezüstkoszorúk, műcsarnoki falak és drapériáktól nehéz műtermek buja modelljei kárpótoltak a föladott szabadságért.

Született lázadónak, tekintélyektől nem béklyózott „keresőnek”, kicsit alulképzettnek és nagyon tehetségesnek, szociológiai szakszóval, a periférián tengődő limináris egzisztenciának kellett lenni ahhoz, hogy a műélvező közönség és a szakmai közösség által ajánlott járt út helyett járatlan útra tévedjen egy „nyolcas”. Ja, és még valami: kellett hozzá a bohémélet Párizsa, a Montparnasse „repülő egyeteme”, szociális érzékenység és – Balázs Béla könyvcímét idézve – halálos fiatalság. Számított stílusválasztásukban zsidó származásuk vagy „zsidóbérencségük”? Akkor sem hiszek a rassz titokzatos belső parancsában, ha ilyesmit éppen Berény állított a tanulmány szerint: „Van zsidó faj és faji jelleg, és nem is csak az az egy, hogy az európai nem-semiták utálják őket. És ha van faji jelleg, van faji muzsika is, a lassan hömpölygő vagy gyorsan gajdoló hullámvonalak zenéje.” Produkcióikban ugyanis nincsen semmi „vér és rög”, és semmi a „törzs” latens kultúrájából. Van viszont műveikben rengeteg Fauve és nagy adag Nabis, prekonstruktív szerkezetesség és posztimpresszionista fegyelem. Pszichológiailag van bennük az Új iránti vágy, azaz a „zsidónak mondott” jelenség lényege. Kártyanyelven azt mondják, ha a talonban egy lap fordítva áll: zsidó van a pakliban. Jó idióma. A lap ugyanis a csomag része: legföljebb a kisebbségi pozíció miatt számít „másnak”. Derék dolog, ahogy ezt a komplikált ügyet a kiállítás leírta és megmutatta.

Málusz 1. Sorstalanság. Az a Berény, aki a századelőn zseniként robbantott szét maga körül mindent, később „csak” tehetséges, érzékeny műveket hozott létre, vagy adta még alább is. Az a Czigány, akitől a „Zöld szörnyetegként” becézett Önarcképe alapján a legmerészebb pályaképet várták, később szörnyű család- és öngyilkossága révén csak a bulvárlapoknak szerezhetett örömet. Az a Czóbel, aki kezdetben matisse-i formátumnak ígérkezett, később elegáns École de Paris-festővé vált, és nem sok vizet zavart maga körül. Az a Kernstok, aki eleinte csoportvezérnek számított, később egyre karizmátlanabb művekkel simult az átlagba. Az a Márffy, aki az indulás idején mintha a legerősebb empátiát mutatta volna a kompozíció feszessége iránt, később fátyolfinom bánatos etűdökkel hódította meg a nagypolgári közönség szívét. Az az Orbán, akinek korai virágképeiből mintha valódi vér fakadt volna föl, később Ausztráliában kiszikkadt, eltűnt egészen. Az a Pór, akinek csoporttagként sikerült Tisza István haragját személyesen kivívnia, később, élete alkonyán Rákosi Mátyás tar fejét festegette. És az a Tihanyi, aki félig süketen is megértette modelljeinek tudatalattiját, később síkba vetített tányércsendéletekbe menekült az érdektelenné vált világ elől. Jó lett volna, ha a kiállítás fölvillant valamit a nyolc főszereplő jövőjéből, illúzióinak szertefoszlásából is.

Bónusz 2. Teljességigény. A pécsi kiállítás a katalógus állítása szerint négyszázhatvannyolc műegésszel, jegyzeteim szerint háromszáznyolcvannégy tétellel nyűgözte le a kitartó nézőket. Akármelyik szám közelít az igazsághoz, a mennyiség önmagában is lélegzetállító. Ahhoz képest, hogy tudjuk: a Nyolcak produkcióinak, valamint a társalkotók anyagának jelentős része vagy megsemmisült a történelem viharaiban, vagy mestere maga aprította föl művét, vagy a tárgy mindmáig ismeretlen magángyűjteményekben lappang, a rendezői kutatócsoportnak (Barki Gergely, Molnos Péter, Passuth Krisztina, Rockenbauer Zoltán, Sárkány József) sikerült a korábban kiállítottakhoz képest az opusszámot megháromszoroznia.

Nyilván bekérték a közgyűjtemények raktáraiban lapuló darabokat. Erős rábeszélés eredményeképpen valószínűleg a magyar magángyűjtők is odaadták kollekcióik javát. (Kieselbach Tamás külön kitett magáért.) Az esemény fényét emelendő és a nemzetközi analógiákat fölmutatandó a tárlat nyitó termeit igazi világszámokkal dúsították föl. Az egyik legszebb Matisse-t (a Derain-portrét), az egyik legfontosabb Cézanne-t (a Bibémus-i kőfejtőt) kérték kölcsön a Londoni Tate-ből, illetve Párizs városi múzeumából. Futotta még Dufyre és Vlaminckre, Othon Frieszre és Kokoschkára is. Ők azért itt és most statiszták. Az igazi szenzációk a tengerentúlról érkeztek: leginkább egy New York-i és egy denveri magángyűjteményből. Utóbbiról volt már szó, Czigány ezzel a festménnyel, a „zöld szörnyeteggel” verte ki leghevesebben a kritikai biztosítékot. Az Önarckép így lett mintegy logója a Nyolcak első, 1909-as jelentkezésének. Az előbbi mű ennél is fontosabb.

A Montparnasse-akt úgy áll csavart törzzsel, önmaga és a műtermi gyakorlat szemtelen paródiájaként, mint egy Venust játszó viceházmesterlány. Ha igaz Robert Browning verssora: „A lelket fesd – hagyd a kezet, a lábat” (Vas István ford.), Berény megtartotta a költői parancsot. A bájtalan könyök, az ordenáré comb, közöttük a lógó mell és a ficammal küzdő méretes csípő, a háttérben bordélylila függöny, a talp alatt bazárkék lábtörlő, valamennyi részletében egy festői modor és egy magatartás alárendeltjei. A modort a szakirodalom – Popper és Lukács után – azzal az egyneműsítő, „masszásító” elvvel, az „allteiggel” jelöli, amelyben a műegész valamennyi elemének kötelezően kell a központi alakító akarat alárendeltjévé válnia. (Markója Csilla ezt sokkal bonyolultabb tudományossággal adja elő a katalógus magisztrálisan hosszú, de élvezeti értéke szerint igen csekély esszéjében.) A magatartást viszont a századelő szabadságvallású, tekintélyt romboló, új utakat kereső internacionális fiatalsága dolgozta ki. Madame sans gêne mintha azt mondaná nézőjének: tehettek nekem egy szívességet.

Málusz 2. Sokság. A tárlat nem győzött betelni önmagával. Ha a munkacsoport talált Tihanyitól egy trencsényi tájat, biztosan kitett mellé még négyet, hogy ne érje szó a ház elejét. Ha a Kernstok által létrehozott Schiffer-villa üvegablaka el is pusztult, igyekezett kárpótolni annyi jó, unalmas vagy kiérleletlen krokival, hogy abba végül belevakult a magyar. A végeredmény kevéssé nézőbarát. Kistelegdi István ugyan pazaran áramló (à la Zaha Hadid) fogadószárnyat tervezett a múzeum elé, és tapintatosan kimódolt tervvel szolgált, hogy a dantei mélységek bejárhatóak legyenek, végül is nincs kegyelem. A közel ötszáz műegész megteszi a magáét. És a felszínre vergődő kitántorgókat ez idő tájt még egy árva büfé löttyedt kávéja sem várja.

Málusz 3. Slendriánság. Valamint nem várják a műtárgyak alatt megbízható, következetes és pedáns feliratok sem. Úgy hatnak itt a pontatlanul kiragasztott címkék, a művek egyébként nélkülözhetetlen muzeológiai kellékei, mint a piszkosan felejtett körmök a báli ruhát öltött szépasszony kacsóján. Csak egy órácskát kellett volna odafigyelni még a gigatárlat nyitása előtt… Csak egy kicsit kellett volna a végeredményt lektorálni, mielőtt átadták volna a méltó produkciót a tudományos halhatatlanságnak…

Bónusz 3. Tiszta koncepció. A Nyolcak történetét – az ügy természetéből fakadóan – későn kezdték kutatni. Passuth Krisztina úttörő munkája akkor jelenhetett meg (1967!), amikor az internacionalizmussal szemben heves ellenszenvet érző két háború közötti trianoni kultúrpolitika és az innovációval szemben undorral vegyes gyanakvást érző pártállami direktívarendszer már messzi múltnak látszott. Az „emberarcú szocializmus” ideológiájába éppen belefért ez a művészeti jelenség. Igaz, csak úgy, hogy valamennyi nyilvános láthatását (1961: Magyar Nemzeti Galéria, 1965: Székesfehérvár, István Király Múzeum, 1981: Magyar Nemzeti Galéria) a szervezők összekötötték a művészettörténet egy későbbi korszakával, az aktivistákéval, azaz a szocializmus tudatos akarásának vizuális lenyomatával. Sok ráció volt ebben a vállalásban. A polgári radikálisok és a kommunisták között elmosott határral úgy tágították a magyar baloldali kultúra történetét, hogy abba minden nehézség nélkül beleférhetett az avantgárd valamennyi korai áramlata. A kubizmus, a konstruktivizmus, a fauvizmus, a futurizmus, kicsit még a dadaizmus is. Nem volt ez kis teljesítmény abban a korszakban, amikor a hivatalos szovjet ideológia a modernizmus összes jelenségére rávetítette a burzsoá dekadencia iránti ellenszenvét és félelmét.

A hazai radikális művészet, vagy ha jobban tetszik: a hazai szociáldemokrácia kultúrája azonban külön ügy. (Látszott ez már a Magyar Vadak, a történeti előzmény 2006-os láthatásának alkalmával is.) A Nyolcak három egykori kiállításának szinte archeológiai eszközökkel kivitelezett pécsi rekonstrukciója és a mélybe levezető három emeletre csoportosított művek együttese nemcsak azt fejezi ki, hogy a közös utak tragikusan elváltak egymástól, hanem hogy egymástól külön-külön is valahol utat tévesztettünk. Még fájdalmasabb a fölismerés: ahogy ezt a rekonstrukciót a közelmúltban nem lehetett, nem illett, nem volt szabad megalkotni, úgy a közeljövőben sem lesz erre mód. Kegyelmi pillanatban született a tárlat. Akkor, amikor Pécs város mindent megkaphatott, amiről valaha is álmodott, akkor, amikor a szociálliberális koalíció pótolni akart valamit az elszalasztott történelmi esélyekből.

De ez már a negyedik málusz lenne.

 

 

A Nyolcak. Centenáriumi kiállítás. Pécs, Janus Pannonius Múzeum 2010. december 10. – 2011. március 27.

 

 

Kapcsolódó írások:

P. Szűcs Julianna: Árkádiából Utópiába (A művészettől az életig – Magyarok a Bauhausban. Pécs, Janus Pannonius Múzeum, 2010. augusztus 15. – október 24. A kiállítást rendezte Várkonyi György.) (Peripatetikus közelítés) Az előzmények a Mozgóban is olvashatók (lásd 2008/4)....

P. Szűcs Julianna: Kukucs (XXVIII. Magyar Sajtófotó-kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban, 2010. március 19. – május 2.) Eltelt egy hét, és segédanyag nélkül élesen csak egyetlen képre...

P. Szűcs Julianna: Konok magabiztos önazonossága (Konok Tamás festőművész kiállításai: Ultima Realita, Aulich Art Galéria, 2010. március 8. – április 8.; Ars Dictandi, Klauzál 13 Galéria, 2010. március 19. – május 7.) Paraméterek. Úgy alakult, hogy márciusban egyszerre látható Konok Tamás két...

P. Szűcs Julianna: Ketten a Morandi-törzsből (Várhelyi Tímea – Fischer Balázs kiállítása 2011. március 28-tól április 28-ig, Budapest, Aulich Art Galéria.) Élt egyszer a 20. század derekán Olaszországban, ezen belül Bolognában...

P. Szűcs Julianna: Böröcz in fabula (Böröcz András: Túl az Óperencián. Székesfehérvár, Szent István Király Múzeum. 2011. május 28. – szeptember 25.) – Tárgy? – Nem. – Élőlény? – Nem. – Fogalom?...

 

 

Cimkék: P. Szűcs Julianna

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2011 | Tervezte a PEJK