A Mozgó Világ internetes változata. 2011 március. Harminchetedik évfolyam, harmadik szám

«Vissza

Ferdinandy György: Bluebird of happiness

 

 

Behoztam az újságot, odakészítettem a reggelihez. A konyhában matattam, amikor lerántotta a fát Osama, a macska. A díszek csörömpölve gurultak szét a székek alatt.

– A fene a jó dolgodat! – mérgelődtem. Szedegethettem össze a színes kacatot, amit ilyenkor, év végén az import fenyőfáikra aggatnak a trópusiak.

Azután már ment minden a maga útján. Fél hétkor lejött az emeletről a feleségem, belekanalazta az ételhordóba az ebédet, és megcsókolta a homlokomat. A kávéját már a parkolóban itta ki, észre se vette, hogy féloldalra dőlt a nappaliban a fa.

– Ma korán jövök! – szólt vissza, amikor lecsavarta a kocsiablakot. Mindennap abban reménykedett, hogy korábban engedik el az iskolából a papok.

Átböngésztem a napi híreket, ilyenkor van körülöttem másfél óra nyugalom. Olvasok, a macska végignyúlik előttem az asztalon.

– Szerencséd van! – mondom neki. – Nem vette észre!

Napközben vele beszélem meg a dolgokat.

De előbb még keresztülviharzik a konyhán José, a fiam. Csomagol magának valami ebédet.

– Mikor jössz? – kérdezem. Vállat von, és azt feleli:

– Nem tudom.

Nincsen kötött munkaideje, mióta beállt zsarunak. Nem bánja, talán még örül is, hogy állandó munkahelye van. Harmincéves fiatalember. Tiszta, frissen vasalt inget vesz fel minden reggel, és nyakkendő lóg a vállán, egyelőre még csak panyókára vetve, nem köti meg, majd csak a kocsiban.

Furcsa így, kékre borotválva, kopaszon. Mintha skatulyából húzták volna ki. Kamaszkorában színésznek készült, egy Pirandello-darabban kapott szerepet. Később a reklámszakmában dolgozott, most meg ez a nyomozás. A család- és gyermekvédelem.

– Sandra alszik! – szól vissza az előszobából.

Egy idő óta szobatársa van. Alexandra szép, nagydarab lány, világos bőrű, mint általában a venezuelaiak. Később az emeleten zubogni kezd a zuhany. Fél óra múlva pedig a lány is beállít, vidáman, illatosan. Homlokon csókol ő is, a blúzát még nem gombolta be. Az én időmben az ilyen lágy kebleket szerették a férfiak.

Ma már nem! – állítja a fiam. Tény, hogy egyre több asszony mázsás emlőket szereltet be magának, ebből az új divatból élnek itt az Újvilágban az orvosok. Egy hozzám hasonló régi vágású férfi pedig a bakfisok apró cicijéről álmodozik.

Ő, Sandra, kivétel. Nap nap után örömmel konstatálom, ilyenkor reggel, amikor megcsókolja a homlokomat.

Nem reggelizik ő sem. Reggelizni nem szoktak a trópusiak. Az autója kint áll a parkolóban, autója itt mindenkinek van, Floridában nem járnak rendszeresen se buszok, se villamosok.

Kiürül a ház. Még van valami ünnepélyes a levegőben: gyertyaillat, a száradó fenyőfa illata. De vízkereszt – mint itt mondják: epifánia – után leszedik a karácsonyfákat a trópusiak.

 

 

* * *

 

 

December elején, a hálaadás ünnepe után kezdődött a kaland. A lányt már azelőtt is felhozta néha, de hát nincs abban semmi, ha egy egészséges gyereknek barátnője van. Egyébként hűséges természetű a fiam. Mindössze két menyasszonya volt egy egész évtized alatt. Az első amolyan kamaszszerelem, még Puerto Ricóban. A másodiknak pedig itt szakadt vége, Floridában. José azóta ilyen zárkózott. Ilyen rideg.

Mi mind a két lányt megszerettük. Szépek voltak, és kedvesek. Szerettek minket ők is, gondolom. Aztán mégsem jött össze a dolog. A második után pedig José végleg hazaköltözött. Lett újra egy kisfiam.

Akkor jött Sandra, a lány. Jött és ment: komolyan venni őt eszünkbe se jutott. Talán mert indián volt: nehéz megszokni távoli, ismeretlen emberfajokat. José is úgy bánt vele, mint egy jó barát. Semmi gyengédség, semmi árulkodó mozdulat.

– Gondolod? – kérdezte feleségem. Suttogott, pedig az emeletre nem hallatszik fel a hang.

Nevettem. José szobájában keskeny, alig másfél személyes az ágy.

– Csak nem képzeled, hogy hátat fordítanak?

A feleségem mélyen aludt. Nem hallotta, hogy ezek ketten mit viháncoltak öszsze. Nemegyszer hajnalig, amikor még a szomszédból is átszivárognak a zajok.

– Hát – mondtam –, ami engem illet…

És ő azt felelte, hogy ami téged illet, azt tudom.

Reggel – mondom – elmentek, egyik a másik után. Én pedig előszedhettem a kézirataimat. Aznap azonban dörömböltek a bejáraton. Csengő nincs ezeken a sorházakon.

– Megyek, megyek! – kiabáltam. A postás, ha nagy ritkán beállít, diszkrétebben kopog.

Az egyenruhájukról ismertem fel őket: a fiamnak is ilyen fekete zubbonya van. Négyen voltak, vagy többen is? Körülálltak, mind egyszerre beszéltek. Nem értettem, mit mondtak. Meglöktek volna? Vagy csak mert ordítottak? Az angol az én fülemnek olyan, mint Hitler idejében a német vagy Sztalin alatt az orosz.

Szerencsére éppen idejében beállított a fiam.

– Mi történik itt? – kérdezte. – Miért engedted be őket?

– Engedte az ördög! – hebegtem. – Jöttek ezek maguktól is…

– Az lehetetlen. Engedélyt kellett kérniük.

Hát ez persze lehet. Hogy kértek tőlem valamit.

– Többé ne forduljon elő! – mondta a fiam.

– Mit akartak? – kérdeztem. A hangom még mindig remegett.

– Sandrát keresték. Összeszedik az illegálisokat.

– Merthogy a lány…?

– Persze hogy az! – legyintett a fiam.

Az, hogy nem tudok angolul, néha hasznomra van.

– És most mit csináltok?

– Semmit – felelte. – Persze ha ti is vállaljátok…

– Hogy mit?

– De nehéz vagy, papi! Hát a kockázatot!

Merthogy egy illegális vendég veszélyes dolog.

Lassan tíz éve már, hogy nem történt semmi velem. Tíz éve nyugdíjaztak. Nem sikerült megváltoztatnom a világot. Vége. Beletörődtem, hogy fölösleges vagyok.

És most itt ez az alkalom.

– Házasodjatok össze! – javasolta, amikor hazajött, a feleségem.

– Ne szólj bele!

És megrúgtam a lábát az asztal alatt.

* * *

– Te mit gondolsz? – kérdezte José.

Tőlem! Ilyen is régen fordult elő velem.

Volt hozzá kódja, megnézte a kitelepítések dátumát. – December tizenhat! – közölte most. Addig még van egy hetünk.

– Elveszed?

– Nincs más megoldás.

– Hová visznek? – kérdezte a lány. Sírt. – Nekem itt van az anyám és a szegény, beteg kis húgom.

– Elvenni – mondta José – nem olyan egyszerű dolog.

Utánanézett ennek is. Ha elválunk, érvénytelenek a papírok. Vett volna egy kis házat is. De így, közös tulajdon lesz minden ingó és ingatlan vagyon. Gondold meg: az anyja, a húga! Ellepnek a venezuelaiak!

Azt, hogy szeretik-e egymást, nem mertem megkérdezni. Pedig hát végső soron ezen múlik minden.

– És te? – kérdeztem a lányt, amikor kettesben maradtunk. – Mert érted, ugye, kettőn áll a vásár!

– Én? – válaszolta meglepve. – Én?!

Azután sokáig a nyakamba borulva zokogott.

– Én mindig úgy képzeltem – mondta később. De hogy mit képzelt, azt nem mondta meg.

– Tudod – magyarázta –, az asszonyoknak, akik körülöttem élnek, az ilyen érdekházasságok tették tönkre az életüket.

– De te – erősködtem –, te szereted a fiamat?

– Mit számítok én! Ha egyszer José nem szeret!

– Honnan tudod! – Próbáltam elmagyarázni, miért ilyen rideg a fiam. Magam se hittem, hogy nekem lesz igazam.

– Ráérsz? – kérdezte José. Még le sem dobta az egyenruháját. – Már szóltam a maminak! Az anyakönyvvezető délután fogad.

Két kocsival hajtottunk a tett színhelyére. Az egyikben mi ketten, a másikban, José sportkocsijában, a fiatalok.

Sandra anyja valaha szép asszony lehetett. A takarítás azonban nem tett jót neki. Itt Északon a bevándorlók takarításból tartják fenn magukat. Szépen felöltöztek mind a ketten. Megvalósulna az amerikai álom? Sandra hozzámegy egy amerikaihoz…

Mi pedig… akkor kezdtem el szégyellni magam. Még a virágot is a beteg kislány tartotta a kezében. Sandra eltolta a mirtuszkoszorút, amit az anyja hozott. José pedig összeszorította a száját, és hallgatott.

A szertartás rövid volt. fényképezésre, koszorúslányokra senki nem gondolt.

– Csókold meg! – súgtam a fiam fülébe.

Mari, a feleségem, letörölte Sandra arcáról a könnyeket.

Kint, a hivatal előtt jutott eszembe, hogy milyen szörnyű lesz, ha most mindenki hazamegy.

– Irány a spanyol étterem! – kiáltottam elszántan, és beültettem anyát és lányát a kocsiba.

Hát csak így. Ott, a spanyoloknál, kicsit helyreállt a rend. A dolgok rendje, ha ugyan ebben a hibbant világban még van ilyen. Koccintottunk, felköszöntöttem a két örömanyát és az ifjú házasokat. A pincér, egy kövér andalúz, fényképeket csinált. Úgy mentünk haza, hogy ez a délután egy kicsit mégiscsak esküvőre hasonlított.

* * *

 

 

Vannak pillanatok, amikor úgy érzi az ember, hogy rendbe fog jönni minden. Közeledett a karácsony, megvettük a fát, Mari lecipelte a padlásról a jászolt és a díszeket.

Régen évről évre ünnepet jelentett nálunk a gyertyafény és a fenyőfa illata. Felraktuk az angyalhajat és a színes üveggömböket.

– Minek ez a cirkusz! – morgolódott a fiam.

Tízéves lehetett, amikor a ministránsgyerekek feltörték a perselyt a plébánián. Telefonzsinórral fojtották meg a papot. Volt más okuk is rá, de erről soha nem beszélt a fiam. Azóta ilyen néma, ilyen örömtelen a karácsonyunk.

Most azon kaptam, hogy énekel a feleségem. Sandrával, kettesben díszítették a fát. Amikor megálltam előttük, a lány azt mondta: papi, nekem még sosem volt ilyen szép karácsonyom! Megöleltem őket: a két asszony nevetett és zokogott.

Együtt sütötték a kalácsot, lett végre egy barátnője, egy bizalmasa Marinak. Eszembe jutott, hogy régen ilyenkor elénekeltük a Mennyből az angyalt és a Csordapásztorokat. Még a feleségem is megtanulta ezeket a szomorú dalokat. Mi lenne, ha most megtanítanánk őket ennek a kis venezuelainak?

A szentestét – tényleg, így hívtuk! – egy kubai családdal töltöttük. A Szentestét! Elfelejtettem, hogy karácsony éjjel táncolnak a trópusiak. A barátaink ráadásul beleszülettek a forradalomba. Nemrég érkeztek az Államokba, még soha nem láttak Betlehemet. Nem jelentett semmit számukra, hogy egy méregdrága kanadai fenyőfa alatt jászolban fekszik egy pucér porcelángyerek.

– Igazuk van! – helyeselt a fiam. – Angyalok, királyok! És ti ezt elhiszitek?

Hiába magyaráztam, hogy én ilyenkor, karácsony este a régiekre gondolok, apámra, anyámra. Az öregekre, akik velünk énekelték ezeket a szomorú dalokat.

– Én, fiam – mondtam –, már régen nem hiszek semmiben.

– Kár – morogta José –, hogy nekem ilyen szép emlékeim nincsenek.

Hát táncoltunk mi is hajnalig. Éjfélre megsült a malac, Sandra mamája színes léggömböket és hegyes bohócsipkákat osztogatott. A mi fánk némán szomorkodott a sarokban. Gyertyát gyújtani, énekelni nem jutott eszébe senkinek.

Hétfőn beidézték a hivatalhoz a fiatalokat.

– Féltem! – vallotta be a lány.

– Mit akartak?

– Semmit. Egy ujjlenyomatot.

– Túljártunk az eszükön! – nevetett a fiam.

Egy héttel megelőzték a kitoloncolási határozatot.

– Most már – mondta Sandra – csak arra kell vigyáznom, hogy ide, erre a címre jöjjön a postám. Nem szörnyű? Borítékokkal kell igazolnom, hogy tényleg a feleséged vagyok!

Az asszonyok nem vesztik el a nevüket itt, a trópuson.

Az élet beindult az ünnepek után. A fiamat a tengerpartra, a turistanegyedbe helyezték, csak késő éjjel, aludni járt haza. Sandra munka után meglátogatta a kis húgát, ő sem töltött sok időt velünk. Mari minden hajnalban útnak indult, és délután ötig tanított.

Én pedig rakosgathattam tovább a kézirataimat.

 

 

* * *

 

 

A kiadóm évről évre meghív egy poétát. A kelet-európaiakat, amikor rájuk kerül a sor, én szállásolom el. A dolgozószobámban van egy ágy, olvasni pedig lent, az ebédlőasztalnál is lehet.

Az idén egy katolikus költőt küldenek: egy jó nevű embert, akinek most jelent meg egy verseskötete.

Ebben a szakmában egy idő után koldusszegények az emberek. Háznál kosztolnak, és alapítványok fizetik az útiköltségeiket. A legnehezebb, hogy – ha már itt vannak – foglalkozni kell velük. Mert könyvbemutatókat legfeljebb egy vagy két este tartanak, nekik pedig egy egész hétre szól a repülőjegyük.

A vendégeimet mindig figyelmeztetem, hogy nem lakunk a központ közelében, és egy idő óta már nem vezetek. Mari pedig héttől ötig dolgozik, és a kocsi vele van. Hiába: a félreértések elkerülhetetlenek. Mind úgy képzelik, hogy a tengerparton majd csak eltöltik az időt: a sós víz és a napfény ingyenesek. A beach azonban az én negyedemtől több mint negyven kilométer. Itt meg buszok és villamosok nincsenek.

Aki szeret gyalogolni, talál valami áruházat. Este pedig eljön érte a kiadó. Munka után, mert itt sem a költészet tartja el a könyveseket.

Az idei azonban érdekes ember. Olyan, akivel beszélgetni lehet. A reggelinél például megkérdezi, hogy ki lakik mellette, az emeleten.

– A fiamék! – feleltem.

Kiderül, hogy belebotlott valakibe a fürdőszobában.

– Szép lány! – mondja, és elismerően bólogat.

Sandra pucéran jár-kel, amikor felébred. Éppen csak a törülközőjébe csavarja magát. Elmagyarázom az érdekházasságokat.

– Ez is Amerika! – csettint a vendég. – Én a te helyedben… – álmodozik. Azután észbe kap.

A könyvbemutatóra José elhozza Sandrát. Végigülik türelmesen. A teremben ők ketten a fiatalok. Utána azonban már nem látom együtt őket. A fiam hét végén kosarazik, a rendőrök csapatában. A lány egyetemre jár, délután pedig egy fitnessklubban dolgozik.

Régi vágású öregember vagyok, szeretem együtt látni őket. Hátha nem éri utol őket az érdekházasságok sorsa, és végérvényessé válik ez a kényszer szülte kapcsolat. Sandra értékes ember, és szerelmes. Csak valahogyan el ne rontsa a dolgot a fiam!

Aminek sajnos egyre több jele van. José – például – nem megy el a venezuelaiak összejöveteleire.

– Ő, egyedül, még csak-csak! – mondogatja. – De együtt, sokan, elviselhetetlenek!

Sandra egyedül jár a barátnőihez, és José se hívja, ha összejönnek az iskolatársai.

A költőm olyan, mint Osama, a macska. Mindent tudni akar, ha már ilyen meszszire elkeveredett.

– Te! – mondja például, egészen kikelve magából. – Hogy milyen keskeny ez az ágy!

Mármint a fiam ágya.

– Nem csodálom – teszi hozzá –, hogy egész éjjel gyömöszölik egymást!

– Nem hagynak aludni?

– Hát aludni még csak…

Kifújja az orrát, a hangja remeg.

Végre egy jó hír. Hátha mégis minden rendben van, és csak én aggodalmaskodom.

 

 

* * *

 

 

Délben, munka után, körbesétálok a lakóparkban. Int, köszön a biztonsági őr és a kertész: két öreg kubai. Néha a szomszédok is, de a szomszédaimat nem ismerem.

Ma megszólít egy ismeretlen. Sandra érdekli.

– Itt lakik? – kérdezi többször is.

– Persze hogy itt!

– Kinél?

Erre már nem felelek. Néhány napra rá a fiamat beidézik. Ellenőrzik, hogy tényleg az övé-e az anyakönyvvezetőnél bemutatott okirat. Itt, Floridában adják-veszik az anyakönyvi kivonatokat.

Sandra letette a felvételi vizsgát. Azt mondja, hamarosan gyakornok, négy év múlva pedig ügyvéd, a szegények ügyvédje lehet.

– Vigyázz nagyon rá! – mondom a fiamnak. – Soha többé nem találsz ilyen gyöngyszemet!

José beteg. Amikor beadatom magamnak az influenza elleni oltást, kinevetnek. Azután kifizetik a százdolláros orvost és a méregdrága gyógyszereket.

Sandra nem mozdul a férje mellől. Teát főz, zacskós húslevest. Áthallatszik a szobámba, ha hívja őt a fiam.

Aznap egyre sürgetőbben. A lány kiment a patikába, és reggel óta nem jött haza. Délután már én is nyugtalankodom.

– Hívtad az anyját? – kérdezem.

– Még a munkahelyét is!

Este bemegy az őrszobára, fuldokolva, lázasan. Azt mondja, utánanéz. Délelőtt megint razziáztak. Összeszedték az illegálisokat.

– De hát ő már nem…

– Nem vitte magával a papírját! – mondja mérgesen a fiam.

Reggel kerülnek vissza. A fiam sír. A lány szeme bedagadt.

– Mi történt? – kérdeztem.

José ilyenkor nem szokott válaszolni nekem.

– Begyűjtötték! – mondja most.

– És?

– Megverték.

– Mert tiltakoztam! – szipogja a lány.

Nem engedték, hogy hazahozza a gyógyszereket. Kinevették, amikor azt mondta, nyomozó a férje.

– Igen? És miért nem mindjárt köztársasági elnök? Na, mutasd csak a papírjaidat!

– Bevigyelek az egyetemre? – kérdezi a fiam.

Sandrát rázza a zokogás. – Én oda többé nem megyek! – hüppögi. – Minek!

– Hogy meg tudd védeni – mondom neki én is –, hiszen tudod! Az elesetteket.

– Menjünk el innen! – mondják, majdnem egyszerre.

– Nincs hová! – felelem.

És felteszem az ebédemet.

Másnap megy tovább az élet. Hajnalban felkelek, behozom az újságot. Enni adok Osamának. A macska nem issza meg, csak a friss vizet.

Fél hétkor lejön a feleségem is. Köszön és rohan. Átböngészem a napi híreket. Megint lelőttek egy szenátort. Az idén már a harmadikat.

José is útnak indul. Az inge frissen vasalt, és nyakkendő lóg a vállán. Nem köti meg, csak a kocsiban.

Tíz óra felé az emeleten zubogni kezd a zuhany.

 

 

Kapcsolódó írások:

Ferdinandy György: Emlékszilánkok V. Hogy pontosan mit, azt ma már nem tudom. De abban...

Ferdinandy György: El Negro Azt már az elemi iskolában észrevettem, hogy is ne vettem...

Ferdinandy György: In memoriam Norma Ferrari Voltak asszonyok, akik ideig-óráig megosztották velünk az életüket. Ábrándos...

Ferdinandy György: Önarckép hetvenévesen Ferdinandy György Önarckép hetvenévesen 1 Az ember néha...

Ferdinandy György: Tengeri durbincs Ferdinandy György Tengeri durbincs Vannak nyavalyák, amelyek nem emberről...

 

 

Cimkék: Ferdinandy György

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2011 | Tervezte a PEJK