A Mozgó Világ internetes változata. 2011 március. Harminchetedik évfolyam, harmadik szám

«Vissza

Bíró Kriszta: Otthonka

 

 

Állt nagyanyám a szobám ajtajában, elmaradhatatlan otthonkájában. Nejlondzsörzé, az alapszín kakabarna, apró virágminták, térd fölé ért, kissé átlátszott.

A szüleim nem voltak otthon. Ilyenkor nagyanyám vigyázott a két testvéremre, őket még nem merték rám bízni, kajla kamaszlány voltam, a testvéreim meg óvodások.

Erzsinagymama az anyám anyja volt.

Éppen valami mértani testet próbáltam meg összeragasztani a szobámban, a másnapi matematikaórára. Nyelvem csücske a szám sarkában, meg sem hallottam, hogy nagyanyám bejött. Különben is, már két éve rászoktattam a családtagjaimat, kopogjanak, mielőtt belépnek. Nagyanyámnak ez megszokhatatlan volt, ő úgy élte le az életét, hogy dédanyám még a vécén is rányitotta az ajtót, mondván, ő az anya, neki mindent szabad.

Ott állt a nagyanyám, krahácsolt, nem azért, hogy felkeltse a figyelmemet, hanem mert naponta elszívott három doboz Filtolt.

Technokol Rapiddal ragasztottam. Borzalmas szaga volt, tele voltak az újságok a Technokol miatt kórházba vitt tinédzserekkel. De én akkoriban nem olvastam újságot, kizárólag regényekkel és regényes élethelyzetekkel voltam elfoglalva.

Nagyanyám krahácsolására megfordultam, bambán néztem rá, mi a jófenét akar. Meg nevetnem is kellett, kinevetni őt, milyen szánalmas abban az otthonkában. Képes volt szatyorban otthonkát hozni magával a panelból, ahol lakik. Tekintete rémült lett, bűvölte a ragasztót a kezemben, odaugrott hozzám, szabályosan a nyeszlett mellére vonta a tubust. Szerintem nem volt több negyvenöt kilónál.

Azt kérdezte felháborodottan és iszonyú halkan: te szipuzol?!

Kitört belőlem a röhögés, kajánul néztem, ahogy a zsákmányával hátrál az ajtó felé. Az ajtókeretben megtorpant, kétségbeesve próbált az otthonkájáról lesodorni egy csepp ragasztót. Hosszan, jelentőségteljesen a szemembe nézett, erről egyszerűen muszáj beszélnem anyáddal, mondta, nyiss ablakot, moss kezet.

Mentem kezet mosni, magamtól is mentem volna. Utáltam, hogy ragadok.

Budán laktunk, kertes házban, szép fürdőszobánk volt, zöld csempével, külföldivel. Nagymama Pesten lakott, lakótelepen, egyetlen szobában. Az ő fürdőszobájában minden fehér volt, a linóleumpadló viszont fekete. Tudtam, egyszer az enyém lesz az a garzon. Nagyanyám akarta így. Folyton a halálra várt. Hívta, mint egy mesebeli vőlegényt.

Nagyanyám valaha szép volt. Nem természetesen szép, hanem pikánsan. Minden fotója él, vibrál, minden fotója, ami még a Háború előtt-alatt készült.

Lány volt még, majdnem kislány. Egy Isten háta mögötti tanyán nőtt fel. Amikor tizenévesen először látott színházat, felmászott a veranda korlátjára, állítólag fényes délben, onnan rikoltozta, hogy színésznő lesz. Dédanyám fogta a seprűt, az udvartakarító vesszőrémálmot, annak a nyelével bökdöste le a korlát pereméről, leszel te ám kurva, ha jódolgodban agyon nem verlek, te hitvány.

Nem nagyon akart többé önállóan semmit se a nagyanyám.

Tán még az anyámat se akarta, akit fiúnak remélt-várt mindenki, és őt tették felelőssé, amiért a gyerek lány lett. Ráadásul a második gyerek is, hat évvel később. Katasztrófa.

Nagyapám egyik pillanatról a másikra elhagyta, magával vitt minden mozdíthatót, nagyanyám ott állt két lánygyerekkel, egyedül. Újra az anyja felügyelete alá került, mert egy elvált asszony felügyeletre szorul, aki merészel elválni, az húzza meg magát. A dédi mindent megszólt. Az étkezéseket, a lányok öltözködését, nagyanyám ruháit, szokásait, hajviseletét, még a mozdulatait is. Nagyanyám egész életében függött az anyjától, a legfőbb hatalmasságnak tekintette, rettenetesen tartott tőle. Képes volt vasárnap reggel felhívni, helyes-e aznap borsólevest főzni, vagy legyen inkább valami más az ebéd. Ekkoriban már nyugdíjas volt, és negyven éve külön lakott a szüleitől.

Ebből a végeláthatatlan boldogtalanságból egyszer az életében kimenekülhetett volna. Valamikor a válása után, az ötvenes években, jött egy férfi, aki imádta, nem bánta, hogy elvált, és két gyereke van. El akarta venni. Megható és banális szerelmesleveleket írogatott neki párttaggyűlésekről. Ilyesmiket, hogy Barna elvtárs éppen az osztályharc fontosságát ecseteli, de ő kizárólag nagyanyám pihés nyakára képes gondolni, bocsássa ezt meg neki a kommunista igazság. Mindezt kockás sajtcetliken. A jóisten se tudja, miért, nagyanyám végül elmarta maga mellől a férfit, és végképp magára maradt.

Amikor megszülettem, anyám főiskolára járt, sokat voltam Erzsinagymamánál, én lettem a legfőbb társasága, és ezt szerette, bár nagyon nehezen nyilvánította ki a szeretetét. Egyhangúan főzött és kelletlenül, mert nem látta értelmét, hogy kényeztesse magát bármiféle ízzel. Megtagadott magától mindent, ami jó. De nekem tálcán hordta a tévé esti meséje mellé a szalonnával és sajttal spékelt sült virsliket, nyáron a mélyhűtőbe dugott húsz percre két fél citromot, aztán belenyomott a húsukba egy-egy kockacukrot, ez volt a citromfagyi, ami senki másnak nem jutott, csakis nekem. Fogalmam sem volt róla, hogy azért nem veszünk rendes fagylaltot kettő forintért, mert arra nem futja a kínkeservesen beosztott nyugdíjából. Olyan édes teát azóta sem ittam, mint amilyet ő tett elém, amikor jégtánc volt a tévében. Íze a mai napig itt van a számban, de én cukrozhatok-citromozhatok, soha nem lesz olyan, mint az övé. Nagyon sok sportot néztem vele, imádta, mintha az életéből kimaradt mozgalmasságot akarná pótolni. A boksz volt a kedvence, egy-egy komolyabb ütés eufóriát okozott neki, csapkodta vézna karjaival a levegőt, röhögött, előrehajolt a fotelben, nézte a kiütött férfit a ring padlóján.

Mire bekamaszodtam, elhatalmasodott rajta a keserűség. Azt hajtogatta, már nem vagyok a régi, és biztos benne, hogy rossz társaságba keveredtem, de hogy mit értett ezen, sosem sikerült kiszednem belőle. Egyszer szabályos hisztériás rohamot rendeztem neki, sírtam és kiabáltam, követelve, azonnal árulja el, mi rossz van az én „társaságomban”. Állt velem szemben a szűk előszobájában, alacsonyabb volt, mint én, gyűrögette az otthonkája zsebeit, és csak valami gúnyos mosoly volt a válasz, egy olyan tudom-amit-tudok grimasz. Iszonyatosan mérges voltam, direkt hangosan bevágtam magam mögött az ajtót, hetekig fel se hívtam.

A ragasztóügyet persze elmondta anyámnak, aki szeretettel megmosolyogta, megnyugtatta, leintette. Anyám tisztában volt vele, hogy egészen más dolgokkal kábítom magam.

Kicsinyesnek találtam és ásatagnak, küzdeni képtelen öregasszonynak. Dolgozott is érte, hogy ilyennek lássam.

Már felnőttként megpróbáltam néha valami programot ajánlani neki, valami közös időtöltést, mozit, színházat, vagy csak egy sétát a Margitszigeten. Mindig elhárított, mondván, ő nem való emberek közé. Riasztó kifogásai voltak. Ő már majdnem kopasz, nem marad meg csavaró a hajában, márpedig csavaró nélkül nincs kimenős frizura. Ruhája sincs, alkalomhoz illő, de minek is, ő nem vesz semmit, kár belé a költség. Körülbelül hetente-kéthetente mentem hozzá, inkább kötelességből, mint szívesen. Könyörögtem, jöjjön, nézzen meg csak egyszer valamiben, hiszen már négyéves koromban megmondta, belőlem úgyis színésznő lesz, minden este szavalnom kellett neki, hogy gyakoroljam magam leendő hivatásomban. Mert szerinte semmit nem lehet elég korán elkezdeni.

Harminc éven át a havi egyszeri kanasztaparti volt az Ünnep, amit semmiért sem hagyott volna ki. Előbb ez maradt el, aztán már az utcára sem járt, a nála öt évvel idősebb szomszédasszonya vásárolt be neki a közértben.

Naná, hogy rákos lett. Hitvány kis mellrák, akár gyógyulhatott volna, ha akar. Nem akart. Várta a szenvedést, hívta, megidézte, magára vonta. Naphosszat ült a fotelben, még többet dohányzott, egyáltalán nem evett semmit. Negyven kiló sem volt már, amikor bejelentettem: férjhez megyek. Gondoltam, ez azért egy kicsit kiragadja a sötétségből. Nem hagyta magát, kemény volt és állhatatos. Nem ismerkedik meg a jövendőbelimmel, mondta nekem egy szeptemberi délelőttön, mert ha őt meglátja az én vőlegényem – ez az ő szava volt: vőlegény, olyan áhítattal mondta ki, mintha esküt tenne – menten eláll házasodási szándékától. Mert majd annak a nyilván nagyon helyes fiatalembernek mindjárt az fog eszébe jutni, én is éppen ilyen ronda vénasszony leszek, mint ő.

Aztán kiderült, terhes vagyok. Akkor már az onkológus azt állította, nagyanyámnak jó ha két hete van hátra. A dédunoka érkezésének hírére megrázta magát, és közölte: na, ezt még megvárom.

Ebben az időszakban valóban hetente jártam hozzá, növekvő hasammal, amit mindig megtapogatott. Mintha meg akarná fogni az időt, amennyi még hátra van. Ilyenkor a gyerekem apja lent a ház előtt ült az autóban, hiszen nem jöhetett fel. Amikor kiszálltam a liftből, nagyanyám a küszöbön állt, a kezembe nyomott egy tucat kakaós palacsintát, egy egész füstölt-főtt csülköt, meg fél tepsi almás pitét. Hozzá műanyag evőeszközt, szalvétát. Mindezt vigyem le a kocsiba, és amíg én odafent beszélgetek, addig a vőlegény egyen meg szépen mindent, tisztelteti, szépjóétvágyat. Csakis ezek után ülhettem be a fotelba, hogy húsz percben beszámoljak arról, hogy vagyok. Alig telt le a húsz perc, szabályosan elzavart, mondván, ő nem veszi a lelkére, hogy megnehezteljen rá a vőlegény, ezt még ismeretlenül sem óhajtja.

Júniusban volt az esküvőm, a család mindent megtett, hogy rábeszélje: jöjjön el – hiába.

Nyár végén szültem, hétfői napon, este, negyed hétkor. Anyám a folyosón toporgott, amikor kitoltak az őrzőbe. Valami rémlik az öröm és a fájdalom homályából, hogy azt mondja, siet telefonálni, nagyanyám nagyon várja a híreket.

Hét óra lehetett. Nagyanyám gondosan kikérdezte, rendben vagyok-e, kire hasonlít az újszülött, felsírt-e, mi a súlya, hány centi. Aztán avval lepte meg anyámat, neki fontos dolga van, le kell raknia. Anyám el nem bírta képzelni, mi halaszthatatlan tennivalója lehet nagyanyámnak, aki immár aludni is a foteljében aludt, ott is csak fél órákat legfeljebb, két borzalmas fájdalomroham között.

Másnap, kedden, a nagynéném vitte neki a reggelit. Kulccsal ment be a lakásba, nagyanyám évek óta semmilyen csöngetésre sem volt hajlandó reagálni. Aki csönget, az ellenség. Kulcsa meg úgyis csak annak van, akinek ő adott.

Nagyanyám a fotelban ült, holtan. Ment a tévé, futóversenyt közvetítettek. A kisasztalon, a telefon mellett, boríték támaszkodott egy teásbögréhez. Rajta nagyanyám gondos és szépen rajzolt betűi: hullaszállítók, hamvasztás, temetés, temetés után pogácsa, kávé, aprósütemény. Minden tétel mellett a részöszszeg, a végén az összeadás. A végeredmény fillérre pontosan a borítékban.

A temetésen jutott eszembe, milyen rémült lenne, ha tudná, egyvalamit kifelejtett a végelszámolásból. A dédi sírjának megbontását. Ugyanis ehhez ragaszkodott: szorosan az anyja mellett kívánt nyugodni.

 

Kapcsolódó írások:

Bíró Kriszta: Talált tárgy Tárgyam valós, noha nehezen hihető. És még nehezebben megírható: nyál...

Bíró Krisztina: Cica A Cica hatéves lesz mindjárt. Idén még nem megy iskolába....

Bíró Krisztina: Porcelánkutya Bíró Krisztina Porcelánkutya A mindenes kikezd az úrfival. Az...

Stiller Kriszta: Fülszöveg; A tündér – XXI. századi verzió Fülszöveg Péntek este volt, de én csak mosogattam. Megint minden...

Stiller Kriszta: ennyire; nagyvérkör ma fogalmam sincs, mitől vagyok részeg egy utca mélyén állok...

 

 

Cimkék: Bíró Kriszta

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2011 | Tervezte a PEJK