A Mozgó Világ internetes változata. 2011 március. Harminchetedik évfolyam, harmadik szám

«Vissza

Lator László: A megmaradt világ – Az Európa Könyvkiadóban

1955. május 3-án költöztem vissza Budapestre, négy évig tanítottam a körmendi gimnáziumban. Nem tanárnak készültem, mikor beiratkozhattam a bölcsészkarra, úgy képzeltem, az irodalom lesz a főfoglalkozásom, mondjuk, valamilyen szerkesztőségben dolgozhatom, de mikor, ötvenegyben, átvehettem az oklevelet, örültem, hogy állást adnak, váratlan szerencse volt, hogy gimnáziumban, a minisztériumban kapott papíromon az volt, hogy Vas megyében és csak általános iskolában taníthatok, a vasiak mégis gimnáziumba irányítottak, s egykettőre felfedeztem magamban a furor pedagogicust, de mondhatnám színjátszó-ösztönnek, komédiáshajlamnak is, kedvemet leltem benne, hogy kapcsolatot tudok teremteni az előttem ülőkkel, hogy látom az arcukon, mi jut el hozzájuk abból, amit beszélek, ezt a szenvedélyemet később is kiélhettem, a hetvenes évektől a világirodalmi tanszéken, stílusgyakorlataimon, később a színművészeti főiskolán, vagy, másképp, rádióban, televízióban. Szerettem is Körmenden, űzött vad pesti éveim után nyájas otthonnak, gyógyító szanatóriumnak éreztem. Más volt a politikai közeg is, nem fogott rajta a fertőzet. A Kölcsey Gimnázium gyűjtőhelye volt a környező falvak parasztgyerekeinek, megragadt bennem az a jelenet, mikor be kellett jelentenie, akinek éppen órája volt, Sztalin halálát, láttam, a gyerekek arca színesedni kezd, s éreztem, rögtön kitör a felszabadult kacagás, üljetek le, ma nem lesz felelés, továbbmegyünk, mondtam gyorsan. Jó volt az is, hogy szinte-szinte azt taníthattam, amit akartam, kedvemre kerülgethettem a tanmenetet, nemcsak igazgatónk, a szombathelyi szakfelügyelő sem szólt bele soha. Más munkám is volt elég, Kormos Pista, Vas István ellátott fordítanivalóval, otthon, vasárnapokon a nyugalmas, meleg tanáriban (Orbán Sanyi a kedvemért begyújtott a fűrészporos kályhába), nyárias időben a Rába-parton fordítottam Hugót, La Fontaine-t, sose hittem volna, hogy megszeretem, később, a Shakespeare-összesbe a Cymbeline-t, írtam is, Kormos jóvoltából, verses mesét, elküldtem, Pista másnap válaszolt, nagyon jó, csak a gonosz király nevét változtattam meg, Világbíró Mátyásból Zöldszakállú király lett. Nem én akartam Pestre visszajönni, barátaim biztattak, hívtak, szervezkedtek, Kormos, Fodor Bandi, Domokos Matyi, úgy tudom, végül volt kollégista társam, Bodnár Gyuri támogató szava nyomott legtöbbet a latba, az Eötvösben eleinte jóban voltunk, később más-más oldalra kerültünk, alsó- vagy középszintű karriert futottam be, mondta egy interjújában, de hogy segített, közölt is az Új Hangban, abban több volt, mint a szokásos kollegista összetartás. Körmenden tanított, és nem tudom pontosan, hogy melyik barátja, talán éppen Fodor Bandi kezdeményezte, hogy próbáljuk felhozni Lator Lacit. Én akkor a Társadalmi Szemlének voltam a kulturális rovatvezetője, és beosztásom tekintélyét is latba vetve ajánlottam be az igazgatónál, Rákos Ferenc elvtársnál. Lehet, hogy Laci erről nem is tudott. Akárhogy is, több volt bennem a szorongás, a feszültség, mint a felszabadult öröm, a jó várakozás: nem tudtam, jól teszem-e, hogy kimozdulok biztonságos menedékemből, ha tudtam is, hogy ötvenháromban, Nagy Imre minisztersége idején nagyot fordult a világ, de hogy visszafordíthatatlanul, azt persze nem hittem. Nem is a nagyváros, a könyvkiadó vonzott, inkább a barátaim hiányoztak, mert ugyan időről időre Matyival, Bandival, Kormos Pistával váltottunk egy-egy levelet, de az nem pótolta az eleven társasági-szellemi kapcsolatot, a közös köznapokat, ha fel-feljártam is közéjük, valahogy más volt, mint régen, életük más rendbe állt, más közeg, más helyzetek, más módjai az együttlétnek, igaza volt Domokos Matyinak: egyik levelében (mindig hosszú, villámlóan okos esszéleveleket írt, nem úgy, mint én, világéletemben rossz levelező) a barátságok táguló világegyeteméről értekezett. A Keletiben Fodor Bandi várt, mint annyi mindent, azt is az ő naplójából tudom: fél órát késett a szombathelyi gyors. Fáradt volt, hajszolt, kialvatlan, mint mindig, ma ment el tőlük egy kaposvári barátja, egy ideig ott is lakott náluk, most meg egy ismeretlen rokont várnak, szállóvendégnek, forgatagos-viharos volt az életük, sokszor gondoltam: Bandinak az állandóan működő üzemre, valami feszültségre természettől szüksége van, az védi, nem is tudom, mitől, talán a széthullástól? A szakadatlan munkára, írt, fordított, a Csillag szerkesztőségében, később a Széchényi Könyvtárban dolgozott, a jó kedvében vagy kötelességszerűen teljesített napi programokról nem is szólva. Dolgozott, míg várt rám, ott is, a pályaudvaron, fejben fordított valamit, sokszor elirigyeltem tőle ezt a képességet, az állandó készenlétet, én csak az egyetemen, egy-egy unalmas órán tudtam dolgozni. Elméje szüntelenül működő szerkezet volt, ha beteg volt, ha ivott, naplót írt, minden este, többnyire az ágyban, feljegyezte, ami napközben beleíródott, nemcsak az eseményeket, a lényeget, hanem a szöveget, azóta is, ha olvasom, ráismerek rég elfelejtett mondataimra, magántulajdon-szavaimra. Olvasom, hogy sok csomaggal és egy lámpaernyővel (honnan kerülhetett hozzám?) szállok le a vonatról, volt még egy deszkaládám is, apámtól kaptam, micsoda történetek lehettek mögötte? Költözéseimkor minden holmim belefért, postán jött utánam, háztól házig szállítottak akkor, egy szőnyeggel letakarva áll, majd újabb s újabb albérleteimben. Magától értetődik, egyelőre Bandiéknál lakom, szívesen befogadnak, lakott náluk később Kormos is, talán második válása után, harmadik házassága előtt. Se házam székem asztalom / Surabajában vásált gyöngyöm / foszlott magas nyakú pullóver / fekszem könyéken puszta földön, írta ott, a keltezés szerint 1970-ben, elöl-hátul maga a földhözragadt realizmus, pontos-igaz minden szava, de közben egy sorban beleavatkozik kiszámíthatatlan, váratlan irányba mozduló képzelete. Váratlan? Dehogy, nyomban elhisszük neki, hogy a Bajcsy-Zsilinszky közben, a földre terített pokrócon csakis a Surabajában vásált gyöngy juthat eszébe. Jött aztán, álom és való közös káprázatai után a záróstrófa, közli, mint a régiek, a vers keletkezésének körülményeit, helyet, időt, állapotot: szemem nyitom nincs-ajtóm pedig kulcsra zárom / hajnali félnégy csak elalszom / ha isten is akarja álmom. Egy furcsa alakú hosszú szobában alszom. Találkozom Sárközi Mártával, segít albérletet keresni, addig is költözzem hozzá, kinyitja nekem a vaságyat. Körmendi lakásomért, akkor Beloiannisz, most újra Templom utcai szobámért nem fájt a szívem, jól megvoltam benne, de otthonosnak sohasem éreztem, ha az ember bement a nagy, súlyos fakapun a régimódi kapualjba, jobbra fel a lépcsőn, onnan nyílt a szobám, balra, egy beszögellésben, falusi mosdó, gyerekkoromból ismerős, vasállványon lavór, mellette nagy zománcozott kanna, abban hozta, mosakodáshoz, szállásadóm a meleg vizet, előtte kopott szőnyeg, ránéztem, nagy barna foltot vettem észre rajta, az előző lakó vére, mondta Tóth néni, MS, volt szerzetes, aztán vad, izgága párttag, néhány hónapig a gimnázium igazgatója, itt vágta fel az ereit, a fal mellett terjedelmes ágyépítmény, mikor P egyszer egy este megverte az ablakot, azelőtt sose jött, mindig én mentem hozzá, de tetszett ez a hirtelen érzéki szándék, ez tartott össze bennünket, ez a felszabadult, fesztelen testiesség: Önmagáért szerette a szerelmet. / Mindig kész volt egy jó szeretkezésre – / levetkezett, sürgetni sose kellett, és beengedtem, csikorgott, csattogott a nagy kapukulcs, döngött a kapu, ahogy nyitottam, éhesen szeretkeztünk, riadtan hallgattam közben, hogy nyög-recseg a hitvesi ágy, tudtam, Tóth néni hallja, hallgatja az ölelkezés lázgörbéjét leíró zajokat. A szoba közepén, a mennyezetről lelógó lámpa alatt, asztal, oda rakta valamelyik asszony, mert volt a családban egy vénkisasszony is, az ebédet, élveztem a protestáns menza (odajártunk a Köztelek utcába, mi, kollégiumból kizártak) után a valószínűtlen bőséget, kivált karácsony táján, disznóöléskor. Mintha az ablak mellett, a sarokban, egy kis íróasztal is lett volna és könyvespolc is, persze. A gimnáziumban, alig akartam elhinni, zavartalan volt a szellemi szabadság, gyakorlott vagy fiatal tanárok, a lényeget tekintve mind egyformán gondolkoztunk, csak igazgatónk, PGy volt párttag, de rajta se nagyon lehetett észrevenni, nem kellett vigyázni, mit mond a tanáriban az ember. Az iskola nem vált ki a többi közül, a szomszédban a volt polgári szebb, alkalmasabb épület volt, közel volt a Templom utcához, csak át kellett vágni az akkor még kopár köves piactéren, jobbra a Batthyány-kastély, egyre jobban pusztult, romladozott, szovjet katonaság lakta, támaszpont volt, míg nem volt osztrák államszerződés, máig sem hozták rendbe csak a lovardát, tanítványaim hozták hozzám a Hegyaljára kihordott Batthyány-levéltár darabjait, negyvenötben a magyar városvezetés dobálta ki a haszontalan, ócska iratokat, láttam tenyérnyi spanyolviasz pecséttel, Zrínyi Miklós, Rákóczi György aláírásával ékes pergamenleveleket, jó, hogy időjártával a legszebb darabokat, már ami megmaradt, visszavitték a lelkiismeretesebb körmendiek. A vedlett szovjet kiskatonák úgy szaporították zsoldjukat, hogy hoztak Ausztriából mindenfélét, hihetetlen dolgokat, nejlonharisnyát, ritka lehetőség, sikk volt akkor azt hordani, nejlonórát, nálunk elérhetetlen holmit, vettem én is, futotta 604 forintos tanári fizetésemből, de engem, még közeli hadifogoly-életem után, legjobban a kilós dobozokban kínált főzőcsokoládé vonzott, az akkori gyerekek már azt sem tudták, mi az. A Templom utca sarkán megszólított egy szovjet baka, barin, sokolad pokupaty nye hotyitye? mulattatott, minek tagadjam, élveztem, hogy, régiesen, barinnak, nagyságos úrnak titulál. Betegen, Körmendről hozott tüszősmandula-gyulladással mentem be az Új Magyar Könyvkiadóba, úgy emlékszem, Domokos Jánosnál kellett jelentkeznem, pedig ő nem tartozott az orosz részleghez, a Szépirodalmi Könyvkiadó világirodalmi szerkesztőségével került át főszerkesztőnek az Új Magyarhoz, az, rögtön a háború után, a Szovjet–Magyar Baráti Társaság mondvacsinált kiadója volt, a szovjet irodalom terjesztése volt a feladata, szerény sikerrel működött, s nem azért, mert, mint valamelyik nagyfőnök mondta, drágán csinálta-árulta a könyveit. Mikor, ötvenháromban, klasszikusokat kezdett kiadni, mindjárt jobban ment a bolt. Az Orosz remekíróknak az sem ártott, hogy, kivált innen visszanézve, elég ízléstelen volt a kötése, mindent beleadtak, dombornyomásos arabeszket, aranyos cicomát-cikornyát, de vitte Tolsztoj meg Turgenyev, ötvenhattól, de leginkább a forradalom után, Dosztojevszkij, neki ki kellett várni a sorát, szinte-tilos szerző volt, az orosz szakot el lehetett úgy végezni, hogy a nevét sem igen hallotta a hallgató, mert világa irracionális, misztikus, kilátástalan, alakjai hasadtlelkű őrültek. Különös vonzástörvények kezdtek működni, eleve elrendelt találkozások, Turgenyev és Áprily Lajos, Tolsztoj és Makai Imre, vagy, nem a sorozatban persze, a Csendes Don vagy Gogol, azt fordíthatta Németh László is, ami leginkább illett hozzá, az Anna Kareninát meg az Oblomovot, milyen jó lett volna ezeket a nagyokat szerkeszteni, ilyen fordítókkal dolgozni (ugyan hol, miért, mikor tanultak meg oroszul?), jött Szőllősy Klára, Határ Győző, mások, régiek, újak, öregek és fiatalok akár, a második-harmadik vonal csodálatos mestereivel foglalkozni, Leszkovval, Korolenkóval, Kuprinnal, Bunyinnal, de én nem a klasszikus csoportba kerültem, hanem a szovjetbe, nem a halk szavú, finom úr, Szinnai Tivadar, hanem, s mint főnökre, rá sem szólhatok egy rossz szót se, nem utasítgatott, nem oktatott, inkább megkérdezett, hallgatott rám, Urbán Eszter keze alá. De mire mentem vele, ha többnyire gyalázatos szovjet regényeket szerkesztettem, gyalázatos, jobb esetben gyarló fordításokat, Moszkvából hazatelepült káderfeleségek munkáját, Judit mondta rájuk: magyarul elfelejtettek, de nem tanultak meg oroszul, ráadásul meg is sértődtek, be is panaszoltak, ha, kényszeresen, átírtam rossz mondataikat, helyreigazítottam félrefordításaikat. Igazi apparatcsik volt az igazgató, Rákos Ferenc is, persze, azért, hírlett, a gulágot is megjárta, az irodalomhoz alig-alig volt köze, Weimarból, Geothe (így írta) szülővárosából (így tudta), illően képeslapon üdvözölte kiadója dolgozóit, egy másikon Szeged nagy szülöttét, Tóth Árpádot emlegette, egy termelési értekezletet, mert termelt a könyvkiadó is, mesélték, úgy nyitott meg, hogy kedves elvtársak, kedves Rákos elvtárs, velem egyébként jól bánt, pedig visszategeztem, s ezt a kiadóbeli nők se merték. Valahányszor a folyosón összeakadtunk, nem mulasztotta el atyaian megkérdezni: ná, min dolgozol bárátocskám, s mondhattam akármilyen nevet, számíthattam a válaszra: á, áz egy nágy stílművész. Ötvenhat novemberében, kénytelenségből pályát módosított. Megalakult az Európa Könyvkiadó, írta november 2-i számában a Népszava. November 1-jén összeült a volt Új Magyar Könyvkiadó munkástanácsa. Megválasztotta a kiadó kilenctagú forradalmi bizottságát, és két egyhangú határozatot fogadott el. 1. Az intézmény új neve: Európa Könyvkiadó. 2. Azonnali hatállyal leváltják Rákos Ferenc igazgatót. Csak nagyjából emlékszem, kikből állt a rövid életű bizottság, bizonyosan részt vett benne a hivatásos-vezető Domokos János, a kiadói munka minden zegét-zugát, a fordítás mesterségét nagyszerűen ismerő Csatlós János, nem sokáig, mert mikor zordabbra vált a világ, motorra ült, és kiment Svédországba, és mert minden nyelven, még kínaiul is tudott, kinn folytatta, a magyar irodalom javára, amit itt abbahagyott, ott volt aztán Vas István, én úgy emlékszem, ő javasolta, Babits Mihály szellemében az Európa nevet, de van, aki úgy tudja, a latin csoport vezetője, nemsokára főnököm (a forradalom után Judit is, én is a latin szerkesztőségbe kerültünk). Bajomi Lázár Endre, úgy rémlik, ott volt a szakmában otthonos, börtönviselt Káldor György, egy-két fiatal is. Rákos Ferenc persze, ha akart volna, visszaülhetett volna igazgatói székébe, akár bosszút is állhatott volna rajtunk, de inkább új munkahelyet választott, a Legfőbb Ügyészség politikai főosztályának lett a vezetője. Utóda Simó Jenő lett, ismertem az Eötvös Collegiumból, az irodalmi vezető maradt Seress Géza, míg, ötvenhétben, ötvenhárom évesen meg nem halt, s hogy meghalt, abban része volt börtönéveinek, a Rajk-per után becsukták, megkínozták, nyomorékra verték. (Mikor ötvenhat nyarán először mehettünk külföldre, az a külföld is Csehszlovákia volt, jött ő is, sokat, mindig szabadon, beszélgettem vele, megkérdeztem, azok után, amit a börtönben csináltak veled, miért léptél vissza a pártba, én erre tettem fel az életemet, mást én már nem tudok csinálni, felelte szelíden-szomorúan, s vérfagyasztóan képtelennek éreztem, hogy mikor koporsójára zuhogni kezdtek a rögök, szabadság, Seress elvtárs, kiáltotta felesége felemelt karral.) Domokos János került aztán a helyére. A forradalom után az Európa helyzete, lehetőségei, akárhogy nézem, a könyvkiadás javára, megváltoztak. Jó ideig nem mehettünk vissza a körúti, Rákóczi úti lövöldözésben, ágyúzásban megpocsékolt, itt-ott megroggyant New York palotába, de mihelyt lehetett, néhányan gyalog elérhető helyeken, leginkább eszpresszókban, a Vörösmarty téren, a Vigadó háta mögött már kinyitott egy kávézó, találkozgattunk, latolgattuk esélyeinket, nemcsak a kiadóéit, sokféle veszedelem volt a levegőben, akár egy újabb világháború, híre járt, hogy a java értelmiséget, a forradalomban részes egyetemistákat viszik Szibériába, voltak is csakugyan, a Keletiben, fogolygyűjtő vonatok, eszünkbe jutott, nem kellene-e nyugatra szökni, Judittal mi mégis inkább maradni akartunk. Közben egyszer-egyszer valami fizetést is kaptunk, s mikor visszaköltözhettünk régi helyünkre, csak úgy magától, megindult a munka, össze-összeültünk, sokat látott-tapasztalt szerkesztők, kiadósok, meg a fiatalabbak is, és mert az éber állami figyelem, a tiltások, a megtorlások a magyar irodalmat célozták, a világirodalom egyelőre nem nagyon érdekelte a hatalmat, mindenféle terveket csináltunk, volt ötletünk éppen elég, nem gondolkoztunk rajta, mit lesz majd szabad kiadni, mit nem, összeírtuk a háború előtti-alatti sikerkönyveket, nem a könnyű műfajt, mindent, ami a kemény diktatúrában szóba sem jöhetett, bármennyire beletartozott is a világirodalom valamelyik klasszikus vonulatába, mondjuk, most már, úgy képzeltük, megjelenhet, meg is jelent a valamikor olyan divatos Somerset Maugham, a már-már bestseller Sör és perec vagy a Színház, helyet kapott A világirodalom remekeiben is, volt ugyan, aki finnyásan elhúzta a száját, de Ottlik Géza nagyra tartotta, újra megjelenhetett az acte gratuit miatt nemrégen még kiközösített André Gide, A Vatikán titka, ráadásul Sárközi Márta fordította, a francia egzisztencialisták, szemléletüket egy könyvnyi értekezésben utasította a filozófia szemétdombjára vagy tíz évvel azelőtt Lukács György, sokáig a nevüket sem volt tanácsos kimondani, és ha már Sartre (az Egy vezér gyermekkora már ötvennyolcban bekerült a Modern könyvtárba) és Camus (az ő kiadását nehezítette, hogy kiállt a magyar forradalom mellett), s akkor persze elődjük, a kilátástalanul sötét, lidércvilág-lakó, irracionális Franz Kafka, de sokkal nehezebb, innen visszanézve, megérteni, hogy sokáig feketelistán volt, Lukács György számlájára írhatjuk ezt is, Flaubert, neki az impassibilité volt a legfőbb bűne, a Bovaryné két évvel a forradalom után jelenhetett meg végre, igaz, akkor rögtön A világirodalom klasszikusaiban. De tilos volt a parancsuralomban Zola is, neki a naturalizmus volt a vétke, vagy az egész német romantika, Hoffmanntól Novalisig, Mörikéig, mert nem előre néztek, hanem a múltba, és ki hiszi el ma már, hogy volt idő, mikor nem lehetett kiadni a francia dekadenseket, Baudelaire-t és Rimbaud-t, az avangárd-formalista Apollinaire-t, mindenféle modernség ősforrásait, még kevésbé Eliotot (ha a hiénák gépelni tudnának, olyan verseket írnának, mint Eliot, mondta volt róla Zsdanov) vagy a hasadt lelkű, narkomán, vérfertőző Traklt. De azért, bármennyire megmámorosodtunk is a hirtelen szabadságtól, hozzá kellett gondolnunk, hogy, ha más formában is, majd visszaáll a rend, de, legalábbis ami a világirodalmat illeti, újfajta rend. Nem a tiltás volt a lényege, hanem a be kell tartani az arányokat. A hatóság (a Kiadói Főigazgatóság) megszabta, hogy a szovjet (és ez volt a legfontosabb) és a népi demokratikus irodalom hány százalékkal legyen jelen éves terveinkben. De az ennyi vagy annyi százalék se mindig mondott igazat. A szovjet irodalomba tartozott Tolsztoj vagy Dosztojevszkij, Puskin vagy Lermontov, népi demokratikus volt nemcsak Čapek vagy Eminescu, hanem, sikerült valahogy kiügyeskedni, Thomas Mann is. Táborunkat másképp, nem kevésbé álságosan, az árpolitikával is támogatni kellett, de ki gondolhatta komolyan, hogy Nyikolajevát, csak mert két-három forinttal olcsóbb, inkább veszik majd, mint Updike-ot? De ha ezt is, a kénytelenségből (tudtuk, előbb-utóbb úgyis zúzdába kerül) tervbe vett, megjelentetett selejtet beleszámítom is, vagy akár azt is, hogy voltak, nem sokan olyanok, akiket nem lehetett kiadni, akik fennakadtak a cenzúrán, a belsőn, a mienken persze, mert az megfontoltan és hatékonyan működött, nem jutott volna eszünkbe Arthur Koestlert vagy Orwellt (házilagos kivitelben egyébként már a hetvenes években is közkézen forgott, meg is jelent aztán, igaz, már a lazuló diktatúrában, de mégis valamivel a rendszerváltás előtt), egyébként is, a határok erre-arra kiöblösödtek, szinte minden valamirevaló szerzőt ki lehetett adni, a nemrég még vörös-posztó Joyce-ot, a verseit, a novelláit rögtön a forradalom után, az Ulyssest hetvennégyben vagy a nem is tudom, milyen bélyeggel (dekadens, formalista?) Proustot. Ott voltak aztán a különféle (ilyen-olyan mentelmi jogot kínáló) sorozatok, azokba, kivált az igazán fontosakba, nem szólt bele, ismeretek híján nem is nagyon szólhatott bele a politika. Elképzelhető-e ma, a szabad, de, ki ne tapasztalná, másféle kényszerek közt lavírozó könyvkiadás korában egy olyan sorozat, mint az 1955-ben, talán éppen Flaubert-rel, a Bouvard és Pécuchet-vel színre lépő nagy klasszikus könyvfolyam, A világirodalom klasszikusai? Benne minden, amit nélkülözhetetlennek tudtunk, de mennyi felfedezés is, nemcsak olyanok, mint Giovanni Verga vagy Ippolito Nievo, őket, legalább névről illett ismerni, vagy a Tristram Shandy, hanem új földrészek újonnan fölfedezett-fordított remekei, kínaiak, japánok, a perzsa Firdauszi, a szanszkrit Kálidásza, sok lakásban ott vannak ma is a megfakult aranyozott gerincű zöld kötetek, sokan vették, már csak azért is, mert a kor jellegzetes bútordarabján, a kombinált szekrényen volt egy könyvespolc-rész, ki kellett valamivel tölteni. Harminc-negyven forint volt egy-egy darab, s mert más szórakozás gyéren adódott, kelendő volt az irodalom, olvastunk buszon és villamoson, ez volt az általános szegénység egyetlen jótékony kényszere. És a nagy versantológiák, görög, római, francia költők, németek, angolok, még mindig a legjobbak fordítottak, mert a forradalom után ugyan már a verseik is meg-megjelentek, de abból nem lehetett megélni, és most végre kedvükre valót, nagy költőket fordíthattak. S ott volt, a zöld mellett, az elegánsabb Fehér sorozat, magunk közt csak Pleiádnak hívtuk, mert, amennyire lehetett, a Gallimard Pléiade-könyveit utánoztuk, igaz, nem bőrbe, csak vászonba kötve, nem volt soregyen, a mi bibliapapírunkon át-átütött a nyomás, volt benne próza, átfogó válogatás egy-egy életműből, mondjuk, Flaubert, Maupassant, Turgenyev, Gogol, és nagy versgyűjtemények, nemcsak Rimbaud és Baudelaire, Villon és Verlaine, régebben ő is a kirekesztettek közé tartozott, egy nagy Apollinaire-válogatás, nemcsak líra, hanem próza is, voltak aztán nagy nemzeti antológiák, angol, spanyol-portugál költők, azt csinálhattam, amiről kamaszkoromban álmodtam, később nem is álmodhattam, sok verseskötet az én kezemen ment át, a kétkötetes nagy francia gyűjteményt a francia költők-írók is megcsodálták, hárman szerkesztették-válogatták, Lakits Pali, Szegzárdy-Csengery József és Rónay György, Gyergyai Albertet kérte fel a kiadó, hogy, illő honoráriumért nézze meg a válogatást, hiába kértük-sürgettük, nem csinálta meg, de mikor megjelent, felolvasott a rádióban egy kis kritikát, elbűvölően rosszmájú írást, illett mindig figyelmes kedvességéhez ez a kis fűszer, gyönyörű egy antológia ez, mondta, benne van az egész nagyszerű francia költészet, úgy érzi az ember, egy káprázatos, óriási, gazdag múzeumba lép be, megy teremről teremre, bámulja a szebbnél szebb műveket, s aztán egyszer csak elege lesz, sok lesz belőle. Vagy egy másik gonoszkodása: a francia tanszéken, Eckhardt úr után, már én is micsoda színvonalsüllyedést jelentettem, mondta egyszer, de gondolom, nagyon is jól tudta, hogy ha a filológiában nem is, másban, fontosabban, ő volt a verhetetlen, s utánam jött S. úr! De hadd idézzek fel, ellenképnek, egy 1949-es történetet: az Eötvösben, a kollégiumi költők estjén, Fodor Bandival olvastunk fel verseket, utána, Bandin is, de még inkább rajtam, csúnyán elverték, persze, politikai érvekkel, a port. Este, a portán, egy üveg bort és egy kalácsot hagyott valaki a nevemre: Engedje meg, hogy vád- és védőbeszéd helyett, antik módra, kenyérrel és borral így fejezzem ki örömömet, hogy verseit hallgathattam, egy versolvasó és verskedvelő, aláíratlanul, de tudtuk, Gyergyai írta. Akárhogy is, a francia antológia nagy pillanata volt a könyvkiadásnak. És micsoda fordítások, Rónay György, Kálnoky Laci, Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes és ki mindenki még! De a fiatalok már hiányoztak: mintha ők már nem érezték volna azt a késztetést, becsvágyat, amit a Nyugat nagyjai s az utánuk jövők. Aki mégis, aki nemcsak szabadversben tudott megszólalni, inkább az angolok, amerikaiak felé fordult, vagy egyszerűen csak unták a gályapadot. A Pleiádban, persze, Judit segítségével, s egy, mondhatni, alibi-külsőmunkatárssal, én válogattam és szerkesztettem az orosz költőket. Szigorú tilalmakkal körülárkolt, járatlan területen jártam. A szovjet korszak többé vagy kevésbé behódolt szerzőit ráhagytam szerkesztőtársamra, én meg kedvemre kalandoztam. Moszkvában, baráti segítséggel, hozzáférhettem az 1933 után már bélyegesnek számító költők köteteihez, volt, akinek a nevét sem volt tanácsos kimondani. Egyiknek másiknak, orosz költőbarátainktól, Voznyeszenszkijtől, Vinokurovtól, másoktól hallottuk hírét imitt-amott, lapokban-folyóiratokban, leginkább a Nagyvilágban, szerelmes antológiákban megjelentek rossz szemmel nézett, szovjet tilalom alá eső versek, ott volt aztán Wessely Laci, a munkásmozgalom régi harcosa, emigráns Párizsban és Moszkvában, szerette megjátszani a mindenben részes, mindenen kívül álló, hogy is mondjam? festői kalandort, mikor vittem Belga-Kongóba a guruló rubelt, mondta egyszer nekem (nemcsak nekem mondott ilyeneket), és ne gyere már mögöttem, idegesít, mióta Finnországban lelőttek hátulról, és mutatta is a nyakán a golyó helyét, mikor ötvennyolcban itt volt, vendégünk, Goffredo Parise, A szép pap világhírű szerzője, sokakhoz, hozzá is elvittem, elragadtatottan hallgatta tarka történeteit, megjárta persze a Gulágot is, nőgyógyász voltam a lágerban, mondta, bár tudtommal nem sok köze volt az orvostudományhoz, nagyon sokat tudott, embereket ismert, valószínűtlen történeteket mondott, többek közt az elnémított, elhurcolt, kivégzett orosz írókról, emlékszem, ismerte Bulgakov özvegyét is, mikor a Mester és Margarita (szovjet regény volt az is, mégis micsoda fergeteges siker) megjelenőben volt nálunk, s a kiadó meghívta az író feleségét, üzent neki, hozza el a moszkvai folyóirat-közlésből kicenzúrázott részeket, Bulgakovné, bundabugyijában, át is csempészett mindent a határon, így lehetett, hogy a teljes szöveg előbb jelent meg magyarul, mint oroszul, nyilván Wessely keze, emlékezete volt abban is, hogy az 1940-ben kivégzett Babel, az olvadáskor, az ő fordításában, egy időben jelent meg a szovjet kiadással. Wesselynek köszönhettem, hogy mikor a Klasszikus orosz költőket válogattam, szerkesztettem, egy nélkülözhetetlen forrásmunkát használhattam. Az 1925-ben, még cenzúrázatlanul megjelent nagy 20. századi antológiát, a nevezetes (azt sem tudtam, hogy van ilyen) Jezsov-Samurint, benne, még egymás mellett, minden irányzat, szimbolisták és akmeisták, futuristák és imaginisták, keresztények és proletár-költők, az egyenköltészetbe besorolók és az elnémítottak, a kivégzett Gumiljov és felesége, a fülledt budoárköltészetet művelő Anna Ahmatova, a Párizsba menekült Hodaszevics meg a Nobel-díjas Ivan Bunyin, a szertelen Velemir Hlebnyikov és a nyugatról hazatért, egyre nyomasztóbb helyzetéből végül öngyilkosságba menekülő Marina Cvetajeva, a Sztalin ellen gúnyverset író, haláltáborban elpusztult Oszip Mandelstam. Az első lapon, ceruzával: Illyés Gyula, Moszkva, 1934, a nevezetes írókongresszuson kapta, megeshet, éppen Paszternaktól, akivel később, ötvenhatvan s azután, olyan szép leveleket váltottak. A Russzkaja poezija XX. veka az én könyvtáramba került, Illyés, Wessely Laci rábeszélésre nekem adta. A Klasszikus orosz költők valami államközi megállapodást sértett, csak azt lett volna szabad beletenni, ami a Szovjetunióban 1930 valahánytól megjelent, valaki, nem is akárki, Domokos Jánostól hallottam, de ő csak mulatott rajta, fel is jelentett, mégse lett belőle ügy. A kétkötetes gyűjteményben ott van a Judit neve is, így: A fordításokat az eredetivel egybevetette, de ő nemcsak ezt csinálta, nélküle nem boldogultam volna az egésszel. Megjelent akkoriban, 1966–67-ben egy másik nagy antológia is, azt még nagyobb kedvvel csináltam, A világirodalom legszebb versei, nem tudom, kinek jutott eszébe, hogy én szerkesszem, meglehet, Domokos Jánosnak, ő csinálta a párját, A világirodalom legszebb elbeszéléseit, de mikor átnézte a kéziratot, csalódtam benned, mondta, szívesebben látott volna egy célzatosabb-politikusabb-harcosabb válogatást. De szó nélkül nyomdába küldte, hihetetlen siker volt, négy kiadást ért meg, az utolsó 1988-ban jelent meg, a kezdetektől talán kétszázezer példány kelt el belőle. Először, nagy ötlet volt ez is, A világirodalom remekeiben. És azt a könyvfolyamot ki találta ki? Talán Domokos János? Volt érzéke a gyakorlatias gondolkodáshoz, de az is lehet, hogy egy szerkesztőségi szobában, a folyosón vagy egy szerdai értekezleten (mindig ott dőlt el, mi kerül be a tervbe) dobta be valaki, ilyen volt a kiadó életformája. A világirodalom remekei népszerűbb változata volt a klasszikus sorozatoknak, olcsóbb papírra nyomva, de azért vászonba kötve, volt rajta egy kis arany is, minden kötete, ha vékony, ha vastag, harmincöt forintba került. És hogy kelendőbb legyen, a Bűn és bűnhődés, a Hiúság vására, az Üvöltő szelek után egy-egy kalandosabb-szórakoztatóbb Walter Scott, Victor Hugo vagy, lazításul, hígabb regényeivel is, Alexandre Dumas. Ezt is nehéz ma elképzelni: száz-százötvenezer példányban lehetett kiadni. Párja, a Milliók könyve a század nagyjait kínálta, Mauriacot, Steinbecket, Hemingwayt, Amadót, Pirandellót, Martin du Gard-t, Tomasi di Lampedusát. Aztán az antik irodalom, mondhatni, teljes gyűjteménye, a Bibliotheca classica, a nagy életműsorozatok, nyolcvankettőtől A világirodalom klasszikusai még egyszer most már szép külsővel, nem lehet mindent előszámlálni, de megemlítem, mert a korra, a kiadóra jellemző, élelmes vállalkozás volt, a Modern könyvtárt, abban, kis példányszámban, a, mondjuk, kísérletező irodalom, a legújabb irányzatok kaptak teret, lehetőséget a törvényesítéshez. Az amerikai beat-költészet, a francia új regény, Butor, Robbe-Grillet, Nathalie Sarraute, Boris Vian meg Queneau, és itt nyert, végre, polgárjogot és léphetett eggyel feljebb, a Zsebkönyvtárba, Updike Nyúlcipője. A Lyra mundi és a Napjaink költészete – de abbahagyom. Ilyen volt az Európa a kemény tilalmak, a lazuló figyelem, az ide-oda csúszkáló határok korában. Kényszerűen megalkuvó, szemétgyártó, megfontoltan merész, egyszer-egyszer kockáztató, okosan tehetségesek, szakemberek, öregek és fiatalok jó gyülekezete. Régen is, a vasfüggönyön innen is. Európa.

 

 

Kapcsolódó írások:

Lator László: A megmaradt világ – Határon Nem volt miért Sásváron maradnom. Megtudtam, hogy egyetlen közeli rokonom,...

Takács Ferenc: Szakmai önéletrajz (Lator László: A megmaradt világ. Emlékezések. Budapest, 2011, Európa Könyvkiadó. 240 oldal, 2800 forint.) …ha a hiénák gépelni tudnának, olyan verseket írnának, mint Eliot,...

Lator László: A megmaradt világ – Sásvár, 1945 Mikor negyvenöt novemberében, jó egy évvel azután, hogy elhagytuk...

Lator László: A megmaradt világ – Az elhagyott színtér A kapu sarkában vastag törzsű, égig érő szilfa, ott lehetett...

Lator László: A megmaradt világ – Irsapuszta, a háború vége Irsapuszta, nem messze Zalalövőtől, utolsó, ideiglenes lakhelyem a háborús Magyarországon....

 

 

Cimkék: Lator László

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2011 | Tervezte a PEJK