Nagypál István: A kenyér, a baracklekvár, a fájdalom; Fáradt szatír

A kenyér, a baracklekvár, a fájdalom

 

 

azt mondtad, elkészült a szendvics.

szalámi volt rajta. én nem szerettem,

megfogtam és a mellém készített

székről, mögém az asztalra tettem,

kértem egy újat. elfoglalt vagyok,

érveltem sután, te pedig levetted

a szalámiszeleteket a szendvicsről,

levetted és raktál rá lekvárt, mert

szeretem a baracklekvárt. ezt is

tudtad, hogy örülni fogok neki.

 

 

azt mondtad, elkészült a szendvics.

elém raktad, rád néztem és amikor

visszafordultál a konyha felé én

jól hátba vágtalak, mondván, ez

mi, nálunk nem ilyen vastagon

vágják a kenyeret, ez nem falu.

tele voltam előítélettel, fogtad

végül, véres szájjal a kenyeret

a földről, kidobtad és újat vágtál.

újat vágtál, hogy odahozd nekem.

 

 

azt mondtad, elkészült a vacsora.

főzeléknek szántad, nem volt

se sűrű, se ízes, semmilyen se

volt, tényleg nekem szántad.

sótlan a szám, sótlan érzelem.

ezek történtek, mondtad és

nem te sírtál, én sírtam, és

nem tudom miért – persze

tudom, leírni nem érdemes.

érzéketlenség lenne tőlem.

 

 

azt mondtad elkészült, el-

készültél, csak nem tudsz

hova feltálalni engem, nincs

akkora asztal, nincs akkora

energiád már, mert fáj.

 

 

 

Fáradt szatír

 

 

azt hiszem, most le kell ülnöm, mondtam,

mint egy fáradt szatír a nimfák előtt,

nem láttam arcodat, a kezeddel takartad el,

ne lássam zöldes szemedet, talán azért,

hogy az se legyen az enyém, ne legyen

a fojtogatásé, ne legyen a közös bánaté,

megint az erdőben vagyunk, látod és

te elhiszed a mesét, hogy nincsenek

szarvasok, csak kentaurok, fenn akad

a kezem az egyik kiálló faágba és nézed,

hogy szerencsétlenkedem lábujjhegyen,

figyeled a jajgatásomat, hogy mondjak

néhány hangosabb szót, legyek fenyegető,

legyek vadállat, ne csak a szépségedért

kergesselek, bántsalak, pedig te nem

szeretnéd, nem szereted, ha bántanak,

jól esik néhány szép szó, erőt ad neked,

ahogy éneked a fáknak, leveleknek,

folyónak, mindennek, ami az erdőben

van, mindennek, ami az erdőn kívül

van, de a dal helyett a kiejtett szavak

állati üvöltésbe fulladnak, miképp

fulladnék meg nyálamban, süllyedjek

el a vízben, sikolyok kergessenek

az erdő mélyére, örüljek belé és

nézzem a sárga, sárga, sárga tavat.

 

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Fáy Miklós: A dobozba zárt fájdalom (Örkény István: Tóték. A beregszászi Illyés Gyula Színház előadása az újszegedi Szabadtéri Színpadon. Rendezte Vidnyánszky Attila.) Talán naivitás, de nekem a Tóték mindig olyan egészen egyszerű...

 

 

Cimkék: Nagypál István